Kortárs fórum: vita az újabb költészet fejleményeiről (2.)

Az Alföld körkérdése Mohácsi Balázs Juhász Tibor verseskönyvéről írott kritikája nyomán

Az Alföld folyóirat online felületén Mohácsi Balázs A szegénység krónikása címmel önreflexív és problémafelvető, a könyvet a kortárs költészet (irodalom) általános szempontjai felől is kérdező bírálatot írt Juhász Tibor Amire telik című könyvéről. Úgy éreztük, hogy mind az írás, mind a verseskötet több olyan fontos kérdést pedzeget (a költészet prózaisága, poétikai és társadalmi tétek viszony, szegénységirodalom stb.), amelyek szélesebb körű megvitatása is érdekes és hasznos volna. Körkérdésünkkel több, a vonatkozó kérdésekben föltételezésünk szerint érdekelt kritikust és költőt is megkerestünk. Hálásan köszönjük a válaszadóknak a munkájukat és markáns gondolataikat, Mohácsi Balázsnak és Juhász Tibornak pedig a konstruktív viszonyulást egy olyan helyzetben, amelyben alkotásaik hatványozottan ki vannak téve a bírálatoknak is. A vitaanyag első részében Fekete Richárd, Láng Orsolya, Selyem Zsuzsa, Smid Róbert és Závada Péter válaszait tettük közzé, ezúttal Kustos Júlia, Melhardt Gergő és Nagygéci Kovács József fogalmazza meg gondolatait.

Kustos Júlia költő, kritikus (fotó: Schuller Vladimir)

1. Önnek milyen a viszonya Juhász Tibor könyvéhez (könyveihez), hogyan látja az Amire telik című kötet helyét, teljesítményét a kortárs irodalom összefüggésében?

Kustos Júlia: Juhász Tibor életművével mostanában kezdtem ismerkedni, a „helyét” ezért nehéz lenne pontosan bemérni. Még mielőtt nekiláttam volna az Amire teliknek, egy szegénységirodalommal foglalkozó kurzusom olvasmánylistájának végére, a legközelebbi kortárs szekciójába illesztettem volna Tar Sándor, Bari Károly, Fejes Endre művei alá. A versek nyelvi megoldásai viszont ennek az újragondolására ösztönöztek – és ez az újragondolás még mindig folyamatban van.

Melhardt Gergő: Juhász Tibor szerintem generációnk, az 1990 után születettek tehetségesebbjei közé tartozik, de köteteiben nem egy sikerületlenséget (kihagyott ziccert, átgondolatlanságot, slendriánságot) találni. A Salgó blues tárcanovellái szerintem elég jól megírt zsánerképek, akárcsak az új verseskötet darabjai. Van köztük néhány kitűnően megcsinált szöveg. De a megszólalásnak (a novellákat és a verseket is mindig meghatározó) alapszituációja szerintem etikailag, politikailag kifogásolható. Ha igaz, amit kiolvasni vélek Juhász szövegeiből, szövegeinek fő célkitűzése politikai: a társadalom marginalizált csoportjait (cigánytelepen, mélyszegénységben élőket) kívánja reprezentálni, élethelyzetükre, annak botrányos tarthatatlanságára felhívni a figyelmet. A probléma szerintem az ehhez választott irodalmi eszközökben rejlik. A prózában és versben is használt „résztvevő megfigyelői”, riporteri szerzőfigurának – aki valójában csak egy tekintet – a következetes használatát érzem problematikusnak. A puszta deskripció csak illúzió. Igen gyakran fordul át ugyanis a résztvevő megfigyelés a megfigyelt helyzetek felülről (vagy kívülről) látásába, és emiatt a szereplők és élethelyzeteik rezervátumnak látszanak: olyan egzotikumnak, érdekességnek, amit le lehet írni, érzékletesen be lehet mutatni, de ami végső soron a mi világunktól elkülönülten létezik (mármint azokétól, akikhez Juhász szövegei eljutnak). Mindig „ők” vannak. Nincsen átjárás, nincsen szolidaritás. És nem azért nem lehet sikeres Juhász írásainak politikai stratégiája, nem azért kifogásolható, mert nem mutat kiutat, nem kínál alternatívát – ezt nem várnám el tőle –, hanem azért, de azért nagyon is, mert e szövegek vakok arra, hogy a nyomorban élő szereplők és az őket figyelő, róluk hírt adó tekintet világa egymással összefügg, egymásért felelős, hiszen egy rendszer részei. (A Salgó blues kötetzáró novellája árulja el, talán nem tudatos őszinteséggel, hogy az elbeszélő valójában tényleg nem szeretne segíteni az általa megírt, nyomorban élő embereken.) Az elbeszélői tekintet önbecsapásának pedig az olvasó is hajlamos felülni, azt híve, hogy politikailag helyeset gondol és cselekszik, noha igazán semmit sem gondol és semmit sem cselekszik. Amit esetleg mégis, az a fennálló rend megerősítése, ami énszerintem nem kívánatos.

