Vági János novellája

Orgia

A metropoliszok felett húzódó légterek egyre nagyobb kiterjedést öltenek, tudtam meg egy rádióműsorból, melyben brit kutató beszélt kutatásának részleteiről, ki­hangsúlyozva, hogy komoly aggodalomra ad okot a jelenség, mert a zajhatás befolyásolja a vérnyomást. Száznegyven alanyon végeztek kísérletet, a londoni Heath­row, a milánói Malpensa, a stockholmi Arlanda repülőterek közelében, és megdöbbentő eredményre jutottak, hangsúlyozta mély lélegzetvételt követően, mire fel­tekertem a hangerőt. Magas az egészségügyi kockázat, akár halálhoz is vezethet a hálószobában a zajszint, mivel alvás idején folytatták a kísérletet, perceken be­lül megemelte a megfigyelt alany vérnyomását, és ami a legsúlyosabb, emiatt nem le­het figyelmen kívül hagyni a tudományos kutatás eredményeit, tartósan is megmaradt ­a hatás, tehát a kielemzett adatok szerint ötven százalékkal nagyobb eséllyel alakul ki magasvérnyomás-betegség a légifolyosók környezetében élők között. Köztudott, és itt a brit elhalálozási adatokra támaszkodva sokkolta a hallga­tóságát, hogy hat millió embert kezelnek magasvérnyomás-panaszokkal, mely évente százezer szívrohamhoz és agyvérzéshez vezet, száz- és százezer, pontosítja az adatot a riporter értetlenkedésére válaszul, mely, ha becslési adat is, jól tükrözi a nagyságrendet, tehát a veszély súlyosságát, amely az egészségügyi kiadásokban is megmu­tatkozik, így az adófizetők viselik a légitársaságok gátlástalan terjeszkedését. Vég­tére mire föl ez a nagy utazókedv, horkant fel, elterelve a témát a tudomány területéről, teret engedve saját életfilozófiájának, mert itt elidőzött, fröcsögve bí­rálta a telhetetlen emberiség éhségét és felszínes tudásszomját, mikor arról be­szélt, hogy bejárják a világot, mert megtehetik, miközben még saját közvetlen környezetüket sem képesek megismerni, azaz látni, így fejezte ki magát: látni, mert látni nehezebb dolog, mint azt hinnénk, és ekkor nagyot ugrott, mondván az em­be­riség os­tobán él és ostobán is hal meg, a tudomány már nem is létezik, mert mun­kájuk sem szól másról, mint felesleges tanulmánygyártásról, mikor annyit sem ké­pesek felfogni a döntéshozók, de az átlagemberek sem, és itt mintegy önmagát kor­ri­gál­va hozzátette: a döntéshozók is persze átlagemberek, tehát annyit sem ké­pe­sek fel­fogni, hogy hetven decibel mit is jelent, mikor hatvanöt decibel egy átlagos hang­erejű beszélgetés, és nyolcvanöt decibel az autópálya mellett mért zajszint, így akkor miről is beszélgetünk, végtére is ő éppen miről is beszél itt az adásban, és elcsuklott a hangja, amit a riporter azonnal kihasznált, és megköszönte a tanulmány eredményeinek bemutatását, és ötven decibel hangerőn elköszönt, sut­togva, így nem hallhattam, ki is beszélt, mert a nevét elharapta.

Hogy a gép éppen leszálláshoz készült, vagy éppen felszállt, azt a hangfelvétel­ből aligha lehetne megállapítani, viszont, hogy egy turbólégcsavaros gép hangja zúg, azt igen, ahogy azt is, hogy a város észak-déli tengelyét összekötő légifolyosó nagyjából a háztömb fölött húzódik, a térkép szerint, ami az egész íróasztalt be­ta­karta. A tizenkét emeletes ház tetejéről ellátni egészen a központig, a legmagasabb templom tornya is jól kivehető, feltehetően annak harangja kong, esetleg a ke­rületi nagytemplomé. Ezek a harangok látszatra ugyanúgy szólnak, ötvözetük összetétele megegyező, persze méretük nem, nyolcvan százalék réz, tizennyolc százalék ón, valamint cink- és ólomadalék. A megszilárdult ötvözetet kiássák a föld­ből, és megtisztítják, az álharang helyére öntik a megolvasztott anyagot, a ha­rang belső magját elkészítik, mindezt ugyan visszafelé haladva. A harang a földből szü­letik, mondják is az öntőmesterek. A harangzúgás fokozatosan elhal a felvételen, belevész a város amúgy tompa morajába, a tetőre kihelyezett légtechnikai be­rendezés kültéri egységének dohogásába. Hallani, ahogy galambok csapkodnak és gurguláznak, csak a háttérben a morgást nem. Felteszem a fejhallgatót, nem elő­ször, hogy meghallgassam, talán most kihallom, mert ha valami titokzatos ezen a hangfelvételen, hát ez az, ez a szörnyű hang. Mintha valamiféle állat morogna, eset­leg állatok. A morgás folyamatos, levegővétel nem szabdalja, talán egy falka, de honnan, mégiscsak egy háztömb tetején rögzítettem a felvételt. Ahogy mind han­gosabbra és hangosabbra állítom a lejátszót, ezzel párhuzamosan, mintegy az­zal megegyező ritmusban, mind nagyobbra és nagyobbra merevítem a képet, és ad­dig nagyítok a tetőről készített fotóba, míg olyan közel nem hozom az arcokat, mintha mellettük állnék. A lemeztelenített embereknek kutyapofájuk van, és míg né­zem a képet, és eltűnődöm a morgás valószínűségén, kutyafejű embert rajzolok egy előttem heverő üres lapra. A testet meztelenül ábrázolom, állatias izomzattal. Mi van, ha csak a háztömbök között kacskaringózó szél moraját hallom, így gondolkodom, mindeközben kutyafejű embernek farkat rajzolok, fültövig tekeredő far­kat, ahogy egy halott test fölé hajol, mesélj, mondom édesanyámnak, Anu­biszról, de fejem búbjáig takarjál be. A lakásban egy asztali lámpa ég, fénye egy fél­reeső hálófülkét csal elő a sötétből. A felvételen jól látható, a nappali térből egy sö­tét térrész nyílik, mely bútorozatlan. Mélysége alig érzékelhető, elveszik a feketeségben, ahogy a ruhakupacok a padlón. A kinagyított képen látszik egy kötél, ami mintha egy szék lábához lenne kötve, ez valóban egy szék lába. A nő, aki mez­telen testére naphalköpenyt terít, háttal áll. A köpenyt pikkelyek borítják, a sötét térrészben felvillanó fény megcsillan ezeken, vagy a pikkelyekről verődik a fény egy tükröződő felületre, tehát a szék lába előtt felvillanó fény nem fényforrás, már csak azért sem, mert helye változik, egy bizonyos vonal mentén mozog, mintha a szék lábához lenne rögzítve, amit hintáztat valaki, akinek meztelen lábfején bo­kalánc csillog.

