Belső delta
Az eső ébresztett.
Órákkal korábban a zuhany hangja,
hallgattam, merre viszi a víz a hordalékot.
Aztán már nem feküdtem vissza,
megvártam, míg hangos csobogással
megtelik utánam a tartály.
Akkorra már hetek teltek el
a mozdulatlan hőségben.
A résekben kopni kezdett a fény.
Ő a pincébe költözött le,
én a szobát napjában
többször felsepertem.
Hajnalban a párkányról néztük
a lámpagömbökben forgó
fénytelen éjszaka kásás, öblös testét.
A platánlevelek megroggyantak
a rájuk szálló galamb súlya alatt.
A szabadság egy maroknyi toll,
mégis roppanni kész tőle a lélek,
veréshez szokott szívemet
magam szelídítem meg.
Amíg medrét vájja a folyó, száll a por.
Merengve néz az éj libegő cérnaszála,
a felfeslő múlt
céltalanul botorkál haza.
Zsebében csörgő csönd,
zavarában a kulcsokat nem találja.
Talán félúton van az igazság.
A reggeli hinta és az üveg között.
A galamb szoros tollai alatt,
a csattanás utáni csönd előtt,
ott, ahol a levegő bennreked.
Kerestem a szót az eső szagára.
Az ébredésre és a megújulásra,
hogy hol van az a kapcsoló,
ahol kivilágosodik az éjszaka.
Mert elfáradtam a bolyongásban.
Fülledt, mélyzöld beltenger lett a test,
vaksin tapogatózik benne a lélek.
A kapálózás már csak emlék a folyóról,
aki kanyargó út után ért ide,
és most a körfolyosón megáll.
Legyen bennem végre fény.
A kitakarózó lélek fehér árnyéka
a platánfa karcsú törzsére lép.
Hajnalban ment ki tusolni,
nedvesen feküdt vissza az ágyba.
A lepedő felitta, figyelmeztetett,
vigyázzak a lába nyomában
keletkezett tócsákra,
de mire zuhogni kezdett,
felszáradtak az utolsó cseppek is.
A sivatagban száraz a veríték,
nincs, ami hűtse a testet.
Az embert cukros forró lével
itatják, hogy tudja, nem több,
mint zümmögő szirmok feletti szárnyas bogár.
A test után a lélek is új ruhában repked.
És aki bátor, annak a homokdűne
megmutatja a szebbik arcát.
Így volt.
Reggelre megtelt a tartály,
volt pórusos levegő és tér,
kiszélesedett az ablakpárkány,
amin mint hídon át kezdtem
lépegetni a belső torkolat felé.
Öntözd, ami a tiéd, mondta.
Hordj a kiszáradt fák törzséhez vizet.
Amit hiábavalónak gondoltál,
gyakorold töretlenül.
Gondozd magadban az elárultakat.
Meghálálja az időt,
Isten úgy telik meg, mint a tenger öble.
Meghálálja a hallgatást is,
ahogy a testet megtölti értelemmel,
torkolatból nézve vissza eddigi életére,
és csak aztán költözik belé a lélek,
mikor már van otthona.
Mint egy hajnali zivatar nyáron,
a végtelennel fésüli ki a kacsos ágakat.
(Megjelent az Alföld 2021/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gál Boglárka munkája.)
Hozzászólások