Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A változatoktól a szövegkörnyezetig
87802
post-template-default,single,single-post,postid-87802,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A változatoktól a szövegkörnyezetig

Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi

Ahogy Szilágyi Zsófia is írja könyve utószavában, az abban olvasható tanulmányok sokat köszönhetnek annak a munkának, amely Kosztolányi első két novelláskötetének, a Boszorkányos estéknek és a Bolondoknak a kritikai kiadását készítette-ké­szíti elő. Aki azonban ennek alapján száraz adathalmozásra, nehézkesen követhető okfejtésekre számít, annak – jó értelemben – csalódnia kell. A kötet tanulmányai megannyi érdekes kísérletként sorakoznak az olvasók előtt, és új szempontok fe­lől, váratlan összefüggésekbe állítva tekintenek a fiatal – avagy a cím némiképp talán pikírt szavával: éretlen – Kosztolányi novelláira.

A könyv kettős ajánlása Esterházy Pétert és Szegedy-Maszák Mihályt szólítja meg, akik egyes tanulmányoknak még igen, de az összerendezett kötetnek már nem lehettek olvasói. Ez a körülmény szinte önmagában is jelképes lehet – a részt is­merhették, de úgymond az egészet nem –, mint ahogy az is, hogy az emlékezés gesztusa egymással párbeszédet folytató írót és irodalomtörténészt idéz föl. Szi­lágyi Zsófia tanulmányaira jól érezhetően mindkettejük művei/műértelmezései ösz­tönzően hatottak: nemcsak magának Kosztolányinak, de az őt eredeti módon új­raolvasó-újraíró Szegedy-Maszák Mihálynak és Esterházy Péternek is szerepe le­hetett abban, hogy Az éretlen Kosztolányi afféle szerkezeti és szemléleti előképként, mintegy műfaji mintaként hivatkozik az Esti Kornélra (264.). A kötet tanulmányai éppannyira olvashatók külön-külön, önálló gondolatmenetként, mint olyan egy­üttesként, amelynek darabjai egymást is megvilágítják, értelmezik és továbbgondolják.

Szilágyi Zsófia Kosztolányi-írásaiban nem csupán a korai novellásköteteket ma­gá­ba foglaló kritikai kiadás sajtó alá rendezésének tapasztalata és szempontja tér rendre vissza, hanem számos további összefüggés is átszövi, szöveghatárokon át­íve­lő egységbe forrasztja a könyvet. Előfordul, hogy a figyelmes olvasó számára va­lamely új távlatot nyitó meglátás földobott labdának bizonyul a kötet egészén belül, amennyiben a kérdésre egy másik írás, más összefüggésben újfent visszatér. Ilyesféle egymásra felelő párt alkot például az a fölvetés, amely Havas Gyula és He­kerle László irodalmi életben betöltött helyének lehetséges analógiáját, a két sors­helyzet rokoníthatóságát mérlegeli (44. és 63.). A telefon váratlan párhuzamba ke­rül Kosztolányi A vonat megáll című novellájával (108.), amelyet később – más szem­szögből – részletesebben is górcső alá vesz a kötet egyik tanulmánya.

A színészkedés és szerepjátszás – a személyiségrajzhoz és a művek értelmezéséhez egyszerre kapcsolódva – a bevezető írástól kezdve visszatérő motívuma Szi­lá­gyi Zsófia vizsgálódásainak. Hasonlóképp többször is megjelenő kérdés a nemzedéki egybetartozás és különállás problémája: „Nem véletlen, nem egyedi, hogy valaki az 1920-30-as évek fordulóján különösen elevenen lássa a nemzedékkérdést: a 20. század történelmi traumái és azok generációkként eltérő tapasztalata, el­sősorban az első világháború, majd annak lezárása mint töréspont miatt akkortájt erősen érzékelhetővé vált a generációs tapasztalatok elkülönböződése” (164.). A nem­zedékiség előtérbe állítása már csak azért is érdekes lehet, mert e kérdést az el­múlt évtizedek olyan nagyhatású, az irodalomról való gondolkodás új lehetőségeit kutató munkái is újraértelmezték, mint Pierre Bourdieu A művészet szabályai (Les règles de l’art) című könyve vagy a Bourdieu-től is ösztönzött, de alapvetően el­térő módszertani közelítésekkel élő Franco Moretti Grafikonok, térképek, fák cí­mű munkája (Graphs, Maps, Trees – az első szót félrevezető gráfként magyarítani).

