Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Hol rasszizmus van, ott rasszizmus van
88799
post-template-default,single,single-post,postid-88799,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Hol rasszizmus van, ott rasszizmus van

Colson Whitehead: A föld alatti vasút; ford. Gy. Horváth László

Nők és férfiak születésnapot ünnepelnek, kiskertet gondoznak, olvasgatnak, or­vos­hoz mennek, egyik városból a másikba utaznak – csupa hétköznapi, ismerős esemény, kivéve, ha a rabszolgaság kontextusába helyezzük őket. Colson White­head 2016-ban megjelent, azóta számos díjjal elismert afrofuturista regénye kiválóan világít rá a 19. századi Amerika ellentmondásosságára és a rabszolgaság borzalmaira. Whitehead (1969–) nem történelmi regényeiről ismert, hanem főleg városi, 20–21. századi környezetben játszódó, némi spekulatív fikcióval megspékelt mű­veiről. Társadalomkritikai elemeket viszont eddig is szívesen használt, gyakran a szatirikus, iróniában bővelkedő hangnemet választva a rassz és társadalmi osztály témájában is.

A föld alatti vasút különös módon hívja játékba a történelmet. A címbéli, valósként ábrázolt rendszer valóban létezett, csakhogy inkább metaforikus értelemben. Az a titkos, illegális hálózat volt ugyanis, amelyet a szökött vagy felszabadított rabszolgák és fehér szimpatizánsaik működtettek, és aminek egyedi kódrendszere elő­­segítette több tízezer (egyes becslések szerint százezer) rabszolga szökését. Ki­fi­nomult rendszert alkalmazva, burkolt üzenetekkel kommunikáltak egymással a részt­vevők, sőt, egyes történészek szerint dalokkal is. Az út során „kalauzok” segítettek a szökevény „utasoknak” abban, hogy eljussanak egyik „állomástól” – menedékháztól – a másikig. A végső úticél gyakran egy nem rabszolgatartó állam vagy Ka­nada volt. A rabszolgatartók kiterjedt fejvadászhálózat üzembe helyezésével rea­­gáltak a vasúthálózat létrejöttére. Így tehát számos történet maradt fenn meghiúsult szökési kísérletekről. Annak ellenére, hogy a rabszolga tulajdon és értékes munkaerő volt – hiszen egyes államokban a gazdaság egésze az ő fizetetlen kényszermunkájukra épült –, a szökevények általában halálbüntetésben részesültek.

Bár a regény nem mindig ragaszkodik föltétlenül a történelmi hűséghez az időpontokat vagy egyes eseményeket tekintve, a 19. század közepének amerikai (dé­li) társadalmáról és a rabszolgák helyzetéről szinte tapinthatóan élő, lüktető ké­pet fest. Azzal, hogy A föld alatti vasút Corát teszi meg főszereplőül, rávilágít a többszörösen elnyomott fekete nő társadalmi státuszára. Cora szocializációja az ültetvény kegyetlen világába már születésekor elkezdődik. Sorsa rímel a korabeli fel­jegyzésekre és az idős, már felszabadított rabszolgák által elmesélt történetekre. Megtapasztalja az anyátlanságot, a gyapotföldek munkatempóját, az ültetvényesek könyörtelenségét. Egyetlen vigasza egy tenyérnyi földterület, de még ezért is meg kell küzdenie, a szó legszorosabb értelmében. Tizenévesen a brutalitás fokozódása miatt a szökés mellett dönt. Georgia államból előbb Dél-Karolinába kerül, ahol a látszólagos béke mögött is ugyanaz a rasszizmus húzódik meg úgy a kormány in­tézkedéseiben, mint a bájosan leereszkedő fehér jótevő hanglejtésében. Később kénytelen Észak-Karolinába menekülni, ahol Anne Frankként bujkálva nézi végig a hozzá hasonló szökevények nyilvános, szórakoztató eseménynek szánt kivégzéseit. Indianában, egy békésnek tűnő, alternatív közösségben élve felsejlik a re­mény, ám a külső fenyegetettség révén kialakuló belső ellentétek miatt ez sem bi­zonyul élhető modellnek, így főhősünknek hirtelen ismét az életben maradás a tét.

Cora tehát ismételten szembesül azzal, hogy az önjogon létezés nem adatik meg neki: ha éppen nem dolgozik a fehér társadalom előremozdításáért, akkor or­vosi kísérletek alanyaként vagy múzeumi látványosságként van csak értéke. White­­head azt a kérdést teszi fel, hogy ezek a végletekig kizsákmányolt, rabszolgaságba szü­letett, csupán testként pozicionált emberek milyen énképpel és szabadságfogalommal rendelkeznek, és a rendszer által felkínált megküzdési stratégiák közül ho­gyan választanak. A megőrülés vagy beletörődés és a mindent hátrahagyó szökés közötti árnyalatokra bőven van példa A föld alatti vasútban. Egyes esetekben ez mi­mikri, alkalmazkodás és besúgás, de az egyik idős rabszolga esetében a menekülés például abban áll, hogy ha már elviselhetetlen a munkatempó és a feszültség, tetszőlegesen kijelöl évi egy-két napot, amikor születésnapi ünnepséget tudnak rendezni. Ez egyszerre van feszültségoldó és -fokozó hatással az olvasóra: ap­ró humorforrás, amire azonban azért van szükség, mert az állatként tartott embe­reknek még csak az életkora sem érdekelt senkit.

Whitehead tehát biztos kézzel érzékelteti a rabszolgák által megélt traumák jellegét és hatásait. Mesterien bemutatja, hogy a traumalenyomatok hogyan rétegződnek a tudatban: egyrészt több szereplő esetében klasszikus poszttraumás tünetek lépnek föl, másrészt úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek az emberek a permanens trauma állapotában élnek. Maga a rabszolgastátusz és az abból következő egyenlőtlenség az, ami újra és újra traumatizálja őket. A Corát ért nemi erőszak és az, hogy menekülés közben drasztikus lépést kell megtennie az önvédelme érdekében, csak két olyan esemény, amelyek már önmagukban is elegendőek len­nének arra, hogy bénítóan tartós nyomot hagyjanak a tudatában. Csakhogy nem állhat meg, egyik horror követi a másikat. A történetszövés erőssége abban (is) áll, hogy a szerző nem él vissza a könnyű borzongatás lehetőségével, hiszen a hangos, vé­res, brutális „kalandokat” csendesebb, finomabban viszolyogtató epizódok kö­vetik. Ennek köszönhetően az olvasót nem a kényelmes kukkolói pozícióba he­lyezi, ezzel valamiféle etikátlan igényt kiszolgálva – avagy megteremtve –, hanem másféle interpretációs tereket nyit meg, elemi és kognitív reakcióra egyaránt számítva.

A szöveg különlegességét az adja, hogy a bemutatott sorsokat és nézőpontokat tablószerűen vegyíti a rendszer egy-egy elnyomó szereplőjének a portréjával, reagálva ezzel az amerikai irodalom inherens rasszizmusára. A 19. században a felsza­badított vagy megszökött rabszolgák tollba mondott vagy általuk leírt történetei egy valóban amerikai, új irodalmi műfajt alkottak. Ezeket a narratívákat azonban a ki­adók a fehér olvasóközönség szája íze szerint jelentősen átfogalmazták, vagy olyan megjegyzésekkel látták el, amelyek a saját érdekeiket szolgálták. A 20. században elterjedő ún. black life novel is hasonló szégyenfolt, ugyanis ezek a fehér szerzők által írt regények a feketék valódi szempontjai helyett a saját hangjukat erőltették rá a fekete narrátorokra és szereplőkre. Whitehead belép tehát a fogságból a szabadságig jellegű narratívák gazdag afroamerikai hagyományába, valamint a fehér szereplők portréi segítségével reagál – bár kevésbé radikális módon, mint az ún. white life novel diskurzusa – a narratív ágens legitimitása körül kialakult vi­tákra is.

A föld alatti vasútban bemutatott komplementer sorsok továbbá arra is alkalmasak, hogy rávilágítsanak a rasszizmus sokarcúságára. A status quót éltető, valamelyest mégis a kvázi-feudális társadalmi berendezkedés csapdájában élő fehérek fokalizátori szerepbe emelése szimpátia helyett inkább gúnyt vagy elborzadást kelt az olvasóban. A szadista, monomániás fejvadász történetében például felsejlik, hogy a 19. század Amerikája igencsak behatárolt lehetőségeket kínált az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartozóknak is. A hullarabló medikusról pedig megtudjuk, hogy „nem helyeselte a faji előítéleteket” (155.), sőt, meggyőződése szerint a rabszolgák hulláinak boncolásával voltaképpen az afroamerikai népességnek tesz szívességet (156.), tehát amit tesz, még csak nem is amorális, hanem egyenesen gyönyörű. Egy fehér nőről szóló fejezet megemlíti, hogy gyermekkorában „misszionáriust és bennszülöttet játszott Jasmine-nel”, egy fekete kislánnyal, majd teljes természetességgel „áttértek a papás-mamásra” (211.). Bár e történetben feldereng a nemi szerepek korlátozó volta, a szöveg nem menti fel a nőt azzal, hogy rámutat, hogyan betonozza be a gyerekkori szocializáció a hierarchikus nemi és egyéb szerepeket. A narrátor inkább azt sugallja, milyen ártatlan és mégis mi­lyen ördögi a reflektálatlan rasszizmus, amelyben a teljhatalmú ültetvényesek kö­rén kívül esőknek – tehát például a nőknek vagy az alacsony státuszú fehér férfiaknak – nincs ugyan nagy mozgásterük, de az őket érő nehézségek még mindig fényévekkel elmaradnak az általuk is aktívan vagy hallgatólagosan fenntartott rend valódi károsultjaiétól.

A személyekről és helyekről szóló portrék által kialakított szerkezet már-már is­kolásan „tiszta”, ám kétségkívül klasszikus, és jó lehetőséget biztosít annak az il­lusztrálására, hogy bár földrajzilag távol van egymástól Georgia és Indiana, mentalitásban már kevésbé. A rasszizmus, akár nyíltan, akár alattomosan nyilvánul meg, végigkíséri Corát; kikerülhetetlen, ott van az ültetvényen és a négy fal között is, ott van a korbácsütésekben és az ájtatoskodó mézes-mázosságban is. A Gulliver-szerű sodródás másik hatása, hogy megidézi többek között Ralph Ellison afroamerikai szerző nagyhatású művét, A láthatatlant (1952). Cora és Ellison meg nem nevezett, 20. századi férfi főhősében közös pont, hogy útjuk minden állomásától nyugalmat, méltó létezést remélnek, ám ugyanúgy rá kell döbbenniük, hogy a többségi társadalom ott és akkor sem biztosít nekik nagy mozgásteret, ahol és amikor hangzatos jelszavakkal éppen azt ígéri.

Hasznos tanulságokkal szolgálhat összevetni a regényt annak másik fontos előz­ményével, Harriet Jacobs 1861-ben megjelent önéletrajzával is. Az Incidents in the Life of a Slave Girl (kb. „Egy rabszolgalány életének eseményei”) azon kevés rabszolga-narratíva közé tartozik, amelyeket nők írtak. Jacobs és Cora sorsa között több párhuzam is felfedezhető. Mindketten nemi erőszak áldozatai, valamint hosszú időn keresztül megalázó körülmények között egy padlásszobában kénytelenek meghúzni magukat. Jacobs története a 19. században nagy vihart kavart, hi­szen lerántotta a leplet a fekete nők elleni nemi erőszak legális, sőt, össztársadalmilag legitimizált voltáról. Az illem és a kényes olvasóközönségtől tartó kiadói óva­toskodás azonban nem tette lehetővé számára, hogy naturalisztikus részletgazdagsággal írjon a testi önrendelkezés teljes hiányáról vagy éppen arról, milyen testi és pszichés következményei vannak annak, hogy valaki szűk helyen kénytelen feküdni napkeltétől napnyugtáig. Whitehead, bár megengedhetné magának akár a szenzációhajhász szókimondást, meglepően visszafogott marad, ami egyrészt elegáns és nem alacsonyítja le a narratívát egyszerű, kíváncsiságkielégítő ponyvává, másrészt viszont egy kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban. Annak, hogy a kortárs irodalom visszanyúl a másfél évszázaddal korábban még a faji és nemi konvenciók miatt elmondhatatlan, kimondhatatlan borzalmakhoz, éppen az lehetne az előnye, hogy teret enged az eddig elhallgatott hangoknak, és reflektorfénybe he­lyezi a tabukat is. De legyen bármilyen sűrű is a szöveg, Whitehead stílusának visszafogottsága újra és újra megmutatkozik.

