A vitorlarúdról, avagy a piréz szer­zetes

„Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve, több vérrel be­mocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt ki­rablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük… A mellém beosztott egyik kozákkal (Összesen 5-en voltak!) felszedettem az iratokat és na­gyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez…”

A legújabb kutatások fényében föltehető, hogy báró August von Heydte ezredes, akinek fentebb idézett tanúvallomására alapozódik az úgynevezett Ispánkút-el­mélet, óvatos fogalmazással is bizalmasnak nevezhető kapcsolatokat ápolt a cári tit­kosrendőrséggel. Az utókor ezt a vallomást Petőfi halálának és jeltelen tömegsírba kerülésének közvetett bizonyítékaként tartja számon. A papírok ugyanis arra utal­nak, hogy a kifosztott felkelő Bem segédtisztje volt. Nehéz föltételezni, hogy az osztrák hadsereg ezredesének nem volt tudomása róla, hogy a meg nem nevezett segédtiszt milyen becses célszemélye volt az osztrák hadvezetésnek. Mi ma­gya­rázza, hogy nem gondoskodik a holttesttel való különleges elbánásról? Ha csak az nem, hogy a holttest valójában nem volt holttest, és a vallomás arra szolgált, hogy leplezze a súlyosan sérült Petőfi életben maradását. Föltűnő egyébként, hogy von Heydte, talán a saját szórakoztatására, elkerüli, hogy a testet bármilyen módon holttá nyilvánítsa. Miután a báró a frissen fölmerült adatok szerint kettős, mi több hármas ügynök lehetett, nem zárható ki, hogy valójában a franciáknak dolgozott, és célja Petőfi életének megmentése volt.

További érdekesség, hogy a ránk maradt nyomozati anyagok szerint a négynapos csata során Petőfit többször is két helyen látták egy időben, és hogy a levéltári iratok szerint a segesvári csatában Petőfi Sándoron, Bem tábornok segédtisztjén kí­vül egy egyszerű honvéd is viselte a Petőfi nevet.

Amerikai tudósok a barguzini csontok analízisével kimutatták, hogy szemben a nép­szerű közvélekedéssel, az ott talált és a kazánkovács által Petőfinek tulajdonított csontváz férfié volt. Nem lehet kizárni tehát azt a föltételezést, hogy August von Heydte nagyvonalú, elegáns bravúrja még egy személycserével is bonyolódott, az ismeretlen keresztnevű honvéd, a nép egyszerű gyermeke az orosz kihallgatók előtt, dragománok által közvetve tett vallomásában vállalta Petőfi szerepét, nem csoda tehát, hogy amint azt a barguzini elmélet megszállottja, Mikolás Miklós föl­tételezi, „bár sem M. K. Küchelbecker, sem más, az 1850-as években szabadult ba­rguzini fogoly nem hagyott írásos feljegyzést Petőfiről, ezzel csak a cár »Petro­vics« személyére vonatkozó tiltó rendelkezéseinek engedelmeskedtek. E körülmény tehát egyáltalán nem zárja ki, hogy valójában összeköttetésben voltak a költővel; pl. segíthettek neki egyes, kényszerűségből orosz nyelven írt verseinek nyel­vi csiszolásában”. Szegény Petrovics, nyilván rászorult a csiszolásra.

Ha tehát elfogadjuk, hogy bár súlyos sebet kapott, Petőfi nem esett el Se­gesvárnál, ugyanakkor föltételezzük, hogy a Barguzin-elmélet az említett okokból és módon téves, nem lepődhetünk meg a rövid muzsika után ismertetendő szenzációs fölfedezésen.

ZENE [igény szerint]

Gustave Flaubert híres egyiptomi utazásának talán legkülönösebb, távirati stílusban fölvázolt képe a kairói Ezbekija téren 1850. január 25-én tartott, Dószeh, azaz Összetaposás néven ismeretes szertartást ábrázolja. Ezt a szokásoknak megfelelően a Próféta születésnapján, azaz Mólid-En-Nabíj ünnepén tartották, amely abban az évben erre a napra esett. Az ünnepség arra a csodára emlékezteti a hívőket, amely egy Szád-Eddin nevű remete nevéhez fűződik, aki Mekkából hazatérve vé­gigvágtatott egy üvegedényekkel beborított úton úgy, hogy egyetlen váza sem tört el. Európai ésszel nehezen fölfogható szokás szerint az igazhitűek úgy emlékeznek erre az eseményre, hogy a törékeny vázákat önként vállalkozó hívők helyettesítik, egyfajta tanúságtételként: ha megsérülnek vagy meghalnak, az azt jelenti, hogy vagy nem bíztak eléggé Allah könyörületességében, vagy a tisztátalanság ál­lapotában leledztek, mindkét esetben megérdemelték büntetésüket. Maxime Du Camp, Flaubert útitársa szerint a nyeregben a sáfiita dervisek vezetője ült. De ezen a ponton adjuk át a szót a naplóját író Flaubert-nek:

„A serif, zöld turbánban – sápadt – fekete szakálla van, vár néhány percig, amíg az emberhalom elrendeződik a földön – a lova pofáját két szaisz tartja, s két másik ma­gát a serifet – sötétpej ló – a serif zöld kesztyűt visel – útja végén már erősen re­meg a keze s csaknem leájul a nyeregből. Jó 300 ember fekhetett az úton – a ló kelletlenül, nagyokat rúgva tette meg az utat, ami miatt nyilván nehéz volt lovagolni raj­ta – amint a ló elhaladt, a tömeg nyomban szétáradt mögötte, így hát nem is le­hetett tudni, voltak-e halottak vagy sebesültek. Bekir bej megnyugtatott minket, hogy nem történt sérülés.”

Flaubert később, egyiptomi útjának végén, 1850. július 7-én száll föl a Bejrútba tar­tó Alexandria fedélzetére. Szokásához híven lajstromozza az utasokat.

„A fedélzeten egy néger kislány, szíriai keresztény kereskedőkhöz tartozik – állandóan sírt és többnyire a kémény mellett, a napon feküdt – (Alexandria utcáin kó­szál egy cudar kinézetű néger, európai öltözékben, kalappal a fején és sétapálcával) – két szerzetes, az egyik holland és Párizsba tart, a másik olasznak látszik, és nem tudom, hova utazik.

Csütörtök este pillantjuk meg Szíria partjait: mindent köd borít s nyirkosság hat át – a víz szintjével egy magasságban néhány fénypont – ez Beirút – a hajó félgőzzel ha­lad – csönd – a hajóorr alatt egy tyúk kotkodácsol – a vitorlarúdra akasztott lám­pás serceg az éjszakában – a kapitány a parancsnoki hídról vezényel, mélységmérés – elindulunk, újra megállunk.

Lenyugodott a hold – csillagok, csillagok – a szárazföld felől éles, ismétlődő hang hal­latszik (tücskök?) – azután egy kakas kukorékol, s egy másik felel neki – a fények na­gyobbodnak.

Tőlünk balra elmarad egy másik hajó, a kapitány fülkéje kivilágítva – kivetik a horgonyt – lefekszem, hajnali 3 van.”

A kézirat itt megszakad. Ez a részlet sokáig csak Flaubert hírhedt tollhibájáról – a vi­torlarúd, Vergue, helyett egyszerűen verge-t írt, ami hímvesszőt jelent – volt ne­vezetes. A magyar olvasók számára azonban – összevetve egy későbbi, Je­ru­zsá­lem­ből írt, 1850. augusztus 8-ára keltezett, Louis Bouilhet-nek szóló levéllel – rend­kívüli érdekességgel bír.

„Az Alexandria fedélzetén, Beirút felé, találkoztam egy szerzetessel, akit elsőre olasznak hittem, és holland társa Petrus testvérnek szólított. Franciául érintkeztek, de mindketten csúnyán törték a nyelvet, a holland volt beszédesebb, az »olasz«, ké­sőbb majd megérted, miért zárom idézőjelek közé, csak néha hümmögött valami alig érthetőt.

A szír partokhoz közel egyszer csak felszállt a köd, a szélseperte és szélcsiszolta ég­bol­ton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő ha­mut kevert belé, a szárazföld felől éles, ismétlődő hang hallatszott, mintha tücskök kórusa lett volna, egy kakas kukorékolt, s egy másik felelt neki. Aztán teljes sú­lyával visszahullt rám a csönd, mely égbolt és csillag. Akkor lépett ki fülkéjéből az »olasz« szerzetes. Hátrahajtotta kámzsáját, és a sercegő lámpa fényében végre fölismertem. Mozdulatlan volt, sápadt, könnyektől nedves arcát a csillagok felé fordította.

Semmi kétség, a sáfiita dervisek vezetője volt, aki Kairóban azt a bizonyos lovas bra­vúrt végrehajtotta, amelyről, talán még emlékszel, egy korábbi levelemben be­szá­moltam. Hiába szabadult meg a szakállától, a feketén tébolyult, sivatagi szempár elárulta.

