Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Vitorlák szélben
89467
post-template-default,single,single-post,postid-89467,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Vitorlák szélben

novella

Vége a vitorlásversenynek. Nekifeszülnek a színes spinnakerek. Felpöttyözik a ta­vat, legalábbis madártávlatból úgy látszik, mozdulatlan a víz. Szinte repülnek a hajók pár centivel a tó fölött, nem lehet betelni a látvánnyal. A vitorlavászonnak jó nagy hasa nő. Gyomor, amiben minden benne van, idegesség, izgalom és a megnyugvás is, a nyári koradélután jóllakottságérzése. Kis győzelmek és csalódások, rúgások. Vat­ta­csomók a hajók, hátszélben. Egyenlő tempóban haladnak, mintha a szél szélcsőrével fújná fel a vásznukat, és a távoli kikötőből valaki távirányítaná őket, de nem.

Két lány és két fiú ül a hajón. Versenyen kívüliek, spinnakerjük sincs. A lányok fiatalok, vékonyak, akár a nádszál. A fiúk is pont annyi idősek, magasak és kigyúrtak. Ugyanabba az osztályba járnak. Néha elfordítják a boomot. Ilyenkor a lökéstől átlendül az árboc. Irányt váltanak, és a szélnek megfelelően kormányozzák át a hajót egyik oldaláról a másikra. Tesznek-vesznek, megy a nevetgélés a fedélzeten. Nyári hétvégén annál több nem jut senkinek az osztályban, mint ringani a tó közepén, végignézni egy vitorlásbajnokságot távcsővel. A vakáció idején vagyunk. Épp most fejeződött be a füredi országos bajnokság. A színpompás kavalkád a kikötő felé veszi az irányt. A fáradt hajósok elfekszenek a fedélzeten, néhányuk telefonál, az eredményeket diktálják.

Eközben a füredi Tagore sétányon összetorlódnak a nézők. Több százan állnak a bójáknál, szerencse, hogy a mi hajónknak nem kell kikötnie. Gyorsan leviszik a távcsövet a kabinba, kiengedik a fokvitorlát. Két fiú és két lány, Tihanyba tartanak. Jó volna visszaérni késő délutánra a szigligeti panzióba. Ami elég necces. Meg­ígér­ték reggel a szüleiknek, hogy időben otthon lesznek. Igazából nem nézték volna jó szemmel, hogy átmennek a kompon túlra. De most már mindegy, nem tudják meg. Arról volt szó, hogy Révfülöpnél visszafordulnak, hát nem így lett. Végül szerencséjük volt, akárcsak a verseny résztvevőinek. A vihar, amit délre ígért az időjá­rásjelentés, még nem érkezett meg. Késik vagy elmúlt, mindegy is, most vissza kell fordulni.

András nem akarja, hogy kikössenek. Csak hát a kikötőben lehet a legfinomabb lángost enni, szőlőszörppel. Megígérték a lányoknak. A lányok számon is kér­ték, többször elmondták, éhesek, szomjasak, fáradtak. Különben napszúrást fog­nak kapni. Ők mindenképpen ki akarnak kötni. Napszemüvegben és bikiniben lógatták egész nap a lábukat, meg parancsolgattak, és a fiúk igyekeztek, így be­szélték meg. Holnap a lányok lesznek alul, holnap ők végzik el a fedélzeti munkát, cserébe a hajót is kormányozhatják.

Simán visszaérünk sötétedés előtt, ne izguljatok! – Gábor most a barátjához fordul, András bólint, nincs ellenére a lángos. Igazából ő is irtó éhes. Folyamatosan tű­zött a nap, jó lesz árnyékban lenni egy fél órát a parton, mielőtt visszaindulnak az északi partra. Kenesére már nincs idő, arról szívesen lemond. Na de Tihany! Itt van az orrunk előtt! – Gábor mindig háromszor annyit szeretett volna mindenből, mint amiért még épp nem jár szülői büntetés. A többiek megelégedtek a füredi kerülővel, ő persze még tovább akart hajtani, Kenese, Siófok, miért ne?

András végképp egyedül maradt, ő azonnal vissza akarta vinni a hajót Szig­ligetre. Tartott az apja haragjától. Jogosan, ezt mindenki tudta. Összeszorítja fo­­gát, nem szól. Az érzelmeket elfújja a parti szél, előveszi a navigációt, és a tihanyi kikötő felé veszi az irányt.

