Egy regény regénye – az erdélyi változat

„A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni […]. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, le­rá­gott csont…” – írja Vida Gábor tavaly megjelent önéletírásában, illetve állítása szerint: regényében, amelynek műfaja nem pusztán absztrakt irodalomelméleti prob­léma, hanem egyben az olvasóval kötött szerződés kérdése is (26–27.).

A kiváló angol irodalmár, Steven Connor (kicsit nehézkesen lefordítható) fogalma, az addressivity, a „címzettség” elválaszthatatlan egy szöveg elnevezésétől. A narratológia: a történetek struktúráinak értelmezése és azok kommunikációs normája ugyanannak az éremnek a két oldala. A szövegek elnevezésének, kategorizá­lá­sának rendszere önmagát beteljesítő próféciaként működik. Nádas Péter Világló részletek című művét a – vélhetően a Jelenkor Kiadó szerkesztője, Csordás Gábor által írt – fülszöveg emlékiratnak nevezi, míg maga Nádas az alcímben így ha­tá­roz­za meg művét: Emléklapok egy elbeszélő életéből, s ezzel a gesztussal egyben kijelöli az autentikus olvasat nyomvonalát. Azaz éppúgy olvasatokat akar kizárni, mint meg­erősíteni, hiszen az olvasók a mű használata során magától értetődővé váló be­fogadási stratégiáit radikálisan befolyásolja az író által javasolt önmeghatározás.

Vida könyvével hasonlóan ellentmondásos a helyzet. Ebben az esetben ugyanis a Magvető Kiadó szerkesztője, Szegő János által írt fülszöveg távolságtartóbb, mint a Vida által adott alcím: „Az Egy dadogás története így lesz írói pályakép, egy tér­ségnek és magának az önéletrajziságnak is a regénye.” Vida a belső címoldalon használja a zárójelbe tett regény alcímet. Azaz keverednek a műfajok, valóságra való reflexiók és a nagy fikciók, s ráadásul Szegő – okkal – a Vida által írt Erdélyt me­taforának és ütközőtérnek nevezi, s – szintén okkal – messze nem magától értetődő helynek tekinti azt. A végeredmény, hogy Vida fent idézett, a meg nem írt nagyregényre vonatkozó mondatai egy – a zárójelbe tett alcímnek megfelelően – megjelent regényből származnak, s nyilván nem véletlen ez a kettős, önmagát ér­telmező keret. Azaz az önéletírás szerzőjének saját magára vonatkozó kommentárja és a regényíró szövegépítési stratégiája elválaszthatatlan egymástól. Vida címzetteket teremtő, olvasatokat kijelölő öndefiníciója a feltétlen őszinteség élményének és látszatának evidenciáját, tehát a személyesség bizonyosságát, az önéletírói paktum szerződésajánlatát vonja vissza, s teremti meg ugyanott a fiktív szöveg lehetőségét, ráadásul mindez vízvonal alatti, tehát nem látható, de igencsak fontos összefüggést teremt eddigi munkásságával.

Vida előző könyve, az Ahol az ő lelke (2013) ugyanis igazi fikció, azaz regény, amely a századvégi, első világháború alatti, utáni elbeszélést értelmező, határozott fel­ütéssel kezdődik. „És bár nem feladatom választ adni arra a kérdésre miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy soha nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” (5.) Ez a tárgyilagos és persze ugyanolyan hevült kijelentés egyszerűen nem ismeri el a Trianon-trauma létét, ellenben azt Nagy-Magyarország felelősségének tekinti, szükségszerűségnek és etikai vétségnek egyaránt.

Vida ugyan eltérő módon, de mindkét könyve elején úgymond még kívülről szól bele a saját munkájába, tesz mintegy vallomást arról, amit aztán mind a két re­gényben elkerül, azaz hogy van, vagy minimum volt egy Erdély, amely – minden általa is le- és megírt bonyolultság és bonyodalom ellenére – ahistorikus egységében, mitikus valóságában, de ugyanolyan kényszerűen és kényszeredetten foglalkoztatja az írót, mint az olvasót. S ez az Erdély azok számára is mitikus valóság, identitásteremtő tér, akik mit sem tudnak arról a valóságról, amelyet a szerző az Egy dadogás története lapjain felidéz.

Ez a két direkt vallomásértékű felütés, illetve tényszerűnek tekintett megállapítás azért is figyelemre méltó, mert amint belemegyünk a történelem meghatározta, de történelem alatti terek jelentéstörténetébe, azaz rálépünk az irodalom mezőire, akkor már cseppet sem magától értetődő, hogy mi is lehetett volna a Nagy Erdély-regény tárgya, amint az sem evidens, hogy mit is jelent a kíméletlen önkritika, mely szerint soha nem volt Erdélyre szükségünk, és „úgysem tudnánk mihez kezdeni vele”. Elég nyilvánvaló, hogy harag és sértettség üt át ezeken a mondatokon, de amilyen erős és határozott az indulat ereje, olyan nehezen ismerhető ki a pá­tosz mögött a tárgyilagos elemzés intenciója.

S akkor ott van még az a tény is, hogy a többes szám első személy egy 1968-ban született, a Ceauşescu-korszakban felnőtt, Romániához tartozó Erdélyben élő ma­gyar író szövegében áll, aki Kisjenőn, az államhatár mentén nevelkedett, közelebb Gyulához, mint ahhoz a Baróthoz, ahol a nyarait töltötte, s Marosvásár­hely­hez, ahova felnőtt korában, saját döntése alapján költözött, s ahol most is él a Látó szerkesztőjeként.

Ha az önéletírói paktum szerződésének megfelelően szerző és szereplő, tehát a narrátor azonosságának bizonyosságában kétségbevonhatatlannak tűnő valóságként, ha tehát regényként, azaz a valóságot legfeljebb imitáló fikcióként olvassuk: az Egy dadogás története kizárólag a szó legtágabb értelmében tekinthető egy történetnek, amennyiben abban számos jelenet, eseményleírás, esszékre hajazó eszmefuttatás ugyanazokkal, ugyanott s ugyanakkor történik meg.

A könyv tizenkilenc fejezetből áll. A fejezetcímek: tizenkilenc írásjel nélküli állítás, hely- és személynév, részben határozott névelővel, részben anélkül. A legutolsó fejezet: És még mi van? viszont újabb keret: regény a regényben, visszaút az idő­ben és a térben, egyben bevezetés az írói szerep formálódásába, számos önreflexióval és ellenállhatatlan erejű rövid leírásokkal. Vida mesterien használja a re­gényen belüli, egyszerűnek tűnő és igen bonyolult hálózatokat mozgató mikrotörténeteket: így például a másik ember és a test viszonyáról szóló leírást. „Szeretem, ha néznek, mondja, és visszadől a hullámpapírra, mutatja nekem a világ közepét, én meg nézem. Még nem basztál senkivel, mondja gúnyosan és leereszkedőn. Dikk, milyen szép a szemed. Hát igen. / Szerelem, szex, dadogás. Virágot Alger­non­nak, Száll a kakukk fészkére. Nem tanított meg az a cigány lány a testi szerelemre, csak éppen megmutatta, hogy van ilyen, megy ez magától, vagy akár me­hetne is. Büdös volt a teste, füstszagú, sovány, mint egy macska, vad volt, erőszakos, durva, cigányul beszélt olykor, de nem értettem, mondta, hogy ilyenkor jó neki.” (364.) A költészet és a valóság hirtelen leválik a visszautasíthatatlan, mindig ott lappangó Goethe-címről. Van ebben a pár mondatban elegancia és finomság – lásd a „világ közepe” – és a tisztességből olykor eltagadott előítéletek ellenében fel­idézett valóság: „büdös volt”. Ez volt az az élet, amelynek semmi köze ahhoz az Erdélyhez, amellyel nem tudunk mit kezdeni, s amely közben: mégis létezik. Ez Vida élete, regénye, valósága és művészete. Az utolsó fejezet retorikája, sűrűsége sokszor eltér a könyv egészének fegyelmezett állandóságától, az elbeszélő által ad­dig uralt terektől és időktől, attól az írásmódtól, amelyet több kritika monotonnak tekintett. „Azt hiszem, ez volt az a korszak, amikor elkezdtem félni, és nem az élemet féltettem. Volt akkor már elég sok olyan helyzet, ahol a gondviselés bizonyította, hogy a helyén van, meg Isten.” (371.) Ez a két mondat bizony nem magától értetődő. A mai magyar irodalmi szövegben jóval könnyebben és kevesebb gátlással esik szó a világ közepéről, pontosabban annak mindennapi életben használt megnevezéséről, mint a gondviselés és Isten magától értetődő bizonyosságáról. S ez az a fejezet, amelyben, én legalábbis így olvasom, Vida elég félreérthetetlenül visszautal az Ahol az ő lelke felütésére. „Az urbánus Erdéllyel vagyok adós ma­gam­nak, mert ezt a vadságot, befejezetlenséget, elhanyagoltságot, amit nagyon sze­­re­tek, már egy kicsit unom, nem vezet ez sehova.” (372., kiemelés tőlem – Gy. P.)

Vida úgy írta – vagy épp kerülte el – a cseppet sem világos jelentésű Nagy Er­dély-könyvet, hogy szövege majd egészén át inkább kerüli az ideológiai vagy kulturális tereket, másképp: a mentális és kognitív tér- és tájképek vagy épp a geofilozófia fogalmait, s évizedhosszakon át ragaszkodik a konkrétnak hitt, írt és remélt mikrokozmoszhoz, az Erdélyt megjelenítő, de nem azt magát jelentő hegyek él­ményvilágához, azok valóságához. Azaz Vida azért kerüli el azt, amit urbánus Er­délynek hív, mert a jelenébe zárt, s (nyilván részben eltúlzottan) emlékezetnélküli­nek nevezett Kisjenő, vagy az ígéret földjének tűnő Barót mindennapjai kívül he­lyezhetők a társadalmon, amelynek egészként való leírása lehetetlenné tenné a kí­vül­állást, ami Vida életének és munkásságának egységes válasza volt a megválaszolhatatlan(nak tűnő) kérdésekkel elfoglalt kortárs világ megértésére. Amikor vissza­utasítja a családregény nagy elbeszélését, amikor valóban csak fogcsikorgatva felel meg az értelmiségi szerepnek, amikor szemantikai, retorikai áthallások, azaz bonyolult utalásrendszerek nélkül, személyességét fenntartva írja le, ami történt vele, akkor bizony a nemes vadember társadalomba való beilleszkedésének megannyi jelenetét olvassuk: amelyek persze – lévén mégsem véletlen, hogy re­gényt olvasunk – a kívülállás etikájának hódoló személyiség melletti érvek. A kettős olvasat, azaz a személyesség és az őszinteség elválaszthatatlan garanciája és lát­szata nem ugyanolyan mértékben és módon van jelen, amint az is áll, hogy a könyv távol van az egyenletességtől, amit irodalmárok nyilván okkal róhatnak fel, amint fel is róttak a szerzőnek, de ami engem illet – az esztétikát is kívülről figyelő, minden szöveget a meghatározó politikai keretek és társadalmi cselekvések lo­gikájának dokumentumaként olvasó kívülállót –, ezt bizony a könyv egyik legértékesebb tulajdonságaként értem, amely megakadályozza az olvasót, hogy ráhagyatkozzon automatizmusaira, lévén hol csalódott lesz, hol meglepett.

A könyv egyik – maradjunk ennél a topográfiai hasonlatnál – magaslati pontja, az Arad című fejezet a románok és magyarok lakta kollégiumbeli élmények leírása. Vida a fejezet második oldalán kijelenti: „Innen gyakorlatilag az Iskola a határon je­leneteit kellene idéznem, vagy kisebb-nagyobb korrekciókkal parafrazálnom, bár mi nem katonai alreál voltunk, hanem kőolajipari líceum, és nem Tulp ta­nár ana­tómiája függött a falon, hanem Nicolae Grigorescu valamelyik ökörszekeres képe, minden románul zajlik, csak Merényiék magyarok, és én.” (259–260.)

Az aradi iskola felidézéséből világosan látható, hogy mi volt az alapvető, minden másra döntően ható, azaz meghatározó különbség Ottlik iskolája és a Ceau­şescu-korszak líceuma között. Ottlik az uralkodó osztály kivételezett elitjét képző katonaiskolába járt, amelyben mégiscsak a haza védelmében folyó emberölés mi­kéntje volt a fő tantárgy, s nem a francia és a latin nyelv. Más kérdés, hogy Ottlik nem véletlenül csinált úgy, mintha az az iskola minden nevelődés alapját jelentette volna, s ez a különös kollízió igencsak megfelelt annak a nemzedéknek, amely kánonjában főszerepet szántak az ártatlanság retorikájának: Balassának éppúgy, mint Esterházynak, megannyi fiatal írónak, akik boldogan láttak mestert az ártatlan kí­vülálló szerepét alakító, álnaiv Ottlikban, míg a bátyjuknak tekintett Mészöly kí­méletlen realizmusa sokkal kényelmetlenebb valóságot jelentett. Vida Ottlik-használata, pontosabban hódolata több célt szolgál: részben megteremtette azt az intertextuális keretet, amelyben műve magától értetődően beletartozik a magyar irodalmi kánon egyik legtúlértékeltebb remekművének holdudvarába. Hiszen a hasonlóság nem irodalmi, hanem életrajzi, az aradi líceum elég kegyetlen helynek tűnik ah­hoz, hogy Vidának oka és joga legyen az Ottlik-rokonság megteremtésére. Másrészt az „Ottlik-használat” nyilvánvaló embléma, ha tetszik, önvallomás, és nem a Vidára amúgy sem jellemző irónia és reflexió. Hiszen az Iskola a határon fi­nom világa és a rettenetes Ceauşescu-korszak szocialista líceuma nem vethető egy­be. Ottlik az uralkodó elit nevelődéséről írva egy megható és soha nem volt világot teremt, Vida viszont igazán pontosan látja, hogy mi volt a romániai szocializmus. „Akkoriban döbbentem rá, hogy alig van olyan ember, aki szereti azt, amit csi­nál.” (275.)

A Nagy Erdély-regény, ahogyan azzal szoros összefüggésben a Nagy Trianon-re­gény, valójában: megírhatatlan, mert mint azt Tompa Andrea elmúlt években megjelent Fejtől s lábtól és Omerta című művei, illetve Vida két regénye is félreérthetetlenül dokumentálja: a történelmi regényhez szükséges konszenzuális elbeszélés vagy annak tagadása ugyanúgy hiányzik, ellenben a mikrohistória, illetve a ka­landregény működőképeseknek tűnnek. „Ez / a kellő távol. Innen / nézz!” írta Pet­ri az Oly ritka című versében, amely 1974-ben jelent meg a Körülírt zuhanásban, második kötetében. Ugyan a verset nem a történelemről, hanem a nőkről írta, de ez a két sor magára hagyva kísértetiesen pontosnak, használhatónak tűnik. A történelmi regény végül nem létezik a történelem szellemének megértése vagy épp fel­szabadítása nélkül. Annak alapkérdése mindig a világtörténelem és az üdvtörténet közötti határátkelés, de nekünk, magyaroknak – 1919/20-ban Erdélyben ma­rad­taknak, később ott születetteknek s mindazoknak, akik emitt születtek, s vagy jártak Erdélyben, vagy nem –, nekünk tehát nincs semmiféle tudásunk, bizonyosságunk arról, hogy ami történt, az mit jelent, miért s miként felel azért, s melyik nem­zedék, van-e bármiféle halvány jelentése annak, hogy történhetett volna-e másként. Azaz Vida már-már túl éles fényben úszó félmondata – „soha nem volt rá szükségünk” – megkerülhetetlen, s alkalmas arra, hogy bárki lássa, mit is jelent a rossz lelkiismeret.

