Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A lélegzetelállításról
87921
post-template-default,single,single-post,postid-87921,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A lélegzetelállításról

Deres Kornélia: Bábhasadás

Három okból nehéz Deres Kornélia második kötetéről, a tavaly megjelent Báb­hasadásról írni. Az egyik ok az alakuló életmű linearitásának elvárása, hogy va­la­miféle folytonosság legyen benne. Az első kötet és annak recepciója irányvonalakat jelölt ki, ítéleteket előlegezett, s mintha ezek szerint kellene haladni tovább. A második ok a kiemelt interpretációkkal áll összefüggésben, hogy számba kellene venni a már meglévő, fontosabb értelmezői szempontokat, melyek a kritikák mellett olyan paratextusokban jelennek meg, mint Takács Zsuzsa ajánlója a hátsó borítón, a rövid szerkesztői leírás Pollágh Pétertől, és végül azok az interjúk, me­lyekben a szerző fogalmazta meg saját interpretációit. A harmadik ok a közös vagy legalább átfedést mutató tudásbázis, műveltség, hagyományismeret kényszere. Mintha az információs társadalomban változatlanul jelentkezne a közös/általános ismeretek igénye, ám már használhatatlan a kifogás, hogy ezek nem elérhetőek. Szinte minden, amivel a kötet párbeszédet kezdeményez, többnyire megismerhető, és többnyire legálisan.

Vissza a Szőrapához. Erős kötet volt, kétségtelen a tehetség, csak ne lett volna olyan retinarepesztően világos, élénksárga meg kék, és hát olyan szuperfókuszált. Az apa mint single issue. Persze, a fókuszáltság még mindig jobb, mint a káosz, és végül is az egy első kötet volt, régen történt, hét éve már, a szerző pedig nagy fejlődő.

Talán a kötetről való gondolkodásnak ez a módja és iránya okolható, amiért az Apa (így nagybetűvel) és Sylvia Plath kettős vonatkoztatási rendszerébe került. Az olvasó olykor átigazolt önjelölt pszichoanalitikusnak, a beszélő észrevétlenül elbeszélővé lett, a versek családtörténetté olvasódtak (a boldogtalan családok történetévé). Mindeközben és azóta is, a versek teszik a dolgukat, képekből alkotnak drámát, mint egy Fellini-film (kevesebb cirkusszal, de azért akad egy erőművész), és tűrik, hogy Sigmund Freud és a lebutított Plath-analízis levegőtlen pszichoburájában kell vesztegelniük. Egy erős megszólalás így válhat kiszolgáltatottá a sematizá­lásnak. Másfelől a borító és az illusztrációk martaléka lett a korpusz, és talán az sem segített, hogy a megjelenése környékén meggyarapodtak az irodalmi diskurzus apái. Hogy csak egy verseskötetet említsek példaként, Ayan Gökhan Fotelapa cí­mű kötete, amely egy egészen más történet.

Mindent egybevetve, a felemás, de jórészt pozitív (Makói Medáliák-díj!) fogadtatástól függetlenül is érdemes a Bábhasadás ürügyén visszatérni az első kötethez. Sokféle elmozdulás történt, a kiadótól a borítón át a versekig. A jól érzékelhetők kö­zött van egy, amelyet talán episztemológiai elmozdulásnak lehetne nevezni. Ar­ról van szó, hogy milyen tudáskészlettel, nyelvvel, reflexiós stratégiával, milyen fo­galmakkal detektálja és alkotja meg a versek beszélője saját világát? Hogyan viszonyul a világ megismerhetőségéhez/megismerhetetlenségéhez? Így ritkábban tevődik fel a kérdés, noha nem kevésbé fontos, mint a szövegek megalkotásának mód­ja. Ebből a szempontból már az első kötetcím árulkodó, ha egy lépés távolságból gondoljuk újra. Ami szembeötlő, az a kreált apafigura, amint a szőranya helyére kerül. De hogyan?! A szőranya egy tudományos kísérleti eszköz volt. A kísérlet pe­dig a megismerésnek egy sterilebb, felügyelt módja, áttételes (csak következtetni le­het arra, hogy emberkísérlet révén is hasonló eredményre jutnánk), részvételt kö­vetelő és áldozattal járó (ha a kismajmok szempontjából tekintjük) és a nyelvet mel­lőző megismerési mód.

A versekben néhol visszaköszöntek a kísérleti feltételek: ellenőrzött körülményeket biztosított az otthon, a babaház, az üvegház (és világosan elkülönül Plath Üveg­burájától, noha tagadhatatlan kapcsolatban marad vele). Kísérleti alanynak ott a beszélő. Végül pedig a taktilis kommunikáció: „Jéghideg volt a keze, mert so­sem ért hozzám.” (Villany, 16.) Az első kötet mintha sokkal közelebb állna ahhoz, ahogy a kísérleti pszichológia próbálja megérteni a világot. A módszerek és a szem­­lélet alkalmazásához nem kell kísérleti pszichológusnak lenni.

Elmozdulás részben innen történt. Idézetek a Bábhasadás első néhány verséből: „Természettudósok érkeznek kémlelni” (Korall, 7.); „távcsővel figyelt” (Rája­ha­dak, 8.); „Nézheti bárki.” (Kampócskák, 9.); „zsúfolt utcakép mutatja” (Bó­dé­város, 10.); „kutatják a dobogó tájat” (Gömbölyű nap, 11.). A megismerés módja itt a megfigyelés, sőt a megfigyelők megfigyelése. Reflektált és többszörösen eltávolított viszonyulás ez, mely szükségszerűen kisebb érzelmi volumennel dolgozik, mint a Szőrapa. Ezáltal jóval tágasabb az új módszerekkel elgondolható és megírható tér, de kisebb a kockázat, a kitettség, mert a megfigyelő nem avatkozik köz­be.

A Jelenkor Kiadó honlapján a kötet utolsó versének zárlata szerepel kiemelt idézetként: „Pár alapszabályt szükségképpen betartani. / Ha erdőben ér a sötét, min­dig a mohás oldalon aludni el, / ha folyó mellett, a köveket időben kipakolni a zsebből. / Neveket suttogni a sötétben, hogy emlékezzünk a bosszúra. / Akarom mondani: a túlélésre.” Az idézet a marketing-kontextusban, pars pro toto, mintha a kötet velejeként mutatkozna. Talán az is. De minek a marketingje ez? Az alkalmazkodásé az állandó életveszélyhez? A túlélésé, amit a beteljesített bosszú gőgje kí­sérhet? Életigenlésnek ez kevés. A Szőrapa a társas ösztöneinket szólította meg, a ragaszkodást vonta kérdőre. A Bábhasadás mintha az életösztönt szeretné megszólítani, de ez vesztett ügy, mert keveset kínál, a bosszút mint elégtételt. Az idézet szerint a túlélőnek nem bűntudata van, hanem bosszútudata. A bosszú szó je­lentésében benne van az előzmény és a hárítás: nem én kezdtem. Egy agresszív, fölényes, pusztító szemléletet mutat meg, ami viszont teljesen hétköznapi.

Mindezek miatt a második kötet, noha benne magas színvonalon megírt versek olvashatók, ritkábban lélegzetelállító. Emlékeztetőül két lélegzetelállító idézet a Szőr­apából: „A történet úgy végződött, / hogy apa egy reggel nem / tudta, hogyan kell felébredni. / Kiesett belőle a rutin.” (Az ünnep, 25.) vagy: „Kikopnak belőlem a gének, ahogy rád gondolok.” (45.) Lélegzetelállítónak azt nevezem, ami a légzés­hez hasonló, reflektálatlan természetességgel bíró hosszabb-rövidebb távú folyamatokban képes törést okozni. Itt az alvást követő rendszeres ébredés és a genetikai öröklődés folyamatában keletkezett törés. A lélegzet elállítása, ha nem szépelgő metafora, akkor az alapszabályok totális felforgatását jelenti. A Bábhasadás, ahogy az idézet mutatja, ezzel szemben újabb alapszabályokat fektetne le.