A visszatérő kérdések, egymásra felelő motívumok nem hoznak létre monografikus jellegű egységet. Ehelyett olyan kaleidoszkópszerű, színes és mozaikos tu­dást nyújtanak Kosztolányiról, pályájáról és a kor intézményesülő irodalmi életéről, amely ugyan szándéka szerint nem több töredékes és részleges gon­dolat­me­net­­nél, ám annál gazdagabb és frissebb képet ad az értelmezett jelenségekről. Ami­­kor Szilágyi Zsófia azt a szigorú bírálatot idézi Kosztolányitól, hogy „csak el­vét­ve akadnak olyan művészek, kik megunva azt, amit tudnak, új tárgykört, új eszközöket keresnek, s mindig lelnek olyan módokat, melyek frissé teszik mondanivalójukat” (24.), tulajdonképpen saját maga számára is programot ad. Az éretlen Kosz­tolányi éppen ezért érett olvasókat kíván, akiket nem téveszt meg egy-egy ki­térőnek tetsző részlet. A kötet szigorúsága ugyanis nem a bevett utak, bejárt gondolati ösvények követésében ragadható meg, hanem e „kitérők” főcsapássá változtatásában. Az elsőre meglepő fölvetések és akár az esetlegesség benyomását kel­tő társítások arra tett kísérletekként olvashatók, hogy új távlatokat nyissanak meg, vá­rat­lan függéseket és kapcsolatokat hozzanak létre, eladdig elhanyagolt szempontokat vessenek föl. Nyilvánvaló elfogultság lenne azt állítani, Szilágyi Zsó­fia minden ér­telmezési javaslata egyazonképp revelatív. Ámde kockázat nélkül nincs siker sem, márpedig a kötet tanulmányai – ha kritikusként afféle mérleget aka­rok vonni – na­gyon is ösztönző kérdésekhez vezetik el Kosztolányi és a korszak értelmezőit.

Természetesen a föntiek félreértése lenne azt gondolni, Szilágyi Zsófia kötete ér­­vényteleníteni akarja mindazt, amit korábban Kosztolányiról – vagy akár csak a szerző fiatalkori műveiről – mondtak és írtak. Éppen ellenkezőleg, a kötet gondolkodásmódját annak nyitott elfogadása jellemzi, hogy „egy-egy alkotó pályaalakulása többféle történetként is összerakható” (31.). Ha pedig több, egyaránt érvényes tör­­ténet gon­dolható el, akkor miféle rosszul fölfogott tisztelet folytán kellene az ér­telmezőnek önmegtartóztató módon meghátrálnia eme lehetséges történetek keresésének kihívása elől? Esterházy Péter és Szegedy-Maszák Mihály példája nemcsak az­által szolgálhat megerősítéssel, hogy a két gondolkodó mindvégig a bevett közelítésektől eltérő utakat keresett, hanem abban is, hogy még saját korábbi szövegei­ket és értelmezéseiket sem tartották ledönthetetlen bálványnak. A gondolkodás ér­tel­mét a bevégezhetetlenségben keresték, mint ahogy Kosztolányi is – jóllehet az életmű ismerői jócskán so­rolhatják önismétléseit – iróniával szemlélte a maguk látszólagos tökéletességébe me­revült eszményeket, s az örökérvényűt nem a változás ellenlábasának tartotta.

A szerző textológiai tudása rendre a Kosztolányi-novellák új kontextusát teremti meg. A szövegváltozatok szembesítése a könyvben mindenkor olyan példák ré­vén történik, amikor módosul vagy összetettebbé válik a mű értelmezése. Kosz­to­lányi és a vele kortárs szerzők munkáinak egymás mellé állítása szintén más távlatba képes helyezni akár a sokat olvasott szövegeket is. Ahogy pedig a Pokol Kosztolányitól és A fejsze Móricztól „párnovellák” lesznek (242.), úgy válik a kötet egészében is a két alkotó „párszerzővé”. Annak számára, aki tisztában van vele, hogy Szilágyi Zsófia előző kötete egy Móricz munkásságát áttekintő nagymonográ­fia, ez aligha meglepő fejlemény. Mindez persze mit sem változtat azon, hogy amikor a kötet szerzője együtt olvassa Móriczot és Kosztolányit, akkor a két életmű új megvilágításba képes – összefüggéseik és különbségeik révén – állítani egymást. Nemcsak a kortársak folytatnak azonban párbeszédet Az éretlen Kosztolányi lapjain, hanem a 20. század elejének és végének alkotói is. Az újraolvasás időben kétirányú folyamata így a modern magyar irodalom egészére kiterjed, nem marad meg pusztán Kosztolányi életművén belüli jelenségnek, mint amikor Kosztolányi például „csak a Pacsirta és az Aranysárkány megírása után alakította át ebben a tíz évvel korábbi novellájában [ti. a Gőzfürdőben] is Sárszeggé a helynevet, voltaképpen előzménnyé változtatva ezzel egy »következményt«” (149.).

Az új szempontokat kínáló kontextusok közül bizonyos értelemben kiemelkedik az irodalmi élet korabeli intézményrendszerének összefüggése. Szilágyi Zsófia már a kötet bevezetését követő tanulmányban arról ír, hogy az adatolva földerített eseménysorok mellett a „megalkotott történetek legalább ennyire értelmezésre ér­de­mesek, hiszen képet adnak egy adott korszaknak az irodalmi intézményrendszerbe vetett bizalmáról (vagy azzal szembeni bizalmatlanságáról), az írói szerephez való társadalmi viszonyról, az egyes írógenerációk kapcsolatáról, harcairól is” (37.). Ebből fakadóan például az, hogy Kosztolányinak „vajon miért nem jelent meg életében összegyűjtött vagy válogatott novelláskötete”, nemcsak a szerző „pró­­zaírói törekvéseivel, [hanem] a húszas-harmincas évek könyvpiaci viszonyaival, az írónak az irodalomban elfoglalt helyével is összevethető kérdés” (108.). Ez a közelítés nem habozik figyelmet fordítani az „írók személyes emlékezéseire”, mi­közben Szilágyi Zsófia természetesen tisztában van azzal, hogy ezek „erős forrás­kritikával kezelendők” (36.). Az így értett forráskritika pedig megint csak nem ön­célú, nem a kortársak tévedéseinek vagy épp tudatos torzításainak egyszerű le­bontását-leleplezését szolgálja, hanem társadalom- és irodalomtörténeti folyamatok értelmezését dolgozza ki. Ennek keretén belül Kosztolányi esetében különösen fontos a sajtó működése és a korabeli újságírás fölvetette kérdések megértése (vö. 11., 104., 109.). A tanulmányok sorából így az is kirajzolódik, esetenként hajlunk túl sokat tulajdonítani a szerzőnek: egy szöveg alakulásában sokszor a szerkesztők és korrektorok is igencsak fontos szerepet játszhattak. A filológiai vizsgálódások segítenek fölismerni annak a túlontúl racionálisan, romantikusan és/vagy nosztalgikusan el­gondolt írófelfogásnak a korlátait, amely minden változtatást az ön­magát és művét ön­törvényűen, külső hatásoktól függetlenül megteremtő autonóm individuum szándékának tud be. Aligha véletlen, hogy a textológiai vizsgálódásoktól korábban elméleti szinten nemegyszer idegenkedő modernségkutatás az utóbbi időben mindinkább újra tanulni látszik a régebbi korokkal foglalkozó tudósok filológiai praxisából.

Miközben Szilágyi Zsófia az irodalmi szövegek intézményrendszerbe, az írók tár­sadalomba ágyazottságának vizsgálatát is szorgalmazza, nem feledkezik meg ar­ról, hogy mindezek a problémák az irodalomban elsősorban nyelvi tapasztalatként van­nak jelen. A kötet valamelyest a nemzedékiség kapcsán is jelzi ezt, de különösen a nőképnek vagy az első világháború élményének nyelvi vonatkozásait hangsúlyozza (lásd például 211., 241., 245., 248.). Ehhez kapcsolódik, hogy amikor A de­tektív címen (is) megjelent novella Szilágyi Zsófiát Kosztolányi és a krimi viszonyának mérlegre tételéhez vezeti el, a gondolatmenetbe talán az Esti Kornél Gal­lusról, a kleptomániás műfordítóról szóló történetét is érdemes bevonni, egyúttal azt is jelezve, hogy a korai írástól nemcsak az Édes Annáig (102.), hanem még to­vább is vezet az út az életműben.

Alighanem az eddigiekből is világosan kitűnik, hogy Az éretlen Kosztolányi nem­csak a Kosztolányi-filológusoknak kínál új szempontokat, hanem sokkal szélesebb olvasói körnek is. De ez nem jelenti azt, hogy a kötetet – jóllehet nem hi­valkodik textológiai apparátusának bő lére eresztésével – ne szőnék át „szakfilológiai” kérdések. A tanulmányok ebből a szempontból is megalapozott, átgondolt ér­­veléseket kínálnak, amelyek azonban a kutatás természetéből adódóan nem föltétlen vitathatatlanok. Ilyen vitára ösztönző kérdésnek látom Kosztolányi első no­vel­láskötete megjelenésének időpontját, vagyis a Boszorkányos esték datálásának kér­dését. A gondolatmenet nem rejti el a bizonytalanságot: egy dedikáció dátuma alapján „a könyvnek mégis május elején kellett volna megjelennie – a megjelenés leg­valószínűbb időpontja azonban 1909 júniusa” (76.). A végkövetkeztetés leginkább azért nehezen érthető, mert Szilágyi Zsófia valójában körültekintően elősorolja, mi minden szól a májusi megjelenés mellett. Az említett ajánláson túl ugyanis „május végén, június elején láttak napvilágot az első recenziók a napilapokban” (75.). A dedikáció és az első recenziók kettős érve áll tehát szemben azzal, hogy a Cor­vina című lap 1909. június 20-án ad hírt a Boszorkányos estékről. Mivel a „Cor­vina tíznaponta jelent meg, így a megjelenés dátumát ez alapján június 10-e és 20-a közöttre tehetjük” (76.).

Ahhoz, hogy a júniusi megjelenés tartható legyen, két valószínűtlen, bár nem tel­jesen lehetetlen föltevéssel kell élnünk. Ahogy ma, úgy a 20. század elején is le­hetséges volt, hogy egy író már levonatban elküldte megjelenés előtt álló könyvét néhány ismerősének, például lapszerkesztő barátainak, kérve, írjanak-írassanak ró­­­la ismertetést. Sőt akár maga is mellékelhetett egy kiadói reklámféleség-szöveget (más kérdés, hogy ilyen a Boszorkányos estékről valószínűleg nem készült), amelynek célja a korban éppen az volt, hogy a szerkesztőknek még akkor is alapanyagot kínáljon a rövid irodalmi hírek számára, ha történetesen egy munkatárs sem vet­te rá magát a könyv elolvasására. Így elvileg tényleg előfordulhatott, hogy egy re­­cenzió előbb készült el és jelent meg, mint ahogy a kötet napvilágot látott, sőt akár annál is előbb, hogy az újság recenzense azt elolvasta volna. Ugyanakkor azt is érdemes ehhez hozzátenni, hogy a szerzőnek és a kiadónak – hacsak nem előfizetési fölhívást akartak közzétenni – nem volt érdeke egy még nem kapható, forgalomba nem került kötet reklámozása. Hiszen így könnyen előfordulhatott, hogy mire az olvasónak lehetősége lett volna megvennie a könyvet, addigra már ki is ment a fejéből a rövid lapbeli ismertetés. A dedikáció dátuma esetében annyival könnyebb dolgunk van, hogy nem föltétlen kell tudatos visszadátumozást föltételeznünk – aligha elképzelhetetlen, hogy valaki az ajánlás dátumában tollhibát vét, elírja azt, például mert június elején még május jár az eszében.

Nem lehetetlen tehát, hogy a recenziók megjelenése és a májusi dedikáció ellenére a Boszorkányos esték csak később látott napvilágot. Mivel azonban a magyarázat némiképp nyakatekert, és sok ismeretlen körülményre vonatkozó feltevést tar­talmaz (az újságíró ismerősnek megjelenés előtt küldött levonat, a hónapok összekeverése), mindenképp érdemes megvizsgálni azt is, mennyire szilárd a vele szem­ben álló érv. Nos, egyáltalán nem az. A Corvina híradása – filológiai szakkifejezéssel élve – pusztán terminus ante quem, vagyis azt a dátumot jelöli, amelynél a könyv biztosan korábban jelent meg (és bár lehetne még tovább kukacoskodni, a szinte teljesen valószínűtlen, ám elméletileg elgondolható további esetek boncol­ga­tását a műkedvelő nyomozókra hagyom). Ráadásul a híradás nem kiadói, ha­nem könyvkereskedői forrásra támaszkodott – márpedig időbe tellett, míg oda a könyv eljutott. Magyarán szólva semmilyen különös feltételezéssel nem kell élni ah­­hoz az állításhoz, hogy a könyv májusban megjelent, Kosztolányi dedikálta, né­mely lapok ismertették, időközben a kereskedelmi forgalomba is bekerült, és így – némi késéssel – a Corvina is nyugtázta megjelenését. Hacsak további adatokra fény nem derül, nem vélem tarthatónak a júniusi megjelenés föltevését.

A fönti kérdés szakfilológiai természetű. Ha a kitartó olvasó eljutott eddig a be­kezdésig, bár alighanem elismeri, hogy ha már állítunk valamit egy könyv megjelenésének időpontjáról, az lehetőség szerint legyen helyes, azt is joggal kérdezheti, van-e ennek igazán jelentősége akár Kosztolányi pályájára, akár Szilágyi Zsófia könyvére nézve. Valójában egyáltalán nem azért időztem ilyen hosszan ennél a kér­désnél, hogy rámutassak a könyv egy apró következetlenségére, amelynek fölismeréséhez ráadásul maga a szerző ad meg szinte minden „kulcsot” tanulmányában. Sokkal inkább abban látom ennek a kérdésnek a jelentőségét és érdekességét, hogy viszonylag pontos képet ad arról, mi is az, amit Szilágyi Zsófia könyve legyőz, aminek nem enged. Ezen a ponton a szerzőnek nem sikerült egy föltehetőleg korábbi előítéletet fölülírnia, megmutatva ezzel, hogy a kutatás és értelmezés során milyen nehéz is tud lenni valamely meggyőződésünk, egy már kiformált vé­lemény vagy az értelmezői hagyományból ránk örökített séma fölülvizsgálata, hiá­ba nem támasztják azt alá újabban szerzett ismereteink. Az új fölvetéseket először alighanem már kialakított értelmező keretünkbe próbáljuk beilleszteni, mi­közben az egyeztetés lehetőségét keresve vetjük össze korábbi elképzeléseinkkel az újabb fejleményeket. Sokszor további megerősítés vagy egy váratlan, esetenként merész, a szakadékba ugráshoz is hasonló lökés kell ahhoz, hogy friss szemmel tekintsünk megelőző értelmezéseinkre, és elhagyjuk, pontosabban újragondoljuk addigi meggyőződésünket.

A Boszorkányos esték datálása a maga erősen vitatható voltában jól érzékelhetően kilóg a kötet biztos és meggyőző érveléséből, és éppen ezzel emeli ki a könyv erényét és teljesítményét: a járt utakhoz mérten új javaslatok, kérdések, szempontok és összefüggések fölvetését. Az éretlen Kosztolányi azért lehet igazán inspiratív kötet, mert nem engedi megszilárdulni, változatlanul továbböröklődni a kényelmessé vált, de nemegyszer kissé talán áporodottá is lett értelmezői sémákat. Ehhez a törekvéshez pedig megfelelő műfajt is talált: nem monográfia, azaz nem könyvvé bővített, minden részletet gondosan kifejtő, ekként zárt gondolatmenetet ad, hanem keresésre, nyomozásra, megújulásra ösztönöz. Ha innen nézem, akkor talán az érettség nem is az éretlenség ellentétét jelenti, hanem annak képességét, hogy fölismerjük saját magunk, tudásunk és értelmezéseink bizonyos fokig elkerülhetetlen éretlenségét. Egyúttal pedig ennek az éretlenségnek a közel sem oly paradox örömét. Ezért is lehet élvezettel olvasni nemcsak a teljesen soha fel nem nőtt Kosztolányit, hanem Szilágyi Zsófia munkáját is.

Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi, Kalligram, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/4-es számában.)

Bengi László

szerző: Bengi László
honlap e-mail
Bengi László 1976-ban született Budapesten, irodalomtörténész, szerkesztő. Eddig négy önálló kötete látott napvilágot, továbbá Parádi Andreával közösen elkészítette az Aranysárkány című Kosztolányi-regény kritikai kiadását. Legutóbbi kötete Az irodalom színterei – Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben 2016-ban jelent meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések