Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Miklya Zsolt Krasznahorkai László egy mondatának fonalát bogozgatva szólt hozzá más mondatokhoz is.
Rám tekeredett a Krasznahorkai-mondat. Lassú kínzóeszköz, biztos hatás. (Halál, de ez csak később derül ki.) Amikor belefogsz, még az a tét, bírod-e cérnával. Ha igen, tekeredik magától, szép lassan körbevesz, körbefonja minden részedet, egy idegpálya sem marad csupasz. Szabadulóművész, ha lennél, sem tudnád csak úgy levetni. Csak előre, csak teljesen betekerve, betekeredve vezethet út. Beavatás. Mibe? Semmibe.
Békési gyerek. Gyulai. Csorvás (szülőfalum, ma már város, a hivatal megtévesztése végett) egykor gyulai pusztabérlemény, nagyrészt Wenckheim-birtok, majd tanyák sorát befogadó színtér, melynek sűrűsödési pontja közel a középkori, a török által eltörölt falu helyéhez. Jön hát a terv, a peremvidéken kijelölnek egy pusztát rendező, szabályozó rasztert, létre vetett hálót.
Felek-águnk őse a családi legenda szerint a Kolozsvár melletti Felek községből indult szerencsét próbálni egykor, sok gyerekes szegény család legkisebb sarjaként felkérezkedett egy szekérre, ami az Alföld felé tartott. Migráció, megélhetési, mondhatná bárki, világot látni, mondom inkább. Lenn az Alföldön talált világot, telket osztottak a pusztán, költöztek ki a gyulai gazdák, falut is ígértek hozzá, Csorvás lesz a neve (homokost jelent, folyópart lehetett itt egykor), még puszta, de jó föld, ígéretes jövő. A Felek-tanya a földszint, hol van ehhez a Feleki-tető – Visky András vitt el minket oda első találkozásunkkor – és Felek (ma Erdőfelek) község, melynek neve feltehetőleg a német fleck (= darab föld) szóból származik. András mutatta meg a Feleki-tetőn álló tévétornyot és távlatot, ahogy őt olvasva nyíltam meg a Mondat előtt: „egyszer csak, pillanatról pillanatra bizonytalanná válik ki kit olvas, az Olvasó olvassa a Szöveget vagy a Szöveg olvassa az Olvasót, a Beszélő mondja ki a Mondatot vagy a Mondat mondja ki a Beszélőt” (Visky András: La parole singulière. Felolvasás, Alföld, 2001/9.). És a Mondat az idén, nyár közepén visszaköszönt: „Mi nem tudjuk megvédeni semmitől a hagyományt, legfőképpen önmagunktól nem, de a hagyomány, ha szerencsések vagyunk, meg tud védeni bennünket, és legfőképpen önmagunktól, a saját korszerű ürességünktől és őrületünktől.” („Akkor jársz jól, ha nem tudsz semmit”. Visky Andrással beszélget Szirák Péter, Alföld, 2017/7.).
Gyerek voltam, tanító nagyszüleim (nagyanyám Felek-lány) a Felek-házban laktak. A ház szerkezetében és zugaiban őrizte még a valamikori önellátó gazdaság nyomait, a lételemétől megfosztottság állapotában tátongtak terei, a valamikori istálló, pajta, ólak és a kert, vagy inkább kert-birodalom. Dédnagyanyám innen pótolta piacozással, amit a kollektív kiegyenlítés elve magába olvasztott. Aztán lerobbant, de még húsz évig irányított és rendelkezett, a betegágyból. Nagyanyám gondozta, hűséggel, puritán szorgalommal és következetességgel, panasz nélkül, belső hálaadással, ahogy a családi Biblia is csak a fiók mélyén jelezte, hogy a belső szobában érintetlen minden, a kollektív kiegyenlítés oda nem hatolt el, nincsen hát semmi baj, cselédek vagyunk úgyis, ha elfogadjuk, ha nem. Kézzel mosott, halála napjáig, pedig ott állt a mosógép a konyhában, letakarva, polc-funkcióban. Erős volt nagyanyám keze, fájt, amikor a nyakamat mosta, úgy szorított. Amikor megérkeztem hozzájuk, némi üldögélés után kikérezkedtem hátra, és jött a világ-látás, a felfedeznivaló. Nem sorolom. Csak a csévet hozom fel, a faorsót, amin ottmaradt, már nem fért a szövedékbe, az utolsó szövet maradéka lehetett az orsónyi kenderfonál, de egyszer lekívánkozott onnan, és játékos kedvvel tekertem-tekertem az ujjam köré. Csak akkor ocsúdtam, amikor fájt, úgy lüktetett az elszorított testrészben a vér, majd szétrobbant az ujjam, jajgatva rohantam nagyanyámhoz, aki kapta a kést, és vigyázva, a kezemet szorosan tartva elmetszette a fonalköteget.
Rám tekeredett a Krasznahorkai-mondat. Csak akkor vettem észre, hogy fáj és szorít, elszorítja a vérkeringést, amikor már késő volt visszatekerni vagy kibújni a szorításából. Nincs itt nagyanyám, se senki a régiek közül, aki biztos és erős kézzel elmetszené a mondatköteget, értelmes tőmondatokká, és kirostálná a töreket. Sehol sincsenek a szorító kezek, az ujjak közt futó fonál rég nem kísért, áttételeződött, mondattá fonódott, virtuális cséveken várja a biztos és hozzáértő ujjat. Ami befogadóként védtelen, rátekeredik újra és újra egy-egy mondat, és most ez a Krasznahorkai, nemcsak mert túl hosszú és sprőd, mint a kender, nincs ezzel semmi baj, vonzódásom a kendervászonhoz elemi maradt, hanem mert végenincs, s ha mégis vége, akkor már folytatódik is, felbukkan újra, csak más arcot ölt, álorcát vesz, de ráismerek, ugyanaz a mondat, sodrása mutatja, a rostok ritmusa, álcája alatt is végig ugyanaz. Nem lehet kibújni belőle, és nincs külső személy, aki elmetszené, marad a fájdalom (s vele a félelem), az elszorított várkeringés, „falra kenődés”, s miközben folyik az „arctalanítás”, a mondat fonala előbb pólyaként, majd múmiaházként vesz körül.
„…komikusnak találhatta volna, ha képes lett volna bármit komikusnak találni, hogy az állomás helyén például állomás van, az őséről elnevezett főút helyén főút, a kórház helyén kórház, a Vár helyén vár, a kastély helyén kastély, és folytathatná, csakhogy ezek nem ugyanazok az állomások, főutak, kórházak, várak és kastélyok, csak pont ott helyezkednek el, a régiek helyén, nem, hanem újak, mások, idegenek, amelyek őt, most, hogy lehullt a szeméről a hályog, tökéletesen hidegen hagyják, és ez magától értetődő, állapította meg minden különösebb felindulás nélkül, hiszen mi köze lenne neki ezekhez az állomásokhoz, főutakhoz, kórházakhoz, várakhoz és kastélyokhoz, ha egyszer nem azok, amiknek a helyén állnak, úgyhogy ezzel nem volt gondja, egy puszta van a város helyén…” (Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér) A báró „csak a hűlt helyeit látta mindannak, ami egykor ott volt, de most már nincsen ott” (az író kiemelése). Kizökkent az idő. És nemcsak a távol töltött „ötven-hatvan év” miatt. Hiszen egy-két nap, sőt egy pillanat alatt is képes kizökkenni, ahogy a regény végének apokaliptikus látomásában kiderül. A mondat minden arcváltással kizökken homogén idő voltából is. Más tudat, más idő, köze nincs egymáshoz vagy a térhez, sőt, szüntelen „elvéti az időt” (Makai Máté: Elvéteni az időt, Alföld, 2017/2.), miközben a mondat fonalát vezeti tovább a báró-alakmás alkotója, átfűzve arcokon sorsképleteket és gondolatsodrokat, itt-ott elmetszve akár egy-egy tőmondattal a végén. „Kelt ekkor és ekkor, itt és itt.”
A tekeredés körkörös, spirális mozgás, folytonos visszatérés, lassú emelkedés mégis, aminek irányultsága dönti el, hogy megsemmisít, vagy épp ellenkezőleg: épít. Hiszen a fonal sodrása következtében a szakadékony rostokból erős fonál keletkezik, ahogy majd a fonalból is új minőség, szövet, az ide-oda járó vetélő lassú előrehaladása folytán, csak ezt már elfelejtettük, a régiek biztos kezével együtt, fonalainkat és szöveteinket arctalan, idegen mechanizmusok szállítják a megrendelőknek. Visszafejtem mégis egy darabon, nem metszem el, átbújok a Visky-mondatba inkább, hiszen itt a találkozás helye és ideje, elvégre kizökkent mindkettő, átbújok a Felolvasás EGY mondatába: „olyan hely volna az, ahol egy szót csak egyszer lehetne használni, egyszer, és máris elveszítenénk, nem volnának kéznél levő szavak, szolgai bon mot-k, diadalmas poénok, a templom is egy szó volna és a másvilág is egy szó, a színház is és a zsinagóga is, kimondva: templom, másvilág, színház, zsinagóga, elveszne, semmivé válna, és így elölről kezdődne minden, a kimondás eseménye, szótörténések és tetten érések, olyan hely, […] ahol nem érnénk az olvasás végére, mert az olvasásnak azon a helyen nincsen vége, márpedig olyan helyre volna szükségünk múlhatatlanul, ahol az olvasásnak nincsen vége” – folytatódik már bennem a mondat, s hogy hány helyen, hány arcban és időben mutatkozik meg újra, azt csak a „megfoghatatlanban” (K. L.) létező tudja.
Makai Máté: Elvéteni az időt (Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér) (Alföld 2017/2.)
„Akkor jársz jól, ha nem tudsz semmit”. Visky Andrással beszélget Szirák Péter (Alföld 2017/7.)
Borítókép forrása.
Hozzászólások