A neoviktoriánus állatorvosi szörny

Sarah Perry azon kortárs brit szerzők sorát gyarapítja, akik előbb voltak irodalomtudósok, mint regényírók, s szövegeik gazdag történelmi hátterét rendszerint doktori disszertációjuk témája és későbbi kutatásaik inspirálják. Néha remekművek szü­­letnek az akadémiai és a nagyepikai írásmódok keveredéséből, mint például A. S. Byatt (Mindenem, 2006) vagy Sarah Waters (A szobalány, 2016) esetében; néha pe­dig olvasmányos, sikerre ítélt, de nem különösebben időtálló munkák, lásd a ko­­rai műveiben zseniális Lawrence Norfolk John Saturnall lakomája (2012) vagy a színésznőként indult Jessie Burton A babaház úrnője (2015) című műveit. Az essexi kígyó e tekintetben azért sajátos hibrid, mert a regény brit recepciója szinte kizárólag szuperlatívuszokban beszél a műről, amely azonnal bestseller lett az Egyesült Királyságban; sőt, a kötet borítójául felhasznált William Morris-dizájn immár sör­cím­kén és műköröm-mintaként is fellelhető az interneten. Az essexi kígyó magyar kiadásának (mely a 21. Század Kiadó új KULT-könyvek sorozatában jelent meg) ed­­digi fogadtatása azonban nem mondható hasonlóképpen extatikusnak, egy ha­zai blogger, Tegdes Péter szerint például „kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint­ha egy ‘sikerrecept’ alapján íródott volna” (Az essexi kígyó – A könyv, amiben min­den megvan, amiért imádjuk az angol irodalmat, Funzine.hu, 2017. 11. 15.). Az ilyesfajta erősen polarizált befogadási mintázatoknak alapvetően két oka lehet: a gyenge fordítás (amiről jelen esetben szó sem lehet, Borbély Judit Bernadett kiemelkedő teljesítményét a későbbiekben még méltatom), vagy pedig a szöveg kivételesen erőteljes kulturális beágyazottsága, mely könnyen partra vetett hallá/ször­nnyé teheti azt más anyanyelvű olvasóközösségek számára. Közepes regény-e tehát Az essexi kígyó, vagy egyszerűen csak túl angol?

Hogy nagyon viktoriánus, az biztos: az 1890-es évek Angliájában játszódó történetben a kor valamennyi kulcskérdése felvetődik, úgy mint a tudomány és a vallás szembenállása, London közegészségügyi és lakhatási krízisei, a feminizmus el­ső hulláma és a szocialista eszmék erősödése; s mindeközben egy számos szempontból határsértő szerelmi történet is kibontakozik. A történet főszereplője a frissen megözvegyült, felvilágosult gondolkodású Cora Seaborne, aki Londont hátrahagyva Essex megyébe utazik meglehetősen különösen viselkedő (mai fogalmaink szerint autista) kisfiával, ahol paleontológiai szenvedélyének hódolva fosszíliákat gyűjt, továbbá megismerkedik az essexi kígyó éppen újjáéledőben lévő helyi rémlegendájával, s egyre közelebb kerül a rendkívül művelt helyi anglikán lelkészhez és családjához. Nem csoda tehát, hogy egy brit kritikus, M John Harrison „szinte szem­telenül ambiciózus vállalkozásnak” (The Essex Serpent by Sarah Perry, Review – A Compulsive Novel of Ideas, The Guardian, 2016. 06. 16.) nevezte a művet, mely az írónő magyarul még nem olvasható első regényéhez hasonlóan (After Me Comes the Flood, 2014) a viktoriánus próza mellett erőteljesen merít a gótikus irodalom hagyományából, a szerző PhD-témájából is. A kötet végén szereplő köszönetnyilvánításban Perry direkt módon is fejet hajt az őt megihlető szerzők, többek kö­zött Charles Dickens, Bram Stoker, Mary Shelley, Charlotte Brontë, Wilkie Col­lins, Conan Doyle és Thomas Hardy művészete előtt (akiket szinte kivétel nélkül a regénybeli Cora is rajongva olvas), a kortárs irodalomból pedig Iris Murdoch, Alis­dair Gray és Hilary Mantel hatását emeli ki, utóbbinak pedig azzal a gondolatával is azonosul, miszerint „minden fikció történelmi fikció” (Mythic Monsters, Living Fossils and Liminal Spaces, The Victorianist, 2016. 10. 14.).

Ha azonban minden regény történelmi fikcióként olvasandó, különösen megkerülhetetlenné válik a hitelesség kérdése. Perry saját bevallása szerint elmélyült ku­tatást folytatott a mű megírásához (elsősorban a korabeli orvostudomány és ré­gészet vívmányai kapcsán), másutt viszont azt nyilatkozta, hogy csak utólag, Google-kereséssel ellenőrzi történelmi utalásai hitelességét (uo.). Módszertani szem­pontból jelentősen különbözik például az Oxfordban irodalmat hallgatott Alan Hollinghursttől, aki első világháborús Más apától című műve vonatkozásában fo­galmazta meg, hogy határozottan idegenkedik az ilyesmitől (Ureczky Eszter: Az an­­golság diszkrét bája, Műút, 2014. 06. 14.). Míg a regényvilág mögött érzékelhető alapos kutatás nagyban hozzájárulhat a mű értelmezési rétegeinek összetettségéhez, a szerzőt ért hatások túlzott hangsúlyozása kifejezetten antiklimaktikus ha­tású lehet. Itt főleg az olyan paratextusokra gondolok, mint a regény végén szereplő rész­letes köszönetnyilvánítás és szerzői jegyzet, melyek olyan benyomást alakíthatnak ki az olvasóban, mintha a tanulmányíráson edződött író csak kreativitásának kényszeres lehivatkozása által tudná leküzdeni imposztor-szindrómáját. Perry rá­adásul még alaposan le is kezeli potenciális olvasóit, amikor különösen azoknak ajánlja egyik gender-szempontból revelatív forrását, „akik előszeretettel képzelik el a viktoriánus nőt pofaszakállas férje előtt raplizó hisztérikaként” (425.).

Közhelyes megállapítás, hogy egy jó történelmi regényt egyértelmű korhoz kö­­töttsége ellenére is valahogy kortársnak érzünk, Sarah Perry azonban azzal is fo­kozza ezt a hatást, hogy szándékosan kever anakronisztikus kifejezéseket a szövegbe, hogy ezáltal „modern” viktoriánus regényt alkosson (Mythic Monsters, i. m.). A gyakorlatban ez a nézet többek között olyan kifejezések használatában nyilvánul meg, mint egy hajó „fagyasztottbárány-szállítmánya” (278.), vagy amikor leg­első találkozásukkor a tiszteletes egy odavetett „Kösz”-szel (89.) búcsúzik Corától. Ugyanakkor a regény egy félmondata nyomán kerestem rá, hogy 1893-ban már csak­ugyan ehettek margarinos kenyeret a brit munkásosztálybeliek (288.), és hogy a radiátort (345.) is bőven feltalálták már. Itt emelem ki, hogy a műfordító minden lehetséges módon igyekezett hűen tükrözni a regény nyelvezetét, s különösen szép megoldások találhatók a szövegben, például: „kopár tölgyek karmolták a sáp­kóros eget” (69.), „gibernyúz” (391.), vagy hogy „a sós”-nak fordítja a vidék jellegét olyannyira meghatározó lápot. Apróbb hibák persze mindig előfordulnak egy többszáz oldalas szövegben: egy-egy elírás: „Auld Lang Synbe-ból” (11.); stilisz­ti­kai egyenetlenség: „zsibogott a cimpája” (23.), két szereplő „szétbontakozott” (251.), vagy valaki „huszárosan” (387.) intézett el valamit. Borbély Judit Bernadett ugyanakkor hasznos, szerteágazó témájú és tömör jegyzetekkel (összesen negyvenhét darabbal) egészítette ki a regényt, melyek a szerző metodológiai kommentárjával ellentétben valóban hozzájárulnak a történet megértéséhez és él­vezetéhez.

A regény legfőbb szervezőelve a viktoriánus kort meghatározó ideológiai el­lent­mondások színrevitele, a szerző szavaival: „olyan ez, mint egy kukta, csak em­berekből – a sok kiváló gondolat folyamatosan nekifeszül egymásnak” (uo.). A tu­domány és a vallás központi jelentőségű ellentéte a lelkész és az özvegyasszony bontakozó kapcsolatában, illetve a mellékszereplők sorsában is a felszínre kerül, legfőbb jelképe pedig maga az essexi kígyó. A történet egy szilveszter éjjel kezdődik, amikor is a kígyó első áldozatává egy ittas helyi férfi válik: „látni véli – sőt biztosan látja –, amint valami hatalmas és hosszú fodrozódik a vízben, durva pikkelyek borítják; azután eltűnik” (12.). Ez az előhangszerű felütés végig lebegteti a kí­gyó mibenlétét: Anglia legendás múltjának vérengző szörnyetege-e, vagy tudományosan magyarázható természeti jelenség? A kígyó szimbolikájának kapcsán jogosnak érzem a Kazuo Ishiguro Az eltemetett óriás című regényével vont párhuzamot, amennyiben a mitikus szörny mindkét műben valami fenyegető rossz megtestesülése (The Financial Times), az ország múltjának önreflexióra késztető kísértete. A legenda első, 1669-es említésétől el is jutunk a késő 19. század jelenéhez, ahol vé­gül kiderül, hogy a szörny valójában csak egy hatalmas, parazitákkal fertőzött szíjhaltetem: „egyszer csak, mintha sok apró gomb szorításából törne ki, a has szétnyílt, és egy fehéres, tekergőző massza ömlött ki belőle” (332.). Hasonló reveláció a „fata morgana” (177.) nevű vizuális, délibábszerű jelenség megtapasztalása is, mely egyszerre vált ki intellektuális elégtétel-érzetet és érzelmi hiánytapasztalatot az olvasóban, hisz Az essexi kígyó neoviktoriánus, vidéki Angliát bemutató világa fo­lyamatosan varázstalanodik a számunkra.

A tudományba, a haladásba vetett hit meghatározó diszkurzusai a regényben az or­voslás és az archeológia, azaz az ember és a világ testrétegeinek fokozatos föltárása. Az orvostudomány a testi és a mentális patológiák korabeli ábrázolásának meg­ragadása által a kor izgalmas lenyomatát adja. Cora kisfia például első pillantásra mindössze elkényeztetett egykének tűnik sajátos mániáival, de idővel az ol­va­só rájön, hogy ma már létezik fogalmunk a Francishez hasonlóan excentrikus, ko­raérett gyerekre: az autizmus spektruma. A regény egyik legnagyobb teljesítménye épp Cora fiának ábrázolása, akinek kórképe végig megnevezetlen marad, az olvasónak pedig lehetősége nyílik belelátni ma már olyannyira evidens módon hasz­nált fogalmaink történetébe, voltaképpen az orvostudomány mentalitástörténetébe. Látjuk egyrészt az önmagát vádló anya bűntudatát: „elpirult, mert a fia keltette benne a legnagyobb szégyent. Jóllehet pontosan tudta, hogy a legtöbben, akik már találkoztak vele, osztoznak a Francis társaságában érzett kényelmetlenségben, az ő számára még mindig nem jelentett felmentést. Bizonyos, hogy ő a felelős fia zárkózottságáért, a mániákusságáért, hisz ugyan ki mást hibáztathatna?” (60.); de felbukkan Frankie belső nézőpontja is, arra való képtelensége, hogy kapcsolatba lépjen saját érzelmeivel: „Francis nem hátrált meg. Feltételezte, hogy fél, mi­vel nedves volt a tenyere és kapkodta a levegőt” (366.). Ugyanilyen lenyűgöző az ifjú sebész, a Corába reménytelenül szerelmes Luke története is, akinek mellékszála Semmelweis Ignác (21.) említésétől a tuberkulózison, azaz a fehér halálon át a legújabb műtéti eljárásokig és a hipnózisig terjed.

Tudomány és hit szembenállása mellett hasonlóan feloldhatatlan ellentétet ké­pez a regényben a szerelem és a barátság kettőse – az intellektuális helyett az ér­zelmi síkon. Ehhez kapcsolódik, hogy a privát és a publikus társadalmi szférák szer­veződése a karakterek és a cselekmény szintjén is egyaránt meghatározóak: „Csak nem hiszi azt, hogy a politika megáll a küszöbön?” (323.), kérdezi Cora a tisz­teletest, s ezzel áttételesen ki is mondja a feminizmus második, az 1960-as években indult hullámának fő szlogenjét, miszerint a személyes mindig politikai is (the personal is political). Mivel Cora a történet főszereplője, az ő karakterében hi­vatottak összeérni az értelem és az érzelem fent említett szálai, s van is olyan brit kritikus (The Washington Post, 2017. 06. 05.), aki szerint ő a „legkiválóbb hősnő Elizabeth Bennet óta”, de a magyar recepcióban is akad, aki Jane Eyre-i mélységeket vél felfedezni „az öntudatos, saját lábán megálló, néha makacs és öntudatos” asszonyban (Tegdes Péter, i. m.). Véleményem szerint azonban Cora a szerző minden igyekezete ellenére sem válik sem rokonszenves, sem érdekes karakterré. Pe­dig az lehetne: a szöveg már az első oldalakon homályosan utal a férje által okozott abúzus traumájára, a testén viselt hegekre: „formára tökéletes mása volt az ezüsttükröt keretező ezüst gyertyatartók ezüst levélzetének, amit úgy nyomott bele a férje, mint pecsétgyűrűt a viaszba” (24.). Ha többet megtudnánk Cora házasságáról, valódi érzelmi mélysége lehetne az olyan, egyébként hatásos mondatoknak, mint „hozzám sose nyúlt olyan kedvesen. Elnéztem a kutyát, és irigy voltam. El tud­ja képzelni, milyen érzés egy kutyára irigykedni?” (257.), vagy: „Mintha kiszipo­lyozták volna, mintha egy létfontosságú szerven osztozott volna az elhunyt férfival, amely most lassú sorvadásnak indult.” (83.) Cora azonban túl gyakran fogalmaz meg olyan szentenciózusnak szánt, de inkább túlontúl didaktikusnak ható gondolatokat, mint hogy „az özvegységben az a legszebb, hogy nem kötelező nő­nek látszani” (64.) vagy „ha most nem ér hozzá, azzal egy természeti törvényt sért meg” (358.). Összességében a szerelmi szál jelenti a regény leggyengébb pontját. Kis­sé elhasznált, mindazonáltal hatásos fogás ugyan, hogy hónaponként, gyakran levélregény-szerűen haladnak előre a fejezetek, ám az olvasó sokkal többet tud meg a Cora által gyűjtött ammoniteszekről, mint a szereplők érzelmi dimenzióiról; egyetlen beteljesült együttlétük leírása pedig még egy Romana-füzetben is inkább komikus, mint erotikus hatást váltana ki (lásd 358.).

Számos ígéretesen bevezetett, de végső soron népszerű sztereotípiákra redukált mellékalak bukkan fel a regényben, mint például a feminista-szocialista Mart­ha, Cora házvezetőnője, aki szubverzív olvasmányokat hurcol a táskájában, és bátran él nemi életet házasságon kívül is a bevallottan Cora után epekedő Luke-kal: „vi­gaszdíj voltak egymásnak, úgy húzták magukra a másikat, akár egy elhordott ka­bátot” (249.). Egy másik jelenetben Martha Corával is szorosan összeölelkezve al­szik, ugyanakkor ennek az epizódnak semmi folytatása nincs a történetben, újabb elvarratlan szálat hagyva hátra. A laza erkölcsű feminista mellett a tiszteletes angyali szépségű tüdőbajos felesége is meglehetősen klisészerű alakként jelenik meg, aki a viktoriánus anya mintapéldányaként olvasható – érdekessé teszi viszont né­hány szerepkritikus gondolata gyermekeiről: „undorral gondolt bele, hogy nemsokára meg kell majd etetnie őket – ahogy az a sok puha dolog eltűnik kitátott szájuk nyálkás üregében, visszatetsző gondolat” (233.). A legelnagyoltabb alakok még­is az essexi couleur locale kellékei, mint az erőltetetten mágikus realista iszákos vénember, akiről a kelleténél többször olvassuk el, hogy „fülbemászók futkorásztak a szőrmegallérján” (137.). Mivel maga Perry is essexi származású, talán ér­demes lett volna több teret engedni Essex világának a viktoriánus kor képtelenül komprehenzív megragadása helyett.

A regény valószínűleg azért lett olyan népszerű az Egyesült Királyságban, mert az általa megidézett irodalmi és kulturális hagyományok a sokszor csak odavetett utalások nyomán is a kellemes ismerősség (és az általános műveltség) érzetét keltik, egy magyar olvasónak viszont ennél bizony többre – vagy épp kevesebbre – len­ne szüksége a történet világába való belépéshez. Az essexi kígyó leginkább a neoviktoriánus regénytermelés állatorvosi lovának tekinthető, hisz úgy tűnik, minden létező olvasói és kritikusi igényt ki akar szolgálni, de közben sem elég könnyed, sem elég elmélyült nem tud lenni. Összességében azonban mégis inkább úgy tűnik, hogy a piacra, nem pedig irodalomtudományi konferenciák tárgyául ké­szült ez az olvasóbarát szörnyszülött, amivel tulajdonképpen semmi baj nincs, hisz a szakmabeli olvasók – valljuk be, kissé irigyen – meggyőződhetnek róla, hogy egy PhD-ból igenis meg lehet élni, a szélesebb közönség számára pedig nehezen le­tehető, izgalmas kaland Az essexi kígyó, melyet rövidesen követ majd Perry trilógiájának harmadik kötete, egy Prágában játszódó gótikus történet is.

Sarah Perry: Az essexi kígyó; ford. Borbély Judit Bernadett, 21. Század Kiadó, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018/9. számában.)

Hozzászólások