A regény azonban nem mindig szűkszavú: a szereplők gyakran nyersek, a narráció viszont sokszor költői, és él a pátosz eszközeivel is, amit a fordítás nem mindig tud visszaadni. A fejezetek közötti autentikus hirdetések, amelyekben a rabszolgatartók jutalmat ígérnek a szökött tulajdon megtalálójának, fordítása kifejezetten stílushű („Alulírottól, ki Salisburyben él, e hó 5-ik napján…”, 18.), ám a fejezeteken belül Gy. Horváth Lászlónak meg kell küzdenie néhány olyan kifejezéssel, amelyek valóban nehezen átadhatók a magyar nyelvben. A „pickaninny” (223.) helyetti „purdé” (244.) stilisztikailag például megfelelő fordításnak tűnhet, hiszen mind­két szó kisgyermeket jelöl, és mindkét szónak etnikai színezete van, ugyanakkor a pickaninny sértő, degradáló voltát még így is nehéz magyarul átadni. Az „I fed it” (kb. megetettem azt, 220.) az angolban kiválóan jelzi, hogy a (fehér) beszélő mi­lyen mértékben tartja embernek a cselekvés tárgyát, egy rabszolgát; a magyar „be­letömtem” (241.) már kevésbé, de ez szintén a nyelvünk sajátosságaiból következik.

A fordítás emellett bővelkedik olyan megoldásokban is, amelyek nem a magyar és az angol strukturális eltéréseiből adódnak, hanem egyszerű finomításnak tűn­nek, szükségtelenül veszik el az eredeti élét. Az angol verzióban például Cora számára a világból mintha lecsapolták volna a színeket, és csak szürke lenyomatok ma­radtak volna („the world drained to gray impressions”, 14.). Bár érthető, hogy a fordító kerülni akarta a körülményességet és a vaskosságot, kár, hogy az eredeti megfogalmazás képszerűsége, drámaisága és hirtelensége elvész a magyar változatban, mely szerint Cora „szürkében látta a világot” (23.). Az angolban Cora nagyanyját eladták („Cora’s grandmother was sold”, 3.), míg a magyarban egyszerűen, magától értetődően, ágens nélkül „gazdát cserélt” (11.). A dehumanizáló gazdasági tranzakció már szerepel a „ha az embert ennyiszer eladják” (14.) félmondatban, ám az angol „you” (6.) általános alany „ember”-ként fordítása sem szerencsés, hiszen elhalványítja az eladott rabszolga megalázottságát. A „colored” (139.), tehát szí­nesbőrű populáció „színes”-ként (155.) való aposztrofálásával sem csak annyi a gond, hogy nem adja át a colored pejoratív voltát, hanem egyenesen félreérthető, hi­szen az olvasóban azt a benyomást kelheti, hogy „sokszínű” népességről van szó.

Az elbeszélő attitűdje sokszor kifejezetten kritikus és ironikus, amit a magyar vál­tozat megint csak nem enged kidomborodni. Gy. Horváth szerint a rabszolga-fel­szabadítás ügyében változó előjellel buzgólkodó jogászok egyszerűen a „maguk pe­csenyéjét sütögetik” (180.), míg az eredeti szöveg maróbban közvetíti, hogy az ak­tuális érdekek alapján végrehajtott jogi mesterkedéseiktől paradox módon re­méltek tartós eredményt („the requisite lawyers [convened] to fire the soft clay of their schemes into permanence”, 163.). Helyenként megmagyarázhatatlanul rövidebb, s így kevésbe kritikus a magyar szöveg. Tényszerűen megtudjuk például, hogy Ridgeway, a rettegett fejvadász segédje, Boseman „hátborzongatóan ki tudta találni Ridgeway óhajait” (223.). Ebben az állításban sokkal kevesebb a mindkét fér­fira irányuló gúny, mint az eredetiben, ami közli, hogy Boseman nagy teljesítménye abban rejlett, hogy különös tehetsége, érzéke révén nélkülözhetetlenné tet­te magát a rettegett, de szeszélyes Ridgeway számára („had a knack for anticipating Ridgeway’s wishes in a manner equal parts indispensible and eerie”, 203.)

