Három okból nehéz Deres Kornélia második kötetéről, a tavaly megjelent Bábhasadásról írni. Az egyik ok az alakuló életmű linearitásának elvárása, hogy valamiféle folytonosság legyen benne. Az első kötet és annak recepciója irányvonalakat jelölt ki, ítéleteket előlegezett, s mintha ezek szerint kellene haladni tovább. A második ok a kiemelt interpretációkkal áll összefüggésben, hogy számba kellene venni a már meglévő, fontosabb értelmezői szempontokat, melyek a kritikák mellett olyan paratextusokban jelennek meg, mint Takács Zsuzsa ajánlója a hátsó borítón, a rövid szerkesztői leírás Pollágh Pétertől, és végül azok az interjúk, melyekben a szerző fogalmazta meg saját interpretációit. A harmadik ok a közös vagy legalább átfedést mutató tudásbázis, műveltség, hagyományismeret kényszere. Mintha az információs társadalomban változatlanul jelentkezne a közös/általános ismeretek igénye, ám már használhatatlan a kifogás, hogy ezek nem elérhetőek. Szinte minden, amivel a kötet párbeszédet kezdeményez, többnyire megismerhető, és többnyire legálisan.
Vissza a Szőrapához. Erős kötet volt, kétségtelen a tehetség, csak ne lett volna olyan retinarepesztően világos, élénksárga meg kék, és hát olyan szuperfókuszált. Az apa mint single issue. Persze, a fókuszáltság még mindig jobb, mint a káosz, és végül is az egy első kötet volt, régen történt, hét éve már, a szerző pedig nagy fejlődő.
Talán a kötetről való gondolkodásnak ez a módja és iránya okolható, amiért az Apa (így nagybetűvel) és Sylvia Plath kettős vonatkoztatási rendszerébe került. Az olvasó olykor átigazolt önjelölt pszichoanalitikusnak, a beszélő észrevétlenül elbeszélővé lett, a versek családtörténetté olvasódtak (a boldogtalan családok történetévé). Mindeközben és azóta is, a versek teszik a dolgukat, képekből alkotnak drámát, mint egy Fellini-film (kevesebb cirkusszal, de azért akad egy erőművész), és tűrik, hogy Sigmund Freud és a lebutított Plath-analízis levegőtlen pszichoburájában kell vesztegelniük. Egy erős megszólalás így válhat kiszolgáltatottá a sematizálásnak. Másfelől a borító és az illusztrációk martaléka lett a korpusz, és talán az sem segített, hogy a megjelenése környékén meggyarapodtak az irodalmi diskurzus apái. Hogy csak egy verseskötetet említsek példaként, Ayan Gökhan Fotelapa című kötete, amely egy egészen más történet.
Mindent egybevetve, a felemás, de jórészt pozitív (Makói Medáliák-díj!) fogadtatástól függetlenül is érdemes a Bábhasadás ürügyén visszatérni az első kötethez. Sokféle elmozdulás történt, a kiadótól a borítón át a versekig. A jól érzékelhetők között van egy, amelyet talán episztemológiai elmozdulásnak lehetne nevezni. Arról van szó, hogy milyen tudáskészlettel, nyelvvel, reflexiós stratégiával, milyen fogalmakkal detektálja és alkotja meg a versek beszélője saját világát? Hogyan viszonyul a világ megismerhetőségéhez/megismerhetetlenségéhez? Így ritkábban tevődik fel a kérdés, noha nem kevésbé fontos, mint a szövegek megalkotásának módja. Ebből a szempontból már az első kötetcím árulkodó, ha egy lépés távolságból gondoljuk újra. Ami szembeötlő, az a kreált apafigura, amint a szőranya helyére kerül. De hogyan?! A szőranya egy tudományos kísérleti eszköz volt. A kísérlet pedig a megismerésnek egy sterilebb, felügyelt módja, áttételes (csak következtetni lehet arra, hogy emberkísérlet révén is hasonló eredményre jutnánk), részvételt követelő és áldozattal járó (ha a kismajmok szempontjából tekintjük) és a nyelvet mellőző megismerési mód.
A versekben néhol visszaköszöntek a kísérleti feltételek: ellenőrzött körülményeket biztosított az otthon, a babaház, az üvegház (és világosan elkülönül Plath Üvegburájától, noha tagadhatatlan kapcsolatban marad vele). Kísérleti alanynak ott a beszélő. Végül pedig a taktilis kommunikáció: „Jéghideg volt a keze, mert sosem ért hozzám.” (Villany, 16.) Az első kötet mintha sokkal közelebb állna ahhoz, ahogy a kísérleti pszichológia próbálja megérteni a világot. A módszerek és a szemlélet alkalmazásához nem kell kísérleti pszichológusnak lenni.
Elmozdulás részben innen történt. Idézetek a Bábhasadás első néhány verséből: „Természettudósok érkeznek kémlelni” (Korall, 7.); „távcsővel figyelt” (Rájahadak, 8.); „Nézheti bárki.” (Kampócskák, 9.); „zsúfolt utcakép mutatja” (Bódéváros, 10.); „kutatják a dobogó tájat” (Gömbölyű nap, 11.). A megismerés módja itt a megfigyelés, sőt a megfigyelők megfigyelése. Reflektált és többszörösen eltávolított viszonyulás ez, mely szükségszerűen kisebb érzelmi volumennel dolgozik, mint a Szőrapa. Ezáltal jóval tágasabb az új módszerekkel elgondolható és megírható tér, de kisebb a kockázat, a kitettség, mert a megfigyelő nem avatkozik közbe.
A Jelenkor Kiadó honlapján a kötet utolsó versének zárlata szerepel kiemelt idézetként: „Pár alapszabályt szükségképpen betartani. / Ha erdőben ér a sötét, mindig a mohás oldalon aludni el, / ha folyó mellett, a köveket időben kipakolni a zsebből. / Neveket suttogni a sötétben, hogy emlékezzünk a bosszúra. / Akarom mondani: a túlélésre.” Az idézet a marketing-kontextusban, pars pro toto, mintha a kötet velejeként mutatkozna. Talán az is. De minek a marketingje ez? Az alkalmazkodásé az állandó életveszélyhez? A túlélésé, amit a beteljesített bosszú gőgje kísérhet? Életigenlésnek ez kevés. A Szőrapa a társas ösztöneinket szólította meg, a ragaszkodást vonta kérdőre. A Bábhasadás mintha az életösztönt szeretné megszólítani, de ez vesztett ügy, mert keveset kínál, a bosszút mint elégtételt. Az idézet szerint a túlélőnek nem bűntudata van, hanem bosszútudata. A bosszú szó jelentésében benne van az előzmény és a hárítás: nem én kezdtem. Egy agresszív, fölényes, pusztító szemléletet mutat meg, ami viszont teljesen hétköznapi.
Mindezek miatt a második kötet, noha benne magas színvonalon megírt versek olvashatók, ritkábban lélegzetelállító. Emlékeztetőül két lélegzetelállító idézet a Szőrapából: „A történet úgy végződött, / hogy apa egy reggel nem / tudta, hogyan kell felébredni. / Kiesett belőle a rutin.” (Az ünnep, 25.) vagy: „Kikopnak belőlem a gének, ahogy rád gondolok.” (45.) Lélegzetelállítónak azt nevezem, ami a légzéshez hasonló, reflektálatlan természetességgel bíró hosszabb-rövidebb távú folyamatokban képes törést okozni. Itt az alvást követő rendszeres ébredés és a genetikai öröklődés folyamatában keletkezett törés. A lélegzet elállítása, ha nem szépelgő metafora, akkor az alapszabályok totális felforgatását jelenti. A Bábhasadás, ahogy az idézet mutatja, ezzel szemben újabb alapszabályokat fektetne le.
Az alapszabályok megfogalmazásához összegző látásmód szükséges. A kötetben az összeadás, az összetétel, az összegzés tűnik a költészet centrális vonásának mind nyelvi, mind pedig szemléleti értelemben. Az írásjelek közül a bekebelező kettőspont viselkedése a legizgalmasabb.
Elég csupán a gyakran méltatott címeket megfigyelni. A kötet négy ciklusa ebből a szempontból szimmetrikus: az első és a harmadik ciklus tizenkét versből áll, címük egy-egy szóösszetétel: Bódéváros, Időleves; a második és a negyedik ciklus tizenhárom versből áll, hosszabb címet viselnek: Kérem, vegyék fel gázálarcaikat és végül Az utolsó huszonéves ősz (Néger babáim, mi lett veletek?). Elképesztő erejű feszültség megmutatására képesek ezek a címek. Sorban: az első cím az urbanizációhoz kapcsolódó civilizatorikus illúzióinkat rengeti meg azzal, hogy a bódék instabilitását tulajdonítja a városnak, a második, a Kérem, vegyék fel gázálarcaikat! a biztonság illúzióit kezdi ki, a harmadik és a negyedik az idő múlásával szembesít. Változatos halálnemek.
Innen nézve talán a kötet címét sem csak a biológiai vs. kulturális többértelműség felől érdemes feszegetni. Kiindulópont lehet mindaz, ami a báb jelentésmezejébe tartozik, a tömörítő, begubózó, védekező mozgás és vele szemben a hasadás szét-, illetve megnyíló mozgása. Ezek ellentéte az individuális zárkózottság és nyitottság kérdésétől a világpolitikai kérdésekig terjedhet. Elég a szögesdrót-kerítésre asszociálni vagy a bábállamokra. Fontos azonban, hogy a hasadásnak nincs aktora! Miközben a versekbe a háborús nyelvezet, az erőszak lépten-nyomon beszivárog (Rájahadak, „az a nő fegyverrel én vagyok”, a kivégzőosztag, a DeGenerális stb.) és fokozatosan uralkodik el, szinte észrevétlenül, a hasadásban nincs erőszak, mert nincs cselekvő. Senki és semmi nem hasítja szét a bábot, a hasadás, a megnyílás és átalakulás csak úgy megtörténik vagy megtörténhet.
A nyitás után zavarba ejtő könnyedséggel kerül egymás mellé a kötetben az antidepresszánsokkal teli folyó (a lakosság összegzett vizeletmintája) és a Twin Peaks. A versek implicit kultúra(tudományos) szemléletükkel közel állnak a jelenhez, benne gyökereznek a világunkban, a kultúra legkülönbözőbb szegmenseiben, anélkül, hogy hierarchikus viszony volna közöttük. Összefüggés viszont van. Minden olyan fogalom és tendencia, mely a bábhoz kapcsolódik, a biztonság (a családtól a biztonságpolitikáig), a bezártság (a testtől a lakótelepig), a mozdulatlanság (a szerek okozta szedáltságtól a sportkultuszig, ami a mozgás rendszerességébe rögzít), mindez meghasadhat, de a pillangó elmarad. Idegenül szólva: a psyché elmarad.
Azt írtam korábban, episztemológiai elmozdulás történt a két kötet között. De mi köze egy verseskötetnek az ismeretelméletekhez? A valóság érzékelésének és megismerésének különböző módjai között szintúgy csak különbség van, mint a kultúra szegmensei között. Nem alá-fölérendeltség. Más-más sajátos feltételrendszerekkel gazdagítják az észlelésünket és tartják kordában – a tudomány is, a művészet is –, gyakorlatokat kínálnak, sőt, még a szokásoktól való ideiglenes megszabadulás módjait is némi rutinnal jelölik ki. A versekben, bármelyik témát járják is körül, sajátosan elegyedik a racionális és a mitikus-metafizikai megközelítés.
A kultúrán sem csak a kis magyar hazait, nem csak a szerző számára többé-kevésbé tudhatóan ismerős művészeti rezsimeket (irodalom, színház, film stb.), nem csak a miskolci lakótelepet és egyéb megidézett helyszíneket kell érteni. Hogy mégis mit, azt szinte verse válogatja. Emellett a kötet gazdagságát a kortárs költészettel folytatott párbeszéd is adja. Szövegszerűen jelenik meg a tömegvonzás szó, Hyross Ferenc kitűnő első kötetének címe, van egy Garázsmenet című vers (ez Fehér Renátó kötetének címe). A Gömbölyű nap emlékeztethet Bajtai András Kerekebb napokjára. És ez csak néhány a közelebbiekből. A Pollágh Péter költészetével folytatott dialógus külön figyelmet érdemel. Ez a verssor például tekinthető az ellágyulás momentumának: „Mikor álmos vagy, jobban szeretsz” (Éjszakai kontinensek, 14.). Szántó Kamilla recenziójában olvasható, hogy „puha” (Személyre szabott túlélés, Eonline, 2017. 12. 08). Viszont ha összeolvassuk Pollágh Péter Azt hittem maszatos című versével: „Ha nem tudok aludni: gyűlölök” (Pollágh Péter: Eleve terpesz, 59.), az interpretációs mező hirtelen kitágul. Ez a verssornak jót tesz, csak az olvasó/kritikus kerül akaratlan voyeur-szerepbe. Szerencsére a kötetben van mentőkötél, van humor. Szükség is van rá, mivel a pusztítás és önpusztítás megjelenítése, a túlélők bűntudat vagy megtorlás helyetti bosszúja komoly kétségeket okoz. Pasolini azt kritizálta Fellini filmjeiben, hogy ami megjelenik, az „a bűn és az ártatlanság közötti bensőséges kapcsolat, a kegyelem szüntelen körforgása, a metafizika által egysíkúvá tett világ” (Pasolini: Fellini katolikus irracionalizmusa, Filmvilág, 1983/4, 21–25.).
A Bábhasadás világát mintha ennek az ellenkezője, a kegyelem nélküli tudós megfigyelés tenné egysíkúvá. Mindeközben szemlélete, anyaga is kortárs, versnyelv tekintetében pedig illeszkedik a legszínvonalasabbnak tartott magyar költészeti nyelvek közé (apróbb, egyszeri, de megkérdőjelezhető döntés a Barázda Hotel zárlatának morfémaríme, a „nyelnek-telelnek”). A magas színvonalra magyarázatot adhat a szerző sokrétű kapcsolódása olyan meghatározó irodalmi csomópontokhoz, mint a Telep-csoport, Kemény István költészete, valamint másokhoz, akiket idéz is, de ezek a hatások csak a színvonal magyarázatához jelenthetnek adalékot, az alkotás, a vers végül is valami más. A nyelvkeresés és a megszólalás motivációi, a megtalált szavak és formák, a kötetkompozíció felhajtóereje jóval komplexebb, mint az írásra irányuló hatások együttese. Ha tetszik, a kötet nem azonos a felismerhető összetevőinek összegével. Ezért talán nem is szükséges minden egyes utalásnak a nyomába eredni, de néhánynak mindenképp érdemes.
Deres Kornélia: Bábhasadás, Jelenkor, 2017.
(Megjelent az Alföld 2018/5. számában.)
Hozzászólások