Láng Orsolya Tejszobor című első kötete nemrégiben látott napvilágot az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. A szöveg középpontjában az elbeszélő és társának kapcsolata, majd szakítása áll. A narrátor – látszólag – a mindenkori jelenen innen, olykor attól kisebb időbeli távolságot felvéve regisztrálja az eseményeket és interakciókat, de néhol a gyermekkori emlékek is beszüremlenek a narratívába. Innen nézve az első fejezet (Tejfogak) némileg rendhagyó is, mivel az kizárólag a gyermekkor eseményeit beszéli el, mintegy magába sűrítve mindazt az élményanyagot, amelynek fragmentumai a későbbiekben még elő-előbukkannak. Nem imitálja az elbeszélő a gyermeki nyelvezetet, így nem töri meg a regény nyelvi homogenitását sem. De a szöveg nyilvánvalóan fel is hívja a figyelmet az elbeszélés retrospektív jellegére, amikor önleleplező gesztussal azt állítja: „Zorrónak öltözöm az álarcosbálon. Anyám szemceruzával húzza ki a bajuszom. Ő inkább a bohócot ajánlotta, de csak három év múlva engedtem neki.” (12.)
A narrátor a második fejezetben (Tenger) ismeri meg későbbi társát, s innentől fogva megszólalásai egyben a másik, a „te” megszólításai is, a líra beszédszituációját idézve fel ezzel az eljárással. Az aposztrophé eseményszerűségére többször rá is játszik, amikor a szöveg enyhe retrospekciója újra és újra jelen idejű elbeszélésbe csúszik át: „Így érkeztünk meg a szigetre, ahol a gépből kilépve meg kellett tanulnunk lélegezni. […] Ahogy ott fekszel, könyöködre támaszkodva, alig tudod rólam elfordítani a tekinteted.” (15.) Ilyen módon, úgy tűnhet, egybeesik az elbeszélés ideje és az elbeszélt események ideje – tehát a kapcsolatot alakulásában viszi színre az (el)beszélő, a megszólítottat pedig jelenlévőként tételezi. Ezt az olvasatot azonban keresztülhúzza, hogy habár a fabula könnyen azonosítható (azaz egy szerelmi viszony alakulását inszcenírozza), de a szüzsére kevéssé jellemző a kronológia – például a Sötétkamra című fejezet elején tél van, a vége felé már nyár, majd a következő fejezetben újra tél –, ami kizárja annak lehetőségét, hogy az elbeszélő a kimondás pillanatában élje át az eseményeket. Mindez nyilvánvalóvá válik, amikor a narrátor finoman reflektál az eseményektől való viszonylagos távolságára: „Kitámolygok hozzád, kiűzetve az álom birodalmából, még kényelmetlenül az ébrenlétben, a válladra hajtom a fejem, pedig olyan kicsi és könnyű vagy, hogy máig sem értem, hogyan hagyhattam el magam miattad.” (75–76.) Ez pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy a „te” megszólítása és ezzel jelenlévőként tételezése merő illúzió.
Ugyanakkor az aposztrophé alakzatáról szólva megkerülhetetlen az „én” megkonstruálásának kérdése, mivel a megszólítás aktusa biztosítja, hogy „színre vigye saját elhivatottságát” (Jonathan Culler, Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000/3, 377.). Ez az „én” az, akinek a megszólított „te” elvileg válaszolhat. De mielőtt ez problémaként felmerülhetne, az is kérdéses, ki ez az „én” a másikkal való kapcsolatában. Az elbeszélő és a megszólított szerelmét az egybetartozás és a függetlenség iránti vágy egymásnak feszülő és egymást kölcsönösen felszámoló energiái alakítják ki és építik le. Kettejük hasonlóságát, felcserélhetőségét a megszólított „te” több kijelentéssel is megerősíti – erre jó példa egy álomleírása: „»Egy éles kavicsra vagy kagylóra léphettél, mert hirtelen felkiáltottál: ’Vérzik! Vérzik!’. Amikor leguggoltam a lábadhoz, akkor vettem észre, hogy az én talpam alatt válik pirossá a föveny.«” (16.) Nem csak az álom, a valóság szintjén is azonosítódik a két karakter: „Valaki le akart festeni téged, de neked a városban volt dolgod, és nem tudtál a modellkedésre időt szakítani. Megkérdezted, nem volna-e kedvem helyetted ülni. »Hiszen mindegy, hogy te, vagy én«, mondtad.” (48.) A kapcsolat kezdetére visszatekintve az elbeszélő szintén úgy nyilatkozik társáról, hogy „a kölcsönösség ideje alatt egyértelműnek tűnt kettőnk felcserélhetősége, az, hogy én kiválthatlak téged” (80.). Ennek ellenére a kezdetet ugyanúgy meghatározza a narrátornak az eggyé válás mellett a különvalóságra való törekvése: „Türtőztetned kell magad, ne mozdulj utánam, hagyj távolodni. Én meg azt gondolom: ismerj meg magányosnak, akkor értékesebb lesz a társaságom.” (15.)
