Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Konkoly Dániel áprilisi líraszámunkat olvasva Lőrincz Csongor tanulmányához kapcsolódott.
Lőrincz Csongor már hosszú évek óta nem jelentkezett új József Attila-tanulmánnyal, úgyhogy kíváncsian vártam az írás megjelenését, mikor a márciusi szám beharangozta, hogy a következő havi Alföld lapjain lesz olvasható. Egyrészt az érdekelt, hogy mennyiben tér majd el a szöveg a szerző korábbi kutatásaitól, miféle új szempontok fognak felbukkanni. Persze sejthettem, hogy az élet fogalma kulcsszerepet fog játszani, hiszen néhány hónappal korábban részt vehettem a szerző biopoétika-tematikájú szemináriumán, melyet az ELTE-n tartott, és ahol több József Attila-költeményről (Néha felhőkön, A bőr alatt halovány árnyék, A rák, Füst, Óda) is izgalmas beszélgetések részesei lehettünk. De egy kicsit tartottam is a szöveg megjelenésétől, mivel én is egy JA-tanulmány írásának kellős közepén jártam (amely azóta betördelve várja a megjelenést az Alföld Stúdió antológiájának új kötetében – elnézést az önreklámért). Szerencsére Lőrincz nem az Elégiát választotta az elemzés tárgyául, hanem a Téli éjszakát.
A korábbi munkáktól eltérően Lőrincz könnyebben befogadható értekezői nyelvet működtet, tehát aki eddig emiatt nem merte a szóban forgó irodalmár tanulmányait kézbe venni, az most, reméljük, nyitottabb lesz erre az értelmezői teljesítményre. A hivatkozások között nem szerepel több Lőrincz által gyakran citált név sem (Gadamer, Heidegger, de Man), sőt Derridára és Kittlerre is csak egy hivatkozás történik. Jóllehet, az imént említett gondolkodók a szerző olvasásmódjába beépülve ennek ellenére is jelen vannak. Mivel jelen írás inkább kedvcsináló, az Alföld olvasásának szeretetéről szól, ezért a továbbiakban nem a tárgyazott tanulmány teljes gondolatmenetét igyekszem rekonstruálni, hanem néhány izgalmas példát ragadok ki a szövegből, amelyek kontextusuktól elszakítva is érdekesek maradnak.
Lőrincz tanulmányának egyik kiinduló pontja az a Kulcsár Szabó Ernőtől származó megállapítás, amely szerint a Téli éjszakában megjelenő észleletek leválasztódnak az emberi érzékelésről, azaz technikailag előállítottak (például: „összekoccannak a molekulák”) (35–36). Nagyon hasonló módon kerül szétszerelésre maga a téli éjszaka is, hiszen a hozzá kötődő hang-, illetve fényeffektusok hozzák létre azt, vagyis semmiképpen sem egy téli táj megverseléséről van szó, ugyanis ez a téli éjszaka nem természeti, hanem „in vitro” (laboratóriumi kísérleti) környezetben létesül: „milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?” ) (40). Ezt a zártságot vetíti előre a „lég finom üvege”, valamint a „holdat lakatol a világra” sor is. Azonban ez a laboratóriumi környezet, mivel elválasztja az élet velejáróit (például az érzékelést) az élőtől, kísérteties effektusokat termel ki. (40) Hasonlóan fantomszerű létmódba kerül a jelen is, hiszen a benjamini értelemben vett déjà-vu-elgondolás szerint szerveződik, mivel a most egy már megtörtént, de fel nem idézhető pillanatnak lesz az újraeljövetele (39). Ugyanígy eredetnélküli a „szív a hang” is, amelyben ráadásul megkülönböztethetetlen a hasonló és a hasonlított, amely József Attilának kedvelt eljárása (lásd még: „Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst”) (38, 43). A Lőrincz Csongortól megszokott, éles szemmel megtalált anagrammák itt sem hiányozhatnak. Nemcsak a költemény utolsó szavába beíródó monogramot („tulaJdonosA”) említhetjük, hanem az „emlék” és az „elme” anagrammáját mint „textuális értelemben felfogott kísértetek”-et is.
Feltehetjük azonban a kérdést, hogy nem ilyen fantomszerű-e a rím és az alliteráció – vagy akár egy szavalat, amely ha nem is a költő hangját imitálja, ahogy Fónagy Iván írja Füst Milán szavalatáról, de mindenképpen egy már meglévő, de hozzá nem férhető hangot imitál, miként azt számos szavalatokról írt beszámoló is tanúsítja. Dénes Zsófia például Simon Jolán szavalatairól egyenesen egy ismert sírfelirat szövegét az érvelésébe építve beszél. Találhatunk azonban példákat már a 19. századból is. Egressy Gábor ekképp nyilatkozik egy általa hallott szavalatról: „hangjárása valami hitszónoki, valami bibliaszerű, majdnem kísértetiesnek mondható”. Lőrincz korábbi olvasáselméleti munkáiból tudjuk, hogy az ekképpen visszatérő (legyen az szöveg vagy kísértet) sosem lehet azonos a korábbi önmagával. Tehát ha már járt is a kezükben az Alföld áprilisi száma, csak biztatni tudok mindenkit, hogy vegye csak újra elő, mivel (mimetikus olvasás ide vagy oda) kevesebb hangulatosabb dolgot tudok elképzelni, mint egy fagyos téli estén a Téli éjszakáról olvasni, és együtt gondolkodni a költeménnyel.
Lőrincz Csongor: A ritmus némasága? (József Attila: Téli éjszaka) (Alföld 2017/4.)
Borítókép forrása.
Hozzászólások