Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Utazás a Zöld-foki-szigeteken
88350
post-template-default,single,single-post,postid-88350,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Utazás a Zöld-foki-szigeteken

A Zöld-foki-szigetek tegnap és ma

A Zöld-foki Köztársaság (portugálul Cabo Verde, kriolu nyelven Kapu Verdi) szigetállam Afrika legnyugatibb pontjától hat-hétszáz kilométerre nyugatra, az Atlanti-óceánban. Nevét arról a zöld növénytakaróval borított félszigetről kapta („zöld fok”), amin ma Szenegál fővárosa, a két és fél milliós Dakar fekszik. Ezen a földnyelven nőtt az első összefüggő vegetáció, amit 1440 körül a portugál hajósok a Szahara homoksivatagja mellett délnek hajózva végre ismét megpillantottak.

Névátvitellel ugyanazt a nevet adták a kevéssel később (1450–60) felfedezett szigeteknek, noha az Afrikához legközelebb fekvő három sziget – Sal, Boa Vista és Maio – ugyanolyan félsivatagos volt akkoriban, és maradt máig, mint 1912-ben, amikor Immanuel Friedlaender német vulkanológus beutazta és leírta a szigetcsoport egyes tagjait. Ami nem csoda, hiszen a szigetek a Szahel-övezet magasságában fekszenek, annak az egész Afrikán átvonuló 150–800 kilométer széles félsivatagi sávnak a magasságában, ami Dakarnál kezdődik és a Vörös-tengerig, az Arab-félsziget déli részéig húzódik, sőt egészen keskeny sávja az Indiai-óceánig. Fölötte sivatag, alatta szavanna van, csakhogy a sivatag évente 7–10 kilométert terjeszkedik délre. Ez a Zöld-foki-szigeteket már nem érinti, részben mert az óceán mégis több nedvességet biztosít, részben meg az általánosan elterjedt mesterséges öntözés miatt. A 15 kisebb-nagyobb sziget közül a kilenc lakottat a 16. szélességi fok körül uralkodó időjárási viszonyok szerint osztják kétfelé: a fölötte levők a Szélfelőli-szigetek. Boa Vista, Sal, São Nicolau, São Vicente és Santo Antão, az alatta levők a Szélcsendes-szigetek: Maio, Santiago, Fogo és Brava. A fenti, városokkal összekevert 17-es névsor marhaság, csak nem tudom kitakarni. A Szélfelőli-szigeteken a száraz évszakban szinte állandó jelleggel erős, gyakran viharos passzátszél fúj, ami a napozást időnként szinte lehetetlenné, mindenesetre kellemetlenné teszi a strandokon.

A helyi, vulkáni eredetű, koromfekete, nagyszemcsés homok a Szaharából átfújt finom sárgával keveredve millió apró tűszúrással bántja a bőrt. Ennek tudatában kicsi, könnyű (mindössze 1 kilós) sátorszerű napozókagylót vittünk magunkkal, amit a szélben nem volt egyszerű felállítani. Viszont ha már egyszer állt, és sikerült a sátorcövekeket a mindenütt szerteszét heverő kisebb szikladarabokkal megterhelni, akkor a hajlékony műanyag váz jól állta a szélrohamokat, és bent a vízben már nem zavarja a homok a fürdőzést, illetve a szél hajtotta hullámlovasok száguldását.

A csaknem háromszázezer lakost számláló Praia, a főváros Santiago szigetén található, a legafrikaibb szigeten. Erre a szigetre vándorolt be, itt telepedett le a legtöbb afrikai, és az első világháború után az európaiak is (azelőtt São Vicente szigete volt a gazdasági központ). A Zöld-foki-szigetek lakossága – mintegy félmillió állandó lakos – zömmel az évszázados keveredés révén számtalan színárnyalatú kreol. Így hívják a nyelvüket is, kriolu. Ami a portugál és különféle nyugat-afrikai nyelvek keveredéséből keletkezett. A hivatalos nyelv még ma is a portugál, de már csak a lakosság fele beszéli, a kriolut viszont mindenki, persze számtalan nyelvjárásban[1]. A helyi kereskedők pidzsin-angol nyelven próbálják megértetni magukat a turistákkal. A portugál gyarmat 1975-ben nyerte el függetlenségét, azóta demokratikus köztársaság. A 18. század végétől a 20. század végéig rengetegen elvándoroltak a szigetekről, a félmillió állandó lakossal szemben több mint egymillió olyan zöld-foki származású ember él a világban, aki valamilyen formában tartja a kapcsolatot az óhazával. A vendégmunkások által hazautalt pénz nemzetgazdaságilag is jelentős tényező, meg persze rengeteg család megélhetését biztosítja. A „család” fogalma igen tágan értendő. A hajósok, kereskedők hosszú útjaikról hazatérve nemigen csodálkoztak, ha egy gyerekkel többet találtak otthon, mint amikor elmentek, ők maguk is szorgalmasan gyártották a gyerekeket, ahol csak megfordultak. Ez mind a mai napig így van, sok családhoz bejáratos a látogató „bácsi“, „nagybácsi”, általában hazatelepült vendégmunkás, aki nem akar már saját családot alapítani, de azért valamilyen formában élvezni kívánja a családi tűzhely melegét. Nincs ugyan kifejezetten matriarchátus, ám a rengeteg távollevő férfi miatt a nők társadalmi, a döntéshozatalban játszott szerepe érezhetően, szemmel láthatóan nagy. Ezt úgy értem, hogy sok az öntudatos, magabiztos nő, a társadalomra nem jellemző a machismo. A szexturizmus is sokkal lazább, mint Kubában, bár ott sem kukoricáztak sokat. Míg azonban ott főleg idősebb, jólszituált férfiak kerestek partnert, a Zöld-foki-szigeteken európai nők. Nem kell különösen igyekezniük, amelyik nő egyedül sétál az utcán, ahhoz hamarosan társul a mosolygó fekete fiú az obligát „Go together?” kérdéssel (Melinda: mindjárt!) De nem tolakodóbbak, mint az amúgy is állandóan mindent az emberre tukmálni akaró árusok. A „Where are you from?“ kérdésre bármit lehet válaszolni, úgy sincs halvány fogalmuk sem az európai országok elhelyezkedéséről, és nem is érdekli őket igazán a válasz. Tudomásul veszik a Szakszkoburggotszia, Bergengócia (börgangosha) stb. országmegjelölést, és mindjárt a fantáziaáron felkínált lényegre térnek. Mindenki állandóan mosolyog, nevet, hülyéskedik, laza. A turizmusipar jelszava a „No stress!“ Mindenütt ez van kiírva, pólókra nyomtatva, mindenki ezt szajkózza állandóan – No stress, man! –, míg már tiszta ideg nem lesz tőle az ember. De tényleg nyugi van, még az ezer szerteszét kószáló, szelíd (ivartalanított?) kutya sem zavar. Süt a nap, tapintható a faji, nemi, vallási, politikai béke; az, hogy a szigetlakók nem élik meg fenyegetésképp a turisták kulturális másságát, nem agresszívek. Fű és hasis szagát nem éreztem, nem is kínálták (persze az éjszakai életről nem tudok beszámolni), ami azért tűnt különösnek, mert teljesen nyilvánvalóan a Karib-tengeri stílus a menő. A feketék jelentős része raszta frizurával, Bob Marley-sapkában jár, bobmárlis stílusban lődörög; jamaikai pólók lengenek a szélben a guru arcképével, ezerrel szól a reggae és a már Kubából ismert spanyol-nyugatafrikai zene. Mondjuk annyi különbséggel, hogy itt portugál-nyugatafrikai. Cesaria Evora már csak a nagyon idős turistákat hozza lázba.

Tulajdonképpen logikus ez a Jamaica/Kuba-példakép, csak az első pillanatban meghökkentő. Európa talán a rap kivételével nem tud követhető dologgal előállni. Észak-Amerika meg szóba sem jöhet. A karib-tengeri varázs viszont nekik kedves, a turistáknak meg ismerős. Az európai turisták nemzetiség szerinti összetétele vegyes. Angolok jóval kevesebben vannak, mint például a Kanári-szigeteken, de több a német. Pincérként haknizó csúnya férfiakat hallottunk a repülőtéren káromkodni magyarul, ugyanott feltűnt, hogy direkt charter érkezett Prágából (láttuk aztán a strandon a nagyhasú atyafiakat a cseh vendéglőben cseh sört inni veretes korsóból), Sal szigetén, Santa Mariában van lengyel és magyar vendéglő – utóbbit egy házaspár bérli, szerettünk volna pár szót váltani velük, de vacsora közben eltűntek. Legtöbb mégis az olasz. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben érkeztek az első befektetők, ők azok, akik megteremtették a modern infrastruktúra alapjait, apartmanházakat építettek (mi is egy olyanban laktunk), és mostanában kezdik megunni a bizniszt, amikor beteszik hatalmas lábukat Hiltonék. Ez már nem az ő világuk, ők jó néhány osztállyal lejjebb játszanak. Mindenesetre rendkívül sok helybelit megtanítottak olaszul, úgyhogy Salon olaszul is lehet értekezni a hotelekben, bárokban. Érdekes, hogy sok hazatért vendégmunkás is lát fantáziát a Zimmer Feriben, mindenütt láttunk ilyen épülőfélben levő, vagy frissen befejezett apartmanházat. A kormányzat egyébként több évi adómentességet és más kedvezményt biztosít a számukra, még az autóikon is más színű a rendszám.

A vízumot – ha az utazási iroda nem szerezte be előre – a repülőtéren is beütik az útlevélbe 40 euróért. Más megkötés nincs. Nem kell védőoltás, feltűnő a köztisztaság és kielégítőek a higiéniai viszonyok. Inni persze csak palackozott folyadékot ajánlatos. A helyi lakosok számára a palackos ivóvíz megfizethetetlen. Ők a fontenario nevű, minden faluban, minden városrészben látható jellegzetes csaptelepekről szerzik be az ivóvizet.

Nem sikerült megállapítanom, hogy ingyen-e vagy pénzért, mert mindkét alkalommal már messziről elhajtottak, amikor látták, hogy oda akarok menni, és a boltokra mutogattak: ott vegyek vizet.

Járványok sincsenek már, az esős évszakban (augusztus- szeptember-október) mérsékelt malária- és zikaveszély lehet Santiago szigetén. Ám februárban Salon pl. egyetlen darab szúnyogot sem láttunk. Az év nyolc hónapjában hétágra süt a nap, a levegő 25–26 fokos (max. 30), a víz 22–25 és időnként kissé még melegebb. Éjjel sem hűl le számottevően a hőmérséklet. Az Egyenlítő közelsége miatt eléggé szimmetrikusak a napszakok: reggel fél hét-hétkor lett világos, este fél hét-hétkor sötét. A legkellemesebb április és május, de jók azoktóber és május vége közötti hónapok is. Karácsonykor, újévkor és húsvétkor minden tele van. Már elkezdődött a lakóparkok építése az időskorukban a szigeteken letelepedni szándékozók számára, ám egyelőre még a fiataloké a pálya. Főleg a kite-szörfösöké, a kájtosoké, akik sárkánypaplannal húzatják magukat az állandó erős szélben és a széllovasoké. Illetve hát a szelek évszakában (Tempo das brisas), mert a másik évszakban, az esős hónapokban (Tempo das chuvas), júniustól szeptemberig még a Szélfelőli-szigeteken is lanyha a légmozgás. Nagydeszkás, csendes-óceáni hullámlovasokat nem láttunk, mert ahhoz nem elég nagyok a hullámok.

Nagy viszont az, igaz, tisztes, szegénység. Egyetlen darab koldust láttunk tíz nap alatt, ő is inkább kissé ütődöttnek tűnt. Láttunk viszont nyomortelepeket, konténerekben letargikusan üldögélő emberekkel – Salon meg is látogattuk az egyik utazásszervező nyomortelepi óvodáját. Több nyugat-európai ország folyósít már évtizedek óta fejlesztési segélyt a szigetország számára. Szél-, illetve naperőmű, vízgazdálkodási projekt (vízmű, vízvezeték, duzzasztógát, szennyvíztisztító, legkülönfélébb öntözőberendezések), úthálózat fejlesztése stb. tartoznak a legjobban látható dolgok közé. Sokkal fontosabb viszont az európai fejlesztési bank által biztosított tőkefelhasználási keret, valamint a Zöld-foki Escudo (CVE) árfolyamának portugál segítséggel végbement hozzákötése az euróhoz. A világ sok más helyéhez hasonlóan ebben a szigetországban is lehet euróval fizetni, ha az ember elfogadja a nagyvonalú átváltási árfolyamot. Ami hivatalosan egy a száztízhez, de a gyakorlatban egy a százhoz. Tehát egy euró nem 110 CVE hanem 100. Alkudni mindenütt lehet, sőt kell.

Ez után a rövid áttekintés után ide iktatom a bevezetőben említett 1912-es Friedlaender-útirajzot, majd a jó száz évvel későbbi (2016. februári) saját élmények összefoglalása következik Sal és Fogo szigetén, és művészettörténeti elemekkel átszőtt rabszolgaság-, valamint iszlám vallástörténeti fejtegetéssel fejeződik be ez az általam összeállított Zöldfok-szemle.

Adalékok a Zöld-foki-szigetek ismeretéhez. Immanuel Friedlaender (Nápoly) 1912 nyarán tett tanulmányútjának eredményei.[2] Berlin, 1913.

Az út

A Zöld-foki-szigetekre utazni még ma is eléggé szokatlan vállalkozás, bár nagyszámú Európából Dél-Amerika felé tartó gőzhajó útvonala halad el a szigetek mellett, és vannak olyan társaságok, melyeknek járatai megállnak São Vicente kikötőjében szenet vételezni, illetve az ottani telegráfállomás miatt. Ám igen kevés utas száll partra, s ezek legtöbbje sem azért, mintha valami dolga lenne ott, hanem azért, hogy magához vegyen némi frissítőt vagy a két kis hotel egyikében, vagy a nagy olasz bárban – illetve a parton ácsorgó ártatlan fekete szájtátók megbámulása végett. A telegráfállomáson vagy száz fehér, zömmel angol alkalmazott dolgozik. A különféle szénlerakatok pedig vagy harminc angol hivatalnokot foglalkoztatnak. Fehérek rajtuk kívül még a kis portigál garnizon katonái, a portugál közigazgatás hivatalnokai, az angol konzul, két anglikán lelkész, a francia konzul, és az a kisszámú európai telepes, akik közül néhányan kereskedéssel is foglalkoznak. São Vicente kikötőjén túl nemigen terjed a szemhatáruk, legfeljebb magán a szigeten tesznek kisebb kirándulásokat. A szomszédos szigeteket alig látogatják. Van ugyan olyan portugál gőzös, amelynek havonta kétszer körbe kellene járnia mindet, de a gyakorlatban erre igen rendszertelenül kerül sor, részben a járványok következtében elrendelt karanténállapotok, részben a hajók gyakori meghibásodása miatt. Ott jártamban, 1912 nyarán, a legtöbb szigeten már hónapok óta nem kötött ki gőzhajó. […] Így hát még ma is az a helyzet, hogy a feketék kicsiny vitorlásaira kell bíznia az életét annak, aki valóban végig akarja látogatni a szigeteket, és az ilyen hajókázás, azt tanúsíthatom, nem tartozik az élet kellemes tapasztalatai közé.

Nápolyból április elején jó olasz Vezúv-szakértőmmel a Német-Kelet-Afrika-Társaság gőzösén Lisszabonba hajóztunk. Ott rögtön tiszteletemet tettem Dr. Augusto de Vasconcellos miniszterelnöknél, és kézhez vettem a számomra kiállított ajánlóleveleket a szigetek kormányzója és egyéb hivatalos személyek részére. Mindjárt másnap tovább is indultunk egy angol hajón São Vicente felé. […] Ezt a szigetet sikerült úgy bejárnom, hogy estére mindig visszaértem a városba, nem kellett kint aludnom. Kicsiny vitorlás bárkát is gond nélkül találtam, amivel sorra jártam a környező szigeteket, S. Luziát, Rasót és Brancót. A vitorlás kreol kapitánya korábban gyöngyhalászattal kereste kenyerét, ám miután olasz gazdáinak jövedelmező gyöngyhalászatát a japánok tönkretették, a Zöldfok-szigetekre történt visszatelepülése előtt hosszabb ideig Genovában élt. Mintegy két hét alatt készültem el São Vicente és a S. Luzia-szigetcsoport vizsgálatával, és csakhamar folytattam is utamat a Fortuna nevű kivándorlóhajón, amely Fogo szigetére tartott. A Fortuna teljes legénysége feketékből állt, a kapitány, a tisztek és a legénység vagy kreol, vagy zöldfoki illetőségű fekete volt. Egyedül a hajóorvos és a gépész volt amerikai fehér. Csak némi huzavona árán sikerült kifutnunk, ugyanis a kapitány nem rendelkezett elég pénzzel a szén- és vízszámlák rendezéséhez. Végül egy kereskedő a rakomány jelzáloggal történt megterhelésének a fejében hajlandónak mutatkozott az összeg meghitelezésére. A hajó elsőként Santiago szigete előtt, Praia magasságában vetett horgonyt. Itt egész napnyi időm volt a város és környékének tanulmányozására. Leadtam ajánlóleveleimet a kormányzó, továbbá az angol és a német alkonzul hivatalában, valamint különféle kereskedelmi kirendeltségeknél. Mindenütt szívesen láttak, a legbarátságosabb fogadtatásban mégis José Costa úr, egy portugál kereskedő házában volt részem, noha hozzá nem is volt ajánlólevelem.

Másnap estefelé szálltam újra hajóra, és kíváncsisággal vegyes félelemmel figyeltem a kapitány ügyefogyott próbálkozásait, hogy a hajót kivezesse a kikötőből. Szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, milyen könnyű fordulni a kétcsavaros hajóval, amennyiben az egyik hajócsavart előre-, a másikat meg hátramenetbe kapcsolja. Ő mindkettőt egyszerre kapcsoltatta előre-, illetve hátramenetbe. Úgyhogy részben a hajó belsejét elborító piszok, részben az ottani rossz levegő, de főleg a hajótörés nyilvánvaló veszélye miatt elhagytam a belső kabint, és a fedélzeten aludtam egy farakás tövében. A kapitány járatlansága egyébként a többi utasnak is feltűnt, elhalmozták tanácsokkal, míg végül már tizenhatan tolongtak a parancsnoki hídon. Hozzá kell tennem, hogy se a kapitány, se a tisztek, se a matrózok, se a tanácsadó utasok nem voltak józanok. Éjjel értünk Fogo szigetének meredek szirtfala alá. A kapitány olyan közel hajózott a sziklához, amilyen közel csak tudott, majd a gőzsíp éktelenül hangos visításával verte fel a holdfényes éjszaka csendjét. A síp átható hangja a kivándorolni szándékozókat volt hivatva figyelmeztetni: gyűljenek össze másnapra São Filipe kikötőjében. Ezután továbbhajóztunk a mindössze kilenc tengeri mérföldnyire levő szomszéd sziget, Brava felé, ahol ugyancsak sípjellel kellett volna az utazni szándékozókat figyelmeztetni. A szél és a dagály ezt azonban nem tette lehetővé, sőt, egy erős áramlat észak felé kezdte sodorni a hajót. Végre csónak indult a szigetről a Fortuna felé, és a két járműnek sikerült annyira megközelítenie egymást, hogy a tenger dörgése dacára a csónakban ülők megértették az Amerika szót, és világossá vált számukra, hogy ez az a hajó, amely São Filipéből nemsokára az Ígéret Földjére indul. Miután elhagytuk Bravát, én is felmentem a kapitányi hídra, és a fekete kapitány személyében különlegesen szeretetre méltó és udvarias urat ismertem meg. Alig várta, hogy visszaérjünk Fogóba, és átadhassa a hajót. A Fortuna onnan majd más parancsnokkal és más legénységgel folytatja útját Amerika felé. Reggel 8 óra tájt vetettünk horgonyt São Filipe előtt, és megcsodáltuk a házmagas hullámok szép, de félelmetes színjátékát, ahogy iszonyú robajjal széttörnek a sziklafalon. Várakoznunk kellett, csak a hullámzás csillapodtával, pár óra elteltével indult néhány csónak a védett parti öbölből felénk. Én azonban, csomagjaim biztonsága érdekében, továbbra is a hajón maradtam. Végül kora délután úgy döntöttünk olasz kísérőmmel, hogy rábízzuk a poggyászunkat és magunkat az egyik bárka legénységére. Kísérőm félt a hullámtörésben táncoló csónakban, én azonban, be kell vallanom, nagyobb biztonságban éreztem magam az ügyes evezősök által hajtott kis vízi alkalmatosságban, mint a gőzhajón, amit elhagytunk. A csónak végül minden baj nélkül kifutott a fekete fövenyre, és erős karok azonnal egészen a szárazra húzták. A városban rövid keresés után sikerült üresen álló lakást találnom, és helyiek segítségével a legszükségesebb bútorokkal berendeznem. Ellátásunkat a közeli kis vendéglő kitűnő konyhája biztosította.

A sziget bejárásához szamarakra vagy öszvérekre volt szükségünk. A kis települések polgármesterei mindenben a segítségünkre voltak, készséggel elláttak bennünket ajánlólevelekkel, valamint tanácsokkal. Szerencsés körülmény volt az is, hogy a tűzhányó kráterében éppen vízvezeték épült, és a munkálatok fölvigyázója, Luis Delgado mérnök, aki e vad táj kiváló ismerőjének bizonyult, barátságosan fogadott, és gazdagon megvendégelt bennünket. Sajnos a polgármester által ajánlott első vezetőnk teljes mértékben alkalmatlan volt, sem a környék földrajzi neveivel nem volt tisztában, sem a földutakat nem ismerte. Sőt, bizalmunkkal visszaélve még el is lopott néhány kantárt, kötőféket és egyéb apróságokat. Rossz útmutatásának köszönhetően mindjárt az első kiszállás alkalmával eltévedtünk, és kénytelenek voltunk egy kecskepásztornál megszállni a hegy oldalában. A hideg és a rengeteg poloska miatt kellemetlen éjszakát töltöttünk ott, ám reggelre virradva kiderült, hogy a koszos kecskepásztor igen tájékozott, és ahogy később láttuk, közkedvelt férfiú. Remek szamara volt, sokkal jobb volt mint bármelyik állat, amit a városban béreltem, úgyhogy azonnal alkalmaztam a gazdájával együtt, aki kitűnő vezetőnek bizonyult. Nemcsak fölényes terepismerettel, hanem kiterjedt rokoni és baráti kapcsolatokkal is rendelkezett az egész szigeten. Négy vagy öt helységben is volt „felesége”, voltak gyermekei. Ez már így szokás itt a Zöld-foki-szigeteken. A családok igen népesek. Megismertem egy férfit, aki azt állította, hogy 62 testvére van: atyja összesen 63 gyermeket nemzett, természetesen több asszonynak. Egy földbirtokos, aki ebédre látott vendégül bennünket, kérdésemre, hogy hány gyereke van, felesége és serdülő lányai füle hallatára azt felelte, hogy „négy a feleségemtől és öt másoktól”.

São Vicente szigetén is alkalmunk volt kellemes tájakban gyönyörködni, de igazán rendkívüli természeti szépségre nem bukkantunk. Fogo azonban olyan tüneményes szépségű tájjal rendelkezik, ami párját ritkítja. A vulkán tetejéről lenyűgöző kilátás nyílik a félhold alakú vulkáni síkra, a törmelékes lávával borított katlanra, és az aktív tűzhányóra, a Pico do Fogóra. A mintegy ezer méterre felnyúló meredek sziklafal aljára, a kis kráter-síkságra ereszkedve és sétánkat az atrióban [völgy, ‚udvar‘] a központi kúp felé folytatva megállapítottuk, hogy Fogo bájával csak kevés más vulkáni táj versenyezhet. Igaz, hogy a Vezúv felépítése, amely jellegzetes példája a vulkán a vulkánban esetének, vagyis annak, amikor korábban beomlott kráter belsejében alakul ki új vulkáni kúp, típusában szakasztott mása Fogónak. Ám ez a vulkán nagyságrendekkel nagyobb a Vezúvnál, a hatalmas méretek teljesen más távlatot kínálnak, mint a Vezúv Atrio del Cavallojában tehető, amúgy igen szép séta. A Pico megmászása után körbejártam a szigetet, majd São Filipéből indulva több rövidebb terepbejárást végeztem. Így ellátogattam a Monte Nhucó-ra is, ahol a híres Ghôn Ghôn barlang található (ghôn ghônnak a feketék a holtak szellemeit nevezik, de így hívnak bizonyos apró, nem a denevérek családjába tartozó madarakat is, amelyek ott fészkelnek a sötétben). Maga a tengerszint felett mintegy 800 méterrel nyíló barlang nem más, mint lávaalagút. […]

Fogo után a közeli Brava szigetére szerettem volna látogatni, és napokig türelmetlenül vártam azt a vitorlást, amit az angol konzul São Vicente kikötőjéből küldött utánam. Végül a várakozásba beleunva egy nagy portugál bárkára szálltam, bár annak állapota cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Ezzel a szerencsétlen hajóval eljutottunk ugyan Furna kikötőjének a közelébe, de a viharos szél elsodort délre. A kapitány másodszor is megpróbált befutni, ismét sikertelenül, sőt néhány vitorláját széttépte a szél. Miután még háromszor próbálkozott, és próbálkozásait jó pár további vitorlája bánta, szerencsére feladta a kísérletezést, és visszafordult Fogo felé. Huszonkét órás küzdelem után végre éjjel ismét horgonyt vetettünk São Filipe kikötőjében. Reggeltől sóváran fürkésztem a láthatárt, s a nap folyamán csakugyan feltűnt egy kis fehér vitorla a távolban. A Manlio volt az, Boa Vistáról való szkúner, meszet hozott Fogóra, s miután kirakodott, szabaddá vált. Mivel az angol konzul által ígért hajó csak nem akart megérkezni, a városi írnok segítségével szerződést kötöttem a Manlio kapitányával, három hónapra kibéreltem a szkúnert. A São Vicente kikötőjéből addig hiába várt hajó természetesen még aznap este megérkezett. Ugyanaz a bárka volt, amivel S. Luziára utaztam. Szerencsémre a kapitány nem tagadta, hogy privát ügyletei miatt késett, így nem kellett bánatpénzt fizetnem. A 29 tonnás Manlio kapitánya boavistai kreol volt, akár a kormányos és az ötfőnyi legénység. A jójárású szkúnert olasz hajóács készítette São Vicentén, és volt rajta egy kicsi, viszonylag tiszta utaskabin is, ami csodával határos módon poloskamentes volt, csótányok viszont seregestől mászkáltak benne. Másnap reggel jókor kifutottunk, és a fürge hajócska a friss széllel másfél óra alatt Furna kikötőjében volt. A kikötőből Brava fővárosába szamaragoltam, ahol a polgármester épp nagy ünnepélyt szervezett több család költségén és tiszteletére. Elnézést kért, amiért nem tud minket a házánál vendégül látni, ám nyomban szerzett számunkra kellemes lakást egy szép házban – amelyet részben ott vásárolt, részben kölcsönbe kapott bútorokkal még aznap csinosan berendeztünk. Hivatalosak voltunk az ünnepélyre is, amit éppen a mi házunk kertjében rendeztek. Hosszú asztalok terültek a fák alatt, tele minden jóval, ami csak a helyi körülmények között elképzelhető volt. Vacsora után zenészek érkeztek, a fiatalság táncra perdült, így alkalmunk nyílt megállapítani, hogy igen sok a csinos lány Brava szigetén. A lakosság – néhány nemrég bevándorolt kreol család kivételével – legnagyobb részt Madeira szigetéről származó portugál, valamint kisebb részt máshonnan ideszármazott fehér. A kis sziget bejárása a jó öszvérekkel sem volt könnyű, a mindenütt tapasztalt szívélyes fogadtatás ellenére is meglepően sok nehézséget okozott. Az utak mindenütt igen rossz állapotban voltak, és május végén, látogatásunk időpontjában, a sziget magasabban fekvő részeit gyakran köd borította. Nem kis fáradságomba került a domborzati viszonyok áttekintése és a sziget térképvázlatának az elkészítése. […] A kedves szigetlakókat vendégszeretetük mellett főleg a virágok szeretete jellemzi leginkább. Nincs egyetlen kis ház virágoskert nélkül, és nem telt el egyetlen nap sem úgy, hogy helyi gyerekek ne ajándékoztak volna meg minket szép virágcsokrokkal.

Santiago szigetén a korábban megismert Costa úr térítésmentesen két remek öszvért bocsájtott a rendelkezésemre a sziget bejárásához, azonfelül talált számomra egy jó és tisztességes fekete vezetőt. Raoul Barbosa úr, Costa úr rokona és üzlettársa, szép kávéültetvény tulajdonosa Pedra Janella mellett, szállást biztosított számunkra a birtokán. Innen indulva láttam hozzá a Pico do Antónia meghódításához. Jó öszvéreink egészen a csúcs közelébe kaptattak velünk, ám az utolsó fél órában már gyalogolnunk kellett, végül tíz perces sziklamászás árán jutottunk a csúcsra. A meredek csúcsról körkörösen megnyíló panoráma azonban pompás látvány. Keleten a hatszáz méterre leszakadó fal grandiózus völgykatlant tár a néző szeme elé; északon a S. Catalina magasfennsík terül el, melyet a Malagueta-hegylánc zár le; nyugaton az enyhén lejtős domborzat szinte változatlan formában mutatja az egykori vulkánkúp alakját – mély vízmosásaiban itt-ott 30–40 lávaömlés egymás fölé rétegeződését látni –; délen pedig a Praia környéki lapos vulkáni teraszok egymásutánja látszik, egészen a kikötőig. Pedra Janellából S. Catarinába szamaragoltam, majd onnan a Malagueta-hegységen átkelve Tarrafalba. Itt néhány napot töltöttem a Monte Graciosa és környéke felmérésével. A visszafelé utat evezős csónakkal, jó evezősökkel tettem meg a sziget nyugati partja mentén lefelé, egészen Praiáig.

Praiából szkúneremmel éjszaka Maio szigetének déli partjáig vitorlázva még délelőtt horgonyt vetettünk a főváros kikötőjében. Maio szigete jóval laposabb és kopárabb a szigetcsoport többi tagjánál. Puszta és vigasztalan benyomást kelt. A sziget fő terméke a só, amit odaérkezésünkkor éppen egy nagy szkúnerre rakodtak. A rakodás művelete rendkívüli ügyességet igényelt, s nemcsak azért, mert tükörsimára koptatott mészkőszikla kis teraszáról történt, hanem főleg azért, mert azok a kis csónakok, amelyek a szkúnerre szállították a sót, 4–6 méterre emelkedtek fel, illetve süllyedtek le a hullámverésben. Jól ki kellett számítani a szintkülönbség kiegyenlítődésének pillanatát. Nekem nem sikerült, amikor a csúszós partról a hajómra akartam ugrani, megcsúsztam, és a tengerbe estem. Miután felhúztak a hajóra, a kapitányom azzal vigasztalt, hogy egy évvel korábban ugyanígy járt ő maga is, az ilyen baleset gyakori errefelé. És még jó darabig az is lesz, teszem hozzá, mert a kikötői berendezések megfelelő színvonalra emelésére itt minden bizonnyal egyhamar nem kerül sor. Itt Maión a sziget legjómódúbb embere látott vendégül, egy szeretetreméltó, langaléta fekete, akit már láttunk a kikötőben, amint nagy trópusi sisakkal a fején a só berakodását felügyelte. Mintegy két méter tíz centi magas lehetett, elképesztő soványsága még jobban kiemelte szokatlanul magas termetét: saját bevallása szerint mindössze 55 kilót nyomott. Segítségével sikerült jó szállásra, kiváló idegenvezetőre és megfelelő hátasállatokra szert tennem. Ez utóbbi nem volt egyszerű. Ugyanis a növényzet satnyasága következtében a hátasok annyira alultápláltak, hogy legfeljebb egy óra hosszat lehet megülni őket. Gazdag vendéglátóm azonban megengedhette magának egy jóltáplált, erős öszvér luxusát, amelyet önzetlensége révén én is igénybe vehettem. Újabban a portugál kormány ismét gyapottermesztéssel akar kísérletezni a szigeten, ezért a terep felmérésére kiküldte Fonseca urat, egy földmérnököt, aki a feleségével és gyerekeivel tartózkodott Maión. Rajtuk kívül még egy portugál vámhivatalnok volt ott, belőlük állt a sziget teljes fehér lakossága. Fonseca úr minden szempontból a segítségemre volt, ő mutatta meg nekem egyik kiszállásunk során az első konzerválódott kövületet az ősi mészkőben, miután én nem messze onnan korábban már néhány kövülettöredékre leltem. Az általam Maión gyűjtött kövületek a szóban forgó mészkő mezozoikus származását bizonyítják. Erről rövid jelentésben mindjárt értesítettem is a Bécsi Tudományos Akadémiát, rámutatva, hogy a mészkő mezozoikum-kori beazonosítása, valamint tektonikus megfigyelések azt látszanak bizonyítani, hogy a szigetek a szárazföld leszakadt darabjai, minden valószínűség szerint az Atlasz-hegység meghosszabbított láncolatának tagjai. Felfedezésem különösen a francia tudósok körében keltett érdeklődést […]

Ezután Boa Vista felmérésére kerítettem sort. Hajóm kapitánya és legénysége, akik erről a szigetről származtak, igen megörültek, hogy hosszú távollét után két hetet ismét otthon tölthetnek. Itt megismertem hajóm tulajdonosát, egy portugál zsidót is. A sziget csaknem egész kereskedelme néhány család monopóliuma, akik kivétel nélkül rokoni kapcsolatban állnak egymással. A főváros környéke ugyanolyan pusztának és kietlennek tűnik, mint Maio, csakhogy Boa Vista jobban művelt. A kókuszpálma-oázisok itt számosabbak és nagyobbak, mint Maión, jóval több dió terem, minek következtében éhség és ínség nem pusztít a lakosság körében annyira, mint ott. A már említett fehér kereskedőkön kívül, akik közül a legtöbbnek kreol felesége van, a szigetet kizárólag kreolok lakják. Boa Vistán is párolnak sót, és számottevő a mészkivitele is. Történtek kísérletek a nem jelentéktelen kaolinkészletek feltárására is, de ezek sajnos nem jártak sikerrel, úgyhogy most csak háziipari szintű, kezdetleges cserepesipar nyomait találtam. […] Sajátos iparága ennek a szigetnek a hajótörésekből származó javak begyűjtése. A városházán jegyzék található arról a hetvenvalahány nagyobb hajóról, amely Boa Vista partjainál úgy szenvedett hajtótörést, hogy a neve ismertté vált. A sziget keleti partja előtt található szirteken zátonyra futott és szétzúzódott hajók neve sohasem válik ismertté. A feltűnően sok hajótörés okát firtató kérdésemre azt a választ kaptam, hogy a szigetcsoport hegyeinek erős mágneses vonzása megzavarja a hajók iránytűjét. Ezt a magyarázatot nem tartom valószínűnek. Mert bár tény az erős mágnesesség megléte, ennek hatása kint a tengeren aligha lehet annyira erős, hogy számottevő elhajlásra bírná a hajók iránytűjét. A sok hajótörés legtöbbjének véleményem szerint az lehet az oka, hogy a tengeri térképeken a lapos szigetek előtt fekvő alattomos akadályok rosszul lehetnek felvéve: ténylegesen minden bizonnyal sokkal kijjebb fekszenek, és nem olyan partközeli fekvésűek, mint amilyennek a térképek feltűntetik.

Boa Vistáról Sal szigetére vitorláztam, a három lapos sziget legcsúnyábbikára és legpusztábbikára. A táj sivatagi jellege ezen a szigeten figyelhető meg leginkább. A kopár, csonkjaikra kopott egykori vulkáni kúpok egymástól távol helyezkednek el, és alig-alig emelkednek ki az őket körülvevő, mérföldekre nyúló kősivatagból. Sal azonban rendelkezik természeti kincsekkel is, amelyek sorában mindenekelőtt kiváló kikötője említendő. Másodsorban komoly vastagságú, könnyen hozzáférhető sólerakódások találhatók rajta; míg a többi szigeten körülményesebben, tengervíz elpárologtatásával nyerik ki a sót. A Santa Mariától északra fekvő szalina olyan sóréteg, amely már a szárazföld belsejében, de a tengerszint alatt fekszik. Ide mesterséges csatornán tengervizet vezetnek be, amely igen hamar nagy töménységű sóoldattá dúsul. Ezt az oldatot szélmalmok segítségével lapos teknőkbe emelik át, amelyekben az erős napfényben a víz elpárolog, és a só kikristályosodik. A nyers sót csillékbe rakják, és kis gőzmozdonnyal a közeli malomba vontatják, amelynek őrlője szintén gőzmeghajtású. A másik szalina még északabbra, Pedra de Lume mellett található. Itt egy egykori vulkán ugyancsak a tengerszint alatt fekvő, mintegy 900 méter átmérőjű kráterében vastag sóréteg rakódott le, mely a lyukacsos vulkáni kőzeten átpréselődött tengervízből természetes úton szilárdult meg. Az itt kitermelt sót jelenleg a sziget déli csücskén fekvő nyomorult kis kikötőben rakják hajóra. Ha sikerülne a sókitermelést és a vele összefüggő halászatot, valamint sózotthalkészítést jelentősen bővíteni, kikötő céljára ott lenne a bányához sokkal közelebbi, és kiváló adottságokkal rendelkező Murdeira-öböl a nyugati parton. A só is, a sózott hal is könnyűszerrel értékesíthető a nyugat-afrikai piacokon. Ezáltal talán még Sal is szebb jövő elé nézhetne, az egész szigetcsoport legnyomorultabb és legszegényebb szigete, amely tájegységeit tekintve is minden bizonnyal a legcsúfabb trópusi sziget, amelyet valaha láttam.

Salról São Nicolau szigetére hajóztam. Ez a sziget geológiailag és tájegységeiben egyaránt lényegesen eltér a keleti szigetektől. A sziget nyugati részén található vulkáni kúpok magassága 1200–1300 méter körüli, és a vízben bővelkedő völgyekben dús vegetáció található. A főváros piacán bő kínálat volt mind gyümölcsből és zöldségből, mind szárnyasból és sertésből. Aminek mi is megörültünk a Sal-i szegényes étrend után. São Nicolau régtől fogva a szigetcsoport szellemi központja. Olyan papneveldéje van, amelyhez világi gimnázium is tartozik. Magától értetődően mindkét intézményben túlnyomórészt egyházi emberek tanítanak, ám az angol nyelvet például egy negyven éve a szigeten élő angol kereskedő tanítja, aki a szigeten töltött évtizedek során szép és jelentős értéket képviselő tulajdonra tett szert. Felesége kreol, sok gyerekük és számtalan unokájuk van. A fővárostól félórányira van a püspöki székhely, Calejão. Mint ismeretes, az új republikánus kormányt a klérus hevesen ellenezte és ellenzi, úgyhogy most a szigeteken kevéssé örvendetes ellentét uralkodik az egyházi és a világi hatalom gyakorlói között. Ezen a szigeten a lakosság inkább a klérussal rokonszenvezik. Körülbelül két hétre volt szükségem a sziget alapos felméréséhez. Az utak többsége rossz volt, helyenként egyenesen nyaktörő. A jóltáplált, erős és ügyes öszvérek azonban olyan sziklaakadályokon is átsegítettek, amelyek leküzdése bármely hegymászónak becsületére vált volna. Maio és São Nicolau szigetén még található néhány régi bálnavadász-állomás, sőt São Nicolaun sikerült két idős bálnavadász ismeretségére is szert tennem. Mindketten a visszavonulást fontolgatják. Részint azért akarnak felhagyni a bálnavadászattal, mert az állatállomány erősen megritkult az utóbbi időben, részint meg azért, mert elavult a felszerelésük. São Nicolaun a mezőgazdaság igen fejlett és jól jövedelmez. Megterem a kávén kívül sokféle gyümölcs is, és főleg a szép narancs kel el jó áron São Vicente piacán.

Innen a S. Luzia szigetcsoport kis szigetei mellett elhaladva São Vicente szigetére vitorláztam. Mindenekelőtt a kikötői postán összegyűlt leveleimhez szerettem volna hozzájutni, mivel Santiagóról való távozásom óta csak egyszer nyílt alkalmam az Európából érkezett posta kézhezvételére, és az is csak úgy sikerült, hogy a saját hajómat küldtem érte. Ügyeim intézése mellett néhány rövidebb kirándulást tettem a sziget keleti felén található, jó állapotban levő kis vulkáni kúpok tanulmányozására. A Calhau-hegység vulkáni tevékenysége minden bizonnyal nem fejeződhetett be túl régen, ám a lakosság semmi érdemlegeset nem tud mondani erről. Ami érthető is, mivel a sziget a felfedezése után hosszú ideig lakatlan volt, majd portugál büntetőgyarmatként működött évtizedekig, és csak a múlt század ötvenes éveitől került polgári használatba, mindenekelőtt szénlerakatként a transzatlanti hajózás számára. Néhány napos pihenés után tovább indultunk a Zöld-foki szigetcsoport utolsó tagja, Santo Antão szigetére. Szkúnerem jó széllel mindössze másfél óra alatt tette meg az utat Carvoeiros kikötőjébe.[3] Mivel azonban ott sem hátas, sem málhás állatokat nem tudtam bérelni, mindössze néhány kisebb kirándulást tettem a város környékén. Másnap a viszonylag közeli Ponta do Solba vitorláztunk tovább. Az út a vadul hullámzó tenger és a kedvezőtlen széljárás miatt azonban huszonnégy óra hosszat tartott. Itt az elöljáró, Viriato Fonseca úr jóvoltából hozzájutottam a sziget térképének egy maga rajzolta példányához, két jó öszvérhez, egy szamárhoz, és sikerült két jó helyismerettel rendelkező vezetőt is fogadnom. Másnap útnak indultam a sziget belseje, a Ribeira [patak, folyócska] Grande felé. A Ribeira Grande és a Ribeira do Torre összefolyásánál fekszik a sziget legnagyobb települése, szép, szolid épületekkel, árnyas terekkel, jómódot és polgári nyugalmat árasztva. A összkép keltette kellemes benyomást néhány leprás felbukkanása zavarta meg. Santo Antãon igen elterjedt ez a betegség, és ottlétem során is állandóan találkoztunk e betegség áldozataival. Ribeira Grandéban még egy málhás öszvért béreltem, majd továbbindultam Ribeira do Paúl felé. A keleti völgyekben mindenütt csinos kávéültetvények, valamint dúsan termő banán-, ananász- és más trópusigyümölcs-ültetvények mellett haladtunk el. Augusztus harmadika volt, ekkor ért bennünket utol az első felhőszakadás. Kissé megijedtem, hogy az esős évszak ilyen korai beköszöntése esetleg meghiúsítja tervezett munkám befejezését, de az ijedtség szerencsére korainak bizonyult, a sziget további felmérését nem zavarták meg esők. Úgy látszik, hogy ezekbe az északkeleti völgyekbe a passzátszelek korábban és nagyobb mennyiségben hozzák a csapadékot. Teljesen átázva érkeztünk Campo do Cão településre, ahol egy vendégszerető földbirtokosnál találtunk szállást. Másnap reggel sűrű ködben indultunk útnak, de ahogy a hegyoldalban kanyarogva felértünk ezer méter fölé, vakító napfény ömlött el a felhőtakaró fölött. A magasfennsíkról a sziget déli lejtői és a távoli nyugati hegyek is tisztán látszottak. Két napot töltöttem a tetőn, majd a Pico da Cruz, a Cova do Paúl-kráter, a Chã de Lagoa és a currali tufa-dombok bejárása után a Verinha-hágón átkelve leereszkedtem a Ribeira Garça völgyébe. Amikor az itteni postamester látta, hogy milyen gonddal jár a begyűjtött kőzetmintáim szállítása, nagylelkűen megajándékozott néhány postazsákkal. Másnap estére, hosszú és fárasztó öszvérháton megtett út után végre megérkeztünk Ribeira da Cruz faluba, ahol szállást szerettem volna kérni egy gazdag és köztiszteletben álló férfi házánál. A szobába lépve azonnal láttam, hogy az öregúr súlyosan leprás. Ezért inkább tovább botorkáltunk a sötétben még vagy negyedóra hosszat, míg olyan udvarházra nem bukkantunk, amelynek lakói nem szenvedtek ebben a riasztó betegségben. Innen indultunk másnap a sziget legmagasabb hegye, a csaknem kétezer méteres Tope de Coroa megmászására. Egy éjszakát a csúcs közelében, 1940 méter magasban töltöttem, dermesztő hidegben. A következő nap a mintegy 1500 méter magasban elterülő magasfennsíkot borító számos hamu- és tufakúp megtekintésével telt, majd késő délután leereszkedtem a Ribeira das Patas mentén Chã do Morto faluba, ahol a falusi bírónál több napra kellemes szállást találtam. Ribeira das Patas és környéke egyike a sziget legjómódúbb helyeinek, a számos kis patak vize még a száraz évszakban sem apad el teljesen. Kávé, cukornád, narancs, manióka, kukorica, bab, egyszóval minden megterem itt, amire az embernek szüksége van, még néhány szőlőskertet is láttunk. A következő napok egyikén meglátogatott a környék leggazdagabb földesura, és szívélyesen meghívott, hogy lakjak nála néhány napig Chã de Alacrim faluban található udvarházában. Mivel az öregúr előrehaladott állapotú leprás volt, meghívását ugyan nem fogadtam el, ám nem térhettem ki az elöl a kérése elöl, hogy legalább ebédre vendégül láthasson. Ez az úr, aki európai fogalmak szerint is gazdagnak nevezhető, és Ribeira das Patas környéki nagybirtokosként úgy uralkodott, akár valami kiskirály, gyógyíthatatlannak tűnt. Arcát már leprómák csúfították el, és mindkét keze teljesen béna volt, kisujját sem tudta mozdítani. Ennek ellenére kitűnően megülte és irányította hátasát, és töretlen energiával kormányozta nagy háztartását és birtokait. Csodálatos módon sem családtagait, sem személyzetét nem fertőzte meg a gonosz kór. […] Öszvérem hátán leereszkedtem a Ribeira das Patas völgyében a folyócska mellett a tengerpartra, majd nyugatnak fordulva puszta, vulkáni törmelékkel borított lávamezőkön haladtam át. A Riberia Torta torkolatánál apró kikötőre és nyomorúságos falura bukkantam. Ismét a hegyvidék felé vettem utamat, Tarrafal irányába, majd középmagasságban folytattam, kopár tájon, a nagyszámú vulkáni kúpocska között kanyarogva. A Campo Grande magasfennsíkja kisvártatva elkezdett délnyugatra lejteni, majd mintegy ezer méter magasban elértem a végébe, a meredeken lezuhanó tarrafali hasadék tetejére. Innen, a kősivatagból tekintettem le a mintegy 800 méterrel alattam elterülő, dús növényzettel borított Tarrafal-völgyre. A hasadék túloldalán, a szemközti sziklafalból, többszáz méter vastagságú tufaréteg lábánál, bővizű forrás buggyant elő, és vízesés formájában zúdult a völgybe. A völgykatlan peremét követve csakhamar olyan utat találtam, amely meredeken bár, mégis biztonságosan levezetett a völgyben fekvő kis faluba. A falu mellett található Dr. Ferro cukornád-ültetvényének központja. Övé az egész Tarrafal-völgy, ez a dús burjánzással termő csodálatos birtok, amelynek vízbősége párját ritkítja a szigetvilágban. Az öntözéses gazdálkodáshoz szükséges vízmennyiség fölöslegét nagy medencékben gyűjtik össze a part közelében, és az ültetvény birtokában levő kis gőzössel São Vicentébe szállítják, ahol angol kereskedők jó áron továbbadják azoknak az óceánjáróknak, amelyek megállnak ott készleteik feltöltése végett. Néhány napot Dr. Ferro pompás villájában töltöttem, és nagy élvezettel kóstoltam végig az itt termő déligyümölcsöket. Különösen a mangó volt kiváló minőségű. Evezős csónakkal kirándulást tettem a Tarrafaltól északra fekvő Monte Trigo faluba, és az onnan nyíló kisebb, de adottságait tekintve a tarrafalihoz igen hasonló völgybe. Azután házigazdámtól elbúcsúzva utoljára léptem hajóm fedélzetére, és eléggé rossz időjárási körülmények között São Vicentébe vitorláztam. Ott gyűjteményeimet ládákba csomagoltattam, és a következő gőzössel visszatértem Európába. Tudomásom szerint én jártam végig módszeresen az összes szigetet elsőként, 1912. április 15-e és augusztus 25-e között.

 *

Immanuel Friedlaender a szigetek leírásához a portugál kormány számára tájékoztató jellegű beadványt csatolt. Ebben kitér röviden a közegészségügyre is. A lakosság rossz egészségi állapotát, a leprások nagy számát az orvosok, kórházak és gyógyszertárak hiányával magyarázza, valamint a széles körben hódító, a rumivászatnak köszönhető alkoholizmussal, továbbá az Egyesült Államokból és Európából hazalátogató zöld-foki vendégmunkások által behurcolt szifilisszel és más nemi betegségekkel. A legfertőzöttebb terület Santiago szigete, pontosabban a főváros és környéke. Nagyobb teret szentel azonban a szigetek várható gazdasági kilátásainak és mindenekelőtt a legsürgősebb teendőknek. Szerinte 1912-ben a szigetcsoport jóléte teljesen São Vicente gazdasági fejlődésétől függ, a kikötőből, a szénlerakatokból és a telegráfközpontból származó bevételektől, ám várható – írja –, hogy a nagy hajótársaságok a közeljövőben széntüzelésű gőzgépeiket olajtüzelésű motorokra cserélik. Ennek következtében a szénlerakatok jelentősége és forgalma minden bizonnyal hanyatlásnak indul, míg már majd csak a kis teherszállító gőzhajók és kompok kiszolgálására fog szorítkozni. A nagy transzatlanti telegráf-központ jövőjét talán nem veszélyezteti közvetlenül a drótnélküli távközlés fejlődése, ám ezen a téren is olyan gyorsan követik egymást az innovációk, hogy bármi megtörténhet. Akármit is hoz a jövő, biztos, hogy São Vicente gazdasága egymaga már rövid távon sem lesz képes a szigetek szükségleteit ellátni. Ezért létfontosságú feladat a földművelés, a mezőgazdasági termelékenység jóval magasabb szintre emelése. A probléma megoldásához sürgősen hozzá kell látni. Ennek legelső lépéseként a vízgazdálkodás teljesen új alapokra helyezését javasolja. Fel kell mérni mindenütt a talajvíz szintjét, az összes forrást, meglevő és könnyen megépíthető víztározót, illetve „bujkáló” vagy fosszilis vízkészletet. El kell készíteni a szigetek pontos és megbízható vízrajzi térképeit. Elengedhetetlen a meglevő források kiépítése, tisztán tartása, gondozása, kezelése. Új csapadékgazdálkozási rendszert kell bevezetni: meg kell fogni az esős évszakban lezúduló és villámgyorsan elszivárgó hatalmas csapadékmennyiséget. Tározókat, duzzasztómedencéket kell építeni, gátakat és zsiliprendszereket, a földrajzi adottságok megvannak hozzá, csak keresztárkokkal kell szabdalni a hegyek oldalán sugarasan lefutó vízmosásokat, vájatokat. Teljes mértékben megszüntetendő a növényzet irtása, akár az állattartás kárára is (a kecskék okozta pusztításra gondol). Nemcsak az erózió megállítása, a termőtalaj megsemmisülése miatt van szükség erre, hanem azért is, mert a növényzet csökkenésével csökken a csapadék mennyisége is. Az egyre pusztítóbb szárazság következtében már eddig is rettentő éhínségek törtek ki: Santiago szigetén 1903-ban több ezer ember, a lakosság mintegy harmada vált éhínség áldozatává, Santo Antão szigetén 1909-ben ezernél több ember halt éhen – fejezi be tanulmányát, hozzátéve, hogy ő maga sajnos nem tudja a fent említett alapos vízrajzi felmérést elvégezni. Azt már én teszem hozzá, hogy ennek ellenére csak felsorolja azokat a vízlelő helyeket, amelyekre rábukkant, és megadja a legsürgősebb fejlesztésekhez szükséges útmutatásokat is. A vízhiány a szigetek egész története folyamán olyan problémát jelentett, amelynek nyomait nemcsak a népi emlékezet, a népdalok és a nyomtatott források őrzik, hanem a múzeumok is. Kecskebőr tömlőtől, húzható hordótól foltos teherautógumi-belsőig mindenben hordták a vizet.

Friedlaender tisztán látta a közelgő katasztrófát, és nyomatékosan sürgette a kormánysegélyt. Ám a hanyatló portugál gyarmatbirodalom maga is elszegényedőben volt, és az írás megjelenése után nemsokára kitört első világháború végképp meghiúsította a vízgazdálkodáshoz modernizálásához szükséges beruházásokat. Az aszályok és a járványok következtében összesen kb. százezer ember pusztult el. Az ültetvények kiszáradtak, tulajdonosaik vagy Portugáliába költöztek, vagy az északabbra fekvő Azori-szigetekre. Az éhhalál elöl a lakosság nagy része az Egyesült Államok keleti partvidékére vándorolt ki, leginkább Massachusetts és Rhode Island államba, később aztán Európába és Nyugat-Afrikába is. Így ma jelentős zöld-foki közösségek találhatók Portugáliában, Franciaországban, Hollandiában, Szenegálban, Guinea-Bissauban és Elefántcsontparton. A Salazar-diktatúra hosszú évtizedei alatt (1932–1970) valamivel jobb idők köszöntöttek az ottmaradt és mélyszegénységben vegetáló zöld-fokiakra, elsősorban azért, mert a több évszázados folyamatos portugál bevándorlásnak köszönhetően a lakosság bőrszíne világosabb volt, mint a többi portugál gyarmat lakosságáé. Míg a gyarmatbirodalomban 90–95 százalékos volt az analfabétizmus, a Zöld-foki-szigeteken csak 65–70. Az orvosi ellátás is javult valamelyest. A salazari Új Állam befektetőbarát politikájának következtében az olaszok repülőteret, a franciák meg tonhal-feldolgozó konzervgyárat építettek Sal szigetén, és ipari szintre fejlesztették a sóbányászatot. 1951-ben a szigetország gyarmati alávetettsége megszűnt, tengerentúli tartomány címet és jogállást nyert, ami a lakosság nagy része számára – bőrszíntől függetlenül – lehetővé tette az „assimilado” státus elnyerését, vagyis az egyenjogúságot az anyaországi portugálokkal. Mindez persze nem vetett véget a teljes függetlenség elnyeréséért folytatott küzdelemnek, noha a Zöld-foki-szigeteken viszonylag kevés erőszakos cselekményre került sor. Talán ezért telepítették oda, mégpedig Santiago szigetére, Tarrafal község határába a hírhedtté vált koncentrációs tábort (1936–1954), amelyet a foglyok a  lassú halál táborának neveztek el (Campo da Morte Lenta), és bírósági ítélet nélkül elhurcolt „lázadókkal” töltötték meg. Bezárása után hét évvel, 1961-ben újra megnyitották Chão Bom(Jó Föld) néven, és a függetlenségi harcokban elfogott gerillákat zárták oda. 1974. május 1-én szabadult fel. Emlékét számos dalban idézik meg ma is. A portugál gyarmatbirodalom felbomlása tartott a leghosszabb ideig, a szigetállam is csak Salazar portugál diktátor halála után néhány évvel nyerte el a függetlenségét.

Sal szigetének kivételezett helyzetét azonban nem a sóbányászat és nem is a tonhalfeldolgozó konzervgyár biztosította, hanem a politika. Az 1961-ben a Brit Nemzetközösségből kilépett, függetlenné vált Dél-Afrikai Köztársaságban az élet minden területén – gazdaságban, politikában, kultúrában – az apartheid, azaz a „faji”, bőrszín szerinti megkülönböztetés érvényesült. Fehérek, feketék, színesbőrűek (coloureds, különféle keverékek) és ázsiaiak felosztással négy kategóriát hoztak létre. 1991-ig minden hatalom fehér kézben összpontosult. A függetlenné válástól a fehéruralom megszűnéséig tartó harminc évben az ország robbanásszerű gazdasági fejlődést élt meg, elsősorban a nemzetközi tőkebefektetéseknek köszönhetően. Az apartheidellenes világméretű tiltakozó mozgalom hatására azonban az ENSZ és több afrikai állam büntető intézkedéseket léptetett életbe Dél-Afrika ellen, így például a dél-afrikai légitársaság nem használhatta többé az afrikai légteret, körbe kellett repülnie a földrészt. Kapóra jött az olaszok által a második világháborúig használt, ám azóta csak minimális forgalmat bonyolító repülőtér Salon. A dél-afrikaiak igen rövid időn belül kiépítették és modernizálták, majd békésen használták például a szovjet repülőtársasággal közösen (ezen daliás idők emléke a Morabeza – vendégbarátság – hotel Santa Maria faluban, Sal déli csücskén, itt pihentek a pilóták és az utaskísérők). Így történt, hogy a hatalmas utasszállító gépek ma ezen a Friedlaender által a legcsúnyább és legpusztább, sivatagi jellegűnek nevezett sziget nemzetközi repülőterén szállnak le, amely Amilcar Cabral, a függetlenség atyjának nevét viseli. Ma a szigetország nemzetgazdaságának két alapvető jövedelmi forrását az elszármazottak (kivándoroltak és vendégmunkások) milliárdos nagyságrendű pénzátutalásai mellett a tömegturizmus jelenti. Ami folyamatosan bővült ugyan az elmúlt 10-15 évben, de a nemzetközi szállodaláncok gyors ütemű megaberuházásaiból ítélve most éppen más dimenzióba, mondjuk a Mallorca-osztályba készül átlépni. Az építőipar homokigénye olyan méretű, hogy a legtöbb helyen polgárőrök őrzik éjjel a strandokat. Nem semmi, hogy lopják a homokot a Szahara tőszomszédságában. Víz ugyan továbbra sincs, de van pénz. Nano-membránokon nap- és szélturbinák-termelte energiával keresztülpréselve éjjel-nappal sótalanítják a tengervizet háztartási célra, valamint a dísznövényzet földbeásott, párologtatási rendszerrel történő öntözésének céljára; óriási tankhajókkal hozzák ki tudja honnan az ivóvizet, és szinte egész Európából a palackozott ásványvizet. Mindent importálnak (leginkább Portugáliából) a joghurttól a gyümölcsig, a hústól a tejig, a kenyértől a borig.

Végtelen nyugalom a szieszta órájában. Még a kutyák is eldőlnek

Költségek nem számítanak akkor, ha a turista hajlandó megfizetni a „faji”, és a vallási békét, a politikai stabilitást, a közbiztonságot és az egész gyönyörű mindenséget, amiben ezek találhatók: a nagyjából állandó 22–26 fokos hőmérsékletű tengert, a folyamatos napsütést, a minimális hőmérsékleti ingadozást és az egzotikumot.

Csak a kiéhezett kismacskák kószálnak élelem után kutatva

Marokkó kivételével egész Észak-Afrika turizmusát tönkretette a terrorizmus, és ha Törökország despotája nem tér magához, akkor hamarosan ott is drasztikusan megcsappan a turisták száma. Egyiptom is reménytelennek tűnik. Ebben a perspektívában cukorfalat a Zöld-fok, nagy haszonnal kecsegtet minden beruházás, tekintve hogy a fent vázolt adottságok stabilnak látszanak. Ennek a vallási vetületére, a ottani iszlám jellegére és szerepére még majd visszatérek az írásom végén.

A nagyok inkább valamilyen lombsátor árnyékában hűsölnek


Sal szigete
(Ilha do Sal)

Lisszabonból indulva háromórás repülőút után mi is Sal szigetén, az Amilcar Cabral Nemzetközi Repülőtéren landoltunk, greenwichi középidő szerint este fél tizenkettőkor, ottani éjjel fél egykor. Februárban még a téli időszámítás volt érvényben, tehát a közép-európai időzónában ekkor már hajnali fél háromra járt.

10. Sal szigetének túlnyomó része tele van rakva kisebb nagyobb (inkább nagyobb) beton turista-szállókkal. A nemzetközi szállodaláncok bungaló-telepein jó pénzért már el lehet különülni kissé. Santa Mariában azonban az eléggé lehasznált „családi“ házakban viszonylag megfizethető áron bérelhető lakás (hálószoba, nappali, konyha, terasz). Kilátás a teraszról a tengerre

A nyári időszámítás idején a különbség értelemszerűen nem két, hanem három óra. Viszonylag rövid sorban állás után kiléphettünk a meleg éjszakába, a millió csillaggal sziporkázó ég alá. Meleg, tengerillatú szél fújt. Az utazási iroda embere tíz percet engedélyezett a dohányosoknak, majd rozzant kisbuszával sorban házhoz szállított bennünket.

A tengerpart homokos, de telis-tele kisebb-nagyobb lávakövekkel, sziklatörmelékkel , ajánlatos gumicipőben fürdeni

Mi voltunk az utolsók, mivel szállásunk Santa Mariában, a sziget déli csücskén volt. Helyi időben mérve hajnali két óra tájt kerültünk ágyba. Reggel, a teraszra kilépve, ott sustorgott a tenger. Salon a tengerparton sok helyütt kissé körülményes a fürdés a vulkáni sziklatörmelék miatt, amelyet  a hullámverés bár simára csiszol, mégsem kellemes rajta botladozni.

A helyi deszkások „tanítványra“ várva naphosszat a vízben lebzselnek

Vittünk tengeri úszópapucsot. A deszkások késő délelőttől késő délutánig lebzselnek a vízben, a halpiacnál, a móló végében, hátha akad „tanítvány” – általában akad. Külön iparág a kájtosoké (ang. kite = sárkány), a sárkánnyal vontatott szörfösöké, akiknek a megbízható passzátszél miatt a Zöld-fok a Paradicsom.

Más helyi lakosok szép kagylóhéjat, fürdősót árulnak

Vannak szép házak, szép kertek, és van lerobbant is – de a legtöbb nem ótvaros, nem visszatetsző. A bal oldaliban például jófej fiatal raszta lakik, akinek egyik lába csak kb. 50 cm hosszú. Mankóval jár (villámgyorsan), és úgy biciklizik, hogy rövid lábát a vázra fekteti, a másikkal teper.

Kifejezetten szép, nagy árnyas kerttel rendelkező apartman-ház

 

Két-három fokkal alacsonyabb kategóriájú, ottlétünkkor helyi lakóközösség volt benne. A főnök, jófej fiatal raszta, egyik lába csak kb. 50 cm hosszú volt. Mankóval közlekedett, de villámgyorsan biciklizett, rövid lábát a vázra fektetve, míg a másikkal tepert

 

És agyon-nagyon sok ilyen félbe-szerbe hagyott lakóépület is található minden szigeten

A táj sivatagi, de ez a széllovasokat és a sárkány-deszkásokat nem zavarja, reggeltől estig cirkálnak a sziget körül. A köves, homokos talajt itt-ott satnya növényzet borítja, ami csak az esős időszakban zöldül ki valamelyest. Szenegáli tamariszkusz, tüskés bokrok, indák, zuzmós kövek.

 

Februárban csak egyfajta spárgaszerűen nyújtózkodó sárga valami nőtt ki a talajból, amit a szigetek szép rajzolt fauna-leltára alapján sem tudtam beazonosítani, mert nem őshonos, hanem a Földközi-tenger térségéből került oda. A szakirodalom szerint a Cistanche phelypaea nevű élősködő növényt kaptam lencsevégre, ami maga nem hajt leveleket, hanem más növények gyökereire telepszik. Állítólag innen jön Espargos neve is.

 

Körutazás Sal szigetén

 

Harmadnap aztán körutazást tettünk a szigeten, az Anne-Tours, egy helyi német iroda terepjáróján. A mienk a bal oldali, de az összes európait ilyen 8-9 személyes luxus-járgányokkal furikáztatják.

Ő Tcharls, németül kiválóan beszélő idegenvezetőnk, Anne (akit nem láttunk) hű vazallusa, lelkes lokálpatrióta. Nem kamuzik, nem szépít, nem hallgat el dolgokat. Szerinte jó az idegenforgalom a szigetnek, nincs mit elrontson. Bár így lenne!

„Charles“ ahhoz képest, hogy iskolában és a gyakorlati munka során tanulta a nyelvet, jó kiejtéssel, választékos németséggel beszélt

Palmeira halpiacának megtekintése után a gyümölcs- és zöldségpiacot látogattuk meg Espargosban.

Palmeira halpiaca

A legtöbb gyümölcs import, a helyieknek túl drága, a szegények számára elérhetetlen. Tcharls elmondta, hogy a szigeten több nyomortelep található. Anne pályázaton elnyert német pénzből a Terra Boa (jó föld) nevű nyomortelep mellett óvodát és napközit épített kb. 100 gyerek számára, amit helyi szervezet, az Unidos para o Futuro das Crianças de Terra Boa (UFCTB) önkénteseinek munkájával és a turisták juttatásaiból tart fenn. De ez nem elég. Ezért minden csoportját felszólítja, hogy aki teheti, adakozzon, vegyen a piacon annyi gyümölcsöt, amennyit jónak lát. És ajándékozza az óvodának. Ezt tettük mi is.

Fedett gyümölcspiac Espargos-ban. A legtöbb élelmiszert importálják Portugáliából, illetve Spanyolországból, csak hát az importált gyümölcsöt a legtöbb helyi lakos nem tudja megfizetni. A piacon, aki akart, vásárolhatott gyümölcsöt az utazási iroda vezetőnője által alapított és működtetett nyomortelepi óvoda és napközi, a Jardim Anne mindig éhes gyerekserege számára

 

Víztartály a a Jardim Anne tetején – a vízzel nagyon-nagyon takarékosan kell bánni

 

Napközis, illetve óvodás nyomortelepi gyerekek

 

Gyerekek. Csarlsz a bozontos hajú, komoly tekintetű kislány cipőfűzőjét köti

 

Sziesztázó kisfiú, aki bízik az intézmény fenntartható működésében

Összességében az mondható el a kezdeményezésről, hogy nem szelfizés, otthoni mutogatás célját szolgálja, hanem hatékony közösségszolgálat, Effective Altruism, célja a a fenntartható működésű önzetlen segítség. Bár minél több gyereken segítene!

Kiszuperált busz a Jardim Anne tőszomszédságában, a nyomortelep kerítése mögött

 

Nyomortelepi látkép

 

Nyomortelepi látkép

 

Nyomortelepi látkép

Ezután a Buracona nevű, tengervájta „természetes fürdőmedence” látogatása következett, de a viharos szél miatt a medence forrt, habzott, életveszélyes lett volna belemenni, nem is tette senki.

A Buracona nevű, tenger-vájta „természetes fürdőmedence“ viharos szélben

 

A közelben levő „kék szem grotta” (amelynek a tetejét egy tengeri vihar beszakította) varázslatát szintén az árapály és a hullámzás alakította, de most fehéren tajtékzott. Előtte afrikai bóvliárusok.

Kirándulás a sivatagba, a Mirage-Délibábhoz címzett „Atelier-Bar” megtekintésére. Bent ezer bóvli és hatalmas italkínálat. Megkóstoltuk a cukornádpálinkát, amit ők grog néven tartanak számon: jó.

Nemcsak ott, hanem mindenütt árulják mozgóárusok, fejükön fonott kosarat viselő fekete asszonyok a színes babát, faragványt, karperecet, nyakláncot, ezt-azt.

Végül a Pedra de Lume, egykori sóbánya, ma wellness-oázis megtekintése következett. Alagutat fúrtak a kráter könnyebb megközelíthetősége végett, a sót régen a kráter pereme fölött emelték át.

A Pedra de Lume-i sóbánya, a csilléket egykor a kráter peremén átemelő drótkötélpálya tartóoszlopaival – közelről

 

A turisztikai feltárás érdekében a kráter peremét először át akarták vágni, majd abbahagyták, és alagutat fúrtak a vágat alatt

 

A kráter látképe az alagútból

A múzeumi célzattal működtetett sómedencék, előtérben a régi őrlő-zsákoló, balra sajnos nem látszik az új wellness-fürdő épületegyüttese.

A kráter közepét elfoglaló sós tó a lkepárló-medencékkel

A zsákokban tárolt sót – tetejüket hamar belepi a Szahara pora – már nem konzerválóanyagként szállítják Afrikába, hanem fürdősónak Európába.

Az őrlő festőien lerohadt, gépei elrozsdásodtak – pedig milyen délceg volt hajdanán, 1948 előtt! És hogy ünnepeltek, micsoda üveges táncot jártak a munkásnők!

A régi drótkötélpálya állványzatának maradványai a kráterben

 

Maga az őrlő festőien lerohadt, gépei elrozsdásodtak

 

 

 

Pedig milyen serény munka folyt a lepárlóban és a zsákolóban még az 1940-es, 50-es években! (saját kép, a Museu do Sal kiállításán látható felvétel)

Sal címerében 3 jellemző szerepel: széllovasok, sókupac és repülőgép. A repülőtéren látható falfestmény ezek közül kettőt ábrázol, a széllovasokat (a kép baloldalán) és a sókitermelést. Utóbbit a sópárló medencékkel, a sóoldat átemelésére szolgáló szélmalom-vitorlával, a csillesor kötélpályájával, és a sóipari dolgozókkal. A repülésre nem kellett utalni a repülőtéren, az állandóan fel-leszálló óriásgépek bömbölése közepette.

Hova tűntek a daliás idők! A másvilágra költözött nagypipájú, kevés dohányú hetyke hajósok! Hová tűnt Bob Marley? És ki a fasz Makakaz? Nincs idő ilyeneken tűnődni! Vár a Buddy-bár, vár a Campeonato de surf e bodyboard, vár a Reggae-bár (no stress!), várnak a posztkoloniális szenegáli fiúk a Caffe‘ Coloniale árkádja alatt – ne, ne várjanak hiába!

 

 

Kiszuperált, szétrozsdásodott egykori sószállító bárkák sorakoznak a kikötő strandján

 

A még a közelmúltban is jelentős mértékű kivándorlás szomorú emlékei: elhagyott, lepusztulóban levő házak. Ha a visszatérő egykori vendégmunkás képes befektetni, a bankok hitellel támogatják, hogy a család egykori lakóházát revitalizálja, panzióként működtesse

 

Bob Marley képe egy kávézó falán már az új identitást, a karib mintájú turista-paradicsomot idézi

 

Amint a muralesek is

 

Meg a a Buddy-bár, a „Campeonato de surf e bodyboard“ szörf- és deszkás bajnokság plakátjával

 

Illetve a hangsúlyosan nemzetközi Reggae-bár, a szigetlakók kedvenc jelmondatával, a „no stress“ felirattal – amitől, ha naponta ötszázszor hallja az ember, tisztára bestresszel

 

És az új idők új daliái, a szerelem-éhes európai hölgyekre, a szigeteket nagy számban látogató sugar mamákra leső posztkoloniális szenegáli fiúk a Caffe‘ Coloniale árkádja alatt

Fogo szigete

A nagyjából köralakú sziget egésze maga a tűzhányó. Fogo (tűz) ún. rétegvulkán (sztratovulkán, a geológus szlengben szendvics), mely vulkáni hamuból, tefrából és lávafolyásokból épül fel. A tefra a vulkánok által kilövellt mindenfajta szilárd törmelékanyag gyűjtőneve, magában foglalja az összes kőzetfajtát abázisostól a savanyúig. Az andezitláva viszkozitása közepes, ennélfogva lassabban folyik és gyorsabban megszilárdul, mint a bazalt. Fogo 1600–1700 méter magasan fekvő kihűlt kráterének (Chã das Caldeiras) alja 9 kilométer átmérőjű, félkör alakú kaldera (vulkáni katlan), melynek déli és nyugati peremén meredek, csaknem függőleges, mintegy ezer méter magas, égbe törő sziklafal emelkedik. A kráter keleti pereme valamikor az őskőkorszakban (a pleisztocén hozzánk közelebb eső végén, mintegy százhúsz-hatvanezer évvel ezelőtti sávban) óriási tektonikus földcsuszamlás következtében a tengerbe zuhant. A beomlás helyén nőtt ki az „igazi”, ma is működő tűzhányó, a Pico do Fogo, és tör fel 2829 méter magasra. A Pico do Fogo és a sziklafal közötti félhold alakú terület rendkívül termékeny, csak néha egyes részeit elönti a láva. A vulkán köpenyét lefelé, a tenger felé nyíló, erősen a kőzetbe mélyült, helyenként szédületes kilátást nyújtó nagy vízmosások, erózió alakította szurdokok taglalják. Ezek a ribeirák (Ribeiras), amelyekben a víz az esős évszak felhőszakadásai után hatalmas, letört lávatömböket görgető árként rohan a tengerbe. Mind a mai napig nem sikerül műtárgyakkal jelentős mennyiséget felfogni belőle.

Világosbőrű, szőkés hajú gyerekek serege lesi a turistákat – a kép bal szélén látható fogói idegenvezetőnk, Mamadu

A sziget lakossága, amint a gyerekeken látható, rendkívül kevert. A szőkék a helyi legenda szerint attól a nagytermészetű, szőke hajú, szőke szakállas francia borásztól valók, aki a 19. század elején meghonosította az „igazi” borászatot a szigeten. Öt feleségétől, akiket természetesen egymás után vett el, miután rendre megözvegyült, összesen 27 gyermeke volt. Ezeknek az utódiai a maiak. Többektől érdeklődtem az illető hős felől. Azoktól a vendéglősöktől is kérdeztem a nevét, akik remek ebéddel, kiváló, testes vörösborral vendégeltek déltájt, de nem tudták ők sem. Nincs-e valami emléktáblája valahol, hol állt a háza? Halvány fogalma sem volt senkinek. Nem égettem őket tovább, tán a városházán adtak volna felvilágosítást, ám délután négykor már indultunk is vissza Salra, hogy még világosban érjünk haza (este ½ 7 – 7 tájt lett, elég rövid idő alatt, sötét).

Kora reggel indultunk Sal repülőteréről, kis, kétmotoros cseh gyártmányú géppel

A kis tűzhányó a repülőgép ablakából kibontakozó csúcsa majd 3000 méter magasan van a régi nagy kráterben. Látogatásunk alkalmával még csak nem is füstölgött. Ám az utolsó, 2014. nov. 23-i kitörés (lávafolyás) egy hónapig tartott, és rendes pusztítást vitt végbe, bár halálos áldozatokat szerencsére nem követelt. Házak, ültetvények, öntözőrendszerek semmisültek meg, láttunk olyan lakóházat, amelynek a garázsába befolyó láva a túloldalán előbukkanva szilárdult meg, miközben azért szétzilálta a lávahamuból és cementből préselt téglákból készült építményt.

A kitörés, a megszilárdult lávaömlés után a vegetáció elképesztő gyorsasággal veszi újra birtokába a fekete mezőket

 

De másfél évvel később, ottjártunkkor, 2016. februárjában a nyomok legnagyobb részét már eltűntették, és az utak mentén újra felépítették azokat a jellegzetes a kis kerek lávakő-házikókat, amelyek kb. 5 cm-es nagyságú, szintén lávakőből faragott mását kicsi helyi gyerekek árulták az út mentén. A vulkáni talajon sok minden megterem: kukorica, hüvelyesek, ricinus, különféle gyümölcsök, szőlő és számtalan más haszonnövény. A szőlőt a lávaszemcsékbe kapart mélyedésekbe ültetik, és se nem karózzák, se nem futtatják, csak metszik – a tőkék bokrosodva terülnek el a földön. A fogói vörösbor kitűnő! Finom ízű, eredeti a kávéjuk is.

Mintegy öt méter átmérőjű lávakő-kunyhó a kráterben

 

Ennek mintegy öt centiméter átmérőjű mását árulják a gyerekek

 

Akik nagyon komolyan veszik a feladatukat, tudják, hogy komoly pénzkeresők

 

Februárban a lávaömlések mentén, közvetlenül a lustán terülő lávaredők alján elkezdtek zöldellni a növények

 

Láva-lepedő vagy -takaró

 

Ami idővel felrepedezik, majd mind apróbb darabokra töredezve jó táptalajjá válik

 

A vulkáni talajon sok minden megterem: kukorica, hüvelyesek, ricinus, különféle gyümölcsök, szőlő és számtalan más haszonnövény

 

A szőlőt a lávaszemcsékbe kapart mélyedésekbe ültetik

 

és a hajnali fagy ellen szénával takarják

Fogo szigetének az az oldala, amelyet a nedves tengeri ködök rendszeresen „öntöznek”, jó termést ad. De a sziget egészére továbbra is a vízhiány nyomja rá a bélyegét: minden európai fejlesztési hozzájárulással épülő vízvezeték és -tározó ellenére. Sokan régi autógumiba vételeznek vizet, majd a tömlőt a vállukon átvetve motorkerékpáron szállítják.

Húzogatható vizeshordó a Sal-i helytörténeti múzeumban

Sal szigetén, a múzeumban meg egy húzogatható vizeshordót fényképeztem le. Lent: a piac São Filipe városában tele zöldséggel, hallal, gyümölccsel, száraz hüvelyesekkel, kukoricával. Babból és kukoricából készül a „nemzeti eledel”, a cachupa (kacsupa). Kiválóan harmonizálnak, ízben is, együttes tápértéküket tekintve is, és a megfizethető, állandóan kapható hallal együtt egy jó nagy tál cachupa a szegényebbek napi adagja.

 

A piac São Filipe városában

Középen szenegáli születésű, de már régóta a Zöld-fokon élő vezetőnk, Mamadu látható (Mahomadou stb.). Csodálatos nyelvtehetség! Anyanyelvén, a volofon kívül beszéli a helyi kriolut, tud portugálul és valamennyire spanyolul. Magyarázni – a nyelveket váltogatva – angolul, németül és franciául magyaráz, mivel az összes csoportja kevert nyelvű. Egyik nyelven sem helyesen, de mindannyin tökéletesen érthetően. A világból Szenegált ismeri, és volt Portugáliában. Lisszabon a non plusz ultra. Nyolc osztályt járt, tisztában van a bolygó állapotával. Nyugis, laza, jó humora van.

Mamadu

Elég sok a lerobbant ház, sok vendégmunkás nem tér haza, az idős hozzátartozók kihalnak, az örökösöknek meg nincs pénzük restaurálásra. Mamadu szerint a sziget évi turistaforgalma nem több 5–6000 látogatónál, ami nem sok. A hajóút a turisták számára túl hosszú ideig tart, körülményes, a repülő drága. Helyiek számára megfizethetetlen. Ekkora forgalomból nem nagyon lehet megélni.

 

 

 

Hogy a sziget lakosai miből élnek meg 100 évvel Friedlaender után, arra nehéz válaszolni. A turizmus biztos hoz valamit a konyhára, biztos érkeznek pénzküldemények, átutalások külföldről. A helyi szorgalom azért több helyütt öntözéses kis ültetvényeket, vagy inkább tán nagy családi konyhakerteket hozott létre. És virágzik a lávahamuval kevert apró, szemcsés vulkáni törmelék, a lapilli kitermelése is. Ez mindenkié. Láttunk munkásokat, akik a hegyoldalban nagy puttonyokba gyűjtve hordták a lapillit a teherautókba – Mamadu azt mondta, hogy egy tele teherautóért húsz eurót kapnak –, és  láttunk kezdetleges téglagyárat, ahol ezt a hamut cementtel és vízzel keverve téglákká préselik, ez itt a közönséges építőanyag. Egy tégla ára (vevőként) hatvan eurocent.

 

Öntözött kertek

 

A luxemburgi segélyből épített műúton felfelé, a kráter felé kanyarogva, egyre több helyütt lehet lapilli-kitermelőket látni

 

A lapilli ingyen van, csak teherautót kell bérelni

 

amivel beállnak a lávahamu-domb aljába, és vödrökkel, puttonyokkal megtöltik a kocsit

 

majd a téglapréselőben leborítják, és indulnak újabb szállítmányért

Végül az elég szépen renovált citadellát néztük meg, amelyről a szigetnek a Szaharával ellentétes oldalára nyílt kilátás, a koromfekete lávastrandra. Ennek az anyagába nem vegyül sárga sivatagi homok, mint a többiébe.

A fekete lávastrand

 

Egy mély vízmosásokkal szabdalt partszakasz a távozó repülőről. 1912-es írása függelékében már Friedlaender felvázolta, hogy új csapadékgazdálkozási rendszert kell bevezetni: meg kell fogni az esős évszakban lezúduló és villámgyorsan elszivárgó hatalmas vízmennyiséget. Tározókat, duzzasztómedencéket kell építeni, gátakat és zsiliprendszereket, a földrajzi adottságok megvannak hozzá, csak keresztárkokkal kell szabdalni a hegyek oldalán sugarasan lefutó vízmosásokat, vájatokat. Ez a költségek miatt mindmáig nem valósult meg

A transzatlanti rabszolga-kereskedelem és a Zöld-foki-szigetek

Zöld-fok történetéhez hozzátartozik Afrika is. Elsősorban Szenegál, a legközelebbi ország, a Dakar előtt fekvő Goree-szigettel, a rabszolga-kereskedelem egykori csomópontjával és az iszlámmal. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem nem sokkal az Újvilág felfedezése után indult be, miután az ottani ültetvényeken és bányákban rabszolgamunkára fogott őslakosok tömegesen haltak bele a szokatlan igénybevételbe, valamint a gyarmatosítók által behurcolt járványokba, és a 19. század derekáig tartott. Heinrich Heine (1797–1856) így ír róla A rabszolgahajó című versében:

Mynheer van Koek, a hajó ura,
számolgat szűk kajütjében:
hogy mennyit ér az egész rakomány,
és mily nyeresége lészen.

„A gumi jó, szintúgy a bors,
háromszáz zsák halomba;
bár van elefántcsontom s aranyom –
de a fekete áru jobb ma.

Mert hatszáz négert vettem én
a Szenegál partja mellett,
inuk feszes, húsuk kemény,
a vassal is vetekedhet.

Üveg-kalárist, acélholmit
és szeszt fizettem érte;
ha csak a fele életben marad,
úgy nyolcszorosan megérte.

Ha csak háromszáz néger ér
partot Braziliában,
fejenként száz aranyat fizet
Perreiro cége vidáman.“

[…]

„Uram, kíméld e bűnösöket,
e mocskos fajt, könyörgök!
Ha megdühítenek, ó, csak azért,
mert bambák, mint az ökrök.

Óvd életüket, óvd Krisztusért,
ki értünk halt a kereszten!
Mert hogyha háromszáz se marad,
bő sarcom mind odavesztem!“
(Franyó Zoltán fordítása)

A rabszolga-kereskedelem az ún. háromszögcsere keretében zajlott. Az európai kereskedők a helyi uralkodók harcosai által összefogdosott – foglyul ejtett – afrikaiakért a nyugat-afrikai Rabszolgapart kikötőiben (a Volta és a Niger deltája között, ma: Ghana, Benin, Togo és Nigéria) manufaktúra-termékeket kínáltak: lőfegyvereket, puskaport, szerszámokat, réz vagy bronz manillákat: 12-15 ilyen patkó, vagy kifli alakú öntvény ért egy rabszolgát (és ezekből készültek például a híres benini bronzok).

Bronz-manilla: 12-15 ilyen patkó-, vagy kifli-alakú öntvény ért egy rabszolgát

Továbbá panót, színes, szőtt gyapotkendőt, amelyet 15 cm széles csíkokból varrtak össze: hatcsíkos, 90 cm széles volt az a kendő, amiből 60 darabért adtak a 17. század végén egy rabszolgát. A Heine által említett üveggyöngy és szesz legfeljebb ráadás volt: a törzsfőnökök nagyon is tudták, mit akarnak, mire van szükségük, szó sem volt arról, hogy becsaphatók lettek volna. A 18. század folyamán a portugál rabszolgakereskedők forgalma csak ezen a parton évente mintegy hatezer pano és több tízezer manilla volt. A kereskedők a rabszolgákat az amerikai ültetvények termékeire cserélték, amelyeket jó áron értékesítettek Európában, illetve a bányákból kitermelt rézre és ónra, amelyből a manillákat önttették. Heine abban is téved – jó, nem volt rabszolga-kereskedő –, hogy Mynheer van Koek egy rabszolgáért száz aranyat kapott volna Brazíliában. Persze a száz arany jól hangzik. Történelmi vásárlóerő megállapítása elég körülményes és hosszadalmas – ráadásul mi az „1 arany”? Ha mondjuk a sovereign-nel azonosítjuk, ami Heine korában, 1817-től 1919-ig volt törvényes fizetőeszköz, vagyis egy brit fonttal (ami 20 shillingnek felelt meg), akkor az 22 karátos aranyból 8 grammot nyomott, tehát 800 gramm 22 karátos arany lett volna egy fő ára. Ami túl magasnak tűnik. A transzatlanti kereskedelemben a rabszolgák ára a késő középkorban és a kora újkorban viszonylag alacsony volt, majd a 18. század végére 67,2 fontra nőtt, és a napóleoni háborúk következtében előállt zűrök idején, a 19 század elején érte el a legmagasabb szintet, ami 80 font/arany körül mozgott. Még így is sok pénzt hozott minden hibátlan „darab”. Darabnak nevezték a 30 év körüli, kb. 180 cm magas, jó erőben levő férfit. Asszonyt és serdülőt olcsóbban is lehetett kapni – kivételek voltak a főleg Észak-Amerika ültetvényesei által vásárolt „jó tenyésznőstények” (good breeders), akikért esetenként még a „darab“ áránál is többet kértek. Ennek megfelelően Észak-Amerika csaknem önellátóvá vált rabszolgából, míg Brazíliában és a karib-tengeri ültetvényeken nagyobb volt a halandóság, mint a szaporulat, ezért állandó utánpótlásra szorultak. A szakirodalom szerint 1519 és 1867 között mintegy 11–12 millió afrikait hurcoltak át az Atlanti Óceánon, egy-másfél millióra tehető azok száma, akik a transzport során meghaltak. Ezért az emberiség elleni évszázados bűnténysorozatért nem csak az afrikai törzsi vezetők, nemcsak a rabszolga-kereskedők, és nemcsak az ültetvényesek felelősek, hanem az összes rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó ország, és a rabszolgaság intézményét elfogadó vallások is.

A rabszolga-kereskedelem ellenzői 1787-től kezdtek szerveződni Angliában, és mozgalmuk a két évvel későbbi francia forradalom hatására terebélyesedett ki annyira, hogy 1807-ben Anglia, az Egyesült Államok, Dánia és Svédország törvénybe foglalták a rabszolga-kereskedelem tilalmát. Ha nem akarták a kereskedelmüket hátrányos helyzetbe hozni (nem akarták), akkor pénzzel vagy erővel mindenhol véget kellett vetniük a rabszolga-kereskedelemnek. Ez négy ország kivételével viszonylag gyorsan sikerült is, ám Spanyolország, Portugália, Brazília és Franciaország nem voltak hajlandók csatlakozni. Portugália csak három, Spanyolország egymillió font ellenében szüntette meg ezt a gyakorlatot, míg Brazíliát katonai erővel kellett kényszeríteni. A franciák 1815-ben törvényben megtiltották ugyan a rabszolgakereskedelmet, ám hajóikat nem engedték ellenzőrizni, így a francia biznisz sunyiban egészen 1848-ig folyt tovább. Máig vitatják, hogy a rabszolgaságnak (és a jobbágyságnak) a felszámolása erkölcsi vívmány-e vagy pusztán a gazdasági fejlődés szükségszerű velejárója. Valószínűleg is-is. Mindamellett ma is vannak rabszolgák.

A gyalázat emlékének művészi feldolgozása a 20–21. században kezdődött istenigazából. Csak néhány példát szeretnék említeni a sok ezerből, olyanokat, amelyek nekem egyszerűségük és nagyszerűségük okán tetszenek, és amelyeket afrikai művészek készítettek, szóval hogy ők hogyan látják magukat és minket. Az 1962-ben, Beninben született Romuald Hazoumé legkésőbb a 2007-es Kasseli Documentán keltett általános figyelmet a kérdést tematizáló munkáival. Műanyag-hulladékból készült maszkjaival, felvágott, és menekülő-csónakká összehegesztett fém benzineskannáival elnyerte a Kasseli Documenta tízezer euróval dotált Arnold-Bode-díját. Ezt nyilatkozta: „Nemigen lehet egy afrikai identitásról beszélni. Afrika leírhatatlanul sokrétű, sokszínű. Ma már nevetségesnek tűnik a Nyugat korábbi arrogáns véleménye, hogy nincs magas művészetünk, mert a joruba művészet népművészet. Én úgy gondolom, hogy azzal szolgálom az afrikai embereket, ha szenvedésüket a ma Beninben legnépszerűbb tárgy művészi felhasználásával fejezem ki. Ami nem az autó, hanem az utcaképet uraló üzemanyag-szállító marmonkanna. Már ezek a kannák maguk is maszkok. De nem afrikai maszkok és nem is afrikai maszkok utánérzései. Nem valamiféle esztétikai élményt közvetítenek, hanem a valóságot.” A baloldali képen látható kannát a motorkerékpáros üzemanyag-csempészek tűzön felpuffasztják, hogy több üzemanyag férjen bele.

Romuald Hazoumé A király szája (1997–2005) című óriásinstallációja a rabszolga-kereskedelmet idézi. Az installáció fő alkotóelemei ugyanazok a szétvágott műanyag benzines kaniszterek vagy marmonkannák, mint a 2007-es Documentán kiállított szobraié. A háromszáz fekete marmonkanna-felsőrész elrendezése a Brookes nevű 18. századi vitorláson egymás mellé fektetett (korabeli nyomaton megörökített) rabszolga fektetésrendjét idézi. Az installációt a rabszolga-kereskedelem egyéb kellékei: puskák, gyöngyök, dohány, pálinka, olcsó manufaktúra-termékek (tükör, üvegáru) stb. egészítik ki, valamint a rabszolgák életben maradásához szükséges tökhéj evő- és ivóedények.

Az installáció címe A király szája nevű térre utal, ahol összegyűjtötték és eladták, elárverezték őket a kereskedőknek. A kép bal oldalán, a falon felirat látható: „Nem tudták, hova mennek, de tudták, honnan jöttek. Még ma sem tudják, hova mennek, és elfelejtették, honnan jöttek.” A középen látható nagyképernyőjű vetítőn a Nigéria és a Benini Köztársaság között folyó motorkerékpáros benzincsempészetről készült realista film fut. Hazoumé szerint a csempészek mai rabszolgák, gyengített falú, tele kannáik bármikor felrobbanhatnak.

ubuntu (unhu)!

 Terry Smith ezt írja 2011-ben megjelent Contemporary Art című könyvében (233.) „A dél-afrikai nguni és shona nyelvekben az ubuntu kifejezés általánosságban összetartozás-érzést, kibékülés-hangulatot fejez ki, valami olyasmit, hogy »azért vagyok, mert te is vagy«. Nkosinathi Khanyile Wathinta‘ Bafazi Wathinta‘ Imbokodo (1999–2002) című installációjában a tehéntrágyával kevert, vörös, fehér és sötétbarna agyaggal tapasztott drótvázas fonott fű oszlopok részben totem-formát, részben emberi alakot idéznek. Az installáció azért készült, hogy a nézőt is a spirituális közösség tagjává fogadja. A háttérben fehér és fekete nők és férfiak fejszobra függ, mintegy testesülésére várva. A választható testek a totemoszlopok testei, amelyeket az ubuntu szellemében vehetnek birtokba a fehérnek, feketének, vagy kreolnak (újjá)születők.”

A 2015-ös Velencei Biennale alkalmával Zimbabwe kiállítói ugyanezt fogalmazták meg: „Shona nyelven, az angol mellett Zimbabwe másik általánosan használt nyelvén, az ubuntuunhu.

A 2015. évi Velencei Biennálé Zimbabve-kiállításának plakátja

Ubuntu, zulu kiejtéssel úbúntú, emberi kedvesség, gyengédség, az emberi lét és a végtelen összekapcsolásának a filozófiája, abba az egyetemes összetartozásba vetett hit, amely egybefogja az egész emberiséget. Desmond Tutu püspök, valamint Nelson Mandela is hirdette, ám ubuntu/unhu az ő értelmezésükben mégis inkább társadalomfilozófia, mintsem transzcendentális gondolat, tehát nem a túlvilági, hanem az evilági dolgokra koncentrál. Azokat az erényeket propagálja elsősorban, amelyek az együttélést, a kölcsönös társadalmi felelősségvállalást erősítik. Egymás megsegítését, bizalomépítést, kölcsönös segítségnyújtást, amennyire lehet, önzetlenséget, önbizalmat, mások erkölcsi (etikai), vallási meggyőződése tiszteletben tartását stb. Olyan közösségi viselkedésmintát, amely minden egyént orientál: „kiegyensúlyozottság, harmónia, komolyság, békeszeretet jellemzi.”

A híres dél-afrikai művésznő, Tracey Rose, a színesbőrű-fehérbőrű kibékülés humorosabb képi megfogalmazását választotta Csók című installációjával. Vagy happeningjével? A férfi és a nő beállított összefonódása egyértelműen Rodin ugyanilyen című munkáját idézi. A dolog eddig világos, de azért jól meg van csavarva. A 2001-es munka már a „faji szegregáció” megszűnése után jött létre, de az apartheid korában a dél-afrikai születésű fehérbőrű Tracey Rose, akinek a felmenői között egy őslakos is akadt, színesnek számított („zsidótörvények”!). A fekete férfi pedig nem afrikai, hanem Rose amerikai műkereskedője. Jó nagy fricska ez az identitás bőrszín szerinti kiosztásának, ugyanakkor a korábban tiltott, majd megvetett „faji keveredést” is gúnyolja.

Csodálatos, hogy a 20. század végére sem esett le a tantusz (és sokaknál még most sem), hogy Földünkön 1 (= egy) emberi faj van, a homo sapiens. Elsőre még ennél is csodálatosabbnak tűnt az emlékezetkultúra hirtelen változása most, a 2000-es évek elején. Ami nyilván limonádékkal átszőtt, (Django unchained, 2012), de vannak olyan új típusú szabadtéri múzeumok is, mint a Camp Nelson Lexington mellett, vagy mint a Whitney-Plantation (Wallace, Louisiana). Az ehhez hasonló rabszolgatartó ültetvények viszonyait tártja fel Ibrahima Seck Bouki Fait Gombo – A History of the Slave Community of Habitation Haydel című könyve, amely a Whitney Plantation kulturális központ kiadásában jelent meg. Barack Obama elnök pedig most, 2016 tavaszán jelentette be a washingtoni National Museum of African American History and Culture ünnepélyes megnyitóját 2016 őszén. Persze, nincs ebben semmi varázslat. Dakarban, Szenegálban már régebb óta van rabszolgamúzeum, van Portugáliában és az egykori gyarmatokon is. Ezek a múzeumok azonban mind technikai szemléletű, leíró jellegű látványtárak, amelyek ma éppoly kevéssé képesek érzelmi reakciókat kiváltani, mint a régi típusú holokauszt-emlékmúzeumok. Azon túl, hogy „borzalmas”. De körülbelül olyan messze vannak a mai, általában nagyon hiányos ismeretekkel rendelkező szemlélőtől, mint a Spartacus-féle rabszolgalázadás vizualizálása. Ha jól látom, az új megközelítés olyan eszközöket használ, mint a perszonalizáció, a személyes, képekkel, dokumentumokkal, levelekkel stb. alátámasztott (tragikus vagy szerencsés véget ért) életút ábrázolása, az eleve elrendeltnek tűnő sorsmintából kitörő és magasra ívelő pályát megfutott személyiségek bemutatása, vagy pedig az egyértelmű érzelmi hatást (csodálatot, felháborodást, szánalmat stb.) kiváltó, azonosulást kínáló életekbe nyújtott bepillantás. Csak akkor döbben rá a látogató a haszonállati sorba kényszerített rabszolgák millióiban elveszett kibontakozási lehetőségekre, ha ott látja mellettük azoknak a szerencsés üzletembereknek, íróknak, zenészeknek, katonáknak stb. a példáját, akiknek megadatott a saját sors alakításának, a teljes élet megélésének a lehetősége. Mondanom sem kell, mennyire szükséges és hasznos az ilyenfajta érzelmi felkavarás mind az afrikai-amerikaiak, mind a fehérek, mind a kreolok számára – egyenest a megbékélés (főleg az egyéni megbékélés) előfeltétele. Ez a folyamat mind a mai napig tart, folyt. köv. holnap.

Csaknem bekövetkezett megigazulásom története

Az Amerikai Egyesült Államok új rabszolgaságképének vannak európai megfelelői is. A francia parlament 2001-ben az emberiség ellen elkövetett bűncselekménynek minősítette a rabszolgaság intézményét. Nantes-ban (a francia rabszolga-kereskedelem 18. századi központjában) 2011-ben avatták fel a rabszolgaság eltörlésének emlékére emelt emlékművet, és a Kis-Antillák szigetcsoportjához tartozó Guadeloupe szigetén, Pointe-à-Pitre városában 2015-ben nyitották meg a cukornád-ültetvényeken és a hozzájuk tartozó gyárakban elpusztult százezernyi rabszolga mártíriumának múzeumát (MémorialACTe). Az épület fekete homlokzata az áldozatok sorsát, a filigrán hálóborítás pedig a fügefa gyökereit idézi. A 85 millió eurós költségek felét az EU állta, mivel a sziget – lévén Franciaország egyik tengerentúli megyéje – az Európai Unió tagja.

Szóval történtek és történnek erőfeszítések a trauma feldolgozására, de nem biztos, hogy erőfeszítés visz sikerre, lehet, éppen a lelazulás lenne jó. Minden oldalon, mert a posztkoloniális megközelítés nem hallgathatja el, hogy az európai lélekkufárok keresletének kielégítését afrikai királyok vagy törzsfőnökök zsoldosai végezték, és hogy szerte az ültetvényeken afrikai rabszolgakápók tartották kordában az „emberanyagot”. És az egész katyvasz – a gyarmatbirodalmak felbomlása, a kizsákmányolt államok függetlenné válása, majd sokuk feldarabolódása, polgárháborúk sorozatába való bonyolódása – még csak jó ötven éve tart. Így érthető, ha az érintett területeken „a fehérek“, „fehérbőrűek” vagy éppen a „keresztények” nyakába varródik minden, teljesen függetlenül attól, hogy az illetőt Descartes-nak vagy Mynheer van Koek-nek hívják. A bűnös fehéreket a radikális iszlám követői hitetlennek nevezik, és közismert az a két évtizede folyó világméretű erőszak-sorozat, ami többek között az Észak-Afrikai turizmust is tönkretette. Mármost a Zöld-foki-szigetek közvetlen afrikai szomszédja, Szenegál lakosságának 94%-a szunnita muszlim vallású, 5%-a római katolikus, 1%-a animista. Közismert az is, hogy a szalafisták erőszakos térítői és fegyveres felkelői Szenegál minden környező országába beszivárogtak. Miért nem jelent meg ez a veszély a Zöld-foki-szigeteken eddig? A szigetek lakosságának vallások szerinti megoszlása szinte fordított: 77%  római katolikus, 11% vallástalan, 8% nazarénus, adventista, mormon, illetve pünkösdista, és csak 2%  iszlám hitű. A szép szál, jó növésű, koromfekete szenegáliak nemcsak legalább egy fejjel magasabbak és néhány árnyalattal sötétebb bőrűek, mint a szigetlakók, de egyáltalán nem csinálnak titkot vallási meggyőződésükből sem. Asszonyaik azonban nem fátylazzák-kendőzik magukat, hanem színes ruhában járnak, és a legkülönfélébb módokon megtekert, fantáziadús, színes turbánszerű valamiket viselnek fejékül. A legtöbb szenegáli család kereskedésből él, és valószínűleg Kínában gyártott „eredeti afrikai” cuccot árul a boltjában. Nem vagyok vásárlós fajta, de az egyik teljesen nyitott boltból olyan szép afrikai népzene szólt, hogy betértem. Úgy véltem, asszonyok énekelnek, és egyfajta Szenegálban érlelt galgamácsai asszonykórus képét vizionáltam. Kínai zenegépbe dugott pendrájvról szólt az erős nóta, megkérdeztem az eladót, nincs-e lemezen is, vennék belőle. A nagydarab fekete zavarba jött. Tetszik? – kérdezte. Tetszik, mondtam, szerintem hasonlít a mi népzenénkhez. Maga tanár? – firtatta tovább. Tanár vagyok, válaszoltam, de a zene… Tiszteletreméltó férfiú (honourable man)? Mi a fene, hogy jön ez ide? Hallgatásomat beleegyezésnek vélte, mert pidzsin-angol alapossággal elmagyarázta: ez a zene nincs lemezen, nem is eladó. De ha akarom, akkor a tabletemre másolják. Csak nem itt, hanem másik boltban. A feleségem addig maradjon itt. Elindultunk, s míg odavoltunk, üzlettársa lassan, körülményesen (és pontatlanul) felvéste Melindának a megigazulás kódját.

A másik boltban három kétméteres, mosolygó fiatal szenegáli fogadott, kezet ráztunk. Furcsa, édes kávészerűséggel, darált hússal töltött finom leveles(nek tűnő) táskával vendégeltek meg. A zenét meg néhány videót a netről töltötték le. A letöltés közben persze ment a műsor a képernyőn, és bár az állandóan ismételt Touba (Tuba) szót először Tuvá-nak értettem (rokonok lennénk?), hamar kiderült, hogy helységnév lehet, ahol kopaszra nyírt, lepelbe burkolt, 10 év körüli fiúk adtak elő valami színházteremben, nagyszámú közönség előtt. A fiúcskák tán még nagyobb hévvel visibáltak, mint a bécsi énekes gyerekek (Sängerknaben). Jól beleestem a magam ásta gödörbe, hogy ezt a stílusában litániaszerű, eléggé monotonnak tűnő könyörgést (Touhfatou – Daahira Nourou Daarayni – Nuit des Khassaïdes – 1ère édition – 24/07/2014) vidám világi asszonyvetélkedőnek véltem. De nem volt visszaút, a szenegáli fiúk keményen rányomták a dolgot a tabletre. Hogy úgy mondjam, megtermékenyítettek iszlám hittel. A videó tanúsága szerint 2-300 főből álló közönség hallgatta a kántálást, a nők a színházterem egyik, férfiak a másik oldalán. A férfiak fehér klepetusban (tógában, lepelben stb.), a nők változatos öltözékekben, csodálatos turbánokkal, sál-költeményekkel, furfangosan felcsavart kendőkkel, sőt páran közülük fedetlen fővel. Sok nő sírt, zokogott, eksztázisba esett ennyi szépség hallatán. A férfiak kevésbé voltak meghatva. A gyerek-előadók profinak tűntek, mellettük mester-karmester-spirituális vezető ült, de nem szólt bele a dologba. Elöl, az első sorban nagy, hájas fekete vízilovak (polgármester, törzsfőnök stb.) foglaltak helyet, tehát komoly presztízsű, hivatalos állami-vallási rendezvényről lehetett szó, akárcsak nálunk a Szent Jobb körbevitele. Azt se lenne könnyű egy szenegálinak értelmezni, tehát én is komoly kurkászásba kezdtem a témában a neten. Az eredmény: Szenegál és a szenegáli iszlám teljesen más, mint amit velünk a tömegsajtó és a politikai gyűlöletbeszéd az iszlám összes fajtáját egy kalap alá véve „öngyilkos merénylők vallása” cimke alatt próbál megetetni. Vagyis az állami szintre emelt templomi nyávogás nem propaganda, hanem éppenhogy a vallás politikai kisajátításának – eddig hatásosnak bizonyult – ellenszere. Mély, költői eszközökkel megélt vagy átélt hit, amely sokkal inkább a misztikus, szufi irányt követi, mintsem a szalafistát vagy a vahhabitát; sőt, mint kiderült, ezek a keményvonalasak a szudáni iszlámot éppúgy kiirtandó elhajlásnak tekintik, akár a hitetlenek bálványimádását. Védje Szenegált továbbra is Allah (de azért a puskaport is tartsák szárazon).

Léopold Sédar Senghor költő, politikai vezető

Szenegál 1896-től 1960-ig francia gyarmat volt, általánosan használt nyelve ma is a francia. Függetlenné válása után is többpártrendszert működtető demokrácia maradt, nem utolsósorban az első elnök, Léopold Sédar Senghor tevékenységének köszönhetően (1960-1980). Senghort még ma is idézik az afrikaiak, ahogy a 2007-es Velencei Biennálé egyik kurátorának, a kameruni Simon Njami The shock of being seen címet viselő tanulmányából kiderül. Njami Jean-Paul Sartre-t idézi, pontosabban részleteket idéz Sartre Orphée Noir című, L. Sedar Senghor Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malagache de langue française címmel, 1948-ban Párizsban megjelentetett afrikai költészeti antológiájához írt előszavából. Sartre az egykori gyarmattartókat szólítja meg: „Mit képzeltetek, amikor megszűnt a kényszer, ami befogta e fekete férfiak száját? Hogy szájukat szóra nyitván, majd dicsőíteni fognak benneteket? Azt képzeltétek, hogy ha felemelik arcukat, melyet atyáink erős kézzel nyomtak a porba, majd rajongó tekintettel néznek rátok? Nem, itt olyan férfiak fúrják pillantásukat a miénkbe, akik remélem, ugyanazt az örömöt érzik, mint én, akik velem együtt örvendenek annak, hogy végre sikerült szemrevétetniük magukat. Mert háromezer évig csak a fehér ember előjoga volt az, hogy lásson, anélkül, hogy ő maga szemrevétessen. A fehér ember maga volt a tiszta látás, szeme fénye minden és mindenki körül kíméletlenül eloszlatta az óvó-védő árnyakat, ő még bőrének fehérségével is nézett, világossággal árasztott el mindent. A fehér ember, aki azért volt ember, mert fehér, fehér akár a nap, akár az igazság, akár az erény, lángra lobbantotta a teremtést, mint valami fáklyát, és feltárta minden létező titkos lényegét.” Mit mutatnak magukból a fekete-afrikaiak, miután elérték, hogy szemrevegyük őket? Sartre tovább: „A fekete lélek küldöttei végigkínlódták magukat a fehér ember iskoláin, hamar megtanulván azt az alaptörvényt, hogy az elnyomottól megtagadtatik minden olyan fegyver, amit nem képes ellopni elnyomójától; így hát a fehér kultúrával történt konfrontálódása nyomán a négritude a puszta lét tudomásulvétele után átment reflexív állapotba. Költői ugyanakkor többé-kevésbé állandó jelleggel elköltöztek a fekete kontinensről. Már választani tudtak, már különbséget tudtak tenni a kultúrák között, de egyszersmind kivándoroltak önmagukból is, már mutatni akarták magukat a világnak.” Az 1906-ban született Senghor is ezt az utat járta be. Párizsban tanult, ott is szerzett fokozatot, a második világháborúban a francia hadseregben harcolt, csak 1945-ben tért vissza hazája politikai életébe. Sartre utolsó mondata – afrikai létére túl engedékeny, túl európai volt – rá is illett, kritikusai a szemére is hányták. Ugyanakkor a megbékélésben csak Mandeláéhoz hasonlítható fontosságú szerepe volt. Maga keresztény lévén, világéletében a vallási tolerancia elvét vallotta és hirdette.

Amadou Bamba sejk, vallási vezető

Nézzük akkor most a másik főszereplő, Serigne Touba Mbacké (Amadou Bamba sejk) életútját. Magyar facebookost idézek először: „Szenegál főnyelve a francia után a wolof (de van még 35 másik nyelv is), aminek kifejezetten magyaros hangzása van, ugyanis van benne dzs, gy és ty is. Ráadásul vannak teljesen egyező hangzású, de teljesen eltérő jelentésű szavaink is. Személyes kedvencem a »gyere má« felszólítás, amely woloful azt jelenti: köszi. Szóval, valahogy szóba került, hogyan mondod azt valakinek woloful, hogy szabad. Így Thierno elmondta, hogy akár táncfelkérésnél, akár szék kölcsönkéréskor, de magára a szabadságra alkalmazva is, teljesen elterjedt szlengként a következő kifejezést alkalmazzák woloful a szabadságra: Mbacké. Nem igazán hangsúlyos az m, de nem is néma. A ck meg k, az é meg e, tehát magyarosan »Mbake«. Azért írom nagybetűvel, mert a szabadság wolof nyelven kicsit más és mást jelent. A szabadság ugyanis egy kis faluról kapta a nevét Szenegálban, ahol ugyan tényleg szabadság van, mármint Mbackéban, persze mihez képest, mert mellette van Touba (ejtsd Tuba). Touba félmilliós város Szenegál szívében, Dakar után a második legnépesebb település az országban. A város a muridizmus központja. Ezt az iszlám irányzatot a várossal együtt Amadou Bamba szufi bölcs alapította egy datolyapálma alatt.” Mégpedig 1883-ban, teszem hozzá. Szenegál iszlamizálása már a 9. századtól elkezdődött, de egészen a 16–17. századig a volof arisztokrácia belügye maradt. Csak a 18-19. századtól, az antikolonialista mozgalomban vált tömegvallássá A szenegáli iszlám különlegességéhez tartozik, hogy majd’ minden hívő a négy testvériség (tariqah) egyikének a tagja. A tidzsán testvériséghez a szenegáli muszlimok kb. 50%-a, muridához kb. 30%-uk, a qadiriyyatestvériséghez  10–15 %-uk tartozik (főleg mórok és más muszlim kisebbségiek). A legkisebb, mindössze 20-30.000 tagot számláló rend a lajánusoké, amelyet Seydina Mouhammadou Limamou Laye alapított 1884-ben, és lényegében csak a Dakar (Zöldfok)-félszigeten honos. Alapvetőn mindegyik szufi jellegű, vagyis aszkétikus-misztikus. A szufik vagy dervisek minden létező egységét tételezik, és a Korán „belső értelmét” vallják. Különösen azokat a részeket tartják fontosnak, amelyek az Istennel való közvetlen kapcsolatról szólnak, vagyis az individuális Isten-élmény lehetőségéről. Emiatt a katolikus miszticizmushoz hasonló jellege miatt válhatott a szufizmus a muszlim hittérítés máig leghatásosabb eszközévé. Világszerte ismert a szufi zene. A qawwali,magyarul kovali éneklés vált szerte a világon talán a leghíresebbé. A kovali Isten szava (szavának tolmácsolása – qaul / qaulu’llāh). Legismertebb képviselője Nusrat Fateh Ali Khan, aki a nyugati popzenéből származó elemeket kever a kovaliba. A szufi zene célja mindenütt a világon a hívők átlényegülése, az eksztatikus egyesülés Istennel. Ugyanezt a csontig beetetett, műveletlen, az életben célt, értelmet, szépséget nem látó, szerencsétlen fanatikusok nagy durranás formájában érik el. A keményvonalasok ideológusai nemcsak a zenét bírálják a szufizmusban, hanem a vallási vezető, a sejk létét is. Mivel – úgymond – profán emberi lényt iktat a Próféta tanítása és Isten közé, ahol senki emberfiának nincsen helye. A szufik azzal védekeznek, hogy sejkjeik személytelenek, idegen tőlük személyiségük kultusza (életükben, teszem hozzá, mert halála után és óta akkora kultuszt kerekítettek Amadou Bamba sejk köré, amire még a katolicizmuson edzett ízlés is csettint). A testvériségek megjelenésével persze a szufizmus és a misztika közé tett vagy tehető egyenlőségjel is megszűnt, mivel a testvériségek jócskán vállalnak evilági feladatokat is. Nem utolsósorban például a szentélyek, zarándokhelyek, zarándokvárosok építésének kivitelezését és működtetését. Ebben főleg a muridák serénykedtek átütő sikerrel. Az 1960 körül még alig ötezer lakosú Toubát mára hatalmas várossá fejlesztették, az iszlám világ egyik fontos zarándokhelyévé tették.

„A Toubai Zarándoklat a nyugat-afrikai, elsősorban szenegáli muszlimok egyik ágába tartozó úgynevezett muridok legjelentősebb zarándoklata. Az iszlám kalendárium szerinti safar hónap 18. napján kerül megrendezésre a szenegáli Touba városban, ahol Ahmadou Bamba (1853–1927), a murid vallásalapító sírja is található. A toubai zarándoklatra évente több százezer – egyes források szerint akár 2–3 millió – hívő érkezik. Touba és Ahmadou Bamba sírja a murid vallás szimbolikus központja. A városban a zarándoklat idején a rendet és a tisztaságot furcsa megjelenésű, többnyire színes öltözetet és rasztás tincseket hordó, nyakukban nagyméretű, szent képeket viselő fiatalemberek tartják fenn. Ők az úgynevezett Baye Fallok, a vallási vezetők, vagyis az úgynevezett marabuk leghívebb szolgálói. A karakteres megjelenésű Baye Fallok többnyire férfiak, de nők is akadnak közöttük, akiket Yaye Falloknak neveznek.” (Szilasi Ildikó Hermina: A szenegáli muridizmus és a Baye Fallok / Mouridism in Senegal and the Baye Falls, AHU MATT, 2014, 1–12.) Na, itt megakadtam, mert akkor most hogy van, hogy lenne: azok a raszták, akikkel Sal-on, illetve a többi szigeten találkozik az ember, kik? Baye Fallok vagy „rendes” kiakadt örömgyerekek, reggae-hívők, zenészek, szippantgatók-bulizgatók? Szerzetesek, vagy elszálltak? Sajnos nem tudtam megnyugtató módon tisztázni ezt a kérdést, újra csak azt mondhatom, hogy hiányoltam a fű jól ismert illatát. Viszont azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy ezek mind szerzetesek lettek volna. Nőt viszont egyetlenegyet sem láttam ilyen szerelésben. Lássuk tovább a szakirodalmat:

„Serigne Touba (Touba Mestere), Ahmad ibn Muhammad Ibn Habib Allah, Khadimu r-Rasul (Isten szolgálója). Ezek mind Ahmadou Bamba nevei. Azok a szavak, amelyeket gyakorta el lehet csípni a szenegáli lakosság egy hatodát képező muridok mindennapi beszéd foszlányaiból. Serigne Touba. Ahmadou Bamba. Serigne Touba… – mormolják családi beszélgetések közben, a buszra várva, a szabónál,még piaci alku közben is. Serigne Touba, a murid vallás alapítója 1853-ban látta meg a napvilágot a szenegáli Mbacke városban, Baolrégióban. Szülei, Mam Diarra Bousso és Mame Mor Anta Sali szigorúiszlám oktatásban részesítették. Mauritániába küldték, ahol szúfiktól tanult. A világi javak nem érdekelték, mindig Isten közelségét kereste. Egyik versében így írt:

Isten teljessé tesz, csak őt kívánom!
A tudáson és a valláson kívül más nem érdekel.
Semmi mást nem akarok, semmi mást nem keresek.
Csak az Istenemet.

 14 éves korában, irodalmi arabsággal megírta a Korán újraértelmezésével alapított murid vallás legfontosabb bölcsességeit, tanításait tartalmazó fő művét, Utazások a Paradicsomba címmel.” (Szilasi, uo.) Szóval már a kezdet kezdetétől világos volt, hogy istenfélő, szentéletű, nagy műveltségű marabu vagy kalifa a sejk, akinek királysága nem e világról való. De a francia gyarmati közigazgatás makacsul lázadó törzsfőt látott benne, és előbb különféle kellemetlen helyekre száműzte, majd amikor semmi áron nem volt hajlandó meghalni, házi őrizetbe vette (utóbb aztán a Becsületrendtől kezdve számos kitüntetéssel elhalmozták). „A száműzetés minden viszontagságát túlélő vallási vezető távollétében követőinek száma megsokszorozódott. Egyrészt visszaszivárogtak megmenekülésének csodálatos történetei az emberevő oroszlánról,amit megszelídített; a mély kútról, ahova bedobták, a kígyókkal teli szigetről, ahol ott hagyták. Ahmadou Bamba mindenpróbát kiállt, minden viszontagságot túlélt. A szenegáli populáris művészetkedvelt jelenete, amikor Gabonba menet az őrök nem engedték, hogy a hajón imádkozzon, ezért imaszőnyegével az óceán fölött lebegve fohászkodott Istenéhez. Az, hogy töretlenül túlélte a száműzetés viszontagságait, legitimizálta isteni lényét és szentségét, népszerűsége nőttön-nőtt.“ (Szilasi, uo.) Az iszlám vallás köztudomásúan tiltja az emberábrázolást (Isten ábrázolásáról nem is beszélve), mégis elterjedt szokás a szenegáli muridok körében nemcsak Serigne Touba, hanem más vallási vezetők képeinek, illetve vallásos szimbólumoknak a használata. „Ilyen képek sora díszíti a buszok oldalát, a zöldségárusok és fodrászok bódéit, a halászcsónakok tatját. Ahmadou Bambát ábrázoló bőrtasakok és nyakláncok lógnak a hívők nyakában, képe pólókon és a kocsik visszapillantó tükrein lógó bőrdarabokon díszeleg. A muridok hite szerint ugyanis a szentek, a vallási vezetők sírhelyei és bizonyos tárgyak képesek baraka (áldás) közvetítésére, ezáltal szerencsét és változást hoznak, vagy segítenek a problémák megoldásában.” (Szilasi, uo.)

Egyetlen hiteles fénykép maradt fenn Ahmadou Bamba Mestere földi porhüvelyéről, 1923 előttről. Szegényen nem sok hús lehetett, talán ezért mondott le róla olyan könnyen az emberevő oroszlán, illetve ezért bizonyult számára elégségesnek az imaszőnyeg felhajtó ereje az óceán fölött.

A Touba-i Mesterről készült egyetlen hiteles fénykép (forrás: Wikipedia)

Nade vissza a megigazuláshoz. Amikor mindezen dolgokat elmémben felfogtam és jól meggondoltam, egyrészt megértettem, miért ellenállóbb Nyugat-Afrika, és különösen Szenegál a robbantgatók csábításaival szemben, másrészt viszont elszomorodtam, mert nagy testsúlyom miatt semmi esélyt nem láttam a repülő szőnyeg rendeltetésszerű használatba vételére. Ezen elmélkedvén, egyik este a gyéren látogatott, félhomályos vendéglő sátorponyvája alatt, éppen a tenger gyümölcseit öblítettem le jól hűtött portugál fehérborral, amikor egyszer csak apró gyermek termett előttem, és hirtelen mozdulattal a Próféta zöld madarát csúsztatta az asztal lapjára. Majd eltűnt.

Mindjárt tudtam, hogy csoda történt, újdonsült hittestvéreim figyelmeztetnek a borivás átkos következményeire. Már éppen a földhöz akartam vágni a poharat, amikor egy széllökés fellibbentette a ponyvát, és megpillantottam a madárral üzletelő kéttagú gyermekszindikátust. Sőt, azt is láttam, ahogy angyalarcú hírnököm éppen a másik buta, de ügyes kezű madárfonó kölyköt jól oldalba rúgva nógatta nagyobb teljesítményre. Így hát sajnos továbbra is vakon és süketen kell kóvályognom a hitetlenség jármával a nyakamon, az elmúlt kétezer évet és az élet fürdővizét siratva…

 

A forrásmegjelölés nélküli képeket a szerző készítette.

[1] Az egymástól még ma is viszonylag elzárt szigeteken olyan eltérő módokon beszélik a kriolut, hogy hosszas huzavona után csak 2005-ben sikerült a nyelv írott változatának a kodifikációja (alupec = Alfabeto Unificado para a Escrita do Caboverdiano). Ebben a c helyett mindenütt k áll, amelyet vagy ká-nak, vagy sz-nek ejtenek, a portugál s-t x-szel jelölik. A portugál hangsúlytalan e-vel végződő szavak a krioluban hangsúlyos i-re végződnek (Kapu Verdi) stb.

[2] Gottfried Immanuel Friedlaender (1871–1948)  német-svájci vulkanológus. Könyvének csak azt a részét fordítottam, ami a szigetek bejárásáról szól, azt is kihagyásokkal és szabadon. Friedlaender a korabeli zöld-foki szóhasználatnak megfelelően négerekről (nego) és mulattokról  (mulato) beszél, németül Neger és Mulatte formában. Ezeket én következetesen feketének és kreolnak fordítottam.  A „keverék“ jelentésű mesztic és a mórok által vegyes – tehát muszlim-keresztény – párkapcsolatban született utódok mulatt (muvallad) elnevezése ugyanis az idők folyamán pejoratív,rasszista jelentésre tett szert, míg a kreol önmegjelölés. A tényt tekintve ugyanarról, fehérek és színesek utódairól van szó, de a kreol etimológiai gyökere, a cria (növendék) szó becéző alakja, túlmutat a „faji“ megjelölésen, azt implikálja, hogy a fekete rabszolga anyától és európai keresztény apától – ültetvényestől, tisztviselőtől – származó illető keresztény és szabad. Persze ez a jelentésmódosulás is történeti, mert eredetileg a rabszolga anyák gyerekei is rabszolgastátusba születtek.

[3] Ilyen nevű helység ma nem található a szigeten. Friedländer vagy tollhibát vétett (mert az általa éppen elhagyott szigeten, São Nicolaun van ilyen nevű parti település), vagy ugyanez lehetett a neve 1912-ben annak a kikötőnek Santo Antãon is, ahová befutott – ma talán Porto Novo, ezt nem tudtam kideríteni.

[4] https://www.youtube.com/watch?v=o_2Wqey17uM

 

Deréky Pál

szerző: Deréky Pál
honlap e-mail
Deréky Pál 1980 és 2013 között magyar irodalmat tanított a Bécsi Egyetemen. Kutatási területe a magyar és közép-európai avantgárd és neoavantgárd volt.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések