Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Pátoszmentes reflexiók
87337
post-template-default,single,single-post,postid-87337,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Pátoszmentes reflexiók

Az Alföld és a Sárospataki Füzetek tematikus számainak szemléje

A Sárospataki Füzetek és az Alföld folyóirat „reformációs” számának köszönhetően két, egymástól tematikusan, érdeklődését tekintve távoli folyóirat léphetett párbeszédbe. Mindkét szám izgalmasra sikerült: az Alföld éppen azáltal, hogy Hodossy-Takács Előd, Bölcskei Gusztáv, Nagy Károly Zsolt, Bálint Péter, vagy a Bhakti Bence álnéven író szerző bevonásával, önmaga számára legalábbis külső nézőpontból is rápillantott a reformáció egyháztörténeti, kulturális hatásaira. A Sárospataki Füzetek esetében pedig az a fajta kritikai hangvétel volt fontos, mely a megújulás első lépcsője lehet.

A reformáció említése valahol mindig összekapcsolódik egyfajta pátosszal és heroikussággal. Ez érthető is, mivel alapító örökségünk legendáit és hőseinek műveit, tetteit fogja csokorba. Ennek az örökségnek ráadásul messzemenő hatása volt kultúrára, többek közt a magyar irodalmi nyelvre, de általában a tudományokra és a gazdasági fejlődésre is. Érdekesnek találtam, hogy ez a pátosz egyik lapban sem volt érezhető. Inkább valamiféle keserédes hangvétel határozza meg az írásokat: jól kitapintható válsághangulat, itt-ott szórványosan megoldási kísérletek tűnnek fel, de jól látható, amit Bölcskei Gusztáv megfogalmaz: nincs meghatározó teológiai „iskola” vagy irány, mely ezeket a hangokat egységesíteni tudná.

Mivel sem irodalomtörténész, sem történész nem vagyok, konkrét részleteket nem vennék górcső alá. Szelektíven válogatok az írások közül, és személyes megérzéseimet és véleményemet szeretném megfogalmazni a két lapszámmal kapcsolatban.

A Sárospataki Füzetek megújult formában kerülhetett az olvasók elé. Ennek a tematikus megjelenés, a Vita-blokk beillesztése, valamint az Idővonal rovat megjelenése a látható jele. A konkrét reformációra emlékező szám emellett sajátos megközelítést kapott: az emlékezés problematikája köré szerveződött. Nagy Károly Zsolt rövid bevezető vagy felvezető tanulmánya az emlékezés újabb kutatási eredményeiről számolt be, melyet Csorba Dávidnak a gályarabokkal kapcsolatos emlékezés töredezettségével kapcsolatos írása követ. Ebben kritikusan mutat rá arra a sok esetben felszínes emlékezetkultúrára, mely ehhez a protestáns múltat alapvetően meghatározó eseményhez kapcsolódik. Érződik az írásban az identitáskeresés iránti vágy, de elutasítja azt a fajta leegyszerűsített módon túlideologizált szemléletet, mely a gályarabokhoz kötődő emlékezetet meghatározza. Ugyanakkor Nagy Károly Zsolt írásával együtt éppen azt a kérdést is feszegeti, hogy mennyiben lehet egységes emlékezést megalkotni, éppen egy olyan időszakban – és erre Dienes Dénes írásának bevezetője utal, mely a hagyományoktól való elszakadást tartja fontosnak, és, Nagy Károly Zsolt gondolataihoz is kapcsolódva, éppen nem a nagy elbeszélések, hanem valamilyen peremhelyzetből megszólaló hangok vizsgálata irányában mozdul el.

Az ilyen jellegű, alternatív emlékezetet feltérképező munkának egyik példája Enghy Sándor tanulmánya, mely Martin Bucer írásmagyarázatának zsidó gyökereiről beszél, emlékeztetve arra, hogy a reformáció korával kapcsolatos toposz, a zsidóellenesség nem állja meg a helyét, legalábbis Bucer esetében biztosan nem, aki több esetben meglepő mennyiségben és mélységben idéz zsidó kommentárokat. Kodácsy Tamás a hagyomány és Szentírás kapcsolatát firtatja, éppen a reformáció egyik jelmondata, a Sola Scriptura elv alapján. Érdekes látni, ahogyan a protestáns hagyomány maga is hagyományt teremt, miközben az egyházatyákhoz nyúlik vissza: úgy tűnik, Kálvin sokkal megengedőbben, mint Luther. Ezt a blokkot egy szintén izgalmas kérdéseket felvető írás zárja, Nagy Károly Zsolt tollából. A Kárpát-medencében végzett, a Szentírás olvasásával kapcsolatos reprezentatív felmérés eredményeit ismerteti, melynek számomra legmegdöbbentőbb adata szerint a „kondicionáló bibliaolvasás” a válaszadók körében 37–51%-ig terjedő spektrumon mozogva teljes mértékben hiányzik, azaz a napi rendszerességű igeolvasás már nem része az életüknek. Ez pedig a vallásos identitás gyengülésének egyértelmű jele: a Szentírás már sok esetben nem tölti be a református gondolkodásban olyannyira vágyott, központi szerepét.

Szép ráhangolója ez a tanulmány annak a rovatnak, melyet ebben a számban igazán értékesnek tartok, ez pedig a Vita rovat. Zalatnay István könyörtelen őszinteséggel mert megnyilatkozni, profetikus hangnemben. Haldoklófélben lévő egyháznak nevezi a reformátusságot. Úgy látja, a politikai szerepvállalással járó besimulás, a kapkodó bizottság-alapítások, a sebnyalogatás, a problémákba ragadtság, az idegen kegyességi formák feltűnése egyfelől elkendőzik, másfelől jelzik a valóságot: az önértelmezés és a feladat megértésének hiányát. Kijózanító, amikor azt írja, teljes joggal, hogy nem kell fennmaradnia a protestantizmusnak: az egyház ugyanis nem korlátozható felekezeteinkre. Isten ugyanis sehol nem ígérte a protestantizmus fennmaradását: pusztán az egyház megtartását. Ferenczi Zoltán reakciói, aki gyakorló lelkészként az egyház belső helyzetét éleslátóan képes megítélni, ezt mélyítik el: a közegyházi szempontok sokszor adathalmozóak, statisztikaközpontúak, és inkább mennyiség-, mintsem minőségorientált munka érvényesülését segítik. A piaci verseny, mely a mutatók megtartásához szükséges, a mély folyamatokat elrejti, az egyházi életet pedig felszínessé teszi. Balogh Judit a hagyomány értékes elemeinek felelevenítését, és annak megtisztított értelmezését tűzi ki feladatul, mely a megújulásban segítségünkre lehet. A vita persze akkor lesz igazán izgalmas, amikor a konstruktív javaslatok meg tudnak fogalmazódni. Az állapotfelmérés, ahogyan Zalatnay István látja, régóta tart, és látható, hogy az állandó önkritika a megújulást akadályozó tényezővé válik. De ebből ki kell lépni és pozitív üzenetté formálni a megújulás iránti vágyat, konkrét tartalmat adva neki. Részben erre tesz kísérletet Dienes Dénes, aki a hagyományok újrafelfedezésének útját és aktív hagyományteremtést javasol.

