Az Alföld körkérdése Mohácsi Balázs Juhász Tibor verseskönyvéről írott kritikája nyomán
Az Alföld folyóirat online felületén Mohácsi Balázs A szegénység krónikása címmel önreflexív és problémafelvető, a könyvet a kortárs költészet (irodalom) általános szempontjai felől is kérdező bírálatot írt Juhász Tibor Amire telik című könyvéről. Úgy éreztük, hogy mind az írás, mind a verseskötet több olyan fontos kérdést pedzeget (a költészet prózaisága, poétikai és társadalmi tétek viszony, szegénységirodalom stb.), amelyek szélesebb körű megvitatása is érdekes és hasznos volna. Körkérdésünkkel több, a vonatkozó kérdésekben föltételezésünk szerint érdekelt kritikust és költőt is megkerestünk. Hálásan köszönjük a válaszadóknak a munkájukat és markáns gondolataikat, Mohácsi Balázsnak és Juhász Tibornak pedig a konstruktív viszonyulást egy olyan helyzetben, amelyben alkotásaik hatványozottan ki vannak téve a bírálatoknak is. A vitaanyag első részében Fekete Richárd, Láng Orsolya, Selyem Zsuzsa, Smid Róbert és Závada Péter válaszait tettük közzé, második körben pedig Kustos Júlia, Melhardt Gergő és Nagygéci Kovács József fogalmazta meg gondolatait. Ezúttal Kész Orsolya, Nagy Tamás és Pinczési Botond szólal meg.
1. Önnek milyen a viszonya Juhász Tibor könyvéhez (könyveihez), hogyan látja az Amire telik című kötet helyét, teljesítményét a kortárs irodalom összefüggésében?
Kész Orsolya: Illetékesség hiányában csak a kérdés első részére válaszolnék: Juhász versbeszélőjének megfigyelő-személytelenségéről Mészöly Miklós Filmjének operatőr-elbeszélője jut eszembe. Igen ám, de a Film nem kizárólag a végletekig fokozott szenvtelenség és részvétlenség kamera-tekintetét mutatja meg, hanem annak kritikáját is adja, és egyszersmind felkínál egy újfajta beszédmódot. Ahogy Mészöly kamera-elbeszélőjének tüzetes és határsértő megfigyelése, „vizuális vallatása” ellenére sem tárulnak fel számára komolyabb összefüggések (azok ugyanis a látszólag távoli idő- és elbeszélésrétegek érintkezésen alapuló egymás mellé rendeléséből bontakoznak ki), úgy a Juhász versbeszélőjének leíró tekintetéből következő képi ábrázolás direktsége, élessége sem bizonyul elégségesnek. Ez nem a szöveg nyelvi ökonómiájával van összefüggésben, hanem a választott beszédpozícióval.
Megérzésem szerint az Amire telik intenciója az volna, hogy deskriptív beszédmódja ne csupán a nyomort rögzítse, hanem azt is tetten érje, ahogy a közkézen forgó társadalmi és kulturális beszédmódokon, zsargonokon keresztül végbe megy az egyes társadalmi csoportok megbélyegzése, kirekesztése; így a beszélő azoknak a nézőpontjához van közel, akik mintegy kívül esnek a szűkösség körén, például: „A szakértő szerint nem élelmet, életteret keresnek.”, vagy a tisztaság és a piszok ellentétpár gyakori kijátszása, a talált szövegek beemelése, amelyek a versekben a társadalmi kirekesztés, az alávetés ideologémájaiként lepleződnek le. Ezek az ellentétpárok a maguk sajátos dinamikájában alakítják a csoporthatárokat, felosztják a társadalmi teret, ezt azonban a szövegek nem folyamatában mutatják (azaz nem az érdekli a beszélőt, hogy mindez hogyan jött létre), hanem adottságként kezelik.
A szegények és a melósok ugyanott vannak, ahol egyébként is: a szegregátumokban. A „cameraman” ide vezetné az olvasót, ahol nem eltörlődik, hanem újra konstruálódik a mi-ők dichotómia, ahol „nekünk” kissé voyeurisztikusan hatalmunk van betekinteni azok akár legintimebb és védtelenebb pillanataiba is, akik kiszolgáltatottak a „mi” tekintetünknek. Számomra a tét az lehetne, hogy ne csak az váljék nyilvánvalóvá, hogy a látszólag mindennapi és ártalmatlannak tűnő fordulataink is egyes társadalmi csoportok megbélyegzésének, kizárásának az eszközei (például, hogy az élettér, a „mocskos” és ellenfogalma a „tiszta” a társadalmi kirekesztés, az alávetés mindenkori kelléke), hanem az is, hogy tehát akkor ez a létező (oppozicionális) rend nem adott, hanem létrejött, keletkezett, s ez azt jelenti, hogy bármikor megnyílhat a lehetőség az alakíthatóságára is. A kötetet akkor tartanám sikeresnek, ha nemcsak (kritikusan) szembesítene ezzel, hanem az elnyomás eufemisztikus vagy humanistának (le)leplezett nyelve helyett fölkínálna egy másik típusú nyelvi (és így viszonyulási) formát vagy pozíciót a csoportlogikából való kilépésre.
Nagy Tamás: Úgy vélem, Juhász Tibor első kötete (Ez nem az a környék) a 2010-es évek magyar irodalmának egyik kiemelkedő lírai alkotása. A könyv megjelenésekor, 2015-ben kezdtem komolyabban érdeklődni az irodalom iránt, zöldfülűként sokat segített az indulásban. Tetszett, hogy bevállalós, de arányosan oszlanak el benne a költői képek, nincs mindenhol tűzijáték. Szeretem az olyan alkotókat, akik nem félnek hibázni. A Salgó bluesnak a hangulata fogott meg, és az, hogy a szerző erkölcsi dilemmává tudta tenni a mások nyomorából való megélhetést. Nem véletlenül került be a Margó-díj tízes listájába. Az alulretorizált Amire telik kevésbé tetszik Juhász előző két kötetéhez képest. Mintha nem merne annyit kockáztatni. Ennek ellenére nem gondolom olyan „vészesnek” a helyzetet, mint ahogy Mohácsi Balázs felvázolta. Amíg az első két kötetében rendszerint a kívülálló vagy az interjúkészítő hangját tapasztaljuk (a Melegebb öl, A csörömpölés után című versek kivételével), addig az Amire telikben már a szegénység többször reprezentálódik az alanyi költészet segítségével, a lírai én mintegy részese lesz az adott világnak. Juhász ezzel új távlatot tud nyitni saját költészeti kifejezésmódjának megújulásában, ha a tematikán nem is szándékozik változtatni. A Vakvágány című vers pedig akaratlanul is eszembe juttatja Schiffer Pál Fekete vonat című szívszorító dokumentumfilmjét, amely számomra komplexebbé teszi a versek nyújtotta élményt. Mintha a kötet megfilmesített, szabolcsi verziójával találkoznánk.
