Beck Tamás: Átok

Huszonöt évvel ezelőtt, Erdélyben történt látogatásunk alkalmával az egyik hargitai kis faluban az egész turistacsoportot megátkozta egy vén cigányasszony. Csík­sze­redára menet uzsonnázni álltunk meg az apró helységben, s egy székelykapu tövébe letelepedve majszoltuk a vajas-szalámis zsemléinket, amikor odalépett hozzánk az a nő. Nem tudom, miért éppen a szakadt farmernadrágjában lezserséget imitáló fiatal orvost szólította meg, aki arroganciájával addigra kivívta már az egész társaság ellenszenvét. A cigányasszony arcán a ráncok által kirajzolt mintázat mindenesetre átrendeződött, miközben rámutatott a kiállhatatlan fráter elemózsiás táskájára, s tisztelettudó félszegséggel arról érdeklődött az idegen úrtól, nem kaphatna-e egyet a szendvicsekből. Eltalálta, mordult rá válaszképpen a kérdezett, s ráérősen lesöpörte a ráhullott morzsákat fekete pólójáról, melyet egy akkoriban divatos, popzenét játszó külföldi zenekar emblémája díszített. A cigányasszony önnön megalázottságától vezérelve sem rendezett jelenetet. Minden szó nélkül hátralépett három lépést, hogy mindannyian a látóterébe kerüljünk, keresztalakba illesztette két mutatóujját, s mormolt valamit, alighanem beás nyelven, bár én is csak találgatok. Sejtettük, nem áldást oszt ránk éppen, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk a dolognak. Egyedül erdélyi idegenvezetőnk arca vált falfehérré. Jóval ké­sőbb enyhe nyugtalanságomat csillapítandó megkérdeztem tőle, ugyan miért nem lépett közbe, ő azonban halálos zavarban és lakonikus tömörséggel csupán annyit válaszolt, hogy nem akart magának bajt, tudniillik az itteniek nemigen szívlelik a Maros-mentieket.

A turistabusz egyik légrugója pár nappal később, a Békás-szorosban durrant el. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen járműalkatrész is létezik. Idegenvezetőnknek nem kevés utánajárással sikerült méregdrágán beszerezni egyet valahonnan Mold­vából, ám amíg buszunk használhatatlanul ácsorgott az út szélén, kénytelenek voltunk mindannyian egy közeli panzióban időzni. A kényszerű összezártság persze ál­landó konfliktusforrást jelentett; régóta fennálló baráti viszonyok kuszálódtak össze és szakadtak szét, sőt, két házasság is tönkrement, hogy kérészéletű románcoknak adják át helyüket. Ha nem esett az eső, mi, fiatalabbak a szabadba menekültünk a szóváltásoktól hangos szállásról. Páran betévedtünk egy kocsmába, ahol a zugpénzváltók valósággal megrohantak minket. Közös európai fizetőeszköz ak­kor még nem lévén, dollárt és márkát akartak vásárolni tőlünk. Nem a mi hi­bánk volt, hogy nem ismertük a hírhedt pörgetős módszert, melynek segítségével ezek a tapasztalt nepperek gyakorlatilag kifosztottak bennünket. Azok sem jártak jobban közülünk, akik inkább a környékbeli hegyeket választották. Egy átkozottul csi­nos fodrásznő métereket zuhant az egyik szikláról, s eltörte jobb könyökét. Ide­genvezetőnk a rákövetkező éjszakán pánikszerűen meglépett tőlünk, mi pedig reg­gel majdhogynem követeltük a sofőrtől: amilyen gyorsan csak lehet, induljunk ha­zafelé, érjen véget mielőbb e rémálommá vált társasutazás! Sebesen falta a busz a kilométereket, én elfoglaltam az idegenvezető gazdátlanná vált helyét, s a begipszelt karú fodrásznővel römiztem – minduntalan nyerni hagytam, hogy némiképp fe­ledtessem vele a helyzetét.

Kiürített garzonlakásomban a televízió hűlt helyét bámultam éppen, amikor vá­ratlanul megcsörrent a mobiltelefonom. Hónapokig tartó hercehurcán voltam túl. Há­rom lány az egyetemről szexuális zaklatással vádolt meg alaptalanul, az etikai bizottság pedig nem látott ok-okozati összefüggést a szóban forgó hallgatók rám szórt rágalmai s azon tény között, hogy előzőleg elégtelent kaptak tőlem a szi­gorlatukra. Ráadásul a bulvársajtó is megszellőztette az ügyet, szorgos szerkesztők szították ellenem a gyűlöletet. Summa summarum, eltiltottak a katedrától, a jog­or­voslat szívós keresése céljából általam felfogadott sztárügyvédek pedig minden vagyonomat fölemésztették. Tíz perce távoztak tőlem a végrehajtók, s nem volt ked­vem fogadni az ismeretlen számról érkező hívást, kelletlenül mégis beleszóltam a telefonba. Rekedt férfihang kért találkozót tőlem, gazdája legnagyobb meg­le­petésemre a cigányasszonyt egykor megalázó orvos volt. Meg kellett szólítania engem a randevú helyszíneként kiválasztott kávézóban, mert nem ismertem fel. Po­mádés fekete haját ősz tincsek váltották fel, homlokára barázdákat rajzoltak az eltelt évtizedek gondjai. Modorában immár nyoma sem volt arroganciának, sőt, gyászhuszár-öltözékével kifejezetten megtört ember benyomását keltette bennem. Látott az újságban, kezdte mondandóját, s csöppet sem lepte meg az ellenem folyó boszorkányüldözés. Az elmúlt hónapokban felkutatta a huszonöt évvel ezelőtti er­délyi társasutazás valamennyi résztvevőjét. Hiszem vagy sem, a társaság fele mostanra erőszakos vagy betegség általi halált halt, a többiek többnyire börtönök, illetve zárt osztályok lakói. Őneki is megvan a maga tragédiája, de nem akar terhelni ve­le. A fodrásznővel mi van, vágtam a szavába, mielőtt belekortyoltam kapucsínómba. Halott, felelte közönyösen, veszett macska marta meg tavalyelőtt, és későn jutott szérumhoz, ráadásul a mi kórházunk halálozási statisztikáját rontotta!

Pár percig merengve ültünk a kávézó márványasztalánál, mintha nem is velünk történne mindez, csupán valami álomtevékenység zajlana körülöttünk. Aztán a do­ki érintetlen sütijére tévedt a tekintetem, s egyszeriben eszembe jutott, hogyan szabadította ránk egykor a végzetet éppen ő. Kaphatok a képviselőfánkodból, csúszott ki számon a kérdés, és akaratlanul is elmosolyodtam. Megrökönyödve bá­mult rám, aztán, mint aki hirtelen megért valamit, készséggel tolta elém a tányért. Persze, tessék, hebegte zavartan. Megváltoztam, tette hozzá később nyomatékkal, s úgy fúrta közben zavaros tekintetét a szemembe, mintha tőlem várná a rontáslevételt.

(Megjelent az Alföld 2018/7-es számában.)

(Borítókép: nool.hu)

Hozzászólások