Az Alföld igyekezett vegyíteni a tárgyszerű és a személyes megszólalást, de azt gondolom, ez is éppen a személyes dimenziói miatt lett erős. Takács Zsuzsa, Markó Béla, Miklya Zsolt és Fenyvesi Orsolya versei az egzisztenciális hiányt és küzdést jelenítik meg, a hit árnyoldalait, a kötődés ellenére jelentkező taszítást, reményvesztettséget, kiábrándulást, hitet a hitetlenségben. Részben ezt járják körül Kötter Tamás, Csobánka Zsuzsa Emese és Kiss Noémi prózai írásai, a háború és a túlélési ösztön mozgatta hit és biztonságot kereső törekvése, az anya-lánya engedelmességet, gyűlöletet és vonzalmat vegyítő viszonya, vagy a vonzalom emléke és a jelen üressége problémáit járva körül. Halász Rita írása érdekes, kissé szürreális módon vegyíti a hit, a test, a Jézusi történet és a lány élettöredékének elemeit, egy sajátos, látomásos, elidegenítő világba. Krusovszky Dénes prózája első olvasásra kicsit mellbe vágott – nem éreztem a tematikus kötődését, de ez az érzésem megváltozott: a naturalisztikus pornográf jelenet, a sivárság és a cím jelezte kiábrándultság pont az az állapot, mely éppen durva nyersessége és illúzió nélküli gépiessége miatt valamiféle megújulás iránt kiált – még ha hit nélkül is. Ezt a hiányállapotot írja le másik oldalról Bhakti Bence írása, aki naplószerűen számol be belső spirituális utazásáról, kételyekkel és vívódással tele, az írása végére egy lépéssel előrébb, de messze a bizonyosságtól. A hinduizmussal való találkozása valamiféle visszatéréshez vezető úttá válik, melyen sikerül elindulnia. Nagy Károly Zsolt képei, és főleg a belső templomterekről készült fotói – kicsit a fotográfus saját értelmezésétől eltávolodva mondom ezt – a hit-hitetlenség, lázadás és jelenlét, örökség és jelen kettősséget szépen jelenítik meg: a templomtér mint szakrális terület érték, a hagyomány hordozó közege, de mindenhol üres. A félig látható igék, a padok lapjainak belső oldalára firkált nevek pedig másik érdekes üzenetet hordoznak: a félig- vagy alig értettséget, mely az egyház némileg belterjes beszédmódja és a nem egyházban szocializálódott sajátos útkeresése közti törést szemlélteti, a hímzett ige és vele kontrasztban a firkált nevek pedig a generációk ütközésének dilemmáit jelenítik meg érzékletesen.

Hodossy Takács Előd írása inkább leíróra, mint problémafelvetőre sikerült. Erősnek találom viszont Bölcskei Gusztáv írását: letisztult és világos, sallangoktól mentes állapotfelmérés ez, melyben fontos kérdések merülnek fel, főleg a teológia művelésének szempontjából. Igaza van, amikor azt említi meg, hogy még mindig adósai vagyunk a magyar teológiai gondolkodásnak a mitológiátlanítás-kritikával, a valláskritika, a szekularizáció, a „posztkrisztinánus” korszak és az új vallásosság mélyreható elemzésével. Ebben valóban még mindig elmaradásunk van: szórványos publikációkon kívül rendszeres és mélyreható elemzésre nem sokan vállalkoztak. Ennek oka a kommunizmus időszakának szellemi zártsága volt, melynek hátrányait nehéz ledolgozni. Bitskey Istvánnal és Imre Mihállyal Fazakas Gergely Tamás által készített interjú több érdekes elemre világít rá, és többek közt éppen a kutatást hátráltató marxista nézőpontról és a forrásokhoz való hozzáférés tudatos korlátozásáról is elmélkedik. Szerencsére ez részben megváltozott. A beszélgetés azt a befogadó és kommunikálható különbségeket és egységet megjelenítő párbeszédet szépen szemlélteti, mely Bitskey István szájából a zárásban konkrétan meg is fogalmazódik: „Az egymás megértése, megbecsülése jegyében történő ténykedést tartom fontosnak. A katolicizmus és a protestantizmus ugyanis szoros egység, együtt adják az európai, illetve a magyar nemzeti kultúra alapját és hagyományrendszerét.” Azt gondolom, hogy ez már valahol reformáció.

Bálint Péter írásával nagyon együtt tudtam élni. Gyakorló lelkészi tapasztalatok meglátni engedték azokat a különböző, és sok esetben egymástól markánsan elváló világokat, melyek az istentiszteleti közegben a lelkész képviselte teológia és a gyülekezet „népies vallásossága és kegyessége” közt feszül. Ez szintén egy olyan kihívás, mellyel mélységeiben kell foglalkozni: ha ugyanis gyülekezeteinkben létezik az egyház, akkor meg kell találni a gyülekezetet alkotó tagokhoz vezető utakat, melyek sokszor legalább annyira nehéznek tűnnek, mint a népmesék hősei előtt álló kihívások.

Kustár György

szerző: Kustár György
honlap e-mail
Kustár György 1980. július 29-én született Nyírbátorban. Az SRTA Biblikus Intézetének oktatója, tanársegéd. Doktori dolgozatát Jézus és a mimézis kapcsolatáról írja.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések