Az Alföld körkérdése Mohácsi Balázs Juhász Tibor verseskönyvéről írott kritikája nyomán
Az Alföld folyóirat online felületén Mohácsi Balázs A szegénység krónikása címmel önreflexív és problémafelvető, a könyvet a kortárs költészet (irodalom) általános szempontjai felől is kérdező bírálatot írt Juhász Tibor Amire telik című könyvéről. Úgy éreztük, hogy mind az írás, mind a verseskötet több olyan fontos kérdést pedzeget (a költészet prózaisága, poétikai és társadalmi tétek viszony, szegénységirodalom stb.), amelyek szélesebb körű megvitatása is érdekes és hasznos volna. Körkérdésünkkel több, a vonatkozó kérdésekben föltételezésünk szerint érdekelt kritikust és költőt is megkerestünk. Hálásan köszönjük a válaszadóknak a munkájukat és markáns gondolataikat, Mohácsi Balázsnak és Juhász Tibornak pedig a konstruktív viszonyulást egy olyan helyzetben, amelyben alkotásaik hatványozottan ki vannak téve a bírálatoknak is. A vitaanyag első részében Fekete Richárd, Láng Orsolya, Selyem Zsuzsa, Smid Róbert és Závada Péter válaszait tesszük közzé.
1. Önnek milyen a viszonya Juhász Tibor könyvéhez (könyveihez), hogyan látja az Amire telik című kötet helyét, teljesítményét a kortárs irodalom összefüggésében?
Fekete Richárd: Az októberi Jelenkorban bővebben kifejtem, hogy mit gondolok az Amire telikről. Most csak röviden: Juhász Tibor mindhárom könyvében képes volt adekvát formát találni egy rendkívül fontos témához. Elkötelezettsége nem pusztán tematikai, hanem nyelvi értelemben is látszik. Az új kötetben megjelenő regiszterek izgalmasan feszülnek egymásnak, korrekt konceptkönyvről van szó, mindazonáltal az Ez nem az a környék összességében közelebb áll hozzám. Egész egyszerűen szélesebb poétikai spektrumon dolgozik az első könyv, ráadásul több klasszikus értelemben vett költői ingerrel (amire nekem olvasóként nagy szükségem van). A kortárs irodalom kontextusában értett teljesítményről csak óvatosan nyilatkoznék: Juhász Tibor második verseskönyvéről van szó, bő 80 versről, melynek fele található az Amire telikben. A szöveganyag alapján Juhász nagyon tehetséges költő. Az új kötet versei közül többön valóban túl erős nyomot hagy Oravecz, ebben egyetértek Mohácsi Balázzsal, viszont nem gondolom, hogy ez nagy baj volna; ismétlem: második verses könyvről beszélünk, a nyolcvanas–kilencvenes években született kortárs költők közül senki nincs, akinek a második kötetén ne volna legalább ennyire látható a hagyomány vízjele. Kíváncsian várom, merre folytatódik a költői pálya. Remélem, hogy az analógiás szövegszervezés és a vizualitás nagyobb szerepet fog kapni, de ez természetesen csak a saját ízlésemet tükrözi.
Láng Orsolya: A kötet eseménytelen nyelve, ha úgy tetszik, leképező funkcióval bír, a szerző tárgyához választott anyaggal dolgozik, vagyis egy eszköztelen, leegyszerűsített szókészlettel. Ez az ő szegénységi bizonyítványa – és ez itt most kivételesen jót jelent, mert a(z) (ön)reflexió eredménye, hogy a szegénységről írott szöveg önmaga is szegény. Ebből a szempontból védhető ez a kevés. Más szempontból viszont valóban marad némi hiányérzet az olvasóban, hogy mit ad hozzá ehhez az eredendően kevéshez a költő, az „adott világ varázsainak mérnöke“. Mert talán mégiscsak az volna az irodalom értelme és célja, hogy a látvány „tükörfordítása“ helyett nyelvet teremtsen a látottakhoz, megtörténjen az ún. nyelvi színrevitel. Végtére is kíváncsiak volnánk, mi olvasók, a költő világértelmezésére. Nem beszélve arról, hogy szövegi szinten mindig izgalmasabb a performativitás (cselekvés általi jelentéstulajdonítás), mint az imitáció. A narrátor szerepének és személyének elbizonytalanítására tett kísérlet sokszor elkezdődik, de sokszor nincs végigvíve. Maradjunk optimisták: a szövegek rövidsége miatti hiányérzet talán szintén épp a versalanyok egzisztenciális kiteljesedésének hiányérzetét kívánja fenntartani.
Selyem Zsuzsa: Most, ehhez a körkérdéshez olvastam el az Amire telik című kötet verseit, így fordulatos történetem nincs a szerző eddigi pályájáról, csak egy fura érzés, valamiféle szekundér szégyenérzet. Kicsit olyan hatása van ezeknek az eltávolított szegénységverseknek, mintha kukkolnék. Mintha én magam nem lennék szegény. Mintha szegény náci gyermekeink nem lennének szegények. Mintha mi emberek nem lennénk szegények.
Nem csak az igék ragozása miatt van ez, hanem a választott megközelítésmód miatt is: mintha simán, antropológiai szenvtelenséggel, viszont antropológiai körültekintés nélkül mást is el lehetne érni, mint egy újabb egyenlőtlenséget, kirekesztést, oppozíciót. A legdöbbenetesebb rész számomra az „Elfogyasztani, tönkretenni” címet viselő szöveg volt: a mélyszegénységben élőket az ismert sztereotípiák szerint egzotizáló beszéd, ami, ha menteni akarom a szerzőt, egy ironikus függőbeszéd, anyagi és kulturális ínségben élő, politikai propagandával elárasztott, önmagukat mégis különbnek tartó emberek ellenségképző gondolatmenete – csak az a baj, hogy nincs kitalálva hozzá a nyelv, amitől az irónia, a távolság megképződhetne. Nincs megtalálva vagy kitalálva a beszédhelyzet sem (mint például Borbély Szilárd Zsanett-versében vagy Parti Nagy Dumpf-ciklusában), nekem leginkább Varga Mátyás Hallásgyakorlatokját juttatja eszembe, amitől már megjelenése idején is az émelygés fogott el. Ha pedig nem próbálja belelátni az olvasó a szövegbe a meg nem formált iróniát, máris két, egymástól eltérő csoport egyikében találja magát, és hát nagyobb tétben fogadni mernék, hogy egy efféle verseskötet olvasói között aligha lesznek olyanok, akik azok csoportjába tartoznak, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva gyerekeikkel lopni járnak.
Egy másik példa a kívülről & átgondolatlanul beszédmódra: „az anyák pedig a hasukat verik / hogy a jövőben is ezen az életszínvonalon / élhessenek”? Ki mondja, ki beszél így, hol, mikor, miért? Lehet, hogy ez is egy újságcikk-intarzia, buszon kifülelt beszélgetésfoszlány, vagy valami, a dada és az új-érzékenység koccanása a boncasztalon, akkor viszont utánérzés, vulgarizálás, egy bonyolult helyzet szimplifikálása, amivel elég rendesen el vagyunk árasztva amúgy is. Szegény emberiség mindig is el volt árasztva utánérzésekkel, szimplifikálásokkal, olyan költeményekkel, amelyeknek még önmagukhoz sem volt figyelmük, türelmük, invenciójuk, kíváncsiságuk, a költészet mégis virágzott. Mostanában is olvasok újabbnál újabb, bátor, meglepő, nagy tudást alázattal és erővel mozgató verseket, s jóllehet egy példából igazán érdemes általánosítani, azért ez a kötet szerintem mégsem ok lemondani a kortárs líráról.
Smid Róbert: Amikor Juhász Tibor debütált az Ez nem az a környékkel, ha jól emlékszem, a közéleti kérdések felé orientálódó kortárs magyar irodalomban, különösképp a prózában – többek közt Borbély Szilárd Nincstelenekjének, illetve (az értelmezői szilenciumra ítéltségének lejárta miatt?) Tar Sándor életművének szélesebb körben történő újrafelfedezésének hatására is – a szegénységnarratívák egyfajta konjunktúrája volt megfigyelhető. Juhász első kötete számomra kiemelkedett az akkoriban születő művek közül, nemcsak azért, mert nehezebb feladatnak gondolom ezt a diskurzust a lírában pozicionálni, hanem azért is, mert a szépelgés és a nyomorpornó könnyű megoldásait egyaránt mellőzte. És Juhász tartotta magát ehhez az Amire telikben is; Horváth Imre Olivér szerepesszéje helyesen azonosít egyfajta antropológusi szemléletet a kötetben, azonban ezt vele ellentétben nem gondolom kisajátításnak vagy bitorlásnak. Míg a debütkötetben egy kívülről jött beszélővel dolgozott Juhász, addig ebben a mostaniban már megtörtént az asszimiláció, nem egyetlen, mindent magába foglaló megszólalói szólamból épül fel a kötet. Ezt jelzi, hogy a versbeszéd tulajdonképpen teljesen átengedi a környék lakóinak a szót, szétszóródik azok megnyilatkozásaiban, márpedig a fokalizáció volt az Ez nem az a környék egyik uralkodó poetikai alakzata is. Az Amire telik nóvuma, hogy itt nem feltétlenül csak a legelesettebbek hangja alkotja a mondást, hanem a róluk szóló, objektív értekező és szubjektív, sztereotip ítéleteket megfogalmazó beszédmódok is. És ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megértsük: a periféria Juhásznál nem csak a szegénységet vagy a kulturális javakhoz való korlátozott hozzáférést jelenti; az elesettség nála az egyáltalában vett életélvezeti képtelenség, a pusztán a túlélésre berendezett élet örömtelensége. Tehát nem más, mint a legnagyobb nyomor természetes közegként való felfogása, szinte biológiai imprintje az egyénben, amivel együtt jár az ehhez való kényszerű (kényszeres?) alkalmazkodás életstratégiája kizárólagossága – bármi máshoz képtelenek alkalmazkodni azok az emberek, akikről Juhász kötete beszél, lásd ehhez az A Mária Valéria című verset.
2. Mit gondol – kritikusként vagy alkotóként – a kortárs költészet azon tendenciájáról, amely a lírai nyelv dísztelenedéseként, prózaivá válásaként, depoetizálódásaként írható le? Mik lehetne ennek a folyamatnak a „poétikai tétjei”, hogyan válik ez nyelvi eseménnyé?
