Midőn saját szívéhez
esméred rajtam most erejét
ki búcsút szív így mutat
az életem aljas szerepét
játszom s úri közönség mulat
van csücsköd tán kamrád
a röntgenképen pitvarod
örök ritmusod marad rád
míg vágyaim firtatod
okulj végre valami példán
én vagyok én helyetted
nem lehetsz egyedüli példány
szegett szárnyadat levetted
szív nem küldhet már a szívnek
s ha mégis a donoré dagad
lenge év ez majd intek
csak megint el ne add magad
szívélyed más szívet nem facsar
nagy kő többé rólad le nem
nincs bocsánat hosszú kanyar
ez téged egy isten vert meg velem
hosszan hangolsz hiába
bántóan hamis a zongorád
ha meg szerénykedsz ki látja
Nessus vére a vacsorád
van itt sok-sok ringó virág
vagy száz apró légi sajka
egy sors-artéria fut ki rád
s a szíved bárki csalja
Negatív
fenyődoboz forgácsok hevertek
a kiszáradt patakmeder alján
akárha vesztes vagy
győztes ütközet után
mindegy
ha csak a toboz-tetemek leltára ez
arrébb meg csatakos lovak
legeltek a posta udvarán
vizük a vödörben fogytán
tekintetükben pára
akkor még nem féltél felülni
és vágytál a nyergükbe
ahogy én sem féltem még
bár onnan sehová sem vágytam
mert veled tudok egészen ott lenni
ahol illő szándékom szerint is
vagyok
de az a toboztenger a patak
kavics-sziklái között
mintha egy későn kezdődött film
makettje lett volna
és a mi szemünk magasa a légi felvétel
két szomjas friss szerelmes
akikről nem jól mondom
mert már akkor is féltek
túlzottan stimmelt a kód
vagy túl könnyen jött ki
az ismeretlen helyére
valami egész életen át
vágyott eredmény
gázoltunk az üres falu felé
mint ünneplőt húzott vénasszony
ragyogott Ófalu frissen festett
öreg temploma
csak a jogos reményeinket irigylem
ahogy sétálunk a fenyősörétben
és a Mecsek felől
csomós testű zajok fénylenek
cipőnkre ragad a csirizes gyanta
és nekem eszembe se jut
hogy nekünk valami majd ne menne
valami életbevágó persze
ahogy szeretnénk
ahogy kellene
vagy ahogy mondják rendesen
A miénk
a mi titkunk olyan titok
amivel mindenki számol
szégyen inkább nem is titok
szégyenünk is minket másol
úgy néz ki mint te meg én és
nyilvános sőt közügy majdnem
sérthetetlen kerek érzés
jó ritmus hibátlan hangnem
szeret minket a szégyenünk
mert ő mások aggodalma
éppen ezért marad velünk
mi lennénk jogos jutalma
ott fürösztheti meg magát
ahol bennünk ül a semmi
abban mossa fakó haját
onnan suttogja hogy ennyi
a mi titkunk ilyen pajkos
vagy maradjunk a szégyennél
felcsap mint a sav úgy mardos
rászólni mégis szégyellnél
az anyád terhes szeme
ő a kórházi folyosó
ő a sokadik tű hegye
ő a mindent kikotyogó
ő komor középkorúság
ő a társas naiv magány
ő a meghajolt valóság
ultrahang és örök talány
bennük füröszti meg arcát
és benne mi magunk vagyunk
és amikor viszi sarcát
akkor is csak mi maradunk
(Megjelentek az Alföld 2018/5-ös számában.)
(Borítókép: joportal.hu)
Hozzászólások