Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Réti Zsófia hozzászólása Takács Miklós és Lénárt Tamás tanulmányaihoz kapcsolódik, júliusi lapszámunkból.
„…mert még mindig hiszek az emberek lelki jóságában” – írja Anne Frank 1944. július 15-ei naplóbejegyzésében, amely megjegyzését később a napló alapján készült színdarab rendezői zárszóként át is vettek. A holokausztnarratíva globálissá tágítása, vagy ha tetszik, migrációja egyrészt az optimista végkicsengés kidomborításával történhetett meg, másrészt pedig az események reprezentációjának olyan „kíméletessé alakításával”, amelyre az elhurcoláskor értelemszerűen elhallgató gyermeknapló kétségtelenül alkalmas. A gyermek vagy kamasz korlátozott nézőpontja (Anne Frank, Köves Gyuri, A csíkos pizsamás fiú Brunója vagy Az élet szép Giouséja) nemcsak az események részletesebb bemutatását indokolja, de – ahogy Anne Frank példáján keresztül is láthatjuk –, azért is lehet sikeres a holokausztreprezentációkban, mert lehetővé teszi, hogy a népirtás mint nagyelbeszélés éppen az egyén halálával kapcsolatban maradjon néma.
Ezt a narratívát a globalizálódó (amerikanizálódó) popkultúra igényei hívták életre és alakították – ugyanazé a popkultúráé, amely talán abban a tekintetben sokszor karneváli, hogy testi reakciókat kíván kiváltani, s ennek érdekében sokkal szabadabban és problémátlanabbul nyúl az olyan, a testet érintő tabutémákhoz, mint amilyen a halál is. Persze ez főként a horror és a krimi műfajaira igaz, ahol lélek és jelentőség nélküli testek pusztulása jelenik meg a képernyőn. Azokban a műfajokban azonban, ahol ez az elválasztás nem történik meg, a radikális idegenség továbbra is „vad és szelídíthetetlen” marad, ahogyan Esterházy írja. Ha éppen az egyik legfrissebb közismert magyar holokausztábrázolásra, Nemes Jeles László Saul fia című filmjére gondolunk, szintén hasonlóképpen jól érzékelhető, frusztráló hiányként jelenik meg a halál (a halott gyermek arca, ez az egyértelmű jelölő például soha nem látható). A népszerű kultúra tehát, mint „minősítő intézmény”, bár valóban legitimálja a holokauszt témáját, illetve annak bizonyos esztétikai konvencióit, az egyén pusztulását – morális, nyelvi vagy strukturális okokból – érintetlenül hagyja.
Ezzel a gondolatmenettel zárta Takács Miklós tanulmányát az Anne Frank-jelenségről (és az ebben a kontextusban, ellenszélben véghezvitt szoros olvasásról), mikor lapozva, Lénárt Tamás traumanyelvet elemző szövegében a következő, Fassbinder filmjeire vonatkozó Kaja Silvermann-idézeten akadt meg a szemem: „jóváhagyó tekintet nélkül legalább annyira lehetetlen meghalni, mint identitásra szert tenni”. Azt hiszem, ez a megjegyzés az idegenség megszelídítésére, de legalábbis létezésének nyugtázására irányuló tekintet megalapozó szerepéről nem kizárólag a Fassbinder-filmek kontextusában lehet jelentős. Sőt, a legitimáló tekintet mint az identitás megszerzésének alapfeltétele ahhoz a másik problémához is szorosan kapcsolódik, amelyet Takács Miklós vet fel a tanulmány végén: nevezetesen azt, hogy Anne Frank története, amely „maga is migránssá vált”, a láthatatlan Másik, a kitelepített, a kirekesztett, a menekült perspektíváját is látni engedi. Ez pedig a másik dolog, ami a popkultúrából gyakran hiányzik.
Takács Miklós: Anne Frank mint emlékezethely (A kulturális trauma és a nemzeti hovatartozás performatív megalkotása) (Alföld 2017/7.)
Lénárt Tamás: Traumatestek (A trauma és a halál elbeszélhetősége: Jean Améry és Nádas Péter) (Alföld 2017/7.)
Hozzászólások