Závada Péter: Idő és hozzáértés hiányában csak a körkérdés második elemére utalnék részletesebben, illetve ezzel kapcsolatosan tennék föl néhány kérdést. Mohácsi Balázs A szegénység krónikása címmel határozott és szigorú véleményt fogalmazott meg Juhász Tibor Amire telik című, nemrég megjelent verseskötetéről. Meglátásai egy részét, különösen azt, ami a programszerűség kérdését illeti, visszaolvasta a korábbi Juhász-kötetekre is. Nem lévén lírakritikus, Juhász Tibor költészetét nem áll módomban megítélni, de annyit elárulok, hogy a verseket (újra)olvasva lényegesen meggyőzőbbnek és működőképesebbnek találtam „leíró dísztelenségüket”, ökonomikus visszafogottságukat, mint Mohácsi. Személy szerint semmivel sem rokonszenvezek kevésbé a 2010-es években (részint az újholdas hagyomány továbbélésének, részint pedig az angolszász lírafordítás újraindulásának köszönhetően) ismét közkedveltté vált, visszafogott és szűkszavú versbeszéddel, mint a manapság gyakori (eredetileg Juhász Ferenchez és a népi szürrealizmushoz köthető) termékeny pazarlás vagy növényi burjánzás esztétikájával.
Ahogy azokkal a jelentős avantgárd hatásokkal sem, melyek mindkét útvonalat sűrűn behálózzák. Takács Zsuzsa alábbi, megrendítő erejű sorai:
„Ott járkáltál altatás közben
a Kék Golyó utcán.
Ó, Kék Golyó! Végigszáguld
a burkolaton, leüti, aki áll”
(Ott járkáltál altatás közben).
ugyanolyan, ha nem épp meggyőzőbb költői potenciállal rendelkeznek, mint egy sűrű szövésű Juhász Ferenc-vers. Szelíden vitatkoznék tehát azzal az állítással, melyet Mohácsi Balázs a következőképp fogalmaz meg írásában: „Ez […] a diagnózis mindenekelőtt természetesen rólam, az én olvasásmódomról szól, talán mégis képes megvilágítani, mi a gondom Juhász új írásaival. Tulajdonképpen az a – feljebb még puritán poétikának nevezett – nyelvi ugar (vagy stílszerűen: nyelvi szegregátum?), ami nemegyszer arra késztet, hogy megkérdőjelezzem a szövegek költészet és/vagy irodalom voltát. Amennyiben a műnek volnának metapoétikus ambíciói – mint ahogyan egyébként az utóbbi időben Juhász több kortársának művei mutatnak ilyen ambíciókat –, ez akár érdekes is lehetne. De nem látok ilyen törekvéseket Juhásznál.”
Juhász Tibor költészete miért ne közeledhetne a szikárság és kopárság nyelvi mezsgyéje felé anélkül, hogy kiírná magát a költészetből? Megkockáztatom, hogy a szaknyelv, főként a különböző tudományok zsargonja, így többek között a geográfia, a biológia, a matematika vagy épp a szociológia szótára hétköznapitól eltérő, aprólékos és gazdag nyelve miatt már önmagában is rendkívüli poétikai téteket hordoz, és versbe emelésükkel a szerző képes kitágítani a megszólalás hagyományosabb kereteit. Nem vagyok tehát meggyőződve róla, hogy érdemes ilyen szigorúan meghúznunk a műnemek közötti határvonalakat.
Mohácsi szerint Juhász Tibornál nem fedezhetőek föl metapoétikus ambíciók, a szövegek – ha jól értem – nem gondolkodnak arról, ahogyan megszólalnak, a nyelv nem reflektál önmaga megalkotottságára és a versek témájára, ily módon nincs különösebb poétikai célkitűzése. Fölmerülhet azonban a kérdés, hogy mi más lenne az önmagáról gondolkodó nyelv működésének tanúbizonysága Juhász esetében, ha nem az, hogy a versek a sivár és ingerszegény környezetet hasonlóan díszítetlen és eszköztelen nyelvvel igyekeznek megragadni? „Amikor akár imitációval, akár readymade-kollázzsal a szakszövegek vagy a zsurnál műfajok nyelvével kísérletezik, mintha annak se a költői nyelv határainak a tágítása lenne a célja – mint ahogy felfogásomban ennek a játéknak általában –, nem a bikkfanyelv poétikai potenciálját kutatja. Mindennek tematikai jelentősége van.” – folytatódik a bírálat. Nem lehet, hogy épp a költőietlennek titulált beszédmódok lírába emelése tágítja a versnyelv határait? És így ez már nem csak poétikai vagy stilisztikai, hanem műfaj- és műnemelméleti kérdés is.
Fölmerülhet továbbá, hogy vajon hogyan lehetnek a nyelviektől függetlenek a tematikus tétek? Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása című kötetében, a Trakl Budapesten ciklusban például a gyártelepek mechanikus, szenvtelen monotonitását, kopár dísztelenségét tematikusan és nyelvileg is a végsőkig fokozza, mígnem a sorok szintaxisa teljesen fölszakadozik, és már csak a szintagmák gömbcsuklói tartják össze a szétszerelt alkatrészeket. A töredékességnek tehát szemantikai tétjei is vannak, így válik a témaválasztás nyelvi ekvivalensévé. (Számos remek verset olvashatunk hasonló stílusban Tóth Kinga All Machine kötetében, de Elke Erb, Monika Rinck vagy Daniel Falb német szerzők szövegei közt is.)