Egyre dagadtabb felhők takarják ki a napkorongot. Árnyékuk rávetül a vízre, mélyzöld a Balaton. Jól esik a szemnek és az arcnak az árnyék hűvöse, megkönnyebbülés: tónak, kárókatonának, hajókapitánynak. De a megkönnyebbülés mégsem jó szó. A viharjelző lámpája ugyanis egyre gyorsabban forog, őrültebben, ütemesebben. András nehezen tudja csak kikormányozni a hajótestet, mert a kikötőben meglepően sekély a víz. Egy hajszálon múlik, és a tőkesúly az iszapot kotorja. Szerencsére nem feneklenek meg. Ha fennakadnak, órákba telhet, míg kiszedik őket a speciális vontatókötelekkel. Pörög a motor rendesen, sikerül, kikötik a ha­jót két kötéllel az oszlopokhoz.

Ott virít az első korláton a kék szalag, András minden évben megcsinálja a tó­kerülő túrát az apukájával, erre a legbüszkébb. Adél és Emma szállnak ki először. Mi­előtt kilépnek, mindig megdörzsölik babonából a szalagokat. Magukhoz veszik a távcsövet és a pénztárcájukat, meg a telefonjukat. Mezítláb lépkednek a forró be­tonon, nevetve sziszegnek, vihognak. Mint két újonc balerina. Gábor meg is je­gyezi, hogy sok órát vegyenek még, járjanak parázson, peckesek lesznek tőle! Csir­­kelábak, imááádooom! Adél unja, nagyon unja ezt a dumát, mégis némán mennek tovább. Aztán hátrakacsint. Meglobogtatja a távcsövét és a zsinórt, az ujja köré csavarja, fityiszt mutat Gábornak. Végül a legunalmasabb beszéd is milyen hízelgő eb­ben a forróságban.

Ez már a vihar előtti csend, a fülledt némaság pillanata. Senki nincs a kikötőben rajtuk kívül, csak a mozdulatlanság tömény levegője.

A lángosos bódéját pont a kikötővel szemben állították fel még tavasszal. Az olaj szaga után mennek. Gábor lemarad. Telefonálgat, fontoskodik, üzletel, ahogy ő mondja. Aztán odamegy a kikötőmesterhez. Ad neki pár százast, mert persze hogy nincs engedélyük, hivatalosan nem állhattak volna meg. Adél megrendeli a négy sajtos tejfölöst, fokhagymával. Ez utóbbiról a lányok szívesen lemondtak vol­na, viszont a fiúk ragaszkodtak hozzá, és hiába mondják, hogy két simát kérnek, úgyis fokhagymás lesz mind. Közben megérkezik Gábor a pulthoz. Mire kiadják zsírpapírban a lángost, mind ott ülnek a fatörzseken, a napernyő alatt. András készít pár fotót a telefonjával, megnézegetik. Gábor megint rázendít. Hogy ő jövőre még nagyobb hajót venne András helyében, jó lenne, ha beszélne az apjával. Jean­neau, de menő! Francia, olyan, mint egy kagyló, csillog és áramvonalas. Em­ma csendre inti. Szeretne nyugodtan enni. Gábornak elváltak a szülei, ő nem en­ged­hette volna meg magának a vitorlást. Az anyukájával jött minden évben az üdü­lőbe, aki egész évben erre a nyaralásra spórolt. Nagyzási mániás. Amúgy jól jött András barátsága, mert a szülei sok helyre magukkal vitték a fiúk barátját. Mi­közben Gábornak ez im­ponált, szégyellte is. De a szégyen mélyen a gyomorban la­kott, a hajózás öröme a valóságos. András szülei a születésnapjára vitorláskabátot és sportcipőt ajándékoztak neki, ettől Gábor örök hűséget és hálát érzett And­rás iránt. Emma ilyenkor rendszerint csóválja a fejét, Gábor meg folytatja. Teli szájjal, csámcsogva. Adél egy szót sem szól, leteszi a szalvétát. Miután habzsolva megitta a szörpöt és megtörölte a száját, otthagyja őket. Leválik a társaságról. Emma, Adél és András unokatestvérek, sokszor elhatározták, hogy nem hozzák magukkal Gábort, de Emma nem engedte, hogy kiközösítsék. Ő csak simán nevetségesnek ta­lálta Gábor nagyzási hóbortját. Vágya­kozásnak, kis hazugságnak, ami idővel el­múlik. Emma szeretett vele lenni, mert persze Gábor arca így is jó pár hajszállal he­lyesebb volt Andrásénál, és bárkiénél az osztályban. Igen jóképű fiú, kinézetre a legjobb pasi a suliban. Na, jó, a suliban és az egész városban. Emma odavolt érte. Gábor ezt pontosan tudta.