Örvendetes, hogy még ha a fordítás nem is őrzi meg az eredeti nyelvezet sava-borsát, a jellegzetes piros borító a magyar kiadásban is ugyanaz maradt. A mostanra ikonikussá vált szín és minta nem vész el a többi, hasonlóan figyelemfelkeltően csomagolt élénk színű könyv tengerében. Az egyszerű, mégis rafinált design elő­revetíti a Cora által megtett út viszontagságait. A cím azonban érdekes módon nem Corára, de nem is az útra reflektál, hanem az eszközre, illetve az azt mű­ködtető hálózatra. Ennek egyik oka lehet, hogy az amerikai kultúrában a föld alatti vasút jól működő hívószó. Metonímiája a rabszolgák esélyekkel dacoló önszerveződésének, így hibátlan szimbóluma a fekete emberek küzdelmének. Azonban kérdéses, hogy az amerikai társadalom – a jelképek társadalma – mennyire áll készen az ezzel a küzdelemmel való szembenézésre. Jelenleg is élénk társadalmi viták folynak a rabszolgaság kurrens megítéléséről. Magyar kontextusban talán a köz­téri szobrok eltávolításával kapcsolatos harcok lehetnek a leginkább ismerősek. Az egyik oldal amellett áll ki, hogy a sok esetben rabszolgatartó hadvezérek, politikusok vagy a rabszolgákon orvosi kísérletet végző orvosok szobrai ne traumatizálhassák újra és újra az áldozatok leszármazottait. Szerintük ideje leszámolni azzal az össztársadalmi fikcióval, hogy a hősies hadvezérek vagy jelentős áttöréseket elérő orvosok politikai álláspontja és magánéleti gyakorlata nem számít. A má­sik oldal szerint viszont ez a retrospektív moralizálás gúnyt űz a dicső amerikai történelemből. Hasonló viták zajlanak a rabszolgaság mint történelmi tény oktatásáról, tankönyvi reprezentációjáról. Az oktatási anyagok nagy vonalakban felvázolhatják ugyan a rabszolgaság jellegét, de amíg elhallgatják a horrorisztikus valóságot, és azt írják, hogy a hajók „áthozták” az afrikaiakat a gyarmatokra, hogy ott „dolgozhassanak”, retorikájuk árulkodó marad.

Így hát egyrészt a rabszolgaság mint kollektív trauma tabujellege és a társadalom obligát finomkodása járult hozzá ahhoz, hogy Whitehead regénye nagy nép­szerűséget érjen el. Másrészt visszafogott, érthető, követhető, olvasmányos, nem akar elidegenítően posztmodern vagy túlságosan felforgató lenni sem tartalmát, sem formáját tekintve. Ez kiválóan alkalmassá teszi arra, hogy az osztályteremben is fel lehessen használni akár az USA-ban, akár itthon, valamint hogy könyvespolcok tartós dísze legyen, boltokban és otthonokban egyaránt. Az Amazon és Barry Jen­kins jóvoltából hamarosan készülő minisorozat is gondoskodni fog arról, hogy még sokat halljunk A föld alatti vasútról.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút; ford. Gy. Horváth László, 21. Század Kiadó, 2017.

Borítókép forrása: Litera.hu

(Megjelent az Alföld 2018. novemberi számában.)

Lénárt-Muszka Zsuzsanna

szerző: Lénárt-Muszka Zsuzsanna
honlap e-mail
1986-ben született Szlovákiában, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Angol-Amerikai Intézet óraadója. Kutatási területe az anyai testek és anyai szubjektivitások reprezentációja a kortárs afroamerikai női prózában és a kortárs vizuális kultúrában. Egy magyar nyelvű, a vitamódszer oktatásával foglalkozó e-learning tananyag társzerzője; a Young Researchers of IEAS workshop és a Debate vitaverseny társszervezője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések