Avi Loeb: Földönkívüli. Egy idegen civilizáció első nyomai
A tudomány működésébe be van építve egy alapvető mechanizmus, amelyet sokan sokféleképpen megfogalmaztak már, és az a lényege, hogy nem azt tanácsos elfogadnunk, ami vonzó, hanem azt, ami valószínűbb. Nem azt, ami tetszetős, hanem azt, amiben az elmélet és a kísérleti eredmények összhangban vannak. Ha az utóbbiak cáfolják az előbbit, akkor az elméletet kell korrigálnunk vagy elvetnünk. Ebből következik, hogy minden olyan adatot figyelembe kell vennünk a kutatásaink során, amely az elméletünket cáfolja. Ellenkező esetben a publikációs elfogultság zsákutcájába tévedünk, mert csak azt akceptáljuk, ami alátámasztja a hipotézisünket, s ez bizony tudományos szempontból nem tekinthető korrekt eljárásnak. Avi Loeb Földönkívüli: Egy idegen civilizáció első nyomai című könyvét ebből a jelenségből kiindulva közelíteném meg, mert alkalmas rá, hogy – a teljesség igénye nélkül – felvázoljuk ennek a felettébb érdekfeszítő gondolatmenetnek a tudományképét. Az említett előfeltevésnek természetesen a szerző is hangot ad, nézzünk is erre egy gyors példát: „Meg kell szabadulnunk az előítéleteinktől. Elő kell vennünk Occam borotváját – írja Loeb –, és meg kell keresnünk a legegyszerűbb magyarázatot. Hajlandónak kell lennünk a hibásnak bizonyuló elméletek elvetésére – és néhány teória óhatatlanul tévesnek bizonyul majd, amikor tökéletlenül értelmezzük a tényeket, vagy elméletünk ellentétes a természet törvényeivel.” (22.) Ezt az elvárást a könyv több ponton a gyermeki érdeklődéssel állítja párhuzamba (pl. 42.), és a túlbonyolított, ortodox magyarázatok kérdésességét szemlélteti vele. Másutt pedig Galilei híres esetét idézi fel, akinek empirikus megfigyeléseit úgy ítélte el anno az inkvizíció, hogy a vádlói nem voltak hajlandóak belenézni a távcsőbe. („A konszenzus győzött a bizonyítékokkal szemben.” 53.) Avi Loeb tudományképének egyik első komponensét tehát a legegyszerűbb érv prioritásaként lehetne körülhatárolni, mely persze számos előfeltevéssel, például a bizonyíthatósággal karöltve érvényesül.
Megfigyelhető ez akkor is természetesen, amikor a harvardi tudós a 2017. októberében észlelt csillagközi látogatóval (képződménnyel vagy tárggyal) kapcsolatban sorra veszi azokat az anomáliákat, melyekre mindaddig nem érkezett megnyugtató válasz. A könyv egésze egy lendületes, kitérőkkel tarkított, személyes tapasztalatokkal alátámasztott érvelési lánc amellett, hogy a csillagvándor (az ’Oumuamua) egy földön kívüli intelligens civilizáció műve. (Loeb szerint ugyanis ez a legegyszerűbb magyarázat.) Ennek az argumentációnak nem fogjuk kiemelni az elemeit (vagy nem hangsúlyozzuk túl a hátterét, például a Starshot Initiative projektet), arra összpontosítunk, hogy mit tudunk meg menet közben a tudományos gondolkodásról és annak orientációs pontjairól. „Már régóta tudom – írja Loeb –, hogy a SETI-re sokan rossz szemmel néznek a csillagász szakmán belül. Ezt az ellenségességet régóta bizarrnak találom. A fősodorbeli elméleti fizikusok már széles körben elfogadják az általunk ismert három dimenzión – a szélességen, a hosszúságon és a magasságon – túlmutató dimenziók tanulmányozását, és a negyedikét, az időét is. Teszik ezt annak ellenére, hogy nincs bizonyítékunk ezen extra dimenziók létezésére. A hipotetikus multiverzum – az egymással párhuzamosan létező végtelen sok univerzum, amelyekben minden megtörténik, ami elméletben megtörténhet – is bolygónk legcsodálatraméltóbb elméit foglalkoztatja, noha nincs bizonyítékunk arra, hogy ilyesmi létezhet.” (69–70.) Többször is említi Loeb ezt a látszólagos paradoxont, és valójában azzal van problémája, hogy a SETI-t a tudományos többség gyanakvással kezeli, a perifériára szorítja, ami a leértékelődéséhez vezet. (Mindennek persze tudományfinanszírozási, -jutalmazási és -menedzselési következményei is vannak.) Márpedig a földön kívüli élet és intelligencia kutatásának visszaszorításával könnyen lemaradhatunk olyan felfedezésekről, melyek alapvetően változtatnák meg a világunkról szóló tudásunkat, beleértve a múltat és a jövőt is. Loeb a legkisebb ellenállás útjának nevezi azt a szemléletet, amely a hibák minimalizálására törekedve kiöli a kutatókból a kíváncsiságot, és a konzervatív nézetek ismételgetésével a tudomány buborékhatását erősíti, miközben a lenézett SETI-hez képest is spekulatív teóriák forgalmazására épül (mint például a húrelmélet által jósolt extradimenziók létezése). Az utóbbiakkal szemben ténylegesen felhozható ellenérvként, hogy „a földön kívüli élet elmélete nem spekulatív teória – még az intelligens változatáé sem” (71–72.), amire a Föld a bizonyíték, és az, hogy rengeteg hozzá hasonló bolygó található a világűrben.
Az ’Oumuamua származásának mérlegelésével kapcsolatban fontos argumentációs háttér a valószínűségek átgondolása. Mivel ennek a tárgynak meglehetősen szokatlan tulajdonságai vannak a megfigyelések szerint, illetve furcsán viselkedett a Nap közelében, Loeb szerint ezekre a földön kívüli eredet a legkézenfekvőbb válasz. De nemcsak a legegyszerűbb, hanem statisztikailag is a legvalószínűbb. Vagy még pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a standard hipotézisek (melyek szerint az ’Oumuamua, mondjuk, ritka üstökös vagy aszteroida lenne) semmivel sem valószínűbbek, mint Loeb hipotézise. „Ha azt feltételezzük, hogy az ’Oumuamua egy rendkívül ritka tulajdonságokat egyesítő, tiszta fagyott hidrogénből álló üstökös, a legtöbb kérdésünk zsákutcába jut. Ugyanez a helyzet abban az esetben, ha egy porfelhőnek képzeljük el, amely azért elég integritással bír ahhoz, hogy egyben maradjon, mégis van olyan könnyű, hogy a napsugárzás eltolhassa. Mindkét lehetőségen elcsodálkozhatunk, de ennél többet nem tehetünk. A statisztikai ritkaságoknak a furcsaságok polcán van a helye, azokból nem születnek újabb tudományos módszerek. Ám ha elismerjük, hogy az ’Oumuamua akár egy földön kívüli technológia műve is lehet, és tudományos kíváncsisággal közelítjük meg ezt a hipotézist, akkor a bizonyítékok és a felfedezések kutatásának új távlatai nyílhatnak meg előttünk.” (93–94.) Valóban fontos alapelv a tudományban, hogy mindaddig nem szabad kizárni a magyarázatok közül azokat sem, amelyeket még nem cáfoltak meg, és ugyanolyan valószínűséggel bírnak, mint a többi hipotézis. Persze attól, hogy valami statisztikailag ritka, még nem következik automatikusan, hogy lehetetlen is, de amire Loeb utal, az a ritka, olyan rendkívüli magyarázatok felvetése, melyek az ismert analógiáknál maradnak, és azokat próbálják stabilizálni. Ez máshonnan nézve úgy is megfogalmazható, hogy a kutatókat meghatározó előfeltevések annyira kényszerítő erejűek lehetnek, hogy nem képesek tőlük elszakadni. (A klasszikus példa erre, ugye, Arisztotelész esete, aki kijelentette, hogy a bolygók csak tökéletes körben mozoghatnak, az ellenpélda pedig Kepler vagy Galilei, akik a bizonyítékokra támaszkodva képesek voltak ellenszegülni a fennálló elméletnek.) Loeb könyvében ez a vonulat számos megfontolandó dilemmát tartalmaz, de a tétje egy puszta döntésnél jóval messzebbre mutat, ugyanis többek között ezen a látásmódon múlik az, hogy a jövő tudósgenerációit mire készítjük fel. Nagyon is szükség van helyenként az ortodox, fősodorbeli gyakorlatok megalapozott megkérdőjelezésére.
Konkrét példa lehet erre a konstellációra a Földönkívüliben is emlegetett pánspóra vagy pánspermia elmélet, amely azt feltételezi, hogy az életre alkalmas égitestek egymást fertőzik meg az élettel. A pánspermia elméletnek a 20. század második felében egy igazán nagy formátumú népszerűsítője akadt a Nobel-díjas biokémikus Francis Crick személyében. (Loeb ezt nem említi.) A neves tudós Leslie Orgellel társulva, lényeges módosításokat hajtott végre az alapfeltevésen. Abból indultak ki, hogy az űrből érkező csírákat egy fejlett civilizáció küldte a Földre. A szerzők irányított pánspermiának nevezték el a hipotézisüket, majd a folyóiratközlés után Crick egy önálló könyvet is szentelt a témának, amely Az élet mikéntje címen jelent meg. Loeb nem veti el ennek a kozmikus szintű eseménynek a lehetőségét, sőt, az emberiség jövőjét is részben abban látja, hogy sikerül kijuttatnunk a világűrbe az élethez szükséges alkotórészeket, és azok landolhatnak egy megfelelő bolygón vagy törpecsillagon. Crick egyébként az említett könyvében folyamatosan a képzelőerő szükségessége mellett érvelt, és azt állította, hogy a pánspermia elmélete bizony rendkívül közel áll a science fictionhöz. A kiszólások alapján az olvasók egy része persze arra gyanakodott, hogy Orgel és Crick az elméletüket saját szórakoztatásukra dolgozták ki, Az élet mikéntje pedig valójában tréfaként könyvelhető el, vagyis nem feltétlenül van tudományos hozadéka. Tehát ezekről a munkákról – finoman fogalmazva – kissé megoszlanak a vélemények, Loeb viszont lehetségesnek tartja a kutatásai fényében a pánspermia helyességét, és el is magyarázza annak egyik forgatókönyvét. Ugyanakkor nemcsak azt veszi figyelembe, hogy a Mars és a Föld közötti anyagáramlás mennyiben teszi lehetővé a szóban forgó hipotézis elfogadását. „Vagy talán még messzebbről jöttünk? Lehetséges, hogy a földi élet eredeti forrása – akár marsi közvetítéssel, akár nem, de – csillagközi vagy intergalaktikus? Igen. Miután szisztematikusan kielemeztük a pánspermia megalapozottságát, a kollégáimmal arra jutottunk, hogy bizonyos paraméterek között a galaxisunkban elterjedhetnek az életet hordozó objektumok.” (201.) A modell szerint a gravitációs események lehetővé teszik, hogy kőzetalapú anyagok az egész galaxison belül eljussanak az egyik égitestről a másikra, és ha ezeken darwini evolúcióra képes vírusok vagy baktériumok telepednek meg, az élet tovaterjedhet az űrben. „És ezen a téren hozhat azonnali megtérülést, ha az ’Oumuamuára fogadunk” – teszi hozzá Loeb, hiszen annak származását tekintve azonnal beláthatóvá válik a pánspermia esetleges helyessége is. (Érdemes hozzátennünk, hogy mindez nem az élet létrejöttének, hanem a terjedésének a lehetséges forgatókönyvét hozza közel.)
A Földönkívüli 119. oldalán olvasható egy idézet, amely egy konferencián hangzott el, és jól szemlélteti azt a hozzáállást, amelyet Avi Loeb nem fogad el. „Ezeknek az elméleteknek igaznak kell lenniük akkor is, ha nem támasztják őket alá kísérleti eredmények, mert több ezer fizikus hisz bennük. Nehéz lenne elképzelni, hogy a matematikai tehetséggel rendelkező tudósoknak ilyen nagy csoportja tévedne.” (Az elméleti kontextus a szuperszimmetria, a húrelmélet és a multiverzum-teória.) Márpedig az a helyzet, hogy egyrészt a tudományban a kisebbségnek is lehet igaza (ez nem hit kérdése), másrészt pedig a spekulációkat vagy a bizonyítatlan hipotéziseket egyenrangú felvetésekként kellene kezelnünk. (Einsteinnek alighanem igaza volt, amikor a Száz szerző Einstein ellen című könyv megjelenésekor – amelyben megpróbálták megcáfolni az elméletét – azt nyilatkozta, hogy ha tévedett volna, akkor annak bizonyításához nincs szükség száz emberre, mert egyetlen döntő cáfolat is elég lenne.) Az ’Oumuamuával kapcsolatos merész következtetésekkel szembeni meghátrálásnak több oka is van, melyek közül az egyik a tudományos világ szerkezetében keresendő. „Az elméleti fizikusok egy korábbi nemzedéke még készen állt a megaláztatásra – fogalmazza meg Loeb –, hogy az elméleteiket megcáfolják a kísérleti adatok. A saját elméleti levében fortyogó új kultúrában azonban – amely befolyást gyakorol a díjakat megítélő bizottságokra és a kutatásokat finanszírozó szervezetekre – nagy számban találni a népszerű, ugyanakkor még bizonyítatlan paradigmák szószólóit.” (121.) Talán nem kell hosszasan érvelni amellett, hogy a tudományban ugyanúgy vannak divatos elképzelések, mint másutt, illetve az is könnyen igazolható, hogy az adatok korrekt kezelését sokszor legyőzi az emberi gyengeség. Többek között ezért is megfontolandó Loeb javaslata, mely szerint mindez orvosolható lenne a széles nyilvánosság bevonásával, ugyanis a felfedezett anomáliák az egész emberiségre tartoznak, nem sajátíthatók ki. Emellett jót tenne a kutatók egy részének, ha a tévedéseiket nyilvánosan is vállalnák, mert láthatóvá válna, milyen buktatókkal szembesültek, s éppen ez alapozhatná újra a tudomány iránti bizalmat. Amikor tehát a könyvében Loeb elismeri, hogy gondolatmenetének központi tárgya csak hipotézis, nem tény, az erre vonatkozó adatok pedig nem bizonyító erejűek, akkor maga is eleget tesz a fenti elvárásnak. De ha nem bizonyított, akkor miért volt szükség ennek a könyvnek a megírására – kérdezhetnénk. Nos, éppen azért, hogy felszínre kerüljenek az előbbiekhez hasonló anomáliák, és tudatosodjon bennünk, hogy bármennyire is csekély a valószínűsége a tudományos konszenzus szerint annak, hogy az ’Oumuamua idegenek által készített eszköz (napvitorla, bója, hulladék stb.), ez mégsem vethető el. Loeb ezzel a javaslattal fel is készít minket a jövőre, mert ha készen álltunk volna rá, most az ’Oumuamuára vonatkozó kérdést akár el is dönthetnénk. De nem álltunk készen. A Földönkívüli innen nézve a tudományos haladásról szól, tudománykritikája pedig újabb érv a tudomány védelmében.
Avi Loeb: Földönkívüli. Egy idegen civilizáció első nyomai, fordította Farkas Veronika, Agave, 2021
Hozzászólások