Az alapszabályok megfogalmazásához összegző látásmód szükséges. A kötetben az összeadás, az összetétel, az összegzés tűnik a költészet centrális vonásának mind nyelvi, mind pedig szemléleti értelemben. Az írásjelek közül a bekebelező ket­tőspont viselkedése a legizgalmasabb.

Elég csupán a gyakran méltatott címeket megfigyelni. A kötet négy ciklusa ebből a szempontból szimmetrikus: az első és a harmadik ciklus tizenkét versből áll, címük egy-egy szóösszetétel: Bódéváros, Időleves; a második és a negyedik cik­lus tizenhárom versből áll, hosszabb címet viselnek: Kérem, vegyék fel gázálarcaikat és végül Az utolsó huszonéves ősz (Néger babáim, mi lett veletek?). El­ké­pesztő ere­jű feszültség megmutatására képesek ezek a címek. Sorban: az első cím az ur­banizációhoz kapcsolódó civilizatorikus illúzióinkat rengeti meg azzal, hogy a bó­dék instabilitását tulajdonítja a városnak, a második, a Kérem, vegyék fel gázálarcaikat! a biztonság illúzióit kezdi ki, a harmadik és a negyedik az idő múlásával szembesít. Változatos halálnemek.

Innen nézve talán a kötet címét sem csak a biológiai vs. kulturális több­ér­tel­műség felől érdemes feszegetni. Kiindulópont lehet mindaz, ami a báb jelentésme­zejébe tartozik, a tömörítő, begubózó, védekező mozgás és vele szemben a hasadás szét-, illetve megnyíló mozgása. Ezek ellentéte az individuális zárkózottság és nyitottság kérdésétől a világpolitikai kérdésekig terjedhet. Elég a szögesdrót-kerítésre asszociálni vagy a bábállamokra. Fontos azonban, hogy a hasadásnak nincs aktora! Miközben a versekbe a háborús nyelvezet, az erőszak lépten-nyomon be­szi­várog (Rájahadak, „az a nő fegyverrel én vagyok”, a kivégzőosztag, a DeGe­ne­rális stb.) és fokozatosan uralkodik el, szinte észrevétlenül, a hasadásban nincs erő­szak, mert nincs cselekvő. Senki és semmi nem hasítja szét a bábot, a hasadás, a megnyílás és átalakulás csak úgy megtörténik vagy megtörténhet.

A nyitás után zavarba ejtő könnyedséggel kerül egymás mellé a kötetben az anti­depresszánsokkal teli folyó (a lakosság összegzett vizeletmintája) és a Twin Peaks. A versek implicit kultúra(tudományos) szemléletükkel közel állnak a jelenhez, benne gyökereznek a világunkban, a kultúra legkülönbözőbb szegmenseiben, anélkül, hogy hierarchikus viszony volna közöttük. Összefüggés viszont van. Min­den olyan fogalom és tendencia, mely a bábhoz kapcsolódik, a biztonság (a családtól a biztonságpolitikáig), a bezártság (a testtől a lakótelepig), a mozdulatlanság (a szerek okozta szedáltságtól a sportkultuszig, ami a mozgás rendszerességébe rögzít), mindez meghasadhat, de a pillangó elmarad. Idegenül szólva: a psyc­hé elmarad.

Azt írtam korábban, episztemológiai elmozdulás történt a két kötet között. De mi köze egy verseskötetnek az ismeretelméletekhez? A valóság érzékelésének és megismerésének különböző módjai között szintúgy csak különbség van, mint a kultúra szegmensei között. Nem alá-fölérendeltség. Más-más sajátos feltételrendszerekkel gazdagítják az észlelésünket és tartják kordában – a tudomány is, a mű­vészet is –, gyakorlatokat kínálnak, sőt, még a szokásoktól való ideiglenes megsza­ba­dulás módjait is némi rutinnal jelölik ki. A versekben, bármelyik témát járják is körül, sajátosan elegyedik a racionális és a mitikus-metafizikai megközelítés.

A kultúrán sem csak a kis magyar hazait, nem csak a szerző számára többé-ke­vésbé tudhatóan ismerős művészeti rezsimeket (irodalom, színház, film stb.), nem csak a miskolci lakótelepet és egyéb megidézett helyszíneket kell érteni. Hogy mégis mit, azt szinte verse válogatja. Emellett a kötet gazdagságát a kortárs költészettel folytatott párbeszéd is adja. Szövegszerűen jelenik meg a tömegvonzás szó, Hyross Ferenc kitűnő első kötetének címe, van egy Garázsmenet című vers (ez Fe­hér Renátó kötetének címe). A Gömbölyű nap emlékeztethet Bajtai András Ke­re­kebb napokjára. És ez csak néhány a közelebbiekből. A Pollágh Péter költészetével folytatott dialógus külön figyelmet érdemel. Ez a verssor például tekinthető az el­lágyulás momentumának: „Mikor álmos vagy, jobban szeretsz” (Éjszakai kontinensek, 14.). Szántó Kamilla recenziójában olvasható, hogy „puha” (Személyre szabott túl­élés, Eonline, 2017. 12. 08). Viszont ha összeolvassuk Pollágh Péter Azt hittem ma­szatos című versével: „Ha nem tudok aludni: gyűlölök” (Pollágh Péter: Eleve terpesz, 59.), az interpretációs mező hirtelen kitágul. Ez a verssornak jót tesz, csak az olvasó/kritikus kerül akaratlan voyeur-szerepbe. Szerencsére a kötetben van mentőkötél, van humor. Szükség is van rá, mivel a pusztítás és önpusztítás megjelenítése, a túlélők bűntudat vagy megtorlás helyetti bosszúja komoly kétségeket okoz. Pa­solini azt kritizálta Fellini filmjeiben, hogy ami megjelenik, az „a bűn és az ártatlanság közötti bensőséges kapcsolat, a kegyelem szüntelen körforgása, a metafizika által egysíkúvá tett világ” (Pasolini: Fellini katolikus irracionalizmusa, Film­világ, 1983/4, 21–25.).

A Bábhasadás világát mintha ennek az ellenkezője, a kegyelem nélküli tudós megfigyelés tenné egysíkúvá. Mindeközben szemlélete, anyaga is kortárs, versnyelv tekintetében pedig illeszkedik a legszínvonalasabbnak tartott magyar költészeti nyelvek közé (apróbb, egyszeri, de megkérdőjelezhető döntés a Barázda Ho­tel zárlatának morfémaríme, a „nyelnek-telelnek”). A magas színvonalra magyarázatot adhat a szerző sokrétű kapcsolódása olyan meghatározó irodalmi csomópontokhoz, mint a Telep-csoport, Kemény István költészete, valamint má­sokhoz, aki­ket idéz is, de ezek a hatások csak a színvonal magyarázatához jelenthetnek adalékot, az alkotás, a vers végül is valami más. A nyelvkeresés és a megszólalás mo­tivációi, a megtalált szavak és formák, a kötetkompozíció felhajtóereje jó­val komp­lexebb, mint az írásra irányuló hatások együttese. Ha tetszik, a kötet nem azonos a felismerhető összetevőinek összegével. Ezért talán nem is szükséges min­­den egyes utalásnak a nyomába eredni, de néhánynak mindenképp érdemes.

Deres Kornélia: Bábhasadás, Jelenkor, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/5. számában.)

Gondos Mária Magdolna

szerző: Gondos Mária Magdolna
honlap e-mail
Gondos Mária Magdolna (1989, Csíkszereda – ) az 1945 utáni irodalomtörténet kutatója. Portréfotó: Nagy Hajnal Csilla.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések