Marno János versei

Piszkozat

A szíve üres. A torkában dobog,
buborék gyanánt, mely kipukkad
s újrahólyagosodik, miközben ő
még sehol sem tart a piszkozatával.
Kórházi ágyon fekve dolgozik,
mellette még egy ágy, azon aludt,
és éjszaka odagurul majd át
ismét visszaaludni. Az álom kút
a nyelvhez, de talán jobb, ha nem túl
mélyen merül bele, lévén ott már
csupa iszap minden, csupa ásvány,
fosszilis tömörület, továbbá gáz
és olaj. Ezekért folyik a földön
a vér a legtöbbet. Energia és
történelem, melyből újabb s újabb
erőforrások gyülemlenek fel, mely
tőle mind idegen. Kocsit nem vezet,
és gyalogosan is vonszolja magát,
alvás közben démonai fojtogatják,
fél hatkor, hajnalban, arra riad,
hogy a torkában hallja a robajt.
Talpra vergődik s indul a fürdő-
szobába, gyógyvízzel kezdi, aztán
nekilát borotválkozni, játszva a
gondolattal, hogy valódi borbély-
borotvával elvághatná a torkát.

Ha elmész

Újjásüllyedtem. Feszülök, nyomulok,
saját gázkamrámban fulladozom.
Halálom levajazva. De vajon
lesz-e mit aprítani utánam
a tejbe pondró apróságaimnak?
Fejik-e tehenüket a Masszárék
ötven év múlva estente, mikor
én ott sem leszek már, ahol semmi
sem számít? Ha elmész, ha ott mész
a mozi mellett, a vásznon, a vásznon
a Csapájev megy, nem maradt meg benned
semmi belőle, és így annál jobb,
annál jobb meghalni hazamenned.
Lefeküdni, vissza, az Angyali
üdvözlet alá, sercegtetni láb-
ujjaddal az ódon festmény papírhát-
lapját. Feldobódni lassan, hogy itt
a vége, végre nincs semerre tovább.

Polip

Köd van, nem én ködösítek, s a ködben
egy nyulánk fiatalember rohan
megint az első reggeli vonathoz,
nyulánk és derékban görbe, mint az
öregasszony, aki ilyenkor mindig
felriad a domboldalon álló
házában, melyből az ura vagy tíz
éve kihalt. Az udvarban a kutya
sem a régi. Ez sikongva ugat,
amaz morog csak, mint egy eleven
szeizmográf, mely nem csupán méri, de
utánozza is a fodros földhullám-
mozgásokat. Emez csak idegbeteg
fejhangon csahol. Hogy dögölne meg.
Mielőtt engem fojt meg a polipos
hangszálgyulladásom. Pedagógus-
betegség, azt mondja rá a tüdő-
orvos, aki szintén félrenyeli
a levegőt, gyomorra nyeli, fel is
puffad tőle, ami mégsem gátolja
meg a hegyi biciklizésben, sem a
fél világ bekarikázásában.
A köd ezúttal kora délutánig
nem oszlik fel, a vonatok szőrös
árnyékfonálként bukkannak elő
a szürke szemsavóban, majd tűnnek is
tova benne, a fiatalemberrel vagy
nélküle, attól függ, mikor mennyire
ragaszkodunk a valósághoz. Főleg
ebben az esetben, amikor majdnem
a teljes nap ködbe merülten múlik
ki a kutya hidegben, a délután
kibújó naptól alig érintetten.
És csak este kap észbe az ember,
a mosdóhoz lépve, hogy a sliccén
elmulasztotta felhúzni a cipzárt
a vonathoz sietve kora reggel,
s hogy az idő visszapörgethetetlen.

(Megjelentek az Alföld 2018/6. számában.)

Borítókép forrása/source of cover: Pixabay (Patrick Neufelder‘s photo).

Hozzászólások