Úgy tettem, mint aki maga is csak most lép a fedélzetre, és beszélgetésbe elegyedtem ve­le. Megkérdeztem, honnan való. Azelőtt még soha nem hallottam efféle akcentust. Pi­réz vagyok, válaszolta, de olyan büszkeséggel, hogy nem volt szívem rákérdezni, mer­re van hazája. Arra kértem, mondjon valamit pirézül. Megpróbálom leírni, amire emlékszem:

Ekka nammellekte akoppa sikszarja

Tikkaa szootskanajja leekkelesz nekjarta

Még leginkább a finnre hasonlított. Köztünk szólva, amikor másnap Maxime térképén kerestem, nyomát se találtam Piréziának. Megkérdeztem tőle, hogy némi menekülőutat hagyjak, ha már így rajtakaptam, hogy nagy barátja-e a csillagoknak. Ar­ra számítottam, hogy az Úr fenségességét fogja magasztalni. Komolyan, szomorúan rám nézett, és azt mondta: A világ csak szélben sodródó levél. Tudod, hogy nem va­gyok nagy barátja az efféle érzelmes metaforáknak. Értem, kérdeztem vissza, de ak­kor hol az ág? Lassan megrázta a fejét. De ki az ág, javította ki a kérdést, és elfordult, mint aki nem akarja, hogy sírni lássák.”

ZENE [mint fentebb]

Flaubert-t, följegyzései szerint, még sokáig foglalkoztatta ez a rejtély. Nem meglepő, ismerve azt a kedvtelését, hogy egyetlen pillanatra látott embereknek képzeletben egész sorsokat ajándékozott. Arra persze korán rájött, hogy Pirézia nem lé­tezik. De a kérdésre, hogy vajon a dervisek királya bújt-e a piréz szerzetes álruhájába, vagy megfordítva, a szerzetesből lett-e kifürkészhetetlen okból serif, soha nem tudott válaszolni. Azok kedvéért, akik megkérdőjeleznék rendkívüli megfigyelőképességét, és azt gondolnák, egyszerű tévedésről van szó, álljon itt egy idézet, éppen attól a Maxime Du Camptól, aki Irodalmi emlékképek című művében azt mondja, Flaubert Egyiptomban unatkozott, regényeket olvasott, és semmit sem akart megnézni: „Rendkívül különös, hogy amikor írt, úti élményei elevenen és ára­dóan törtek a felszínre. Balzac volt ilyen, semmit se nézett meg, de mindenre emlékezett.”

Sajnos Flaubert nem érhette meg Bekír bej titkos naplójának 1932-es, francia nyel­vű kiadását, amelyben bőséggel kitért az inkriminált részletre, és leírta, hogy elő­ző este, pillanatnyi szeszélyének engedve, két kolduló barátot látott vendégül, akiknek elmesélte, milyen szertartás lesz másnap. Rendkívül érdekes hitvitába bo­nyo­lódtak, melyben az egyik szerzetes barbár szokásnak nevezte a Dószah rituálé­ját, és felelőtlenségnek, hogy ilyen veszélyeknek tesznek ki ártatlanokat. A bej azt ál­lította, ha valóban ártatlanok, Allah vigyáz rájuk, még akkor is, ha a lovat nem a dervisek serifje, hanem asztalának vendége irányítja. És ha valóban hiszel a Te is­tenedben, bízhatsz benne, hogy a lovad lépteit ő fogja irányítani. Ahogy kimondta, a bejnek annyira megtetszett az ötlet, hogy azon nyomban ki is akarta próbálni. A szerzetes vonakodott, mire vendéglátója azzal fenyegette, ha nem engedelmeskedsz, akkor holnap nemcsak a Te fejedet üttettem le, hanem a társadét is. Ez ma­gyarázza hát a dervis sápadtságát és különös viselkedését, amelyet Flaubert oly éles szemmel vett észre, és rögzített naplójában.

A magyar olvasót persze e fantasztikus történetben elsősorban nem ez a hitvita fog­lalkoztatja, nem is az, hogy vajon komolyan vehető adalék-e a finnugor rokonság kérdéséhez az elfogulatlan Flaubert előbb idézett megfigyelése, talán az sem, hogy vajon milyen küldetéssel bízhatta meg a francia titkosszolgálat a súlyos sebéből fölgyógyuló Alexander Petrovicsot. Esetleg éppen a fiatal Flaubert megfigyelésével?

Az igazi kérdés mégiscsak az volna, hogy a híres kétsorosra – „Szélfútta levél a vi­lág / De hol az ág? de Ki az ág?” – akad-e más magyarázat a reinkarnáción kívül. Mert az idézett, Louis Bouilhet-nek írt levelet Flaubert sosem adta fel, csak tizenhét évvel Zelk Zoltán halála után, 1998. szeptember 30-án került elő egy jeruzsálemi lomtalanításkor.

(Megjelent az Alföld 2017/5-ös számában)

(Borítókép: Bach Máté)

Hozzászólások