„elhelyezkedve az állásban,
folyamatos fölhasználás,
éber ellenőrzés
a kivezetések mentén,
kevés meleg a művelésben,
menetes emelők,
csigás süllyesztők,
könnyű kezelés reszelővel,
a fejlődés foltjai
összekapdosatlanul
a szűrők fölött,
távolodás a kockákban”
(Trakl Budapesten I. 3.)
A fenti példa tehát nem Juhász és Oravecz líranyelve közt igyekszik párhuzamot vonni, csupán arra igyekszik rámutatni, hogy milyen az, amikor a nyelvi megformáltság és a téma szétszálazhatatlan egységet alkotnak a szövegben. Noha ez a típusú versépítkezés föltehetőleg Mohácsi elvárásinak is megfelelne. Elképzelhető, hogy Juhász nem merészkedik olyan messzire a szintaxis fölbontásában, a szakszövegek stiláris lehetőségeinek kiaknázásban, mint Oravecz, de mintha erre kísérleteket mégis csak tenne, ha mással nem,
az ingerszegénység hatásmechanizmusának játékba léptetésével. Ennek ellenére a puritánság Mohácsi szerint nemcsak, hogy a próza terrénuma felé tolja a juhászi versbeszédet, de legvégül az elveszti költészet jellegét is. Mohácsi írásában Oraveczet is megidézi mint előképet, hogy alátámassza érvelését Juhász programszerű puritanizmusával szemben, erre pedig a költőelőd kései szövegeit hozza föl példának. Noha Mohácsi szerint Oravecz „történeti jelentősége elvitathatatlan”, számára mégis „megkérdőjelezhető hagyományelem”. Az ok pedig nem más, mint hogy „depoetizáló programja” (vajon melyik Oravecz-kötetet nevezhetjük nyugodt szívvel tisztán költőietlennek?) mára kifulladt, vagy „túlfutott”, és a Távozó fa vagy még inkább az Alkonynapló kései versei inkább tűnnek „magánérdekű feljegyzéseknek” mintsem verseknek. „Megítélésem szerint talán a műnemi-műfaji képlékenységnél is többről van itt szó: Oravecz azon a határvidéken jár, ahol a szöveg olykor megszűnik közérdekűnek lenni vagy tartalma, vagy megformáltsága miatt. Ráadásul van valami patetikus és önhitt abban az elképzelésben, hogy a dísztelenül odarakott szövegek megállnak magukban.” – írja Mohácsi. Zárásként tehát azt a kérdést fogalmaznám meg, hogy, ismerve az Oravecz-líra paradigmaváltó jelentőségét, vajon a kései versek vélt vagy valós tétnélkülisége, sikerületlensége indokolja-e azt, hogy „ne tűnjön magától értetődőnek a 2020-as években” egy lírikus számára „az oraveczi útra lépni”? Visszaolvasható-e egy korszakos életmű betetőzésének esetleges kudarca a korai versekre is, illetve azok kortársakra kifejtett hatására?
Láng Orsolya: Juhász Tibor kötete olyan koncept kötet, amilyenből sokat láttunk az elmúlt években, és mint ilyen, megvan a maga helye a sokszínű palettán. Egy adott témára épít, ez a szerző következetesen építkező életművének választott hangja. A szegregált kisebbség képviselőit megszólaltatni mindig szükségszerű, tehát itt az elégtelenség kérdése nem a tendenciózus elkötelezettség kapcsán merülhet fel, legfeljebb a megszólaló költői hang egyediségét, nóvum-jellegét illetően. Nincsenek adott megoldások arra, hogy hogyan lehetne nyelvileg leképezni bizonyos társadalmi rétegeket – gondoljunk itt a Móricz vagy Tamási Áron parasztpárbeszédeivel kapcsolatos vitákra, atájnyelv vagy az adott társadalmi közeg hiteles rekonstruálhatóságára. Most hirtelen Varga Mátyás Hallásgyakorlatok vagy Bognár Péter Bulvár című kötete jut eszembe mint nyelvteremtő példák, mindkettő néprajzi gyűjtés, „hallott“ anyagból dolgozó. De egyetlen partikuláris megoldás sem tartalmazza az általános megoldást.
Selyem Zsuzsa: Az iskolai irodalomtanítás – néhány bátor kivételtől eltekintve – valahogy még mindig úgy képzeli megemészthetővé tenni a költészetet, hogy felsoroltatja a költői képeket, a „díszeket”, ami nyilvánvaló tévedés, mögötte kényelmi és kockázathárítói megfontolások állnak, hogy ne kelljen szembesülni a művészet szubverzív, felforgató természetével. A posztmodern nyelv- és retorikacentrikus költészete sem csak „játék” volt (már akkor kirázott a hideg ettől a „játék”-tól), KAF 80-as, 90-es évekbeli bravúrjai nem csak, hogy is mondjam, intellektuális élményt jelentenek, hanem érzést is, még ha a recepciót akkoriban ez nem foglalkoztatta. (Elég baj ez, a nem privilegizáltakhoz csak a kereskedelemnek és a populizmusnak volt néhány tényleg keresetlen szava.) Még annyit, csak hogy tisztázzam, honnan beszélek: szerintem az igazán jó művek mindig kilógnak saját koruk stílusirányzatából. És, ugyancsak szerintem, bár nyilván ezt se én találtam ki, a nagy versek poétikai események, amiben benne van az is, hogy nyelvi esemény, ugyanakkor egzisztenciális esemény is, világ- és önérzékelésünk árnyaltabbá válik általa.
Következésképpen, részemről semmi gond az ún. dísztelenedéssel, Anne Carson csodálatosan komplex költészetében sem találunk díszeket. Találunk viszont meglepő kapcsolódásokat, újragondoltatja velünk a nagy történeteinket, olyan helyeken mutatja meg, micsoda szépségek rejtőznek, amelyekre a legkevésbé számítottunk.
A kortárs versnyelv egyszerűsödési tendenciája összefügg a relativizmus és a pluralitás kommodifikálásával (annak az episztemológiai belátásnak, hogy nincsen egy igazság, szabadon áradhat a retorika, az ígéretkufár politikusok a legfőbb haszonélvezői), összefügg az olvasás, mint emberi tevékenység visszaszorulásával, összefügg a társadalmi berendezkedéssel, és e kettő következményével, hogy a döntéshozásból, az anyagi javak és eszközök feletti diszponálásból kirekesztett emberek egyre többen vagyunk. Materiális értelemben viszont a vers a legelérhetőbb művészeti forma (nem kell hozzá se filmgyár, se szerkesztőség), és úgy tűnhet, nem kell éveken át egy hangszeren gyakorolni, hogy érvényesen megszólalhassuk.
Se szavak, se grammatikák. Szabadsághiányos, megfeleléskényszeres közeg. A piac tudatos vagy tudatlan fetisizálása. Néha az az érzésem, hogy még a reklámipar is bátrabban kísérletezik, több kockázatot vállal, mint a kortárs (nem csak a magyar kortárs) irodalom. Ami cserében a gátlástalan önreklámozás terén kapott szárnyra. Alig is marad idő és kedv írásra. Ha viszont egy jelenség fontos számodra (legyen az akár egy váratlan szókapcsolat, legyen egy ritmus, egy korábban nem észlelt jelenség), addig nem nyugszol, míg meg nem találod azt a kifejezési módot, ami túl van azon, hogy egy adott kor irodalmi elvárásainak próbáljon megfelelni.
Smid Róbert: Nem szeretem ezt a depoetizáció szót, miközben, persze, tisztában vagyok vele, hogy a Tandori-, Petri-, de még a Parti Nagy-recepciónak is kedvelt kifejezése. Számomra olyasmit sugall, mintha a poetika additív dolog lenne, ezért valahogy ki lehet vonni egy versből – ugyanez a dísztelenségre is igaz lehet, mert akkor az alakzatokat és trópusokat végső soron a vers díszeinek gondoljuk? Ezért volt az az érzésem, hogy Mohácsi a kritikájában Pandora szelencéjét nyitotta fel, amikor abbéli szkepszisének adott hangot: a szerzői intencióval kötött szerződésen túl mi szavatolja, hogy tényleg lírát olvas. Ugyanakkor Nyerges Gábor Ádám joggal figyelmeztet arra, hogy az Amire telik nyers, szikár versbeszéde hordoz poetikai veszteségeket, és jó érzékkel veszi észre ennek nyomát a véletlenszerű verszárlatokban. Ezt megfontolva azt javasolnám, hogy a debütkötet felől értelmezzük ezt a szikárabbá válást: amikor az Ez nem az a környékben a megszólaló ráhallgatott a környezetére, illetve hangot adott neki, akkor a közeg beszédmódjából a poetikait, az általa poetikusnak hallottat, a hétköznapi beszédben megbúvó lírait emelte ki – nem mellesleg, ha a Kitartót olvassuk, nyilvánvalóvá válhat, hogy az ebbe a környezetbe történő bevezetődés analóg viszonyban van a költői nyelvtalálással is. Az Amire telikben azonban a versbeszéd úgy lett kialakítva, hogy egyértelművé teszi, a debütkötet végére megtalált versnyelvvel ez az út lezárult, még egyszer nem lehet a környék poetikájának elsajátítási folyamatát inszcenírozni, ezért kapunk helyette polifón lírát, amely valóban lehet dísztelen, de a diskurzusok egymás mellé tételével mindazonáltal a metonímiát beírja ennek a poézisnek a metatrópusaként – hovatovább a metonímia (szinekdoché) volt Juhász debütkötetének is az uralkodó alakzata, a jelenlegiben pedig például az Örökség vagy a Cegajosok című verseknél is kulcsszerephez jut ez az alakzat.
Fekete Richárd: Remélem, sehogyan sem válik „nyelvi esemény”-é, e szókapcsolattól ugyanis egyetemista korom óta kiráz a hideg. Komolyabban: kéziratban olvastam Mohácsi Balázs kritikáját, egy-két dolgot meg is változtatott a javaslatomra, ez persze fordítva is megtörtént, mégiscsak egy műhelyben dolgozunk. Pár gondolat a kritikáról: a depoetizálódásról írtakkal szemben vannak fenntartásaim. Egyrészt: a „miért tördeled versbe a prózát?” számomra nem fajsúlyos kérdés, főleg mert Juhász Tibor könyvében a depoetizált beszédmód (továbbá az értekező próza stílusa) mellérendelő viszonyban van több más regiszterrel, a poétikai koncepció részeként. Másrészt: Mohácsi Balázs egyik alapproblémája, hogy fenntartásai vannak Oravecz Imre írásművészetével, legalábbis azzal, amit a szerző a Távozó fa óta végez, és ennek folytatásaként értelmezi az Amire teliket. Szerintem viszont legalább annyit szedett fel Juhász Oravecz második könyvéből (Egy földterület növénytakarójának változása), mint az újabbakból. A metapoétikus eszközök alkalmazása valóban lehetséges ellenpontja a műnemi kísérletezésnek, ugyanakkor van más módja annak, hogy az irodalom/nem irodalom kérdéskör valódi téttel bírjon versszövegben. Három meglehetősen eltérő példa: Varga Mátyás Hallásgyakorlatok című kötete kollázstechnikával illesztett össze lopott élőnyelvi megnyilatkozásokat, Fodor Ákos haikuköltészetének egyik kedvelt fogása a köznyelvi szentenciák újraértelmezése, Fenyvesi Ottó több hosszúverse pedig sokszor verssorokba tördelt, intenzív retorikájú prózának hat. A sor természetesen folytatható. Ami fontosabb: az érvelésekből az derül ki, hogy a dísztelen vers kritikusainak nem csupán a depoetizálódással van bajuk, hanem a depoetizáltság melletti deretorizáltsággal. Ha a trópusok mellett minimalizálódnak az alakzatok, tehát ha egytónusúvá válik a versbeszéd, az számomra is problémát jelent (tényleg az ingergazdag költészet híve vagyok). Ellenben egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a lírafordulat egyes köteteinek, ciklusainak dísztelen költői nyelvhasználata erősebb hatású volna mostanában, mint az utóbbi évtizedekben. Kényelmes megoldás felsorolni pár nevet, mondjuk azok közül, akik 2021-ben jelentkeztek kötettel: Tóth Krisztina részben, a fiatalabb Székely Szabolcs teljes egészében klasszikus formákkal dolgozik, Schein Gábor vagy az egyébként csodás formaművész Markó Béla az élőbeszédhez közelebb álló könyveket írtak. Mindketten pazar módon mutatják meg, hogy milyen zsigeri (Schein), illetve ravasz (Markó) szövegszervezési módok állnak rendelkezésre a köznyelvi regiszterhez közelebbi pályán. S ne feledjük: a kevesebb trópus a megfelelő formában – épp különállása okán – nagyobbat szólhat, ennek a retorizált változatát minimum a Semmiért Egészen óta ismerjük. A magam részéről tehát más kérdés tűnik fontosnak: biztos, hogy a kortárs költészet azon tendenciáját, amely a lírai nyelv dísztelenedéseként, prózaivá válásaként, depoetizálódásaként írható le, feltétlenül a teljes dísztelenség előzményeként kell tekinteni? Egyben: biztos, hogy ez a tendencia erősebb a korábbiaknál? Utolsó gondolat: a fentiekből csak részben derül ki, hogy a technicista költészet híve vagyok (ami nem jelenti azt, hogy ne tudnám tolerálni vagy élvezni a dísztelenebb költészetet). A szakma szoros értelemben vett technikai részét célszerű tisztességes módon elsajátítani annak is, aki egyébként nem nyelte le a metronómot, máskülönben – s erre Juhász-kritikájában Mohácsi Balázs is utal – egy idő után beszűkülhet a kihívás játéktere. A huszadik század nagy formabontói közül végül sokan klasszicizálódtak abban az értelemben, hogy visszatértek a kötöttebb formákhoz, a metrikához és a rímekhez. Valószínűleg ez nem független attól, hogy poétikailag kimerült a kísérletezés.
3. Mohácsi – egyéb szövegekre is hivatkozva – fölveti, hogy „az utóbbi évek irodalmi termelésében olyan tendencia is jelen van, amely nem a nyelvi teljesítményt részesíti előnyben”, hanem a(z akár trendszerűnek is tűnő) társadalmi-közéleti témákat, „issue”-kat, ügyeket. (Ezek egyike az ún. „szegénységirodalom”, „szocioköltészet”.) Mi a véleménye erről a trendről, fontos-e, hogy a különböző ügyek megmutatása egyben poétikai tétekkel is társuljon?
Láng Orsolya: Korunk megengedő az egyenetlenség felé, hiszen fogyasztói társadalomban élünk – használati tárgyainkban beépített elévülés van, és mindössze két év garancia szavatolt. Ez hatással van mindenre: az irodalom befogadói horizontja is idomul. Az olvasók élettartama sajnos nem növekszik arányosan a megjelent kötetek számával. Nincs idő nyelvi kihívásokra, a primér jelentésátvitel előnyt élvez a nehezen dekódolható szövegekkel szemben. És még csak itt sem ítélném könnyen fogyasztható irodalomnak az Amire telik című kötetet. Kétlem, hogy bárki, aki időtöltésként vagy instant irodalmi élmény reményében kézbe veszi, örömét lelné benne. Ha önálló kötetként hagy is némi kívánnivalót maga után, ezt mérsékeli az az atipikus jellemvonás, hogy egy tematikus struktúra része, és mint ilyen, eleve és önmagában elő- és utóélettel rendelkezik. Nem hiszem, hogy ebben az esetben a nyelvi teljesítmény hanyatlását kellene siratnunk: inkább örüljünk a résenlétnek, a melegen tartott nézőpontnak. Hangot adni a perifériának (vagy akár csak szinten tartani a róla való beszédet) érzésem szerint nagyobb téttel bír, mint a formai bravúr.
Fekete Richárd: Persze, hogy fontos! Ha nincs poétikai tét, félreteszem a könyvet, ez ilyen egyszerű. Kritikusként elvileg az a dolgom, hogy egy kötet értékét az invenció alapján ítéljem meg, a mindenkori irodalmi hagyomány égiszében. Ugyanakkor nincs gondom a trendi témákat feldolgozó művekkel, pontosabban a jelenséggel. Értsd: nem gondolom, hogy az esztétikai értékítéletem mindenek felett állna, akkor sem, ha egyébként szeretek érvelni mellette. Élvezettel olvasom a vitriolos kritikát, de nem vagyok kemény tollú szerző. Azt sem gondolom, hogy a szűk értelemben vett szakmám értékítéletének jelentőségét túl kellene becsülni (ahogy nem szabad lebecsülni sem). Mohácsi Balázs szavaival élve: „van valami patetikus és önhitt abban az elképzelésben”, hogy a trendszerű témaválasztás jelensége a reflexió és a tematizálás útján megzabolázható. Ennél jómagam cinikusabb vagyok. Már annak is örülök, ha a nem irodalmár ismerőseim igényes nyelven megírt könyveket olvasnak olyan problémákról, amiket a sajátjaiknak éreznek.
A trendkövetés ráadásul egyáltalán nem csak az utóbbi évek irodalmi termelésére igaz. Tágabb irodalomtörténeti tekintettel egészen könnyű hasonló jelenségeket felfedezni, ráadásul az intézményrendszer sok esetben tényleg díjazza a lektűrt, de ismétlem, ezzel nincs nagy baj. A fanyalgás alapja a kontrasztos gondolkodás, viszont nem látom túl sok értelmét, hogy a díjakat/eladási adatokat/könyvbemutatók látogatottságát/kritikai visszhangot bezzeg-logikával kezeljük. Talán egy hirtelen pozícióváltással szemléltethető az álláspontom: hat éve írtam egy verseskötetet, amely különösebb probléma nélkül címkézhető szocioköltészetként. A megíráshoz kaptam egy ösztöndíjat, a megjelenés után adtam pár interjút, és lejött hat-hét pozitív kritika nívós fórumokon. Hódított a slam poetry, túl voltunk az Édes hazám-antológián, sok fiatalabb és középnemzedéki költő szólalt meg közéleti kérdésekben. A kérdésben felvázolt kontextus körvonalai tehát látszottak, ám a szegénységtéma még kevésbé volt szem előtt, pedig már két éve megjelent a Nincstelenek. Eszem ágában nem volt azon gondolkozni, hogy miért nincs nagyobb visszahangja a kötetnek, két okból: egy könyv önértéke és intézményi elismerése nem feltétlenül jár együtt, másrészt a kötet korántsem volt a 2015-ös irodalmi termés legerősebb darabja. S ha száz fős bemutatók, sok-sok utánnyomás és díjak kísérték volna az útját, az sem tette volna jobb könyvvé. Ahogy én látom, a szegénység témájában születnek erős könyvek és születnek gyengébbek is. Aztán ez a trend szép lassan maga után fogja vonni a formai automatizációt (sőt, már el is kezdte). Abban a társadalmi-politikai kontextusban viszont, amelyben 2021-ben élünk, teljesen indokolt a közéleti irodalom és a szegénységirodalom jelenléte. A formai automatizáció pedig nem jelenti, hogy ne volna további muníció a témában. A kritika egyik legfontosabb szerepe – amiről a körkérdés valójában szól – az én felfogásomban épp az, hogy felfedezze az invenciót, miközben a polemikus térben – ahelyett, hogy az igazságtalanságon rágódna – jól érzi magát. Remélhetőleg.
Selyem Zsuzsa: Teljes mértékben együtt tudok rezdülni Mohácsi Balázs újabb problematizáló írásával, még ha túlkompenzálja is helyenként négy évvel ezelőtti vitaindító kritikáját Parti Nagy Lajos Létbüféjéről, amit úgy összegeznék most, hogy az volt a gond, hogy Parti Nagy nem volt elég szoció, nem implikálódott saját költői világába, illetve ennek, a posztmodern világkép szerint, nem is látta tétjét. Nem akart autentikus lenni, elmaradt a katarzis. Azóta pedig egyre autentikusabb mindenki, ügyezünk nyakra-főre, mégis elmarad a katarzis. Oké, ezt most nagyon lecsupaszítottam, bocs.
Amit viszont Mohácsi cikkéhez képest másképpen gondolok, az a válasz a költőinek szánt kérdésre, miszerint: „vajon nem fog-e lassacskán kiüresedni a szegénységtematika”? Szóval nem. Ahogy nem üresedik ki lassacskán a halál-issue, nem üresedik ki az emberről gondolkodás; a szegények, hogy egy klasszikust idézzek, mindig velünk maradnak. Mohácsi írásának kiindulópontjával sem az a baj, szerintem, hogy megint a szegénységről, erről a lerágott csontról költ, hanem hogy úgy csinálja, mintha csupán borzongást akarna okozni a puszta tények felsorolásával egy legendásan megképzett, valójában fiktív körúti irodalmi berekben. Számomra, szemben Mohácsival, nem az a gond, hogy Juhász Tibor „tudatossága tematikai, de nem poétikai”, hanem elsősorban az, ha a tudatosság még szociológiai vagy etikai szinten is felületes. Kész fogalmakkal, előítéletekkel, panelekkel dolgozni, ez számomra probléma, első blikkre unom, miközben tudom, hogy veszélyes lehet, és foglalkozni kéne vele. Szerintem inkább az a hiba, ha maga a szegénység mint állapot is adottnak van véve. Ha elég közel mennénk, és nem eltartott, biztonságosnak vélt pózból rakosgatnánk szavakat egymás mellé, akkor nem a szegénységhorrorral rémisztgetéssel maradnánk, hanem feltárulnának érzékelhető helyzetek, és óhatatlanul esztétikai dimenziót is kapna a szöveg.
Mohácsi egy nem megfogalmazott, csak jelzett fenntartással ugyan, de hivatkozik Milbacher Róbert dohogására is, miszerint a „magas” irodalom „lektűrösödik”, amely írást szintén most olvastam el, mert megjelenése idején egyszerűen nem éreztem tétjét, hogy ilyen elavult, átgondolatlan kifejezésekkel élő szöveggel foglalkozzam. Az „elnőklaposodás” szójáték a maga látens hímfetisiszta attitűdjével most csak megerősített abban, hogy egy régi szép időket visszasíró feuilleton-nak olvasására egyszerűen nem kaptam meghívást.
De itt élünk, ilyen a kultúránk, ilyenre csináltuk. Vagy annyira képtelenek vagyunk függetlenedni a kétosztatú logikától, a mindennapi közéleti ellenségképzési gyakorlatoktól, hogy még az irodalmi műveket is kettévágjuk témára, formára. Kiegyenesedtek az agytekervényeink, a lelkünknek annyi, a szívünk is a végét járja, amin persze, a közéleti állapotokat látva, nincs mit csodálkozni. Mohácsi írásában kicsit túlleng szerintem az inga, amit megértek, és a kérdésbe foglalt állítással, miszerint a versbe poétikai tét is kell a probléma mellé, abszolút egyetértek, de miért még mindig az inga? Tartalmon és formán kívül sokkal több dolog van folyamatban, ami egy szöveget verssé tesz, szerintem relevánsabb megközelítés volna a vers belső autonómiája, megképzett kapcsolódásainak mennyisége és minősége, nézőpontjának variabilitása, invenciója, hogy korábban nem érzékelt jelenségeket is érzékelhetővé tegyen.
Smid Róbert: Az előző kérdésre adott válaszom első felével összhangban azt mondanám, hogy nem lehet irodalmivá tenni valamit, vagy legalábbis nem olyan egyszerűen, ahogy egy történetből csinálnak egy musicalt – márpedig Mohácsi azon kijelentése (túl azon, hogy a ’90-es évek magyar kritikai életének vulgárformalista szólamait idézi), hogy „egyébként nincs ideológiai vitám a művel”, az utóbbi (musicales) adaptációs paradigmához viszi közelebb annak elgondolhatóságát, miként képes az irodalom „social issue”-kat tematizálni. Ugyanakkor Mohácsi jól ismerte fel, hogy Juhásznál van egy program, ez már a debütálásakor is érezhető, a fülszövegben olvasható volt. Abban viszont már nem vagyok annyira biztos, hogy megéri ennek a szerzői programnak alárendelni a líraolvasást, akkora jelentőséget tulajdonítani neki, mint azt ő tette a kritikájában. Az ilyesfajta referencializálás, a kötet szerzőnek való ilyen mértékű kiutalása ugyanis egészen extrém mértékekig elvihető. Például azért, mert én is Észak-Kelet-Magyarországról származom, szükségszerűen jobban kellene-e értenem Juhász költészetét? Ha innen, a Nógrád melletti gyermekkoromból olvasom, akkor eltagadhatatlanul benne van az Amire telikben az a típusú szegénység, amely Hevest és Nógrádot jellemzi, és ami más, mint amit Szabolcsban vagy Budapesten láttam – és vélhetőleg különbözik attól is, amit Pécsett, Baranyában láthatnék, ezt meg Mohácsi ismeri nálam sokkal jobban. Az a teljesítmény, amire a közügyeket tematizáló irodalom képes lehet, véleményem szerint komparatív távlatban mutatkozik meg. Mondjuk, hogy mennyire kultúr-, sőt régióspecifikusak a szegénységről szóló narratívák szerkezetei: míg nálunk egy közösségben a szegények közötti rétegződésre fókuszálnak a művek, így megjelenhet a szegénységben a valakihez képesti relatív gazdagság, illetve a félelem a még lejjebb csúszástól, és az emiatti kikülönülési kísérletek görcsösségének artikulációja, addig – hogy valami aktuálisat mondjak – az általam régóta kedvelt, de az olyan produktumok, mint a Snowpiercer, az Oscar-díjas Élősködők vagy a Netflixet az elmúlt héten felrobbantó Squid Game miatt itthon is nagyobb népszerűségre szert tett dél-koreai filmek és sorozatok, melyek amúgy szépen lekövetik az ottani XX. századi irodalom témaválasztásait, a szegénységet úgy mutatják be, hogy mindig a hatalmasokat teszik modulatív pozícióba, és így a kiszolgáltatottak rétegződése tulajdonképpen egy eleve meglévő különbségnek a rendszer miatti szükségszerű reprodukciójaként fogható fel.
(A borítókép Juhász Tibor verseskötete front borítójának felhasználásával készült. A vita második része Kustos Júlia, Melhardt Gergő és Nagygéci Kovács József részvételével itt olvasható.)
Hozzászólások