Remeg a lába a vallomástevőnek az inkvizítori tanács előtt, arcukat alig látja, a pinceablakon át betörő fény szemét elvakítja. A konyhában még kaján mosollyal írta le a látottakat; zsíros pofájából bor fröcsögött, ujjai végét cuppogtatta. Az asszonyt akarta mindössze elkápráztatni, mondván hogy előtte semmi sem maradhat rejtve, nem csoda hát a börtönőri tisztség az uraság házában, ahol az ördög eszel ki alattomos tervet, mert nem alszik. A népség beszél erről-arról, megtörténnek dolgok, effélék is, de kinek van ideje ezekkel foglalkozni, mikor annyi a mun­ka a ház kö­rül, az asszony a kerítés tövében esetleg a szomszédasszonynak fecseg ezt-azt, mert mi mást lehet tenni, hergelik a népet, hát ezért áll ő itt, gondolja, mi má­sért állna ő itt, a börtönőr, csakis mert az asszony kikotyogta, a szomszéd meg to­vább, egészen az uraságig ért fel a szóbeszéd, hogy az ördöggel vernek közös ta­nyát, ezt szajkózta, az ördöggel, sziszegi maga elé, mire felegyenesedik a tanács közepén ülő, és meglepően magas hangon megkérdi, hogy akkor mit is látott és hallott pon­tosan azon az éjszakán. De mielőtt nekifogna a börtönőr, hogy részletekbe bocsátkozzon, kihúzza magát, miközben érzi, arcán ismét ott nyúlik a kaján mo­soly, mint a gyertyafénynél, csak most megmosdott és ünneplőt öltött az alkalom kedvéért, és félelemből, mert fél, nehogy gyanúba keveredjen, az inkvizíció lángja nehogy megégesse, azért beszélni kezd. Azt mesélik, az állatok legundorítóbb fajának, a szamárnak a fejét szentelik meg, és azt imádják, szamárbőrbe öltözött vezetőjük nemi szervét csókolgatják, mint szent tárgyat, miközben tésztába csa­­vart gyermeket hordoznak körbe, hogy megtévesszék azt, aki nem tudja, mi fog tör­ténni, mert úgy avatják be az újoncokat, hogy ne tudjanak kifordulni, mintegy be­csalogatják őket a barlangba, hogy miután belemártották késüket a kenyérnek vélt gyermekbe, már az őrület küszöbét átlépve marcangolják szét húsát, mert felfalják a gyermeket, és attól kezdve összeköti őket a szörnyűség, a rettenet, az ál­dozat vé­re. De ezt ő csak hallomásból tudja, ezt szükségesnek tartja elmondani, mert amit ő látott, az csak vértől mocskos, levedlett ingek kupaca volt. A pincefal tö­vében a kutya találta meg, mert a kutya visszajár, hiszen vérszomját ott csillapítja, és ezt immár saját szemével tapasztalta. Mert minden azzal kezdődött, hogy az asztal lá­bához láncolt kutya elé húsdarabot vetettek, a szamár húsát, és az rávetette magát a koncra, elrántva az asztal lábát, mitől a lámpás felborult. Így aztán nem lát­hatta tisztán az arcokat, fel nem tudna ismerni egyet se közülük, csak a hangokból állapította meg, hogy nők és férfiak, fiúk és leányok nyüszítettek, rikácsoltak és nyögtek. Recsegett a padló, és ostorcsapásként szakadtak a vásznak, amiket a pincefal tövében szimatolt ki a dög. Csámcsogás is hallatszott, nyálcsorgás, falták a széthúzott és meredő részeket, gőzölgő nedveik kicsapódtak a nyitott ablak üvegén, to­csogott arcán a párás nyálka. Kiáltoztak visszafojtottan, elnyelve a kéj hangjait, mit elviselni, higgyék el neki, pokol. Azóta is hallja őket, beférkőztek a hallójáratába, kiütögetni onnan, mint vizet, nem tudja, ahogy azt sem, mennyi ideig tartott az or­gia, mert rémült futásba kezdett, menekült szerény otthonába, görcsös ne­vetés ráz­ta az iszonyattól, de rohant, hogy elfeledje mindezt.

Pikkelyköpenye teljesen eltűnik, ahogy mélyebbre hatol, akárha egy megmagyarázhatatlan és egyben ésszerűtlen kitüremkedés függne az épület falán, egyetlen titkos szoba, amit csak ehhez a lakáshoz tapasztottak, valahogy felülről beakasztva. Felrajzolom a lakás lehetséges alaprajzát, mert nyugtalanít a rejtély, de a rajz magyarázattal nem szolgál. Arra sem találok választ, hogy a széken ülő miért nem áll fel, és miért éppen ez a momentum érdekel annyira. Talán a kötél miatt. Meghosszabbítom a kötél még kivehető vonalát, vonalzót helyezek a monitor elé, hogy lássam, a szék melyik része felé közelít. El is kanyarodhat, okoskodom, de a vo­nalzóval tovább méricskélek, majd belepörgetek a felvételbe, remélve, felfedezek egy képkockát, amin látható a kötél vége, egy csomó, vagy egy hurok. Nem bí­rok másra gondolni, mint hogy meg van kötözve, csak ez lehet a magyarázat ar­ra, hogy nem áll fel, meg se moccan.

A zsineg húsába vág, mikor mély lélegzetet vesz, melle alatt fonódik át. Bokái a szék egy-egy lábához vannak kötözve, térdét meg sem kísérli összezárni. Fel­ső­karja szorosan testéhez simul, az alsó kötélhurkot épp nem éri el. Kérlelte, hogy kö­tözze meg, hogy ne tehessen felesleges mozdulatokat, csak annyit, ami épp elég­séges. Hogy az életben maradáshoz vagy a halálhoz, azt nem taglalta könyörgése közepette, ami épp elégséges, értsen ez alatt, amit óhajt, de tegye meg. Meg­tapasztalta, hogy a test mozgása csupa felesleges kilengéssel bír, hogy a test anatómiája merő pazarlást mutat, a végtagok kiváltképp, a gömbcsukló nyújtotta szabadság: börtön. Hemperegve is lehet haladni, és karnyújtogatás helyett dörgölőzni, az ölelés is kiváltható még egy test vagy kettő közreműködésével, minden a kö­zelségen múlik. A végtagok csak távolságot mérnek a dolgok és a test között, ha­ladásra kényszerítenek, olykor rohanásra, úton lenni örökösen, mint egy vándorcirkusz, még ha már nincs is hova menni. Minden jön, közeledik, egyre csak kö­zeledik, így a mozgás inkább kitérést jelent, semmint közelítést, tehát tekerje át a kötelet, kössön csomót, és menjen őrködni, mert eljönnek érte, hogy lássák, ki­gú­nyolják, és elvágják a zsineget, hogy aztán vihogva hajtani kezdjék, szitokszavak kíséretében űzni lángok közé, vagy a folyó gyilkos sodrába. Mert halálát kí­vánják annak, ki szabadságuk hamisságát kinyilvánítja, ócska trükkel, szemfényvesztéssel. Tudja jól, mert már átélte, rohantak utána kiabálva, hogy sarlatán, ha­mis kötelek hordozója, de bokor mögé elrejtőzve elhasalt, és nézte, amint elzúg mellette a tömeg. Fejét meleg tehéntrágya mellé hajtotta, és mély álomba szenderült. Talán napokat, hónapokat, éveket aludt át, csak az idő múlására lett figyelmes, a változásra, mely lépten-nyomon szembe jött vele. Útszélen megkötözött em­ber feküdt, és füvet rágcsált, füttyentett, és árkon átugorva hordozója ott termett, fel­emelte és vállára kapta, majd nagy léptekkel megindult vele. Tó partján meg­kötözött ember állt, és nézte a vizet, majd belevetette magát, ekkor fatörzs mö­­gül hordozója kilépett, kihúzta és megtörölte, majd ölébe vette, és megindult ve­le. Ház tövében megkötözött ember padon ült, újság hevert térdén, elszundított és oldalra dőlt, ekkor árnyékszék mögül hordozója kiugrott, karjaiba vette, az irányt a ház aj­taja felé. Megváltozott minden tehát, pandanjára fordult. Nem értette, miért, és most sem érti, éppen ezért kérlelte hosszasan, hogy kötözze meg, mert nem szá­mít, mit élt át, hogy miként bántak vele. Amikor meghallotta közeledő lépteit, és be­lenézett kérdő arcába, egyszerűen elhitte, hogy megváltása elérkezett, és mikor fel­fedezte vállán a kötelet, már tudta. Álltak szótlanul egymástól olyan távolságra, ahonnan könnyedén meg tudta vizsgálni a kötél fonatát, rojtokra foszlott vé­gét, fel tud­ta mérni hosszát és vastagságát, mellyel igencsak meg volt elégedve. Meg­­­váltását biztosra vette, és ebben nem tévedett, mert az mellé guggolt, és, megértve a történteket, kötözni kezdte. Melle alatt átfonta többször, majd bokánál is, és mi­kor végzett a művelettel, székestül felemelte és karjaiba vette hordozója.

A kötél vége nem látható, a rejtély így megoldatlan, a széken ülő kiléte ho­mályban marad. A felvételt leállítom annál a pillanatnál, mikor a nő az ajtóhoz lép. Feltehetően a lépcsőház fénye világít át a kukucskáló ablakon, aranysárga köd bo­rítja be a parkettát, átszínezi meztelen bokáját. Lassítva elindítom a felvételt, fi­gye­lem a változást, mikor felnyílik az ajtó. Az ajtó befelé nyílik, a fénysáv egyenesen a nappali közepét szeli át és nyílik szét háromszög alakzatban. Különböző tárgyak lép­nek elő a sötétségből: üstdob, földgömb és megannyi kacatnak, színházi kel­lék­nek látszó tárgy. Lajstromba szedem ezeket. A látogató a lakás küszöbét nem lépi át, a felvételből mindössze annyi állapítható meg, bakancsot visel, hogy a lépcsőházi világítás kialszik. Ettől kezdve nem látni semmit, csak hallani, hogy mi­csoda arcátlanság ez, rárontani valakire ilyen későn, mikor mindenki foglalatoskodik valamivel, ahogy ő is, de ez ilyenformán lehetetlen, mert zörömbölés zavarta meg, épphogy belefogott, és máris fel kellett ugrania, tudja ő, hogy aki ilyen ve­hemenciával zörömböl, az aligha hagyja abba egykönnyen, jobb az ilyennek mie­lőbb ajtót nyitni, hogy gyorsabban megszabaduljon tőle az ember, és ha nem té­vedek, hangzik a felvételen, most azt gondolja, ez rám nem vonatkozik, kikérem magamnak, zörömbölni én sosem, az ajtón csakis a kopogtatót használom, márpedig nem tévedek, hangsúlyozza másodízben, mert a zörömböléséből kihallani, hogy sose fogja befejezni, és ekkor hallom, hogy az ajtót valaki püföli, talán megismétli a jelenetet, vagy a vendég mutatja be, hogy csak a kopogtatót használta eh­hez hasonló mozdulatokkal, mindenesetre a zörömböléstől nem hallani a párbeszédet, sőt egyáltalán nem hallani mást, csak a zörömbölést, mígnem egyszerre beáll a csönd, és mintha a város is elhallgatott volna, aztán egy tompa, de jól kivehető hangot hallani, valamiféle nyöszörgést. Ezzel gyanakvásom újra a sötétben hintázó székhez vezet, a kötélhez, a bokalánchoz, a párbeszéd feltehetően nem ok nélkül szakadt meg, valami kikényszerítette a szünetet, mely jócskán húzódott, egé­szen addig, mígnem tovább folytatta, pontosan onnan, ahol akkor belefulladt, hogy felfoghatatlan számára, bátorságot ki miből merít és honnan, hogy ilyen al­kalmatlan időben zörömböljön, akkor, mikor a foglalatoskodásra megfelelő lenne az időpont, mert tudja meg, ő éppen nekikezdett annak, mit reggel óta tervezget, alig várta, hogy leszálljon az est, és nekikezdhessen, belevethesse magát a gondosan eltervezett foglalatoskodásba, melyet még elképzelni sem tud, hogy lesz képes folytatni, vagy inkább újrakezdeni, mert nem győzi hangsúlyozni, még csak ép­pen­hogy nekikezdett, mikor a zörömbölésre figyelmes lett, és bosszúsan ajtót nyitott, te­hát jobb, ha mielőbb befejezik ezt a mindkettőjük számára kínos jelenetet, odaadja, amit hozott, és távozik. Ezzel a hangfelvétel elnémul, még azt sem hallani, hogy az ajtó becsukódott, csak a képeken látszik, amikor a szobában már világosság van.

(Megjelent az Alföld 2018/1., Állat tematikájú számában.)

Borítókép forrása/source of cover: Pixnio.