Nagygéci Kovács József: Következetesen kitartó a szerző. Ezt dicséretnek szánom. Ahogy azt is, hogy érzékelhetően programszerűen készít kötetet. A kortárs irodalom összefüggésében úgy látom, helye van ennek a hangnak a sokféle és sokféléről szóló egyéb hangok között. Ugyan én a Salgó blues teljesítményét nem érzékelem megismétlődni, de nem azért, mert elfáradt volna a nyelv (vagy az általam feltételezett szándék), hanem azért, mert az említett előző kötet több izgalmat, meglepetést hozott. Az Amire telik többszólamúsága komoly változás egyébként, mert azzal kecsegtet, hogy bizonyos nem-belső nézőpontokból esetleg túl is lehet látni az épp leírt-elmondott nyomoron, hogy nem csak a szegénységet lehet látni, hanem ki lehet látni belőle. Azonban ez nem történik meg, ezért mondom kevésbé sikerültnek a kötetet az előzőeknél, e tekintetben főként az Ez nem az a környéknél. A Mohácsi-szövegben idézett Juhász-nyilatkozaton én nem ütköztem meg, főleg nem azon, hogy Juhász úgymond életművet akar építeni. Miért ne akarna? És ha akar, az hogy jön ide, mármint a kötet megítéléshez? Az idézett interjúrészlet folytatásában említettekkel sincs gondom, azzal, hogy „elképzelése szerint minden kötete más-más (poétikai) megközelítést alkalmazó feldolgozási kísérlete lenne a (mély)szegénység témakörének – amellyel, úgy hiszi, dolga, hivatása, küldetése van”. Miért ne lehetne? Kritikusként az a kérdés, hogy sikerül-e. Mármint a más-más poétikai megközelítés. A küldetéséhez végképp semmi közöm kritikusként, magamra nézve meg, parafrazeálva Esterházyt, azt is mondhatnám, hogy „ha írás közben küldetésem (az eredetiben: egy gondolatom) támad, fölugrok, és addig járkálok, míg el nem felejtem, és akkor folytathatom a munkát”. Küldetésteljesítési szándékból küldetésteljesítés vagy küldetésteljesítés-kudarc lesz, nem irodalom. Azt viszont, hogy ki mit akar kezdeni amúgy a világgal, vagy, hogy mi érdekli, mit tart fontosnak etc. az az ő dolga. Nekem sem ideológiai vitám, sem ideológiai egyetértésem nincs a művel, miért is lenne bármelyik? És ha lenne, az miért kellene, hogy befolyásoljon? Én vindikálom magamnak a jogot, hogy egy művet műként értékeljek. Esetünkben nem azért tartom jónak az Amire telik kötetet, mert Juhász szerzőnek küldetése van, hanem mert jól van megírva. (Mivel én nem kritikát írok most, nem kell argumentálnom. Amúgy illenék.) És azért tartom jobbnak az előzőt, a Salgó bluest, mert az meg jobban, az Ez nem az a környéket meg azért, mert hozza, amit ígér. Ha Juhász Tibornak szüksége volna tanácsra, akkor azt mondanám, hogy a jó szegénységkönyvben nem több szegénység van, hanem több jó. (Lásd ehhez Balla Zsófia remek mondatát, ezt: „kompetensebb könyvhöz nem nőbbnek vagy férfibbnak kell lenni, hanem jobb írónak”.) Viszont eszem ágában sincs tanácsolni.

Melhardt Gergő kritikus (fotó: Herr Martin; forrás: litera.hu)

2. Mit gondol – kritikusként vagy alkotóként – a kortárs költészet azon tendenciájáról, amely a lírai nyelv dísztelenedéseként, prózaivá válásaként, depoetizálódásaként írható le? Mik lehetne ennek a folyamatnak a „poétikai tétjei”, hogyan válik ez nyelvi eseménnyé?

Kustos Júlia: A Mohácsi kritikájában kifogásolt és még több hasonló szövegrész (ebben a gondolatmenetben az, hogy a versként tördelt szöveg más forrásból származik-e, vagy sem, irreleváns) valóban felveti a problémát: mitől vers egy vers? Nos, számomra attól (is), hogy megszólaltat egy hangot, kísérletet tesz ironikus megszólalásmódra, dekonstrukcióra, önreflexióra vagy kritikára (a költészeti hagyomány poétikai megoldásait célozva és/vagy tematikai fókusszal) vagy hangot ad egy társadalmi rétegnek. Akár. Carol Ann Duffy költészete kapcsán az első nagymonográfiában idéznek olyan kritikusokat, akik a költő hangját túl egyszerűnek, túl könnyen befogadhatónak (mondjuk ki, amit valószínűleg kerülgetett a szerző: hülyebiztosnak) tartották, és a nyelvi egyszerűséget számon is kérték rajta. (Persze egyes költők szerint a babérkoszorú társadalmi felelősségvállalásként is értelmezhető. Duffy speciel szerintem így értelmezte.) De legalább ugyanennyire vers az is, aminek belső gondolatritmusa, metrikája, termékeny soráthajlásai, hangulatisága stb. van, tehát valami olyat tár elénk, ami az irodalomtudomány szókincsével szövegszerűsíthető, racionalizálható, de alapvetően inkább a „szép”, a „borzongató”, a „működő” kategóriái alapján írhatók le. És Duffy erre is képes volt hivatali ideje alatt (és azóta is).

Mindazonáltal nem vagyok benne biztos, hogy a depoetizált hang nem éppen a túldíszítettségtől, a pátosztól, a kifigurázhatóságtól való félelemnek szól, és nem az iróniától való egyenes elzárkózás eszköze volna. Ebben az esetben a saját poétikai hagyományunk és az oktatási rendszer kliséi (például századforduló szerzőinek bohém zsenikultusza, majd az az elleni küzdelem) is eredményezhették ezt a megszólalásmódot.

Melhardt Gergő: A kérdést eggyel általánosabb szinten érdemes fölvetni, mert nem csak a költészet érintett. (Általánosságokban fogalmazok, annak fenntartásával, hogy egyes alkotókról, egyes művekről mindezek szöges ellentétét is ki lehetne mutatni.)

Szóval szerintem az elmúlt évek prózájára legalább ugyanannyira jellemző a formai kérdések iránti közöny, a poétikai innovációra törekvés hiánya, mint a lírára. A próza esetében ezt a jelenséget általában (a konszenzuális tévhit szerint a posztmodernben állítólagosan lapátra tett) „történet” visszatéréseként írja le a kritika.

A költészet nyelvének dísztelenedése, amennyire látom, leginkább Petri és Kemény (kisebb részben Szijj és Marno) hatásának, pontosabban a Telep csoport ezekre vonatkozó olvasatai hatásának következménye. (Gondoljunk bele: milyen más lenne a fiatal költészet, ha a telepesek mondjuk Téreyt olvasnak! Vagy… vagy…) Az ő versbeszédük lett a költészet anyanyelve, de elég felemásan megértve. Felemásan azért, mert említett szerzőknél a dísztelenség alatt mindig kibújik a dísz, a prózaiság gyakran alattomosan csúszik át emelkedett költőiségbe, hogy a végeredmény mindig úgy legyen lírai, hogy közben alaposan el is gondolkodtat ennek a líraiságnak a mibenlétéről. Hogy erős formatudatukról, verstani, műfaji kreativitásukról, kezdeményező készségükről ne is szóljak. Költészetüknek ezen összetevőit viszont nem, csak dísztelen, prózai nyelvét vették át a kb. 2000 utáni nemzedékek, a formai kísérletezés hajlama, sőt talán a vers nyelvi műalkotásként felfogása nélkül. (A verstan és más poétikai ismeretek eljelentéktelenedtek, sőt, mintha a mai huszon-harmincas szerzők számára effélék nem is léteznének és soha nem is léteztek volna. [Általánosítás.]) Az újítások – mivel valamilyen újítás mindig kell, és mindig van is – tehát tartalmi, gondolati, tematikus oldalról érkezhetnek a fiatal költészetbe. Innen a traumaköltészet, ökoköltészet stb. tünékeny fogalmai; sőt, a közéleti költészetet is ide sorolom. (Ezek a kritika közhelyei, az pedig szerintem szintén kérdéses, szerencsés-e, ha a kritika fogalmai költői irányzatok büszke önmeghatározásává válnak.)

Nagygéci Kovács József: Mondható, hogy van ilyen tendencia, de az is, hogy tendenciák mindig vannak. (Vannak – értsd: felfedeződnek. Felfedezik, szóvá teszik – mert különben miből élnének? – a teoretikusok.) Mi ebben a meglepő? Meg még az is mondható, hogy a lírai nyelv dísztelenedése mint tendencia mellett tudnék sorolni lírai nyelv újradíszítési tendenciát is, de a legjobb, amikor egy-egy költői életműből ehhez is és ahhoz is lehet sorolni műveket, köteteket. Legjobb: egy köteten belül találni díszített s dísztelen lírai nyelvre példát. Hirtelen ezek a kötetek jutnak eszembe: Székely Szabolcs: A beszélgetés története, Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt, Szolcsányi Ákos: Piros. És még akkor meg sem fogalmaztam pontosan, hogy mit is jelent konkrétan a dísztelenedés. A köznyelvi, nem közérdekű közlést csak csupán? A Mohácsi-szövegben idézett Oravecz-szöveg például szerintem épp hogy nem depoetizált. Mert a fordulat, ahogy az utolsó sorban egy vád argumentációs eszközeként megjelenik a szöveg szerzőjének korábbi kötete, az egy ragyogó poetikai megoldás. Az benne a ragyogó (és poetikai), ahogy egy hétköznapi biografikus jelenetbe odakeveredik, belekeveredik az irodalom. És ez szerintem egészen lírai (és önreflektív és még egy cseppet ironikus is, van benne humor, ami pont, hogy nem szárazat jelent). És azt is gondolom, hogy amikor egy szerző, esetünkben Juhász Tibor mottóba idéz egy másikat, az nem önleleplezés, mert nem tudom elképzelni, hogy valaki úgy titkolózik, hogy közben névvel idéz. Mintha bűnözne, áfa-csaló vagy hűtlen szerető, és akkor hopp, lelepleződik. Számára ez a poétika fontos, hatása így vagy úgy van, tiszteli stb. Jogában áll. De én eleve nem tudom, nem tudhatom, hogy milyen hagyományt kíván követni a szerző, ez derüljön ki a szövegből számomra. Már ha fontos, hogy kiderüljön. (Szerintem nem annyira fontos.)

Nagygéci Kovács József kritikus, szerkesztő (fotó: Bertalan Johanna)

3. Mohácsi – egyéb szövegekre is hivatkozva – fölveti, hogy „az utóbbi évek irodalmi termelésében olyan tendencia is jelen van, amely nem a nyelvi teljesítményt részesíti előnyben”, hanem a(z akár trendszerűnek is tűnő) társadalmi-közéleti témákat, „issue”-kat, ügyeket. (Ezek egyike az ún. „szegénységirodalom”, „szocioköltészet”.) Mi a véleménye erről a trendről, fontos-e, hogy a különböző ügyek megmutatása egyben poétikai tétekkel is társuljon?

Kustos Júlia: A művész és a művészet „feladata”, szerepvállalása és motivációja (olvasók és szerkesztők nagy szerencséjére egyaránt) lelki alkatonként és vérmérsékletenként eltérő. Az, hogy a társadalmi-közéleti témákat az irodalom belépteti saját terébe, nem újkeletű – nyelvenként, kultúránként, kormányzatonként fel-felüti a fejét hasonló kezdeményezés. Három irodalmi korszak, három hang (három „nyelvi teljesítmény”) az elmúlt évemből: Byron, Barrett Browning, Duffy. És ha igazán körültekintő szeretnék lenni, a végtelenségig sorolhatnám azt is, hogy mennyi mindent nevezhetünk (akár pejoratívan) „issue”-nak (saját magam irodalmi produktumait sem kímélve), tudván, hogy a társadalmi érzékenység szempontjából fontos témák még nem garantálják a sikerültséget. És véleményem szerint a társadalmilag releváns témát (bár érdemes lenne megállni itt is, ez mit jelent tulajdonképpen: az író vagy az értelmező dönti-e el, hogy a szöveget, miután a szerző elengedi, miként olvassuk?) körüljárni hivatott, nyelvileg sikerületlen szövegek tulajdonképpen egy hajszállal sem jobbak vagy rosszabbak a nyelvileg sikerületlen felnövekedés-verseknél, szerelmi csalódásokat, veszteségélményt tematizáló alkotásoknál, vagy éppen a halált váró utolsó verseinknél – csupán annyiban mások, hogy utóbbiak kritikájakor a kritikus nem kell, hogy annyit szabadkozzon érzéketlenségén. Viszont érdekes módon a sikerületlen szerelmes verseken, poszttelepes szárnycsapásokon, felnövekedés- és ökolírán tapasztalatom szerint viszonylag kevesen kérik számon annak teljesítményét a programszerűség tükrében. Avagy kit mi érdekel jobban: a penészedő falak a cigánysoron vagy még egy emlék a nagymama naftalinszagú szekrényéről, az egyetlen helyről, ahol még szerettek minket?

Melhardt Gergő: (Folytatom az előző kérdésre adott válaszomat.) A tematikus alapú kategóriák rendkívül gyorsan elavulnak. Szemben a belsőnek mondható, poétikai, műfaji és történetiséggel bíró kategóriákkal. A gondolkozás öngyilkossága, ha „szegénységirodalom” címszó alá rendelve tárgyalunk egymástól poétikailag homlokegyenest különböző műveket (sőt: szerzőket, mint Mohácsi a kritikájában: említett szerzőinek persze jellemzően csak egy-egy műve tartozik ebbe a kategóriába!). Ahogy Az atléta halála nem „sportregény”, nem „szegénységregény” a Nincstelenek. És nem „betegségregény” az Utazás a koponyám körül vagy a Luther kutyái, nem „orvosregény” a Fejtől s lábtól, nem „szorongásnovellákat” ír Szvoren Edina, és nem „aparegény” a Harmonia caelestis meg a TündérVölgy (pedig milyen divatos kategória volt ez is egykor!). Ha valami kizárólagosan valamiről szól, de nem számít, hogyan teszi ezt, akkor főleg publicisztikai érvénye van, amivel semmi probléma nincs, de az nem váltható át egy az egyben irodalmi értékre. A művek, amelyekről beszélünk, sok értéket hordoznak, de nem (vagy nem csak) a témájuk miatt.

Ha egy mű valamilyen ügy közlésére csupaszítja magát (és az „nem társul poétikai tétekkel is”), akkor didaktikus lesz, és nemzeti hagyományaink szerint a didaxist a publicisztika és a pedagógia körébe utaljuk, hogy ott használatba kerüljön vagy valamit illusztráljon. Ezért a didaktikus szöveget nem tartjuk irodalomnak, maradandó értéknek, mert az „irodalmi” szövegtől azt várjuk – nem én, hanem a magyar irodalmi gondolkodás hagyományai, amelyekben élünk, politikai ideológiáktól függetlenül –, hogy társadalmi funkciója önmaga olvasása legyen, ne pedig a tanítás szándéka, ne a benne megfogalmazott állítások igazságértéke, referencialitása. Az aktivista irodalom sem használata körülményeivel, hanem saját irodalmi (poétikai és gondolati) teljesítményével agitál.

Az utóbbi időszakban a magyar irodalom erősen politizálódott, és ez történt az irodalomról szóló beszéddel is. Szerintem önbecsapás azt hinni, hogy létezik „szigorúan esztétikai bírálat” (Mohácsi), mert társadalmi szituációkban léteznek a szövegek is, a befogadók is, a kritikának helyet adó intézmények is stb., és akkor járunk el jól, ha e társadalmi helyzeteket megismerjük, feltárjuk, reflektálttá tesszük. Ebben a „társadalmi-közéleti ügyeket képviselő” kortárs művek abszolúte élen járnak. De jelentős irodalmi művek szerintem csak azok lesznek, amelyek képesek e helyzetekhez kötöttségükön túl is érvényes állításokat megfogalmazni; amelyek egyaránt tudnak gondolati mélységben és mesterségbeli tudásban (tehát formailag is) újdonságot hozni. Ilyen művet ma keveset látok, de lehet, hogy minden korban hasonló arányok léteztek (csak nekem nincs összehasonlítási alapom). Vagyis kevés kortárs irodalmi mű tud nekem meglepetést okozni; annál jobban örülök, amikor egynek sikerül.

Nagygéci Kovács József: „A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen – meg egy kevés ténta.” – mondja Esterházy, és a mondat igazságát érdemes általánosan érteni, tehát, hogy minden toll hegyén, nem csak az egyikek vagy másikok tolla hegyén (a tuggyukki-kről nem is beszélve). E témában üdítő volt olvasni Milbacher Róbert írását, különösen, amikor ezt mondja: „éppen a történetisége révén a »nemzeti giccset« nem nehéz felismerni, míg nehezebben beazonosítható a »liberális giccs«, amely hasonló tendenciának az eredménye. […] Tehát, amikor az ember sokfélesége, az előítéletek káros mivolta, az idegenség és/vagy barbárság be nem fogadása és kirekesztése szervezi egy szöveg főbb témáit, akkor az értelmezés során legfeljebb a jól ismert narratívák felismerése és újramondása zajlik, nem pedig az ezek alapját képező világnézet korrekciója, ami az önmagunkkal való szembenézés helyett a buborékunkba való bezárkózásra késztet”. Ehhez mindössze annyit tennék hozzá, hogy amíg ez a „valami” a szöveg főbb témáit szervezi, addig nekem se olvasóként, se kritikusként nincs különösebb dolgom vele. Egyrészt mert az első irodalmi szövegek megszületése óta az ember és az emberrel kapcsolatos dolgok szervezik a témákat (mindenféle relációkban inkluzíve Isten, istenek), másrészt, ha unom a témát, legfeljebb nem olvasom el, vagy újra. Jó legyen a szöveg, és akkor akármilyen a téma, jó lesz a szöveg (tételmondat: „akkor jó egy szöveg, ha jó”). Szerintem Juhász kötete, mint fentebb írtam, jó. Éppen ezért nem kérdés számomra, hogy a benne megjelenő „issue” trendi vagy sem, és ebből is következik számomra, hogy az sem érdekelne, ha ideologikus volna. (Nem az.)

Egyebekben az ideologikusság sem zavar, annyira legalább is nem, mint Milbachert. Csak mosolygok, ha kilóg az ideolóláb. Nem csak szépíróknál, amúgy. Nem is oly régen egy (egyébként komoly és alapos) kritikustól azt olvastam, hogy az általa kritizált szerző szövegeinek világa olyan, hogy – és itt következtek a nemirodalmi, hanem ideologikus részletek –: előbb-utóbb muszáj lesz nagyon komoly kritika alá vetni, mert, ha ez nem változik, akkor az a „nem megengedhető” kategóriába kerül. Egyetértek azzal, hogy vannak nem megengedhető dolgok a világban – tisztességes ember nem csinálja, a többieknek meg tilos –, de számomra ez a nemmegengedés a művészetben, mondjuk egy szövegvilággal kapcsolatban… hogy is mondjam, nem megengedhető. Nem használ a művészetnek, ha a rendező, akinek igazgatói ciklusa utolsó idejében minden (értsd: minden) minden megmozdulását fenomenálisnak tartjuk. Nem használ, ha a Meseország mindenkié azért jó könyv, mert nemes célja volt a szerkesztőknek. Nem használ, hogy Wass Albert azért ragyogó/borzalmas szerző, mert, vagy, hogy a Hunyadi-filmről is már tudhatjuk előre, hogy jó lesz/nem lesz jó és hogy kik szerint lesz ez vagy az.

És még egy anekdot a közelmúltból, a nemrég elhunyt Kántor Péterről szól, aki hírét vette, hogy az akkor frissen megjelenő (és első és egyetlen) prózakötetéről (Egy kötéltáncos feljegyzései, Magvető, 2016 – az ÉS-ben megjelent tárcák gyűjteménye, ragyogó kötet, fantasztikus Nádler-képekkel beszélgető szövegek) szóló kritikájában az itt most nem nevesítendő szerző megpendítette, hogy jobb lenne, ha Kántor Péter maradna a verseknél. A felvetésre a költő nemes egyszerűséggel így reagált: az meg még jobb lenne, ha a kritikus maradna a kritikánál. Értsd: a mű kritikájánál.

(A borítókép Juhász Tibor verseskötete front borítójának felhasználásával készült. A vita első része itt olvasható.)

Hozzászólások