Egyébként nem értem, miért kell minden áron az oraveczi hagyomány utódjaként pozicionálni Juhász legutóbbi könyvét. Bár Oravecznél és Juhásznál is tárgyias lírával szembesülünk, utóbbi jóval kevesebb olyan retorikai eszközt használ, mint az ismétlés, felsorolás vagy az ellentétezés. Egyelőre nem tudjuk, hogy ez tematikai különbségből ered-e. Ezen a ponton jutott eszembe a képviseleti költészet és Kulcsár Szabó Ernő írása (A magyar irodalom története 1945–1991; 45. o.): Az irodalom képviseleti jellegének ez a hagyománya a költői szó érvényét tekintve természetesen nagyszámú változatot hozott létre, amelybe többek közt a megjelenítő-tárgyias megszólalásmód is beletartozik. Persze, ezzel nem szeretném bekategorizálni a szerzőt, csupán jelezni, hogy nemrég még ez állt közel az irodalmi koordinátarendszerben történő önmeghatározásához. A Szkholion 2021/1. számában érdekes interjút adott Juhász, itt felmerül a képviseleti költészet fogalma, amellyel kapcsolatban a következőt nyilatkozta: „Az az igazság, hogy mostanra már a képviseleti költészet kifejezés is bántóan homogenizáló a számomra, jóllehet az elmúlt években én magam is sokszor ebből a hagyományból kiindulva határoztam meg a szépirodalmi munkásságomat.” Elmondása szerint e fogalom több okból is problémás, egyrészt a költő szerepe megkérdőjeleződik számára, másrészt elképzelhetetlennek tartja a képviseletét a hangjukat hallatni nem tudó embereknek, mert honnan tudhatnánk, milyen egy adott közösség hangja, ha nincs viszonyítási alap. Emiatt tett bibliográfiát a versek után, illetve váltakoztatta a szövegek beszélőit, hogy ne lehessen azt mondani, megtanulta egy társadalmi réteg nyelvét.
Pinczési Botond: Az Amire telik című könyv a Juhász-életmű eddig legjobban sikerült kötete. Igaz, ez a szegénységreprezentáció fénytörésében egyáltalán nem érhető tetten. Bár az első kötet és a Salgó blues című prózamű nagy mértékben épített a közvetítés dilemmáira, a harmadik könyvben fellelhető megszólalási alakzatok kevésbé egy krónikás attitűdjéről árulkodnak, tehát nem egy a képviseleti költészet kódjait magánviselő beszédmódként olvashatók. Az Amire telik azért hoz újat az életműben, mert abban egyszerre radikalizálódik a megszólító és a megszólított kilétének elbizonytalanítása a szám, személy váltakozásán keresztül, és egyszerre a tárgyakhoz való viszony válik a szövegek szervezőelvévé. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ennek metszetében világosodik meg a kötet Mohácsi Balázs által hiányolt mondandója, mégpedig a szavak és a dolgok viszonyrendszerében inszcenírozódó idegenség és otthontalanság tapasztalatvilága. Talán inkább erre hívja fel a figyelmet a kötet Oravecztől kölcsönzött mottója is, továbbá többek között ekképpen válik olvashatóvá egy öregasszony és egy fotel egymást kölcsönösen elhasználó kapcsolata (Post mortem), vagy a Sztálinvárosi gyerekek című szövegben a bámészkodó gyerekek érzékelése, akik nem képesek magukévá tenni a város látványát („bámulták a magasodó várost, a vakítóan / kék ég húzta össze a szemüket”, 15.), amely viszonyt már a címbeli szavak (történeti-temporális) különbözőségének ütköztetése is előrevetít. A Mohácsi által is citált és a versvégen didaktikusnak talált A város és alkotói című szöveghez, ha az otthontalanság tapasztalata felől közelítünk, akkor az „Elnéptelenedik a megyeszékhely” (20.) zárósor nem annyira a kisebb településekre jellemző népességcsökkenésre mutat rá, mint inkább arra, hogy sem a lakók, sem az alkotók nem tekinthetik sajátjuknak a várost, a városnak identikus értelemben nincs népe. Az idegenségtapasztalat azonban nemcsak a tárgyaknak való kiszolgáltatottságban, a világ formálásának lehetetlenségében érhető tetten, hanem a megértési folyamatban, így a nyelvvel szemben is létrejön. A Ráhagyás című vers lírai énje például azt állítja, hogy „a nyelv / lesz a legnagyobb jussod, / melyet csak azok értenek, / akikre ugyanezt hagyták” (50.), vagyis a nyelv nem hagyományként, örökségként jelenik meg, hanem a kölcsönös meg nem értés kontrolltükrében (hiszen a sorban jelentékenyebbnek tűnik a „csak”, mint az „azok”, ráadásul a mutató névmás is valamiféle távolságot képez a beszélő és közössége között), tehát a lírai énnek nem továbbadják, hanem a kölcsönös meg nem értést felismerve ráhagyják a nyelvét. Mindennek figyelembevételével az állítható, hogy Juhász Tibor legújabb kötete az életmű legsikerültebb darabja, amit a képviselet háttérbe szorítása és a tárgyias költészet felerősödése eredményezett. Szerencsétlenségnek mondható, hogy épp a Salgó blues előzte meg ezt a vállalkozást, mert motivikus szempontból könnyű kapcsolatot létesíteni a teljesen máshogy működő és eltérő műnemű kötetek között.
