A Porcelánbolt recenzense szíve szerint tartaná magát Seneca útmutatásához, miszerint elég csak annyit olvasnia az embernek, amennyit éppen birtokol, máskülönben az olvasás nem más, mint „csapongó állhatatlanság” (Erkölcsi levelek, 2. levél). Amennyije van, annyit képes megemészteni, annak lényege leülepszik a vérben, hozzájárulva a test egészségéhez. Szelekció hiányában a könyvek sokasága szétforgácsolja az olvasót: Kukorelly Endre ötszáztizennyolc oldalas olvasókönyve áll most az írásos kultúra egészének helyén, hiszen olvasókönyve hasonlóan befoghatatlannak és megemészthetetlennek tűnik az egészet birtokba venni kívánó kritikus/olvasó számára.
Kukorelly Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv című kötete az 1997-ben megjelent Kedvenxc négyszeresére duzzasztott és átírt változata. Gyűjteményes kötet: esszék, esszétöredékek, tanulmánykezdemények, ötletfaragványok, appendixek, portrék, anekdoták gyűjteménye. Nincs olyan vonatkozása az irodalomnak, amelyhez ne szólnának hozzá ezek a szövegek: ugyanúgy tárgya a kötetnek egy vers stilisztikai hibája, mint a magyar irodalom németországi helyzete és megítélése, az irodalmi és művészeti korszakolás problematikája, vagy Mészöly és Polcz Alaine kisoroszi életének mindennapi képei. Ahogy maga Kukorelly mondja a kötet előszavában, a Porcelánbolt nem szakkönyv és nem irodalomtörténet (13.), a tudományos betagozódás lehetősége nem motivációja, ugyanakkor olyasféle ambíciói igenis vannak a kötetnek, mint például a magyar irodalmi kánon újragondolása/dekonstruálása. Ennek függvényében javaslatot is tesz olyan alkotók szűken vett irodalmi kánonba való beemelésére, mi több centrumba helyezésére, mint Tasnádi Attila – Együgyű kísértet (1989) című kötete révén –, vagy Erdély Miklós (a kollapszus. orv. [1974] alapján). Előbbit a rontás esztétikája felől értékeli („Sokat ront, mint a legnagyobbak.” 20.), utóbbira Mészöly Miklós Film című regényével együtt a hazai neoavantgárd csúcsteljesítményeként és az 1970-től az ezredfordulóig tartó időszak legjobb versesköteteként tekint. Annak a korszaknak az alaphangját, melyet az irodalomtörténet rendszerint a Töredék Hamletnek megjelenésével indít, Kukorelly – Tandori szerepének vitatottsága nélkül – Erdély Miklós említett kötetével határozza meg. A kánon és az irodalmi korszakolás újragondolására tett unikális javaslat ez, ugyanakkor a nyilvánvalóan provokatív (abban az értelemben, hogy egy beállt kánont kíván újragondolni és korrigálni) szándék gesztusértékű marad, annak kifejtése és elméleti megalapozása – ami joggal várható el egy ilyen jelentőségű javaslat esetében – elmarad. A helyzetet árnyalja viszont az a tény, miszerint Kukorelly, felhívva szubjektív természetükre a figyelmet, elfogultságát előre bejelentve, az (ön)irónián keresztül rendszerint relativizálja provokatív kijelentéseinek érvényességét, fenntartva azok visszavonásának lehetőségét. (Egy helyen fel is veti – természetesen mindenfajta komolyabb megfontolás szándéka nélkül, jellemző provokativitással –, hogy könyvének a Szerintem címet adja; máshol a tíz legjobb magyar vers listájának összeállítását kommentálja így: „Ezt az egészet a végén megint úgyis visszavonom.” 425.). Ez az alapmagatartás a kötet egészét áthatja. Biztosítja ugyan a kritikus/olvasó Kukorelly szabadságát a felelősség eltávolításával, ám egyúttal visszássá is alakítja, elbizonytalanítja annak a pozíciónak a hitelességét, ahonnan például az Újhold utáni magyar líra történetének újraírását propagáló, és így nagyon is jelentékeny, a figyelmet megérdemlő, szándékuk szerint egyértelmű állítások származnak, hacsak a szerző nem egy kizárólagosan szubjektíve létező irodalomtörténet, egy szubjektív kánon megalkotásában és fenntartásában érdekelt. A rekanonizációs ajánlat természetszerűleg jár együtt a mozdíthatatlannak tűnő kánonról szóló eszmecsere beindítását előmozdító szándékkal. Ez már csak a kánon természetéből eredően is szükségszerűnek tűnik, hiszen az – ahogy Balassa Péter és Szegedy-Maszák Mihály vonatkozó megállapításait idézi Kukorelly – „nem művek halmaza, hanem konszenzus” (60.) és történés, már megalkotása pillanatában érvényét is veszíti, hiszen a kánon szolgáltatja azt a keretet, amely által egy adott műhöz közelíteni tudunk, a megértés ugyanakkor egyúttal le is rombolja azt.
Az Irodalom/Tanítás című rész főként a magyar irodalom közoktatásának problémáját járja körül. Az irodalom közoktatásának évtizedes problémáit eleveníti fel Kukorelly, többek között azt, hogy a szöveg- és örömközpontú oktatási metódusok használata helyett jellemző az irodalom történetének kronologikus (a történetírás történetének) és a lexikai alapismeretek elsajátítására korlátozott oktatása. Ebből a metódusból éppen a lényeg, magához a szöveghez és annak kapcsolódási pontjaihoz való közelítés hiányzik – a közoktatásnak ezt módszerét Kukorelly, találó Esterházy-parafrázissal, a szépirodalomból való kivezetésként írja le (263.), máshol pedig egy futballmetaforát alkalmaz a téves, lényeget szem elől tévesztő módszer érzékeltetésére: nem az alapozással kellene kezdeni az irodalom oktatását, hanem a labdaéhség (a szöveg örömének) felébresztésével. Ebben a ma már közhelynek minősíthető (de mindmáig sajnálatos módon megvalósítatlan) reformelképzelésben az olvasó nem pusztán az irodalomhoz mint kvázi tudományághoz közelítő személyiség, hanem a szövegen keresztül a világra nyitott, nyitni szándékozó polgár. Kukorelly a felelős és modern polgári létmód egyik kulcselveként tekint tehát az irodalom (köz)oktatására. Az kétségtelen, hogy az irodalom (egyre inkább fakuló) presztízzsel rendelkező kulturális ág, ám a hazai irodalom Kukorelly értékítélete szerint túl merev és komoly. Ennek okát a polgári intézményrendszerek (és a kellő mennyiségű és minőségű politikai-társadalmi közbeszéd) hiányában jelöli meg: „Az irodalom fontosságának, társadalmi presztízsének oka inkább politikai, mint esztétikai, a hiányzó polgári intézményrendszert az értelmiségnek, tradicionálisan az íróknak volt hivatásuk helyettesíteni. Vezet, és pótol nem létező intézményeket. Az író, aki nem ért hozzá.” (275.)
A kötetre jellemző műfaji heterogenitás nemcsak a beszédmódok sokféleségét eredményezi, hanem egyúttal a regiszterek keveredését is. Kukorelly – szépírói munkáihoz hasonló módon – figyelmen kívül hagyja a műfaji határokat, gondolatvezetése (és nyelve) kötöttségek nélkül, a legszabadabban működik. Számos írását (példaként: Esszé11, Esszé26, Esszé49) tördeli versként, a lírát akkor is természetes beszédmódként alkalmazva, ha éppen Petriről anekdotázik vagy Vörösmartyról értekezik. A teoretikus szövegek fogalomkészlete keveredik könnyedén a szándékoltan pongyola nyelvi elemekkel, mindenféle átmenet nélkül. Kétségkívül impresszív az a nyelvi, műfaji és műveltségi kavalkád, amelyet Kukorelly létrehoz. Ahogyan az elhangzott e kötet „elődjét”, a Kedvenxcet tárgyaló, Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor részvételével lezajlott rádiós kvartettben (írásos megjelenés: Beszélő, 1997/2.), tagadhatatlan, hogy a szerző számára az irodalom természetes közegként létezik. (Csakúgy, mint ahogy a kritika sem csupán műfaj számára: az emberként való létezés fundamentuma, beállítottság, eredő viszonyulás a világhoz: „Bármi olvasható kritikának: miért van valami inkább valahol, mintsem máshol, x miért nem tartozik inkább y-hoz, mint bármi máshoz, miért legyen a beszéd inkább korrekt, mint nem.” 125.) A Porcelánbolt valódi olvasókönyv, százhuszonöt cikket számláló, ennél jóval több idézetet magában foglaló, közel ezer nevet felvonultató grandiózus vállalkozás. Kvantitatív alapon ennek a névjegyzéknek legfontosabb szerzői: Arany, Babits, Balassa Péter, Erdély Miklós, Hölderlin, József Attila, Kosztolányi, Kulcsár Szabó Ernő, Mészöly, Ottlik, Petőfi, Szegedy-Maszák Mihály, Tandori, Vörösmarty és Walter Benjamin. Ki- és megkerülhetetlen írók, költők, gondolkodók, irodalomtudományi iskolák alapítóinak nevei vegyesen alkotják a Porcelánbolt széles tablóját.
Feltűnő a kötet hivatkozás- és idézettechnikája, hiszen – főként az első, Irodalom/történés című részben – az esszék főszövegeit velük egyenértékű, méretes lábjegyzet-apparátus egészíti ki. (Van a kötetnek olyan oldala, a százötödik, amely kizárólag lábjegyzet.) Főszöveg és jegyzet olyasféle hálót létesít, amely a hálómetafora további vonatkozásaival írható le. A lábjegyzet konszenzusosan a főszöveg kiegészítése, Kukorelly ugyanakkor további lényegi megállapítások és természetesen a főszövegben elhangzó idézetek hivatkozási helyének tekinti azt. Amellett, hogy a háló létesítése Kukorelly számára a kötet egészére jellemző alkotói technika („A hivatkozások háló, élvezettel csomóztam, s ha gubancos is, ez-az fennakad rajta.” 13.), a szelekciót, valamint a háló kicsomózását itt is az olvasó belátására bízza. A hivatkozás azonban nem rendszerszerű, véletlennek hat és annak akar tűnni, hozzájárulva a kötet alapállásának is tekinthető provokatív iróniához, dafke-jellegéhez. (A dafke szóval a Beszélő irodalmi kvartettje illette Kukorelly már említett rekanonizációs ajánlatát). Bazsányi Sándor szerint – ahogyan azt Kukorelly közli az Előszóban – a hivatkozás nem más, mint „tekintélyhivatkozó ornamens” (13.). A lábjegyzet, a hivatkozás gyakorta olyan önálló teret alkot, amely a főszöveg megállapításainak jelentőségével egyenértékű. Mindez azonban olyan olvasási módot eredményez, amelyet legérzékletesebben a Kukorelly által idézett, szöveg és kritikai kommentár viszonyáról szóló Paul de Man-i hasonlattal lehetne leírni: a főszöveg és a lábjegyzet terének együttes befogadása olyan furcsa olvasói grimaszt eredményez, amely akkor ülhet ki arcára, ha egy adott szöveget és a róla szóló kritikai kommentárokat próbálna meg egyszerre – feleslegesen és elhibázottan – figyelni. Idézet- és hivatkozástechnikáján is látszódik, a Porcelánbolt egyszerre nyomatékosítja a szerzői autonómiát, valamint a szelekció és számos olvasási módszer felkínálásával az olvasó szabadságát.
Nem véletlen, hogy a Beszélő kvartettje a járkálás metaforájával írta le a kötet legalkalmasabb olvasási módszerét, hiszen a térként érzékelt kötet lineáris olvasata – már csak a kötet terjedelméből is fakadóan – nagy eséllyel kudarca ítéltetett. Olvassunk annyit belőle, amennyit megemészthetőnek vélünk. Így a szabad séta/barangolás, a felütésszerű olvasás az, amely által közelíthetővé válik a Porcelánbolt tág tere, benne a szerző sajátos stílusának köszönhetően mindmáig frissen ható, korántsem avuló anyagként élő szövegdarabjaival.
Kukorelly Endre: Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv, Jelenkor, 2016.
(Megjelent az Alföld 2017/12. számában.)
Borítókép forrása: 24.hu
Hozzászólások