A Szabad/függő beszéd paradox játékot űz az olvasóval. Egyfelől az elején idézett hosszas párbeszéd – ami a fejezet mintegy negyedét teszi ki – fordulóiról nem árulja el, melyik tartozik az elbeszélőhöz, melyik a megszólítotthoz, a narrátor kommentárja nélkül így bizonyos fokú önállóságra tesz szert a másik. A szöveg ezen része tiszta diszkurzussá válik (a fejezet címe is nyilvánvaló önreflexivitással osztja két részre a benne foglalt szöveget, kiemelve a kétféle beszédmódot), amelyben a másik mint szubjektum jön létre. De a fordulók eredete éppenséggel ki is következtethető, ami által tartalmuk némileg árnyalódik. Ha „a szavak az én birtokomban vannak, te nem tudsz velük bánni” és a „végighallgatod kudarcos kísérleteimet arra, hogy beszéljek hozzád, tisztességesen válaszolsz, de ez csak egy elismerő visszhang” (100.) idézeteket az elbeszélőnek tulajdonítjuk, akkor a megszólítás sikeressége válik kétségessé, mely esetben minden csak pusztába kiáltott szó, a távollévő másik pedig már (értelmes) válaszadásra képtelen. A két olvasat nem egyszerűen két jelentést produkál – az utóbbi kétségkívül aláássa az előbbit. De a másik létezése már a szöveg egy jóval korábbi pontján elbizonytalanodik, éppen egy olyan pillanatban, amikor az elbeszélő levélben szintén szólni próbál a másikhoz: „Nem tudom, rajtam kívül tud-e másvalaki a létezésedről. Én nem tudok róla, így tehát nekem vagy.” (45.).
Habár a narrátor bevallottan vágyja a távolságot a megszólítottól, a valóságos eltávolodás az én elvesztésével fenyeget – mi több, egyenesen a halál lehetőségével kell számot vetnie. Ezt a következményt főleg áttételesen, metaforikusan veti fel: „Az ellened irányuló indulatnak függetlenségem igazolásaként tudtam örülni. Azt jelentette, hogy meg tudok állni melletted a saját lábamon. Ennek az ellenkezője akkor derült ki, amikor elléptél mellőlem. Elkezdtem dőlni feléd. […] Vállhajlatodba fúrtam arcom. »Temess el«, suttogtam a gödörbe” (71.). Illetve: „Máskor arra ocsúdok, hogy ami benned elmúlt, bennem nem folytatódhat. »Meghalt?«, kérdezte nagyapám, reménykedve nézve nagyanyám rezzenéstelen arcát. »De hát akkor nekem is meg kell halnom«, mondta ki evidenciaként.” (76.) Az elválás mégis csak sokkal később történik meg, annál is később, hogy az elbeszélő bejelenti: „Nem tudok már hozzá szólni, csak harmadik személyként említhetem.”(119.) Stílszerűen Személytelen névmás a címe a rákövetkező fejezetnek, amelyikben már valóban fontolgatja, próbálgatja a „te” „ő”-vé alakítását, a másik elszemélytelenítését. Végül ez a kísérlet is kudarcba fullad, de mielőtt visszaváltana a megszólításra, az elbeszélésben széthasad a másik alakja egy elbeszélt „ő”-re és egy megszólított „te”-re: „A te neved magamba temettem, és az ő nevét véstem a nehezék kőre.” (130.). A két névmás azonos vonatkozása kiolvasható a megelőző jelenetből, amelyben az elbeszélő és az egyes szám harmadik személlyel jelölt néhai társa megajándékozzák egymást ugyanannak a könyvnek egy-egy változatával. A páros könyv főszereplője egy hal és egy madár, vélhetőleg ugyanaz a Hal és Madár, akik a Tejszobor szövegébe ágyazott metanarratíva főszereplői, és akiknek a története metaforikusan kíséri, újrameséli az elbeszélő történetét. Az iménti idézet érthető úgy, hogy a „te” megszólítása már csak az „én”-en belül mehet végbe, hiszen az nincs jelen, halott („magamba temettem”), az „ő” pedig mindaz, ami megírható, elbeszélhető – a név a (sír)kövön, amely megmarad a „te” emlékezetéül.