2. Mit gondol – kritikusként vagy alkotóként – a kortárs költészet azon tendenciájáról, amely a lírai nyelv dísztelenedéseként, prózaivá válásaként, depoetizálódásaként írható le? Mik lehetne ennek a folyamatnak a „poétikai tétjei”, hogyan válik ez nyelvi eseménnyé?
Kész Orsolya: Hogy van-e poétikai tétje egy „dísztelenedett”, „prózaivá vált”, „depoetizálódott” költői nyelvnek, azt el tudom dönteni egy konkrét szöveg vagy kötet esetében (meg tudom mondani, mondjuk a Juhász-kötetnél), de egészében véve ez egy beszédmód, se nem érvényesebb, se nem érvénytelenebb, mint más beszédmódok. Nem hiszem, hogy el lehetne választani a mű „tartalmát”, a közlést a „költői eszközöktől”. Egy picit az az érzésem, mintha Mohácsi ezt egy válságjelenségéként azonosítaná, pedig a történetszerűség, a szemlélődő, leíró jellegű prózába hajló megszólalás nem újdonság, a tudatosan depoetizált, alulretorizált nyelvhasználatnak jelentős hagyománya van (Kemény, Nemes Nagy, Petri, Borbély stb.).
Másrészt biztosan érzékelhető az a tendencia, amit nálam komolyabb szakemberek már évek óta leírtak, nagyon tömören arról van szó, hogy a posztmodern iróniára válaszul kritikai reakcióként megérkezett a komolyság és érzékenység, a posztmodern (nyelv)játékra az alulretorizáltság, „dísztelenedés”, arra a posztmodern gondolatra, hogy minden szimulákrum, relatív, állandótlan, a referencialitás és autenticitás iránti új igény, maszkok és alteregók helyett autobiografikus, vallomásos, alanyi megszólalás. Ugyanez érzékelhető a prózában is: a valóságreprezentációs igényben, az autofikció műfajának népszerűségében stb.
Ráadásul az irodalmi szövegek termelésének, terjesztésének és fogyasztásának/befogadásának a kontextusa, a figyelem ökonómiája is egészen megváltozott, és ezek valószínűleg szintén hatással vannak ezekre a poétikai tendenciákra. Persze, ezekből korántsem következik, hogy egyszer és mindenkorra le lett számolva az iróniával, a játékkal vagy a nyelvi reflexióval.
Nagy Tamás: Hogy a lírai nyelv miért egyszerűsödik, depoetizálódik vagy dísztelenedik el ennyire, arról legfeljebb sejtésem lehet. Talán az egyén magárahagyottsága, az emberi kapcsolatok kiüresedése miatt. Közrejátszhat az olvasói szokások változása is. (Talán Krasznahorkai László teszi magasra a lécet, amikor azt nyilatkozza, hogy az olvasói a saját méltóságukat kapják vissza, ha belekezdenek bármelyik regényébe, mert nem nézi hülyének őket, bízik benne, hogy képesek megbirkózni a szöveggel.) Talán a kései műfordítások vagy a lírafordulat szerzőinek hatása miatt. Vagy csak az ottliki axióma érvényesül, hogy minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság. Talán Mark Zuckerberg, a földönkívüliek, mi több, a magyar foci van hatással e metamorfózisra. Komolyra fordítva, úgy gondolom, a lírai nyelv túlzott eldísztelenedése csak akkor működik jól, ha erős gondolati lírával és az alakzatok megfelelő használatával társul. (Nem lehet mindenki Markó Béla.) Vékony jégen korcsolyázik, aki a trópusok hiányát alakzatokkal sem próbálja kiegyensúlyozni.
Azt is szokták mondani, hogy a traumát vagy traumatikus élményt átélt emberek nyelvezete egyszerűsödik. Valószínűleg az Amire telik esetében is beszélhetünk ilyesmiről, még akkor is, ha gyakran deskriptív jellegű versekkel találkozunk. Itt felmerülhet a kérdés, hogy mindez Juhász első verseskötetében mégis miért nem játszott ennyire fontos szerepet. Csak feltételezni tudom, hogy a Lyukóvölgy mélyebb szegénységet, megrázóbb élményt nyújthatott, mint a salgótarjáni közeg, amellyel – elköltözéséig – a szerző napi szinten találkozott. Amikor Mohácsi megkérdőjelezi Juhász szövegeinek költészeti és/vagy irodalomi voltát, túl szigorú és kissé maliciózus.
Pinczési Botond: Elsősorban olvasóként azt gondolom, hogy Juhász Tibor kötetében nagyon is vannak nyelvi események, de ezek finom, alig észrevehető nyelvi-poétikai eljárások, amelyek nehezebbé teszik a mű befogadását. Ami ezen processzusok finomságát adja, hogy ez első kötettel ellentétben, amelyben Juhász a nyelv metonimikus-metaforikus teljesítményeire még nagyban támaszkodott, most a harmadik kötetben a dísztelen, depoetizált nyelv az, amely teret enged az olvasói sztereotípiáknak. A már említett Ráhagyás című versben (akárcsak A város és alkotóiban) előbukkan a „nép”, amely egyfajta fedőszóként működik, így a keletkezett hiányt az olvasónak kell feltöltenie: „ezért egy nép nevével illetnek majd” (5.). Szemléletes példa lehet a Szükség című nyitóvers, mely bár a központozás révén valóban lezáródik, és értelmes mondatként hat („és a szegregátumra, mondjuk, / miattuk van szükség.”) (11.), de a sortörés és a mondat szavakká, elemekké bontása, annak szétszerelhetőségének felmutatása mintha nyitva hagyná a versvéget, így bővíthetővé teszi a mondatot, méghozzá a szegényekkel kapcsolatos sztereotip referenciák irányába, például: miattuk van szükség segélyprogramra (sic!). A sortörések jelentékenysége talán a Szem előtt című versben a legfeltűnőbb, ugyanis az „Először egy fürdőszobai balesetre / hivatkozott, később a kialvatlansággal / magyarázta a bal szeme alatti kékséget” (40.) kezdősorban a sortörés a hivatkozás és a magyarázkodás, tehát a nyelvi történés megkésettségét viszi színre. Erre izgalmasan reagál a cím, amely éppen valamiféle megelőzöttségre utal, így a versben csak az erőszakos cselekmény nyomai látszódnak, tehát a megszólító sosem tudja rajta kapni, szemmel tartani (szem előtt tartani?) az áldozatot, mindig csak vagy anticipálja az erőszak lehetőségét, vagy értesül az abúzus megtörténtéről. Jellemző poétikai eljárása a kötetnek a mondatok lebontásából való építkezés, amelyet mind a Fizetés nélkül, mind az Ahogyan otthon című versben az erőszaktett vagy annak lehetősége egyfaja szervezőerőként állít elő. Mindkét versben az igekötő hátrakerülése tulajdonítja a mondatoknak az óvatosság és a távolságtartás modalitását: „óvatosan érintette meg / az alak hátát a nyéllel” (28.), „Ingerülten simogatta meg a gyerek vállát, / vigyázott, nehogy / a tetűirtóval kezelt hajához érjen.” (39.) [Kiemelés tőlem.] Összességében elmondhatónak tűnik, hogy az Amire telik című kötet nyelvi eseményeinek nagyon is előidézője a díszítetlen poétika. Azonban azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy Juhász Tibor kötete prózai lenne, vagy hogy a kortárs líra tendenciaszerűen megy a próza irányába, inkább csak átalakulni látszanak a kortársak által érvényesnek tekintett lírai eszközök, így nyelvjátékok és rímek helyett a sortörések és a szórendek veszik át az uralmat.
3. Mohácsi – egyéb szövegekre is hivatkozva – fölveti, hogy „az utóbbi évek irodalmi termelésében olyan tendencia is jelen van, amely nem a nyelvi teljesítményt részesíti előnyben”, hanem a(z akár trendszerűnek is tűnő) társadalmi-közéleti témákat, „issue”-kat, ügyeket. (Ezek egyike az ún. „szegénységirodalom”, „szocioköltészet”.) Mi a véleménye erről a trendről, fontos-e, hogy a különböző ügyek megmutatása egyben poétikai tétekkel is társuljon?
Kész Orsolya: Röviden: azért van szegénységirodalom, mert van szegénység.
Persze, nem akarom megkerülni a kérdést, tény, hogy a legutóbbi évek szépirodalma látványosan fordult a szociálisan sérülékeny, marginalizált társadalmi csoportok felé. Számomra a nyelvi/kulturális, szociális, gazdasági, fizikai megfosztottságot tematizáló művek szembetűnő jelenléte azt sugallja, hogy úgy az alkotók, mind a szélesebb olvasóközönség részéről érkezik az az egyre sürgetőbb igény, hogy az irodalomnak igenis legyen társadalmi érdekeltsége, hogy ezek az alkotások segítsenek valamilyen módon számot vetni saját politikai, gazdasági vagy kulturális beágyazottságainkkal, járuljanak hozzá egy átfogóbb elemzéshez, alternatívák kereséséhez, az ön- és világértésünkhöz. Erre csak akkor képesek ezek a szövegek, ha poétikai tétekkel társulnának: persze, ebben nincs vita.
De hogy a szegénység egy „issue”, az nem újdonság: Margócsy István A szegénység a magyar irodalomban címmel adta ennek történeti vázlatát, nagyon izgalmas, hogy hogyan alakul a szegény, de az „erkölcsi romlástól tisztán maradt nép” képzete egészen addig a gondolatig, hogy aki szegény, az a legszegényebb, hogyan lesz egyre nyilvánvalóbb a szegénység anyagi, materiális jellege, ki a reprezentánsa „a szegénynek”, és milyen megküzdési lehetőségeket kínál az adott mű (vagy éppen állítja ezek lehetetlenségét), és ennek milyen kapcsolata van a kor társadalmi viszonyaival és kollektív képzeltével. Nagyon tanulságos lenne például megnézni komolyabban, hogy a szegénység esztétikai megkonstruáltsága, a szegénységről való beszéd tradíciói milyen esztétikai-ideológiai hagyományokba gyökereznek.
Mohácsi „szegénységirodalmi konjunktúráról” beszél, ám az a megérzésem, hogy az általa felsorolt szépirodalmi korpuszban a szegénység tematizálásának nagyon különböző érdekeltségű esztétikai ideológiái mutathatók ki. Elég jelentős szórás van a tekintetben, hogy a jelzett művek milyen társadalmi csoport, réteg, individuális vagy közösségi narratívájaként identifikálják és kontextualizálják a szegénységet. Abban is különbség van, hogy a magyar kritikai hagyományt erősen meghatározó „nyelv- és hangkölcsönzés” szemlélete hogyan jelenik meg ezekben a szövegekben, illetve maguk az alkotások hogyan alakítják, reflektálják a mások nevében szólás implicit hatalmi pozícióit, kihívásait, nyelvi paradoxonát. Ha valami közös ezekben a művekben (a témaválasztáson túl), akkor az az, hogy úgy tűnik, a létrehozott világon belül egyáltalán nem konstruálható meg, illetve feltételezhető bármely ideológiájú vagy formájú utópia. Engem inkább az foglalkoztat, hogy ez vajon miért van így, helyette miért csak egyéni (ki)szabadulási kísérletek (például Nincstelenek) vannak, vagy miért csak a transzcendens megváltás beteljesületlensége (például Sátántangó) merül fel?