Vida többször is utal az 1940 és 1944 közötti évekre. Ablonczy Balázsnak a korszakról szóló, kiváló könyve címével – A visszatért Erdély – akaratlanul erre a za­varra mutat. Erdély ugyanis nem tért, nem térhetett vissza: sem egészében, sem a vé­gül Magyarországhoz visszacsatolt északi részével, mert nem volt abban a helyzetben, hogy döntsön. Erdély sorsáról, jövőjéről a Harmadik Birodalom döntött. Ab­­lonczy könyvének címe akár a Nagy Erdély-regény címe is lehetne, de az történelmi monográfia.

Vida – és Tompa Andrea – regényeinek előzményeként tarthatjuk számon Jé­ke­ly Zoltán 1943-ban az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent kötetét: A há­­zsongárdi föld mára sajnálatosan ritkán idézett kisregény. Magyarországon élő hőse tér vissza szülővárosába, Kolozsvárra, s egy családi temetésen – hol jobbára senkit sem ismer – megpillantja egy távoli rokonát, kibe beleszeret, s nagy rémületére kiderül, hogy az még a bécsi döntés előtti napokban, s ártatlanul elutazott egy román katonatiszttel: ami a vállalhatatlan ősbűnné lett egyetlen éjjel alatt.

„Beüljön talán egy kávéházba? Ott politizálni kell a városháziakkal. Éppen eleget politizál a hivatalban – legalább délután szellőztesse a fejét. Kikhez csatlakozzék? Legyen műerdélyi s szapulja az anyaországiakat? Vagy tagadja meg a kolozsvári származását s a Dunamentéről jöttekkel vallja s hirdesse, milyen elmaradottak, milyen balkániak az állapotok? Inkább semmit sem mond, se bűt, se bát, csak ténfereg egyedül, otthontalanul Erdély fővárosában s koroktól, társadalmi rangtól függetlenül erdélyivé akarja sétálni magát. / Moziba menjen? Mostanában minden mozgóban magyar filmet adnak. Legalábbis így hirdetik a felszabadulás mámorából még ki sem kászálódott magyar világnak. De a plakátokon Garády nyikorog, Habos vigyorog, vagy Tábalár fancsali képe, s felvonul az egész pesti film- és színházvilág. Irtózatos hamisan és komiszul hat az ilyesmi a megszenvedett magyarság szent városában!” Kevés hasonló forrásértékű beszámolónk van arról a mindennapi életről, amelyet Jékely rögzített.

Egy regény regénye címmel jelent meg Sinkó Ervin Moszkvában írt könyve, amelyben a korábban született Optimisták, illetve a Tanácsköztársaság idéződik fel a sztálinizmus uralta világban. Azonban ez a cím már régen nem csak a Vajda­ság­ban élt nagyszerű ember és jó író kommunista regényét jelenti. Ellenben azt hi­szem, hogy az Egy dadogás története valójában az Ahol az ő lelke, illetve megannyi szöveg regénye is – ezért idéztem fel Jékelyt. A Nagy Erdély-regény valójában egy so­kak által, folyamatosan íródó palimpszeszt, amelyben összeilleszthetetlennek tű­nő szövegek rakódnak-préselődnek egymásra Kós Károlytól Sütő Andráson át Asz­ta­los Istvánig, illetve Ugron Zsolnától Láng Zsoltig, Tompa Andreától Vida Gá­borig, Erdélyben és Erdélyből is élő szövegekből. A palimpszeszt soha nem mozaik. A Nagy Erdély-könyv nem egy történet, nem egy retorika, nem egy be­széd­mód. Vida műve fontos része egy kollektív műnek, amelyet sokan írnak s olvasnak együtt.

Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/3. számában.)

Hozzászólások