Ezután az elbeszélő visszavált a megszólító pozícióra: „A távolság elé állítva szegezlek körbe a szavakkal, magamnak metszem ki alakod térből és időből. Visszaélek azzal, hogy félted az életed: mozdulatlanságra ítéllek.” (130.). Ezeket a bonyolult költői képeket nehéz volna egyértelműen megfejteni, többféle olvasatot is kínálhatnak. A „te” kimetszése térből és időből, mozdulatlanságra ítélése egyszerre kelti a halál és az örökkévalóság képzetét. A halál megfosztja az embert tértől, időtől, ilyen módon sem egyikben, sem másikban nem mozoghat tovább, sőt az elmúlás biztos jele a testi mozdulatlanság (mint rigor mortis). Ez az olvasat visszautal az eltávolodásra, de csak a másik halálát (elfelejtését) helyezi kilátásba. Ugyanakkor valakit kiragadni időből és térből, a kép vagy éppenséggel a szobor merevségébe zárni, megörökítés által is lehetséges. A szavakkal való kimetszés természetesen a szobrászat mellett az írás aktusát lépteti játékba a jelentésképzésben. Bármilyen is legyen ez a monumentumalkotás, célja az emlékeztetés, amely elvileg a felejtés ellen dolgozna. De – figyelmeztet Derrida – ez az archívum csakis az eredeti emlék helyébe lépve jöhet létre, amazt pusztulásra ítélve. (Vö. Jacques Derrida, Az archívum kínzó vágya / Wolfgang Ernst, Archívumok morajlása, ford. Bereczky Péter, Lénárt Tamás, Bp., Kijárat, 2008, 21.) A két olvasat tehát nemhogy nem zárja ki egymást, de meglepően összecseng.
Azután, hogy az elbeszélő azt állítja, „[n]em akartam újabb történetekkel gyarapodni, és a meglévők közül is csak párat akartam kimenekíteni” (137.), leginkább kényszerességnek hat az elbeszélés folytatása. Hogy mennyire nehéz lemondani a megszólalásról/megszólításról – hiszen azzal együtt a megszólított végleg elnémul –, újra a halál félelmével íródik körül: „Valaki úgy vélekedett, hogy a szirének hangjánál biztosabb halált jelent a hallgatásuk. […] …parttalan hallgatásod eláraszt, és sziklaszirtté változtat saját közepében.” (153.). A szövegből csak legvégül, az utolsó bekezdésben törlődik ki a „te”. A hegedülni tanulás – amely itt középpontba kerül – Visy Beatrix szerint (Madártávlat és halszemoptika, Műút, 2015054, 68.) a szakításból való sikeres kigyógyulást előjelezi. Az utolsó mondatban a holnap határozószó is valamifajta elmozdulást jelez a történtektől, az eddigi múltra irányultságot felváltja a jövő lehetősége.
Láng Orsolya prózája egy igen megfontolt, néhol talán kissé túl is gondolt alkotás. A zsúfolt, lírai nyelvezet, a metanarratívákkal körbeszőtt, komplex narráció többet tartogat annál, mint amit ezen elemzés feltár, ugyanakkor éppen ez a rendkívüli esztétikai igény buktathatja el az olvasás élvezhetőségét. Érzékenysége mégis megkapó, sejtelmessége nem hagyja nyugodni az olvasót – a szöveg végül is eléri célját, és összességében egy kifejezetten ígéretes írót körvonalaz.
Láng Orsolya: Tejszobor, Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2015
(Megjelent az Alföld 2016/7. számában.)
(Kiemelt kép: Könyvesblog)
Hozzászólások