Egyébként én kételkedem abban, hogy egyáltalán létezett-e valaha apolitikus költészet. Egyszerűen a nyelven és a nyelv által végzett munka társadalmi tevékenység, nem kell, hogy egy mű történelmi vagy társadalmi folyamatok illusztrációja legyen ahhoz, hogy „társadalmi-közéleti” és egyben poétikai tétekkel bírjon.
Nagy Tamás: Az elejével kezdem. Nem lehet így leegyszerűsíteni, hogy nyelvi teljesítmény vagy trendi tematika. Tény, hogy sok felkapott témát megjelenítő mű született, de azok – ilyen vagy olyan – nyelvi teljesítménnyel is társulnak. Valódi súllyal azonban csak kis részük bír. És azzal egyet tudok érteni, hogy egy igénytelenebb, lebutított nyelvezetű művet jobban el tudnak adni, ha trendi téma áll mögötte. Sőt, nem is a tematikával van a gond. Az olvasók gyakran a végletekig leegyszerűsített nyelvhasználatot keresik, mert azzal nem kell megküzdeniük. Égnek áll a hajam, amikor valakit emiatt Hemingwayhez vagy Toni Morrisonhoz hasonlítanak. (Néha tényleg az az érzésem, hogy a midcult lett az új highbrow.) Az utóbbi tíz év magyar irodalma miatt gondolkodóba estem, de még mindig nem tudom egyértelműen rávágni, hogy a szegénységirodalom felkapott lenne.
Egyébként sokszor a pályázatok is befolyásolják a témaválasztást. A The Sun folyóirat például előszeretettel várja a legradikálisabb politikai, kulturális vagy közéleti „issue”-kat magukba foglaló (maximum 7 ezer szavas) írásokat, ráadásul, a szerkesztők megítélése szerint, adott esetben sokkal jobban tud fizetni a maga 2000 dolláros felső limitjével, mint más folyóirat. Persze, fontosnak tartom, hogy poétikai téttel is társuljon az adott ügy, a művészi igényesség releváns számomra. Az újra vagy újszerűre is törekednünk kell, nem biztos, hogy jó ugyanazt a táncot járni más zenére.
Pinczési Botond: Irodalmi fogalomként értelmezhetetlen a „szocioköltészet” vagy a „szegénységirodalom” – még ha utóbbi legalább formai szintet tartalmazza is a szót. Nem véletlen, hogy az „azok helyett beszél, akiknek nincs nyelve” végletekig hajszolt felvetés mellett nem tudnak semmilyen irodalomtudományos produktivitást felmutatni ezen „issue”-k. Azonban, ha a politikai és gazdasági összefüggésekre nem vagyunk vakok, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy e kifejezések az eladhatóság kritériumának tesznek eleget (például kiváló alkalmat adnak egy-egy antológia elkészítésére). Persze, olvashatjuk valamiféle szegénységreprezentációként Juhász-kötetét is, csak akkor sivár, szociografikus prózaszövegeket kapunk költészet helyett. Juhász Tibor életműve épp arra lehet példa, hogy érdemes különszálazni a költői inspiráció, a könyvborítón ajánlott tematikus felvetés és az esztétikai tapasztalat irányait.
(A borítókép Juhász Tibor verseskötete front borítójának felhasználásával készült. A vita első része itt olvasható, a második pedig itt.)
Hozzászólások