Nincs értelme hajó nélkül élni! Aki egyszer kipróbálja és megérzi az ujjával a sü­vítő szelet, örökre rab lesz. Nem igaz, András? De igen, persze, evidens – harapott András a lángosba. Apám szerint a legősibb szenvedély: hajóval világgá men­ni. Jö­vőre a horvát tengerhez megyünk, nincs mese. Ott végig a hajón lakunk majd!

Előző éjjel kiszöktek az üdülőből. Sötétedés után, elemlámpával gyalogoltak le a szőlőhegyről a kikötőbe, ami jó pár kilométerre volt. Felnyitották a hajó kabinjának ajtaját, és bebújtak a hálózsákokba. Imádtak a hajón aludni. Alvás közben bár­ki fordult egyet, vagy megrándult a lába, a többiek azonnal fölriadtak. Olyanok vol­tak ezek az éjszakák, mintha a nádasban élnének, mintha halak volnának. Egész éjjel lebegtek és kopoltyúztak, mert a hajókabin igen szűk, rendszerint lábszag van, és könnyen elfogy benne a levegő. Ha beszívod szájon át, közben befogod az orrod, sokáig benn tartod, ezt hívták kopoltyúzásnak.

Adél visszament, leült a kikötőben egy padra. Most előveszi a távcsövét, befogja a siófoki üdülősort. Azon morfondírozik, milyen nagy szállodák épültek, hihetetlen – sóhajt. Amikor kicsi volt, a parti fűzfaerdőben játszottak Emmával. Hatal­mas nádas állt ott, a nádasban fészkek, damil, a ponty kopoltyújában horog és harcsák. Egész nap horgásztak. Tavaly a dömperek végigtarolták a partot. Mintha a gye­rekkorával együtt tűnt volna el az iszap. A stég, a réce, a vöcsök és a sirály vinnyogása. Vas és beton. Miközben ezen mélázik, hirtelen dörögni kezd az ég. Ez bizony nem a tihanyi visszhang. Nem lehet messze a vihar. A szél egyre erősödik, a beton meg önti a forróságot, és ez csalóka. A vízcseppek füstölve párolognak.

Hahó! Gyertek, induljunk! – kiabál Adél.

Megérkeznek a többiek. András kicsit parázik, hogy kemény vihar lesz mindjárt, de leoltják. Folyton aggódsz, attól nem leszünk előbb otthon! Adél egy határo­zott mozdulattal átveszi a kormányt. Emma bekapcsolja a motort: ha mindenki csinál valamit, hamarabb hazaérünk. Nagy sikítást hallani, mert kifordul és teljesen bedől a hajó, elindulnak. Mindenki visszatartja a levegőt, ez iszonyú jó manőver volt, mosolyognak Andrásra.

A távolban folyamatosan villámlik, nyugatról jön az orkán. Egyre jobban süvít a szél, fütyül, és már nem is csak fütyül, hanem csíp, mar, az arcokat akarja, leszedni a bőrt, rém kellemetlen. A seregélyek fedezékbe vonulnak a félsziget fáira, vagy a sziklák közé. Tejfehér lesz minden. Keszthely eltűnik, a túlpart is, Fonyód nincs töb­bé. A vitorlákat azonnal behúzni! – kiált András. Leeresztik a köteleket. Gábor kacagva segédkezik. Imádom a vihart! – pörög a saját viccein. András átveszi Em­mától a kormányt. A lányok is folyamatosan dolgoznak, összepakolnak a kabinban, hogy legyen hely odahúzódni az esőtől. Zuhog. Közben a parti viharjelző fo­lyamatosan, szünet nélkül pörög, aztán eltűnik a hullámok mögött.

Koromsötét. Csattog a kötél, a hajó oldalát szétverik a hullámok. Végigreped, először csak a korlát törik le, aztán megreped a hajóház. András mindenkivel felveteti a mellényt, kapaszkodás, kiabálja! Ugrásra készen! Gábor telibe kap egy hullámot. Csurom víz lesz. Végighasal a fedélzeten, és a kabinlejáró oldalába kapaszkodik. Elmegy a hangja, nem tud segítségért kiáltani. Annyi vizet nyel, hogy folyamatosan böfög és köpi fel a légcsövéből.

A többiek nem veszik észre, mennyire rosszul van. Adél és Emma végső elkeseredésében mégis úgy dönt, lemegy a kabinba. Újabb löket. András hallja, hogy a kabinágyra hánynak, de nem bír megmozdulni. A szél teljesen odatapasztja a hajókormányhoz. Karral és fejjel rádől. Örvénylik a szél, forog. Folyamatosan rángatja a hajótestet. Annyira zörögnek a kötelek, hogy semmi mást nem hallani. Ekkor hirtelen leszakad az árboc.

A hullámok szétcsapják a boomot, a kormány elreped. A hajótest rádől a Ba­latonra, felborul és feldarabolódik. Semmit nem látni, a szél minden levegővételt meg­akadályoz.

Négy test, négy gyerek. Fogalmuk sincs, mi lesz. A hullámokkal együtt befordulnak a Balatonba. Aztán a következő pillanatban az újabb hullám feldobja őket, a mellény megtartja a testüket. Egymás után buknak ki a vízből, mindenki megvan. Megint le. A tófenék zavaros iszap. Annyi vizet nyelnek, hogy a szájuk megmerevedik. Egy hullámnak tonnasúlya van.

Gábor feje hirtelen nekicsapódik egy hajódarabnak. András megfogja a mellényét, és összekapaszkodnak. Adél jó úszó, ügyesen odatapos Emmához, próbálja elérni és megtartani. Mindig kicsúszik a kezéből. Újra a víz alatt vannak, aztán fent. Nincs idő kiszámolni, mikor jön a következő hullám. Minden egyes hullám különböző erővel csap a fejükre. Nincs két egyforma merülés. Márpedig levegőt csak ak­kor kapnak, ha épp apály van. Aztán megint a víz alatt kapálózhatnak. Ekkor ész­reveszi Emma a partot, és kiabál Andrásnak.

A szüleiknek fogalmuk nem volt semmiről. Türelmetlenül várták őket egész délután. De nem jelentkeztek. Különösen ijesztő ez ekkora viharban. Épp szökésben voltak, hogy felfedezzék a világot, hogy legyen saját útjuk, amihez nem kell kíséret. Semmi és senki sem kell, a függetlenségért mentek olyan messzire a hajóval. Hazugság árán is. Mindegy, kit érdekel. Ebben a mámorban a vitorlás a drog. A menekülés az öröm forrása. Csakhogy ugyanaz a természet maga a katasztrófa.

A szülők telefonálgatnak össze-vissza, kapkodnak. Lemennek a kikötőbe. Ide­ge­sen köröznek a stégen. Végül úgy döntenek, hogy riadóztatják a víziren­dőr­sé­get.

A tűzoltók hangos szirénával érkeznek meg a révfülöpi strandhoz. Tombol a vi­har. Utánuk nem sokkal a rohammentők is ott teremnek. Furcsa, de megmenekülnek. András, mint később kiderül, egészen közel tudta vinni a parthoz a hajót. Mi­után összetört, a hatalmas hullámok partra dobták őket. Szakadtan, sebesen, eltört karral és betört arccal csapódnak ki a stéghez. Gábort ájultan viszik be a tapolcai kór­házba. Csak három nap múlva tér magához. Andrásnak eltörik a karja. Emma és Adél egy szobába kerül megfigyelésre. A tüdejük tiszta víz, napokig komoly mell­kasi fájdalmak gyötrik őket, hányás és ájulás is lesz még.

A következő nyáron újra vízre szállnak, tesznek pár gyakorlókört Andrásék va­donatúj hajóján. Tihany tabu. Még a nevét sem ejtik ki sok-sok nyáron át.

(Megjelent az Alföld 2019/5-ös számában.)

(Borítókép forrása: Pixabay)

Kiss Noémi

szerző: Kiss Noémi
honlap e-mail
Kiss Noémi Gödöllőn született 1974-ben. Budapesten él, Miskolcon tanít. Legutóbbi kötetei: Sovány angyalok, regény 2015; Rongyos ékszerdoboz. Utazások Bukovinában, Erdélyben és a Kaukázusban 2018; Lámpaoltó Pöttyös néni, mesekönyv, 2018.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések