Markó Béla versei

Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva
történik minden, és egyre könnyebben
viselem idővel a szenvedést, legyen szó
egy gyorsan múló testi fájdalomról,
vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről,
amely mindjobban eluralkodik rajtam,
hogy ma is elmulasztottam, és holnap is
el fogok mulasztani valamit, amit
feltétlenül meg kellett volna tennem,
de mondom, ez régen is így volt, csakhogy
akkor még hamar túltettem magam rajta,
újabban viszont nemhogy tompultak,
inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék
megfelelni például a szeretet parancsának,
szeretném végre betűről betűre betartani
a tízparancsolatot, holott nem voltam
vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még
hinni sem hittem, de mostanában kezdek
túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy
száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a
járdáról, nehogy késő este, vezetés közben
lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is
bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy
megfázzam, nehogy megizzadjak, általában
nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így
jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is
ellene természetesen, de lelkem mélyén
tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen
én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor
talán reméltem, csak azért vigyázok
ennyire magamra, hogy még véletlenül se
foghassa majd rám Isten a halálomat.

Biztonság

Még itt a város közepén is. Az érdes
kőkerítésre támaszkodó vadcseresznye.
Az itt-ott már korhadó, de azért minden
évben mohón virágzó, ráncos kérgét
hófehér szirmokkal takargató körtefa.
Végül pedig az udvar hátsó részét
földig érő ágaival beárnyékoló meggyfa.
Ennyi csupán. És egy magasra nőtt,
de számomra teljesen ismeretlen,
Anna szerint leginkább mogyorófára
hasonlító díszcserje a szomszéd kertben.
Állandó madárzsivaj. Csicsergés,
pittyegés, csattogás, cserregés, vijjogás,
károgás, füttyögés, mindenféle sokszor
hallott, mégis érthetetlen beszéd.
Vegyük például most a rigófüttyöt,
megesküdnék, hogy ezelőtt húsz,
harminc, negyven évvel is ugyanez volt.
Nem ugyanilyen, hanem ugyanez. Igen,
a rigó nem él ennyit. Nem is ezt akarom
mondani. Hanem a fütty. Változatlan.
Ez biztonságot ad. Egy hang. Egy forma.
Egy irány. Egy lengés az ágon. Vagyis
minden, ami a forró testből kiárad,
és amint elhagyja őt, el is felejti rögtön.
Van lélek ezek szerint. Mint egy rigófütty.
A rigó hangszer. Valaki játszik rajta.
Ami a földben rothad majd belőlünk,
az is csupán egy dob vagy hegedű.

(Megjelent az Alföld 2020/9-es számában.)

(Borítókép: dunszt.sk.)

Hozzászólások