Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Túl a szavakon
88121
post-template-default,single,single-post,postid-88121,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Túl a szavakon

Földényi F. László: A melankólia dicsérete

Egy A melankólia dicséretéről folytatott beszélgetés során merült fel a kérdés, hogy ez a könyv vajon eltérhet-e a hajdani Melankóliától. E felvetés azok elvárásain alapul, akik még a korai tanulmánykötet kimerítő esztétikai, művészet­tör­té­neti és filozófiai vonatkozásain keresztül nyertek betekintést a témába, és talán az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményeik közé is tartozott. Feltehetően még akkor is ez motoszkál bennünk, amikor a könyvet kezünkben tartjuk, ráadásul külleme a téma részletesebb elemzését sejteti. A beszélgetőpartner mentségére le­gyen mondva, a kíváncsiság munkált benne, amikor e lehetőséget fontolgatva felcsattant, hogy „ugyan, mit lehet még írni ezzel kapcsolatban?” E kérdést úgy is feltehette volna, hogy „miként illeszkedik A melankólia dicsérete a hajdani könyv koncepciójába?”, feltételezve, hogy nem olvasható önállóan. Holott e feltevés alaptalan: az „új” se nem kiegészítése, se nem aprólékosabb átdolgozása a korábbinak.

Szembetűnő a téma megközelítésének eltérő jellege. A szerző a „mi a melankólia?” definíciót feltételező kérdését egy kurta „nem tudom”-mal zárja le. Ma­ga mö­gött hagyja a történeti feldolgozást: nem kultúrtörténeti térkép segítségével kalauzol végig a melankólia jelentésmódosulatainak főbb állomáshelyein, nem fogalmi meghatározására összpontosít: az az érzésünk, hogy kész válasz helyett, kimondatlanul is nekünk szegezi a „mi a melankólia?” provokatív kérdését. A „nem tu­dás” eme fordulatában az együttgondolkodásra és újragondolásra való meghívás szán­­déka fejeződik ki.

Ha egy könyv bezárásával a gondolatfolyamok is elapadnak, akkor az nem gya­­korolt ránk nagy hatást. A melankólia együttértelmezésére tett „meghívás” azon­ban e gondolatfolyamot életben tartja a könyv bezárása után is, és mintha arra biztatna, hogy az utazás számunkra, olvasók számára is lehetséges. A könyv egyik recenzense találóan jegyzi meg, hogy ez voltaképpen „a melankólia körül tett utazás” (Szigeti Csaba, ÚjNautilus, 2017. 12. 01.). Ámde együtt utazni, értelmezni nem le­het úgy, hogy kész válaszokat remélve a szerzőre mint „idegenvezetőre” pillantunk: egyfelől el kell fogadnunk, hogy nincs mindenre válasz, másfelől a jelenvaló me­lankólia „bejárása” feltételezi, hogy az olvasó sem „idegen” a témában (nem érin­tetlen általa), tehát ismeri a hozzá vezető rejtett csapások némelyikét.

A könyv egy alapvetően metafizikaellenes korban (30) vár el nyitottságot és „kalandvágyat” olvasójától, ami miatt a „Mi a melankólia?” olvasónak szó­ló kérdése is provokatívabb: a jelenben való felismerést és megértést tűzi ki cé­lul. Egy friss impresszióval élve, olyan új alkotások esetében is akár, mint Pólik Jó­zsef filmje (Életem legrosszabb napja, 2017), mely számos groteszk jelenete között olykor elidőzik az esőáztatta hátsóudvarokon és az alagsori törmelékkupacokon és a hosszú, kimerevített expozíciók hatására nagyon is ismerős melankólia tárul a szemünk elé.

Száraz leírások helyett mintha a hosszú exponálás és kimerevítés módszerét ér­zékelnénk Földényi könyvének történeteiben is. Jelesül az angol barátéban, akinek egyetlen mozdulata a melankólia súlyával hat, és ennek leírása kitörölhetetlenül megmarad emlékezetünkben: „úgy dobta ki a szemetet a kertbe, mintha a kö­vetkező pillanatban véget érne az univerzum” (324). Képzeletünkben szinte látjuk a jellegzetes angol kertváros (valószínűleg) emeletes téglaépületét és hátsókertjét. Az oda hajított szemét és a ráirányuló figyelem, az így érzékeltetett szobabelső perspektívája, az „exponálás” módja, a nüanszok iránti fogékonyság persze nem csak e könyvének a sajátossága, de itt kimondottan fontos, hogy a verbálison túli rezdülésekre is figyelmet fordít.

Mindemellett az esszégyűjtemény nem kusza jegyzetek halmaza: az epizódok záró gondolatai füzérszerűen kapcsolódnak a következőhöz, ami érezhető lendületet kölcsönöz az egésznek. Ahogyan egy másik recenzens találóan megállapította: „lendületes írás, ugyanakkor dinamizmusa erős líraisággal párosul” (Cser­halmi Luca: A kitérő válaszok könyve, Revizor, 2017. 11. 25.). Mindemellett kellő mennyiségű képi illusztrációval rendelkezik, hol kevésbé ismert műal­ko­tá­sokat ci­tál, hol pedig olyanokat, melyek egy-egy eleme kanonizálódott, de a mű­al­ko­tá­sokon keresztül más megvilágításba került. Például több illusztráció tárgya olyan installáció, mely visszautal a Dürer-féle Melancolia-metszet részleteire. A ka­noni­kus művek újraértelmezése nyilvánvalóvá teszi, hogy művészettörténet ide vagy oda, a melankólia nem csak impozáns kultúrtörténeti „lelet”, melynek már csak kövületeit tanulmányozhatjuk. (Erről tanúskodik a Dürer-polihedron is, amely több összefüggésben és asszociációk sorát elindítva bukkan fel.)

A melankólia tehát nem kultúrtörténeti relikvia, hiszen elevenen él a mai értelmiség paralitikus helyzetében is. Ebből a szempontból lehet igazság abban, amit Lars von Trier Melankóliájával kapcsolatban írt valaki a közelmúltban, miszerint a melankólia „önterápia” (Horváth Lajos: Me­lankólia és autenticitás…, Nagyerdei Alamanch, 2014/1.) – de tegyük hozzá rög­tön, talán nem csak ma és nem is elsősorban medikális értelemben.

A melankólia iránti szerteágazó érdeklődés felveti a Földényi-féle tárgyalásmód szakirodalmi pozicionálásának a kérdését. Amíg Dan G. Blazer társadalomlélektani analízise a melankóliát közösségi tünetként tárgyalja (2005), addig Mary Ann Lund első sorban a koramodern angol medikalizáció összefüggésében teszi ezt (2010). Hilary Clark a mentális betegségek nyelvi megnyilvánulásait veszi górcső alá (2010), ez­zel szemben Allan Ingram a kórtani értelmezést megelőző, 17. századi irodalom vo­­natkozásaiban vizsgálja (2011). Peter Toohey (2004) és Marion A. Wells (2007) pedig a szerelmi mélabú irodalmi eseteit elemzi. A medikális és irodalomtörténeti vonatkozások mellett a kierkegaardi egzisztencializmus nyomvonalán haladt Har­vie Ferguson gondolatmenete, a kultúrakritikai szerepre irányítva a figyelmet (1995). Ez a vonal pedig igen markánsan van jelen Földényi elgondolásában is: a 19. század derekán Kierkegaard utáni fordulatra figyelmeztet (25), és arra, hogy a „kiszámíthatatlanság” már ezt megelőzően összefonódott a fogalommal (24). Ami fontos, hiszen ez rávilágít társadalomkritikai gyökereire.

Leg­inkább Jennifer Radden vállalkozása (The Nature of Melancholy From Aristotle to Kristeva; 2000) mérhető Földényi első Melankólia-könyvéhez: ebben Radden is a téma történeti áttekintésére tett kísérletet. A melankólia dicséretének koncepciójához pedig, azzal, hogy szintén túllép a történeti taglalás keretein, talán Peter Schwenger gondolatkísérlete áll a legközelebb (The Tears of the Things; 2006). A medikális, irodalmi és kultúrakritikai közelítések spektrumán Földényi ál­láspontja sor­rendben nyilván ez utóbbit reprezentálja, hiszen, mint több helyen is utal rá, „[a] melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal” (30). A Radden-féle átfogó történeti-lexikális megközelítés és az egyedi szemlélet érvényesítésére vállalkozó Schwenger-féle „egyéniesítő” hangnem vi­szony­lag ritkának számítanak. Földényi közelítésének kuriózuma, hogy mindkét plat­formon sor kerül rá: első melankólia-könyve a téma átfogó taglalására vállal­kozott, míg a mostani egyedi módon tárgyalja azt. A kétféle közelítésmód pedig egyazon szerző esetében igen ritka.

A melankólia dicséretének lírai hangnemét, ha szubjektivizálásként értelmezik, némi félreértésre adhat okot. Igaz ugyan, hogy A melankólia dicsérete során a szer­ző életét és érdeklődését meghatározó személyes élményekbe is bepillantást nyerünk, sőt, ezek keretezik a könyvet. És az is tény, hogy írói érzékének köszönhetően az alapvetően intim életeseményeket is kellő perspektívából és a témával va­ló összefüggéseiben láttatja, ami az általános alany használatát értelemszerűen kizárja. De a lírai hangnem szubjektívvel történő összekeverése azonban valami par­tikuláris, relativisztikus asszociációval egészül ki, ami nem helytálló a könyvvel kapcsolatban.

Alapvető tehát annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért személyes hangvételű a könyv. A kultúrkritikai olvasatok mellett alapfeltevése, hogy a melankólia közölhetősége akadályokba ütközik. Mint a szerző Freuddal kapcsolatban rá­világít, ennek alapja az, hogy a melankólia nem érzület, így megkülönbözteti a puszta szomorúságtól (26). A művészeti alkotások és összefüggések azonban mind ab­ba az irányba mutatnak, hogy a melankólia belső emberi kondíción alapul. Ezt a mentális eseményt rögzíti Kubrick híres filmjének monolitja is, melyről Földényi ki­merítően értekezik. Ebben a kontextusban pedig nem meglepő, hogy pszichológiai vonás helyett az esztétikum áll elgondolásának középpontjában.

De mi a melankólia esztétikumának lényege? Sajátosságai kapcsán iránymutató volt annak idején C. D. Friedrich Szerzetes a tengerparton című festménye, melynek „absztrakt” jellegére Friedrich-monográfiájában (1986) is felhívta a figyelmet a szerző. A mostani könyv által tárgyalt műalkotások esetében – kezdve Gior­gione da Castelfranco A vihar című festményétől Düreren át Jovánovicsig, Richter Üvegablakáig stb. – a geometriai eszme és, kimondatlanul, az absztrakt formavilág ke­rül a középpontba mind Kiefer, Bacon vagy Zumthor kapcsán.

Megemlítendő, hogy a közelítésmód másik lényeges vonása, hogy bár citálja a melankólia klasszikus Arisztotelész-féle kérdésfelvetését (75), A melankólia dicsérete alapjában véve mégsem a „bebiflázott” arisztotelészi meghatározást ismétli. Sőt megkockáztathatjuk, hogy kimondottan ellenáll az arisztokratikus kisajátítás gondolatának, miszerint a melankólia „mindazoké, akik jeleskednek…”. Tarthatatlan vol­na ugyanis egy, az újragondolásra és modern jelenségek elemzésére vállalkozó mű esetében e leszűkítés a „filozófiában, politikában és a művészetekben” alkotókra.

Érezzük, hogy a melankólia mibenlétére adható válasznak mindenképpen pluralisztikusabbnak és akár vulgárisabbnak is kell lennie az arisztotelészitől. Nem csak kultúrkritikai vonatkozásai miatt, hiszen a melankólia egy metafizikaellenes korban a „nyitottság” végvára (30), hanem ama felismerés miatt is, hogy a melankóliában fundamentális emberi tulajdonság nyilvánul meg, mely nem szemben áll, de túlmutat az ókori szerző meghatározásának keretein. A „tétlenséggel” vagy „rest­séggel” szembeni középkori gyanakvást immár semleges felhanggal ismételhetjük meg: a melankólia egy olyan lény karakteréhez tartozik, mely semmittevésében is tud „valamilyen” lenni. Unalmában, ábrándozásában, kontemplatív me­rengésében vagy mélabújában tiszta, semmitől sem zavart hangoltságával szembesül (mondhatnánk ezt is: fenomenológiai intencionalitás nyilvánul meg benne). Hogy mégsem állítjuk ezt, és az ok, ami miatt álláspontom szerint a „szubjektivitás” jelzőjével óvatosan kell bánnunk, az, hogy bármiféle „…lógia” érvényesítése szem­bemenne a könyv koncepciójával. Mint egyik recenzense írja, „[e könyv] elem­zéseitől távol áll a tudományos objektivitás” (Cserhalmi Luca). Ezt csak annyival egészíthetjük ki, hogy ez nem jelent egyet a szubjektivizálással. Az „általános alany” mellőzése nagyon is a témával kapcsolatban érzett (tudományos) lelkiismeretből fakad, értelmezésemben ez egy szemlélet- vagy attitűdváltást takar.

Attitűdváltáson – romantikakori hasonlattal élve – egy olyan sajátos szemléletmódot értek, mint amit a Schlegel-fivérek próbáltak meg érzékeltetni kijelentésükkel, hogy „[a]ki a természetet nem a szeretet révén ismeri meg, sosem fogja megismerni” (Eszmék, §111). E gondolat mögött nyilván ott lappang Schiller preromantikus fenntartása a fogalomboncolással szemben, ám ez általánosítható a megismerés tárgyára. Így azonban a fivérek kijelentése egy olyan közelítésmódot vizionál, mely nem az objektum–szubjektum szembeállításra, hanem a vizsgálónak tárgyához való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Ezen dől el minden jelen könyvben is: a szerző témához való viszonya alapvetően az, hogy nem ejt sebet a vizsgálat tárgyán. (Vagy ha ezt megteszi, ezt a sebet önmagán is el kell szenvednie.)

Ebben a fajta művészetfenomenológiai attitűdben tárulnak fel a melankólia lé­nyegi vonásai is. Ha ijesztő a melankólia – és kétséget kizáróan sokszor az –, ak­kor ettől már csak egy melankóliájától megfosztott ember lehetne ijesztőbb, fe­no­menológiai műszóval: egy tudatosság nélküli „zombi”. És ezzel szervesen összefügg az emberi kondíciót illető válasz, hogy a melankólia megnyitja az utat „belső univerzumunk végtelensége előtt” (154). Ezért fontos, hogy a melankóliában ne­he­zen megragadható világra pillantás és „öneszmélés” (91) fejeződik ki, ami éppoly kevéssé írható le a logocentrikus fogalomapparátussal, mint medikális-pszicho­lógiai terminusokkal. A Kubrick-fejezet egy rövid, de annál lényegesebb konfessziójában írja Földényi, hogy a film (2001, Űrodüsszeia) „tompán fénylő fekete ha­sáb”-ja, mint a melankólia és az öneszmélés rejtélyes jelképe, „kitörölhetetlenül be­lém vésődött”, majd hozzáteszi: „[ez] szintén a zene szülöttje” (91).

Az öneszmélésben fontos szerep jut a művészeteknek: ezidáig ugyanis ők fe­jezték ki a legkevésbé félrevezető módon e hangoltságot. A könyv példáit itt szándékosan mellőzve, mintha a 20. századi melankólia megnyilvánulásai egyszerre ol­dódtak volna ki a szóbeliség hatása alól és találták volna meg elvont művészi kifejezőeszközeit. Gondolhatunk Éric Satie Gymnopedie zongorasorozatának minimalizmusára, melyek jobban érzékeltetik a melankólia lényegét, mint bármilyen nagy­zenekari kompozíció. Vagy híres zenei kifejeződésére, a Holdfényszonátára, mely éppen a leghomályosabb (első) tétele révén vált híressé. Schönberg Pierrot lunaire-jére (1923), mely jobban tükrözi a melankólia különös atmoszféráját, mint Mah­ler fájdalmas, de ornamensektől roskadozó szimfonikus művei.

Az absztrakt tárgyiatlanságban a nehezen leírható melankolikus hangoltság fe­jeződik ki. A melankólia dicsérete ezért nem lehet objektív, mert a modern „me­lan­­kólia-fogalmat” nem felboncolni kívánja a szerző. A melankóliának léteznek per­sze örökérvényű „pillanatai”: Dürer polihedronja, a Hamlet, Byron spleenje, Fried­rich tájképei stb., vagyis kialakult a maga „összetéveszthetetlen arculata”. De ez ta­lán még inkább ráirányítja a figyelmet a kortárs és a közelmúlt műalkotásaira.

Ez alapján egy igen széles skála és egy másféle értelmezési lehetőség, elgondolkoztató és borzongató látkép tárul elénk. Csak ismételhetjük a könyv kritikusának megjegyzését, miszerint „[k]imondottan érdekes, hogy nemcsak műalkotások­ban éri tetten a szerző a melankólia megnyilvánulásait, hanem mondjuk, a tetoválás eu­rópai szokássá válásában vagy a régimódi mozik kihalásának folyamatában is” (Cserhalmi Luca). Az asszociációk sora még tovább bővíthető. A fiatalok körében hajdan divatos volt a melankólia esztétikáját kisajátító, a depressziót és a szomorúságot fetisizáló emo és gothic stílus (Bowring, 2008). A szubkultúrákkal párhuzamosan, a múlt évezred utolsó évtizedeinek elektronikus zenei irányzatain be­lül nap­világot láttak a melankóliájuk miatt felejthetetlen alkotások, mint a Green Me­moires vagy Vangelistől a Blues. Ma az elektronikus popkultúrában a Jan Blom­­qvist-féle minimal-techno irányzatban született újjá a melankolikus hangnem. De olyan ezoterikus irányzatokban is fellelhető, mint amilyet a norvég elektroakusztikus zenében Helge Sten vagy Geir Jenssen képvisel. A svájci művész, Hans Rudolf Giger melankolikus necronomicon sorozatát szemlélve pedig (ami az Alien-filmek díszleteinek meghatározója) felmerül bennünk a Földényi-féle kultúrkritikai me­lan­kóliaolvasatot parafrazeáló kérdés, hogy a populáris, „divatos” melankólia – ki­váltképpen fiatalok körében – vajon nem egy „magabiztosan berendezett világ”-ból történő kihullásélmény lenyomata, melynek során megpillantjuk a szilárdnak hitt világ „ingatag alapjait” (28)? És ha ez ráadásul még esztétikai ítélettel is elegyedik – nos, akkor jelen témánktól esztétikumának további tárgyalása felé kellene kanyarodnunk.

Lehet-e ennek ismeretében másként beszélni a melankóliáról, mint dicsérve, és lehet a dicséret közben figyelmen kívül hagyni a borzongást? Földényi könyve e ne­hezen szavakba önthető, vegyes érzés körüljárására vállalkozott – az olvasói él­mény tekintetében sikeresen. De nem végső válaszok megadását célul kitűzve, ha­nem a végső kérdésfelvetésekig haladva, s így érkezett el a heideggeri „miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” kérdés, a kérdezés végső hatá­rához: „…honnan maga a fény? Miért nincsen helyette örökös sötétség?” (296).

Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/7. számában.)

Gáspár László Ervin

szerző: Gáspár László Ervin
honlap e-mail
Gáspár László Ervin 1976-ban született. Könyvtáros, tanár, diplomát a Debreceni Egyetem filozófia szakán szerzett. PhD-értekezését a színérzékelés, a színek nyelvi kifejezésének és a kategóriaalkotás Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófiájában betöltött szerepéről írja. Kutatási területe a kognitív nyelvelméleti vonatkozások mellett Wittgenstein filozófiájának egzisztencialista vonatkozásaira is kiterjed. Ilyen vonatkozású írásai az Apertúra és a Kharón hasábjain jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések