Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „A többi pedig az omerta”
88010
post-template-default,single,single-post,postid-88010,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„A többi pedig az omerta”

Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve

Tompa Andrea harmadik regénye, az Omerta. Hallgatások könyve már most, fo­gad­tatástörténetének korai fázisában is legalább akkora sikernek tekinthető a kritikusok és az olvasók körében egyaránt, mint az írónő első két regénye volt. Akár­csak a korábbiak, a mostani kötet is értelmezhető „Kolozsvár-regényként”, amennyiben az Omerta – az 1980-as (A hóhér háza, 2010), valamint a ’10-es és ’20-as évek (Fejtől s lábtól, 2013) után ezúttal – az ötvenes évek Kolozsvárját tárja az olvasó elé. Tompa Andrea harmadik regényében a hóstátiak élete, a Stáció alakulása, a szerzetesnővérek helyzete, a romániai kommunista diktatúra kiépülése, a rózsanemesítés mikéntje (stb.) négy elbeszélő – Kali, Vilmos, Annuska és Eleonóra (Róza) – ezúttal nem párhuzamos, hanem egymást követő narrációjában bontakozik ki. Az Omertának a megelőzőekhez, kivált a Fejtől s lábtólhoz hasonlóan, irodalmi értéke mellett szintúgy szót érdemel társadalom-, politika-, egyháztörténeti  összetettsége is, bár e rétegzettség nem csak sűrűvé, de helyenként túlságosan telítetté is teszi a szöveget; az Omerta abban is hasonlít Tompa korábbi könyveihez, hogy rendkívül gazdag, a regény és az olvasója teherbíró képességét egyaránt próbára tévő tényanyaggal dolgozik.

A kötet négy fejezetre oszlik, amelyek a négy elbeszélő történetét mesélik el. A hallgatások könyve így a hallgatások részleges megtörésévé vagy, másként, folyamatosan „olvasható hallgatássá” válik. A könyv elbeszélői, ha úgy tetszik, a „nem fe­lelnek, úgy felelnek” logikájával közelítenek elmondandó történetükhöz: amint arról később még szó lesz, narrációjukban nemcsak vagy nem elsősorban az el­mondottak, hanem inkább az el nem mondottak, a szándékoltan félhomályban ha­gyott részletek tesznek szert igazi jelentőségre. A fejezetek közül a leghosszabb Vil­mos könyve, Kali és Annuska elbeszélése pedig szorosan kapcsolódik a „békási varázsló” történetéhez, hármójuk narrációja térben és időben ugyanott és ugyanakkor játszódó eseményeket visz színre más-más nézőpontból. Nem annyira plusz információkat kap tehát az olvasó, mint inkább ugyanannak az eseménysornak más perspektívából történő szubjektív, te­hát korlátozott távlatú értelmezését, amely távlatok azonban igen gyakran nem ta­lálkoznak egymással. (A recepció számos példát hozott már a regény ilyen jellegű építkezését illusztrálandó, ezekből tetszőlegesen kiválasztva lásd például Keresz­tesi József példáját: Az „Omerta” margó­já­ra, Műút, 2017062.) A regény terét így Ele­nóra könyve tágítja ki abban az értelemben, hogy az általa elbeszélteknek nincs közvetlen köze Décsi Vilmoshoz, időben az előző három könyvhöz képest évekkel később játszódik, ellenben jelentősen ellenpontozza a szocialista rendszerről a Vilmos könyvében olvasottakat a diktatúra terrorjának részleges színrevitele révén.

A szereplők mindegyike korlátozott perspektívával bír, a kiépülő kommunista rendszerből semmit vagy csak bizonyos összefüggéseket képesek megérteni – ha ér­dekli őket egyáltalán. Annuskát egészen addig nem foglalkoztatja a hóstáti „te­reprendezés”, amíg az el nem éri őt is, Eleonóra pedig számos helyen kifejti, hogy ő nem az emberi törvényeknek, hanem az Isten törvényének felel csak. Vilmos korlátozott távlatáról azonban kevésbé eldönthető, hogy szándékolt-e, vagy valóban az események puszta meg nem értéséből fakad. Feltehetően az utóbbiból az előbbi felé történő mozgásként értelmezhetjük a rendszerről tett megállapításait, mert egyszerre érhető tetten benne a meg nem értés („Nem hiszem – felelem Lalinak –, hogy a mi életünket egy szovjet kongresszus irányítsa.”, 251.) és a szándékos fi­gyelmen kívül hagyás. Az autonómiához kezdetben, úgy tűnik, valóban naiv értetlenséggel viszonyul – „Még nem értem pontosan. De gondolom, jó. Ha egyszer autonómia, akkor jó. Jó kell legyen, máshogy miért csinálták volna?” (176.) –, ám a saját távlat totalizálása hamar lehetetlenné teszi a megértést. „Mondjuk, ha csak Szé­kelyföldre van kijelölve az autonómia, akkor engem mint kertészt, biológus kutatót nemigen érdekel. Ott semmi fejlett gyümölcs- s kultúrnövényipar nincsen. […] Kezdik az intézményeket vinni Kolozsvárról oda le, szüntetnek meg minden in­tézményt itt. Ez nem jó viszont. Szerencse, én nem vagyok magyar érdekhez kötve, ez a szerencsém.” (177.) „Nem haladok semmivel. Annyi minden van, hogy már félek bemenni egy ülésre. Hogy mi van a Magyar Autonóm Tar­to­mány­ban, egyetemen, börtönben, átszervezésekkel, nekünk újabb és újabb feladatokkal, amiket csináljunk. […] Ha azt figyelem, ami történik, nem tudom a ma­gam dolgát csinálni. […] Nem értjük, nem mi irányítjuk, nem a mi dolgunk.” (200.)

A négy elbeszélőből leginkább talán Kali az, akit nem „érint” meg a rendszer: nem veszik el a földjét és állatait, nem rombolják le a házát, hogy blokkokat vagy nö­vénytani kutatóintézetet építsenek a helyébe, nem börtönözik be és nem is emelkedik fel a rendszer segítségével. Szabó Ződ Kali, a széki parasztasszony, amint elhagyja autentikus közegét, és Kolozsvárra megy szolgálni, a rendszer számára csak annyiban és addig lesz látható, amennyiben és ameddig Vilmossal él, előbb mint szolgáló, utóbb mint közös gyermekük anyja. A gyerek születése után azonban Vilmos házat vásárol neki, és elköltözteti. Kali elköltöztetése valójában ki­te­lepítéstörténet (a kiköltöztetéssel, immáron másodszor, otthontalanná válik), ami akár még a kötet kicsinyítő tükreként is értelmezhető, amennyiben szinte ki­az­­mus­szerűen mutatja fel az otthon kényszerű elhagyásának azt a formáját, ami az ő esetét a hóstátiak helyzetéhez teszi hasonlatossá. Vilmos a kiköltöztetésben töb­bé-ke­vésbé megismétli a szocializmus azon modernizációs logikáját, ami a hóstátiak föld­jének kisajátítását, házaik lerombolását és a blokkházak felépítését is kíséri (mi­közben az igazi motivációt Annuska jelenti): Kalinak „jobb lesz” ott, mint Vil­mossal, még ha ezt ő nem is érti („Úgy felbosszant, nem beszélek vele egy jó hétig. Pedig most csinálom meg a jövőjét. Házat s minden.”, 223.), ahogyan a hóstátiaknak is „jobb”, ha felhagynak a növénytermesztő munkával és inkább a gyárban vállalnak munkát (amint erre Vilmos rendszeresen kapacitálja is Annuskát), rá­adásul új, modern házak épülhetnek a régiek helyére. Csakhogy ez egy teljes életforma, a város szélén élő, se nem paraszt, se nem városi, valahol a kettő határán mozgó hóstátiak kultúrájának teljes megsemmisítését jelenti, ahogyan Kalira is – az időnkénti találkozásoktól eltekintve – a magány vár. („Mióta itt ki vagyok téve György­falvába, nekem is sokat eszembe jut ez az Emberölő víz itten a határba. Csak gondolom, van itten nekem ez a Vilmoska, drága gyermekem, meg kell várjam, míg tud kaszálni, s csak aztán mehetek bé a tóba.”, 110.) A kötet egyik értelmezője szerint a regény egyik kifutása a Hóstát pusztulásának színre vitele. (ÉS-kvartett, Élet és Iro­dalom, 2017. december 8., 20–21.)

Az Omerta bizonyos értelemben tehát nemcsak hallgatások, hanem rombolások könyve is. Életek, életformák, kulturák és identitások tönkremenetelének és -tételének történetei rajzolódnak ki a könyv lapjain, ami – elsősorban a szocializmus progresszió-konstrukciója felől – lényegében egy modernitásproblémát is színre visz: fel lehet-e számolni egy teljes kultúrát és életformát a „haladás” ked­véért? A rendszer válasza természetesen az, hogy igen. Egyszersmind menekülések könyve is: Kali részeges és agresszív férjétől menekül Kolozsvárra (aminek eredményeként többé már nem térhet vissza a szülőfalujába), amiként Annuska is a szintén erőszakos, alkoholista apától menekül Décsi Vilmos karjaiba. Vilmos me­nekülése, ahogyan hallgatása is, más, mint a többi szereplőé, ám a rózsakert számára is olyan terrénum, ami egyfajta nyugalom szigeteként is funkcionál. Talán csak Eleonóra lehet kivétel, annak ellenére, hogy az apa erőszakosságai őt is sújtják („Vert engem eleget az apám, hogy féljek, s mindent bevalljak.”, 535.), noha ke­véssé artikulálódik, hogy a hit szólítása mennyiben magyarázható az apa tetteivel, sőt, az elhívás meglehetősen hétköznapi szituációként, evidenciaként adatik elő a Sze­kuritáté kihallgatótisztje előtt: „– Ki szervezett be? – faggat. / – Engem csakis Jé­zus hívott – felelem neki. / – Hogy hívott? / – Nevemen szólított. / – Azt mondta neked, hogy Butyka Rózsa… / – Róza… / – Gyere, és kövess engem. / – Igen. / – Név szerint? / – Név szerint. / – Mentél az utcán, s megszólított? / – Éppen úgy. / – Te hülyének nézel engem?” (515.) A menekülés eredményei azonban különbözőek: Vilmos számára a szakmai siker lelki kiüresedéssel jár együtt, és éppen a ró­zsáira nem marad már ideje, Kali a kiköltözés után – amint ez a kötet zárlatából kiderül (623.) – hamar meghal, Annuska kénytelen feladni hóstáti életformáját, el­len­ben Eleonóra oda érkezik vissza (a szerzetesi életformához és a nővéreihez), ahonnan elindult. A testi megtöretés ellenére tehát, Kali mellett, leginkább ő az, aki képes megőrizni integritását.

A rombolások a kiépülő kommunista rendszerhez, a rendszer pedig a hóstátiak szá­mára Vilmoshoz köthető. Vilmos az, aki akarata ellenére is mintegy arcot ad a rendszernek a szereplők egy része számára: többen, így például Annuska, börtönbe vetett („lefogott”) ismerőseik, családtagjaik kiszabadítását, míg mások a hóstáti föl­dek kisajátításának és a házak lerombolásának megakadályozását kérik Vil­mos­tól. A szöveg legfeljebb sejteti, hogy Vilmosnak a kapcsolatai révén volna le­he­tő­sége Eleonórát kiszabadítani, esetleg néhány földet és házat megmenteni, de ő ennek nem tesz eleget. „A földeket már ki is sajátították. Jön nekem az összes hós­tá­ti gazda, hogy mentsem. Hogy tudnám én menteni? Hát én veszem el a földjét? Ki vagyok én?” (206.)

Nemcsak Kali, hanem valamennyi figura, különböző módokon, de kívülállóként értelmezhető. Kali az egyetlen nem kolozsvári származású szereplő, aki már széki népviseletével is kilóg a városi közegből, míg Annuska a hóstátiak azon iden­titását vallhatja a sajátjának, amely tagadja paraszt voltát a városra hivatkozva, no­ha annak szélén élnek, viszonylag csekély kapcsolattal a város központjával, mi­közben életformájuk leginkább parasztinak nevezhető. De kívülálló az autodidakta rózsanemesítő, Décsi Vilmos is. „Tönkre akarnak tenni, mert én se olyan ker­tészeti árus nem vagyok, mint a nagyok, sok hektár földdel, akiket most államosítanak […] se a tudomány az egyetemen nem vagyok.” (132.) Noha később egyetemi katedrát kap és egy növénytani kutatóintézet, a Stáció vezetője lesz, kívülállása bizonyos értelemben mindvégig megmarad, amennyiben a szocialista me­zőgazdaságban egyfajta idegen („burzsoá”) elemként van csak jelen a rózsanemesítés. A leginkább kívülálló azonban kétségtelenül Eleonóra, aki nemcsak a kom­munista rendszer, hanem a világi élet minden formája számára is az.

A hallgatás minden esetben személyes történetek paradox, mert a kimondott szó mellett legalább olyan erővel az elhallgatott szóra épülő kibontakozását jelenti. A hallgatás itt olyan intim „műfajjá” válik, amilyen a napló is, ezúttal azonban – a naplóírás önfeltáró, -kimondó gesztusával szemben – az válik hangsúlyosabbá, amit nem lehet elmondani. A hallgatás folyamatosan többletjelentéseket kap, s ezek a jelentések eltérő módokon szövődnek egybe. Kali nem beszél az elhagyott férj­ről, amiként Annuska is igyekszik titkolni az apja állapotát mások előtt, miközben előbbi élettapasztalatait az önelbeszélés bevett mintázatai helyett a mesék disz­kurzív rendjébe illeszti, utóbbi pedig az állatokat olyan társszubjektumként ke­zeli, akiknek mindent elmondhat. „Én már tudom, hogy az ember mikor neki annyi a bánat, kell beszéljen. Kell mondja ki szavakkal valakinek. Mindegy, kinek, csak mondja ki.” (486.) A ló és a tehén mellett a halott anya az, aki Annuska „dialógusainak” folyamatos „résztvevője” lesz, Vilmos számára pedig a hallgatás egyszerre telítődik pozitív és negatív jelentéssel. Míg Kalival kapcsolatban a hallgatás fel­értékelt, már-már delejező hatású képességként értelmeződik („Csendbe va­gyunk. Kali nagyon tudja a csendet. Még sose láttam asszonyt, aki így tudna hallgatni, amikor kell.”, 203.), addig a hallgatás a Szekuritáté irodájában már mint ki­hallgatás jelenik meg („Őnekik szabad hallgatni. Nekünk beszélni kell, mindig be­szélni.”, 142.). Vilmoshoz kötődik a regény egyik kvázi-tételmondata, amit a hallgatás különböző formái aztán részben érvénytelenítenek: „Az ember kétszer nem tud ugyanúgy mondani semmit. Csak a hallgatás egyforma.” (137.) A hallgatás min­dig a mondás–hallgatás–elhallgatás láncolatába illeszkedik folyamatosan változó dinamikával. A hallgatás azonban alkalmasint Eleonóránál jár a legsúlyosabb te­her­tétellel, mert esetében az a hit melletti tanúságtétel elhallgatását kellene hogy je­lentse, vagyis világa egészének érvénytelenítését. („Csendben vagyunk, s akkor áruljuk el Őt.”, 582.) Az ő elbeszélésében jelenik meg a kötetcímbe emelt, „elhallgatás” értelmű omerta, amelynek részben eleget is tesz: a börtönről viszonylag ke­veset mond – miközben persze épp ez a hallgatás sejteti az átélt szenvedés mértékét („Nem lehet azt elbeszélni, ami ott esett meg.”, 552.) – ám nem az aláírt hallgatási „szerződés”, hanem az emberi törvények felett álló isteni akarat miatt. Hi­te mellett ugyanis az imákkal és a nővérekkel történő titkos találkozásokkal, ha rejt­ve is, de folyamatosan tanúságot tesz. E tanúságtevés az együttlét mellett a ko­pogás, a „néma beszéd” révén megy végbe, ami a nővérek számára titkos nyelvként adódik a hit egyszerre nyilvános és mégis titkos megvallására.

Kalinál a mese, Eleonóránál pedig a vallás nyelvi mintázatai biztosítják az események valamiképpeni megértésének lehetőségét. Vilmos elbeszélésében ezt a funk­ciót a rózsanemesítéshez kapcsolódó trópusok töltik be, ami alighanem minden tekintetben egyedülálló a magyar irodalomban. S ahogyan a Fejtől s lábtól kettős narrációjában az orvosi (sebészi) tropológiát, úgy itt a „rózsaretorikát” éreztem iga­zán sikerültnek. Ráadásul a két könyv ebből a szempontból is izgalmasan össze­olvasható: míg az előző regényben a sebészi metaforák írták le Erdély elszakítását, addig itt a rózsanemesítéshez kapcsolódó akklimatizáció hozza létre azt a szemantikai teret, amiben a kisebbségi lét értelmezhetővé válik – éspedig az integráció affirmálásával. „Az ember is képes rá, természetes dolog. Az akklimatizációra. Mert mi, emberi faj, élünk a forró égövön, élünk az örök hóban, élünk gazdagon és szegényen, palotában és szalmafedél alatt. Mert mindent megszokik az em­ber is. Éppígy a természet. Ez a micsurini biológia alapja ugyanis. Mi is meg tudjuk szokni és szeretni az új hazánkat.” (291.) Vilmos narrációjában láthatóan az előző regényhez képest, ahol is a trianoni döntésnek és következményének, a „T-szindrómának” hosszú részt szentelt a szöveg, az elcsatolás már nem trauma, hanem olyan helyzet, amihez alkalmazkodni lehet és kell. A rózsa mint diskurzus teszi le­hetővé a Kaliban vonzó tulajdonságok elbeszélését is: „Legalább itt van ez a Kali. Nagyon okos asszony egyébként. Mint egy remontáns rózsa: erős, jó tüskés és el­lenálló a betegségeknek. […] Ez a Kali egy zöld rózsabogár.” (143., 149.)

Vilmos könyvének nyitánya – „Rózsás embernek véres a keze.” (131.) – a narráció előrehaladtával, a 259 oldalas fejezet egésze után többletjelentéssel telítődik, amennyiben úgy is értelmezhetővé válik mint megrontás (Annuska megrontása) és mint a hóstáti földek „elkobzása”, azaz egy társadalmi réteg és a hozzá kapcsolódó kultúra felszámolása. A véres kéz ebben az esetben olyan „piszkos kéz”-ként lesz érthető, aminek tisztátalansága nem annyira a foglalkozással, mint inkább a rendszerrel, annak kiszolgálásával áll összefüggésben. A második fejezet nyitó mon­data így Vilmos egész történetének kicsinyítő tükrévé válik: a vér előbb a foglalkozás felől válik végzője számára identifikáló jelölővé, később a szüzesség elvételére, illetve a rendszernek a hóstátiakkal szembeni kíméletlenségére is utalhat. („Kevés ki­vétellel valamennyi hóstáti házat lebontották, több gazda öngyilkos lett.”, 623.) Ugyanakkor az Omerta nagy erénye, amint erre a recepció már felhívta a figyelmet, hogy a szereplőket olyan bonyolult viszonyrendszerben viszi színre, ami le­hetetlenné teszi azok gyors meg- és elítélését. Ennek köszönhető, hogy többé-kevésbé még Décsi Vilmos is bír szerethető tulajdonságokkal, legalábbis az elbeszélése elején, amikor is egy olyan figura képe rajzolódik ki előttünk, aki csak a szenvedélyének él és önerőből képes a felemelkedésre. Ez a mindent felülíró szenvedély (amelyben a nemesítőt mindenekelőtt az esztétikum kell hogy vezérelje, vö.: „– Miért épp a fehér? – kérdem tőle. […] Semmit nem tud válaszolni. […] Ak­kor halkan mondja: / – Mert a fehér a legszebb. / – Na, ez a beszéd. […] Csak a szerelem tudja vinni a kertészt. A többi üres szó.”, 218–219.) eredményezi a politika iránti közönyét is, ami ugyanakkor nagyban hozzájárul a sikeres előrejutásához. Így Vilmos egy szocialista self-made manként áll az olvasó előtt, aki töretlenül halad előre a ranglétrán, és még Párizsba is eljut a rózsáival, a Vilmos könyve fe­jezet pedig a karrierregény mintázatait idézheti fel az olvasóban.

„Az ember az ilyesmivel is egyedül marad, nem tudja megosztani, hallgatnia kell. Vagy egy jó könyvbe megírni, de hát arra már sose lesz idő.” (236.) Vil­mos­nak a saját önéletrajza megírására és szakmai eredményeinek publikálására vonatkozó fejtegetései a regény önreflexív alakzataként is érthetők. Az Omerta „egy jó könyv”, amely azonban erényei mellett éppen sűrű szövésével adhat alapot a re­gény esetleges túlírtságára és időnkénti monotonitására vonatkozó kritikáknak. Ez azonban csak annyiban érvényes, amennyiben Tompa Andrea az első két köny­vével, ahogyan mondani szokás, meglehetősen magasra tette azt a bizonyos lé­cet. Amelyet az Omerta. Hallgatások könyve minden kétséget kizáróan át is ug­rott.

Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve, Jelenkor, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/5. számában.)

Uri Dénes Mihály

szerző: Uri Dénes Mihály
honlap e-mail
Uri Dénes Mihály 1988-ban született Hajdúnánáson, Debrecen él, kritikus. A DE BTK Irodalomtudományok Doktori Iskolában végzett 2017-ben. A Hatvani István Szakkollégium tanára, a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Írásai az Alföldben, a Szkholionban és különböző online felületeken jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések