Magányos hegedűszó

0.

„A ház földszintes, mint mindegyik ház az utcában. A kapu két szárnyán két tojásdad ablak van, üvegjük kék és piros cikkekre osztva. Bal felől fényes rézgomb, a csöngő húzója. A nap alacsonyan jár, sugarai rézsútosan érik a falat, s a durva va­kolat minden göböcskéje hosszú árnyékot vet. Valaki meghúzza a rézfogantyút, s a hosszú tornác végében rekedten csöngetni kezd a kolomp. Zöld faládában oleanderek állnak az udvaron. Az utcai szoba zsalui nincsenek leeresztve, de a táblákat behúzták, s így elég sötét van. Nem sok látszik a berendezésből, a falhoz szorított, magas hátú bársonykanapé, a két tölgyfa szekrény, asztal, hat székkel körü­lötte, s a zongora. Hűvös van idebent, s érződik a halvány, de kipusztíthatatlan vi­déki szobaillat, talán a rezedának, a vaníliának és a légypapírnak a szagegyvelege. Felpattan a középső ajtó, s egy férfi lép be, nyomában a szemüveges gazdasszonnyal, aki törülgeti a kezét a kötényébe.

– Itthon van a százados úr? – fordul vissza a férfi az ajtóban, inkább állítva, mint kér­dezve. A hangja izgatott.

Az asszony nem felel, megáll a szoba közepén, és megérinti a férfi karját:

– Pszt!

– Alszik? – néz rá a másik suttogva.

Fülelnek. Bentről halk, magányos hegedűszó válik hallhatóvá.

– Hegedül! – mondja az asszony végre, szelíd lenézéssel.

Ennyit tudok róluk.

Másként azt sem tudom, regény vagy színdarab-e az, aminek így kellene kezdődnie, miért izgatott a polgári ruhás férfi, mibe keveredett barátjával, a kapitánnyal együtt, mi történik majd a következő félórában és a következő esztendőkben. Két nő is szerepel a dologban, és egy csomó katonatiszt. Egy vidéki bár és egy civil fiatal házaspár. De csak ebben vagyok bizonyos: – Itthon van a százados úr? – Pszt! – Alszik? – kérdi suttogva a másik. Fülelnek. – Hegedül! – legyint a gazdasszony megvetően.

Ha bárki tudna valami bővebbet, nagyon kérem, közölje velem. A nyugtalan férfi egyébként száznyolcvannyolc centiméter magas, és Dódinak becézik, a százados pedig Chopin Asz-dúr prélude-jét játssza. (Op. 28.)”

Az idézet itt véget is ér, és a szöveg minőségéből (bármi legyen is ez) mindenki tudhatja, hogy nem én írtam, hanem Ottlik Géza, 1946-ban, amikor az Iskola a ha­táron című 1959-es regényének nyitányán gondolkodott. A kész szövegben az iménti rész végső változata a Kémnők Nagyváradon, 1944-ben című fejezet magvát képezi.

„Szép, kövezett, falusias utcában lakott Szeredy Dani, két szobában. Meg­ta­lál­tam a házszámot. A nagykapuba vágott kisajtó nem volt bezárva. A széles, boltíves kapualjból vezetett fel három lépcsőfok egy előszobaféle folyosóhoz. Én ugyan előbb körüljártam az udvart, míg útba nem igazítottak. A folyosóra a piros, kék, sárga ablakkockákon át besütött a délutáni nap. Egy fejkendős cselédlányka bevezetett Dani nappali szobájába, szó nélkül.

– Itthon van a százados úr? – kérdeztem fennhangon.

A kis cseléd, aki közben megtorpant a szoba közepén, hirtelen hátrafordult, rám nézett nagy őzszemével, és szájához emelte a mutatóujját:

– Psz…

– Alszik? – kérdeztem suttogva.

– Hegedül! – hajolt felém a lány, szintén suttogva.

Csakugyan, a másik szobából tisztán hallatszott a halk hegedűszó. Nem is tu­dom, hogyhogy nem hallottam eddig. Ránéztem a kis cselédre, vajon hibbantnak tart-e vagy süketnek, mert a hangjában volt némi furcsálkodás. De már nem törődött velem, a hegedűszót figyelte. Jó ideig álltunk így némán, és hallgatództunk. Bach­ot játszott Szeredy, Johann Sebastian valamelyik művét, tudniillik van egy Jo­hann Christian Bach is, miként a napokban értesültem.”

A két idézetet tekintve most ne az legyen az érdekes, hogy Dódi helyett Bébé lett az elbeszélő figura neve, ne is az, hogy Szeredy végül nem Chopint játszik, ha­nem Bachot, és ne is az, hogy Bébé a Bach-család kapcsán épp ebben a részben árulja el, mennyire műveletlen, s hogy emiatt aligha lehet tökéletes értelmezője az általa elmesélt bonyolult ügyeknek. Apropó bonyolult: az irodalom minden esetben bonyolult. Az összetett műveletek esetében a módosítás csak önmagára hat. A bo­nyolult műveleti együttesek esetében azonban minden apró módosítás ezer más már elvégzett műveletet módosít. Az írás kreativitása éppen ezért, az irodalom bo­nyolult volta miatt, nyilvánvaló lehetetlensége ellenére is: tanítandó.

Visszatérve: legyen most számunkra a legfontosabb az, hogy a szépírás esetében az inventio, az ötlet többnyire jelenet alakú: fiktív alakok beszélgetnek benne. („De csak ebben vagyok bizonyos: – Itthon van a százados úr? – Pszt! – Alszik? – kér­di suttogva a másik. Fülelnek. – Hegedül! – legyint a gazdasszony megvetően.”) Né­ha persze hallgatnak, vagy cselekszenek, vagy történik velük valami, vagy egy­általán nem is fiktívek, de az alakoknak, személyiségeknek mindenképpen létezniük kell. És amikor megvan az alak (nem feltalálás ez, inkább felfedezés, szép ré­gi magyar szóval: lelés), akkor sokkal könnyebb elkezdeni az írást, mintsem to­vább halogatni. Az Ottlik emlegette ’bővebbet’ majd később megtudod, tudatja ve­led a nyelv.

Innentől kezdve – kétszínű tervem szerint – saját regényeimre terelem a szót. Hi­szen hát, végül is: csak azokat ismerem igazán. A Kész regény, a Szentek hárfája, A harmadik híd, az Amíg köztetek jártam és a Luther kutyái című munkákról lesz szó. Rilke szerint mindenkiben van egy-két könyv. (Figyelmeztetés: Jo Nesbø sze­rint az íróság a harmadik könyvvel kezdődik.) Ki kell termelnünk magunkból őket, hogy üdvözülhessünk. Ma este elmesélem, én hogyan bányásztam elő az enyéimet.

*

1.

A Kész regény úgy keletkezett, hogy a Magyar Napló prózaszerkesztője, Németh Gá­bor, Gabriely György álnéven több Poletti Lénárdhoz szóló levelet is megjelentetett lapjában. A fikció szerint Gabriely tenisztréner és könyvtáros a galyatetői Nagy­szállóban, Poletti pedig Párizsban végzett patikus, aki Magyarországon, egy kis alföldi faluban szolgál, valamikor a második világháború előtt. Elég sok levélnek meg kellett jelennie ahhoz, hogy – némi segítséggel – rájöjjek, a megszólított én vagyok. Én vagyok a meg nem írt levelek szerzője, elbeszélőm pedig Poletti Lé­nárd. Megkezdtem a válaszadást, majd a levelezés végén néhány darabbal többet írtam, hogy kiegyenlítődjenek a mennyiségi viszonyok.

(Gyakorlatias betét: e regény írásakor nem vonultam el. Úgy gondoltam, kellemes lesz nekem az otthoni zajban. Az íróasztalom az ablaknál állt, ott dolgoztam. Utólag kiderült, hogy ez nem jó nekem. Akadályozza azt az elmélyülést, amely el­vezethet a tudat teremtő elváltozásához. Otthon, vagy elvonulva. Ebben a dologban nem tudok tanácsot adni. Mint minden más, ez is önismeret kérdése. Annak pedig, ugyebár, az írás a legjobb eszköze.)

Ebben az esetben tehát az ötlet nem volt jelenetszerű, nekem egyáltalán nem is volt semmiféle ötletem, levelezőpartnerem viszont nemcsak saját figuráját, de az enyé­met is megteremtette. Leveleinek apró megszólító mozzanatai kijelölték alakom fő vonásait, nekem csupán el kellett fogadnom, vagy vissza kellett utasítanom eze­ket, lendületesen mozgott is a potméter a két végállapot között. A problémafel­vetések pedig rámutattak a köztünk lévő nagyobb játékra: Gabriely levelei végeredményben egy kémregény közös megírására tettek javaslatot. Mivel pedig a le­ve­leket nem kísérték magánjellegű, játékrontó kísérőszövegek, az igazi elbeszélő a két figura kiszámíthatatlan dialógusa lett. (Megjegyzem, ez a regény a történelem előtti időkben keletkezett. Számítógép már létezett – szegény Umberto Eco A Fou­cault-ingájában még azt is hitte, hogy a titok a magányos gépekben van, nem az összekötöttekben –, de a hálózatuk még nem. Megírtad a szövegedet, kinyomtattad, beletetted egy borítékba, leragasztás, címzés, bélyeg, posta: felfoghatatlanul las­san ment az egész, volt idő a meditációra, valamivel talán lassabb és megfontoltabb volt a beszéd.)

A dialógus úgy alakult, hogy az alakok nem a számukra aktuális irodalom nyelvét beszélték. Visszahátráltak egy kicsit, és a Nyugat nyelvei helyett, elsősorban idé­zetek és variációk által, a századforduló prózáját beszéltették újra. Ez a megoldás bizonyos értelemben Borbély Szilárd lírájának módszerét idézheti fel: a 21. szá­zad szavait ő 18. századi grammatikában helyezte el, abban szólaltatta meg. Re­gényünk megírásakor azonban ez a kontextus még nem létezett, pedig ez a fél év­százados visszacsúszás váratlan és újszerű jelentéseket eredményezett, amelyek egy­általán nem voltak meg korábban a szerzők fejében, szívében, májában vagy akár­melyik testrészében. Esterházy Péter prózaművészete felszabadította a magyar iro­dalmat a jelöletlen idézés tilalma alól. Fölösleges őt utánozni, nem is lehet. De ho­gyan állhat valaki az irodalmi kánon közepén, ha egyszer követhetetlen? A nyelvek szembeötlő cseréje megoldás lehet. Hiszen hát, végül is, a nyelvek által lá­tunk, azok megismerésünk elsődleges eszközei. A nyelv kiválasztása, nagy játékkal, de mégiscsak alapvetően meghatározza mondandókat.

 

2.

Teljesen világos volt, hogy egy régi éjféli misén, az árpádharagosi nagytemplomban egy fiatal fiú, a hatalmas gyalogsági revolverével lelőtt egy hatalmas termetű, subában járó, helyi nagygazdát. Nyomozzanak különböző alakok a bűntény ügyében, helyezzem el őket az időben, és ekkor Szentek hárfája című árpádharagosi regényem már szinte készen is áll.

(Kétségtelenül kérdés, hogy hogyan áll elő az ötlet. Ebben az esetben lázas be­teg voltam, amikor összeállt a történet. Volt egy nap, amikor olyan magas volt a tes­tem hőmérséklete, hogy nem voltam teljesen magamnál. Fejben végigírtam az egészet. Tavasz volt, a gyógyulás után írtam egy másfél oldalas vázlatot. A fejem ész­revétlenül dolgozott tovább. Aztán télen, a két ünnep között, nekiálltam az írásnak. Ekkor már volt saját dolgozószobám, oda vonultam el az iskolai szünetekben. Később messzebbre mentem.)

Az ’Árpádharagos’ szó azonban ebben a kontextusban nagyjából azt jelenti, hogy ’Békéscsaba’. A város főterén álló nagytemplom Istené és az ágostai hitvallású evangélikus híveké. Ott pedig, Szentestén, vagy bármelyik más estén, semmiféle mise nincs. Ezt a problémát tehát meg kell oldani. Egy korai történet megmagyarázhatja ezt az ügyet. Az irodalmi szöveg bonyolultsága miatt azonban ez a be­illesztés számos további problémát okoz, és számos javaslatot tesz. Hitelesnek, au­ten­tikusnak és (Nádas Péter szavával) passzentosnak kell lennie a szövegnek, kü­lö­nben oda az egész. Következményes nyomozók jönnek és mennek tehát, mozgásuk szinte áttekinthetetlenné teszi az idők és a helyek rendjét, és kedvenc kritikusom végeredményben joggal írta, hogy ez a regényem rossz, hiszen a valóban létező rendet csakis az ő dolgozata tárhatta fel benne. Legyen a regény rendje hozzáférhetőbb. Ez az elvárás, azt hiszem, valójában elfogadható.

A nehézségeket tovább fokozta, hogy akkoriban nagyon hittem még a nézőpontok erejében. Az ábrázolt dolog térszerű mivoltát csak a nyelvileg megjelenő nézőpontok együttese láttathatja meg. Több irányból nézed, és azonnal világos lesz, hogy amit látsz, nem téglalap, hanem henger. Vagy nem is ugyanazt nézed? Le­het, hogy mégis téglalap? Ez a kritika a nézőpontok számának és nyelvének csökkentésére szólított fel. Legyen kevesebb a látószög. És mélyebb a nyelv.

 

3.

Szegeden sétáltunk, a Múzeum előtt. Előrenéztem a Roosevelt téri halászcsárda fe­lé, ahol a bajai és a szegedi halászlé örök ellentétét mindörökre megoldották az ún. batyuval. Szent-Györgyi Albert háza előtt ott masíroztak A harmadik híd figurái. Három öregember, egy fiatal pár, Droll néni, Noszta és Foghorn Péter, a Robot, s valahol előttük Sugár Dénes, a rendőr. Lassan mentek, hátulról láttam őket, de bizonyos voltam benne, hogy ők azok. A városi körútjukon járnak, arra gondoltam. Ez volt a látomásom.

Amikor Koplárovics Béla gólt rúgott az angoloknak, az edző azt mondta, óriási sze­rencséjük volt. De, tette hozzá, nagyon sokat kellett dolgozniuk ehhez a szerencséhez. Én, regényem érdekében, bejártam az összes szegedi intézményt, ahol foglalkoznak a hajléktalanokkal. Hazamentem, jegyzeteltem egy-két oldalt, aztán megittam egy decit az erre tartott literes whiskymből. Összeállt az anyag, aminek már csak a kérdéseket kell feltenni, és téma lesz belőle. Az utcán ugyanis nem a té­ma hever. Hanem az anyag. Aztán ezt már csak el kell felejtened, és máris neki állhatsz az írásnak.

Az írás az által tesz függővé, hogy megtanít a szabályok közötti szabadság örömeire. Eldöntheted, hogy felhasználod-e azt az orgonista gyereket, aki az ún. valóságban, húsz év után, nemrég végleg hazajött Kanadából, és bekéredzkedett hozzátok a ki tudja hányadik érettségi találkozótokra, hogy ne legyen egyedül. (A re­gényben Nosztávszky lett a neve, de csak azért, hogy ő lehessen Sherlock Holmes [egy ideig: Homeless] társa, Watson-Nosztáv.) És eldöntheted azt is, hogy felhasználod-e azt a szörnyűséges önkormányzati alakot, akiről bizonyosan tudod, hogy elszereti a hajléktalanok szerelmes társait, és sorozatosan megkínozza őket, mert ab­ban leli az örömét. (Bevettem őt is, az lett a neve, hogy Sertés, elég csúnyán végezte.) A kreatív írás, végeredményben, azt tanítja meg, ha tudja, hogy mit ve­gyél be, mit hagyjál ki. A többi, hogy úgy mondjam, csak irodalom. Az pedig, tud­juk, gyűlöletes dolog. Ne szeresd!

És még valami: úgy gondolom, 2010 körül mindent tudtam a szegedi hajléktalanokról. De nem akartam szociográfiát írni. És nem akartam a lelkiismeretemet sem megnyugtatni. Azt az irodalmat, amit szeretünk, nem erre tartjuk. Engem, az írás közben, egyáltalán nem érdekeltek a hajléktalanok. Kitalált figurákat akartam oko­san mozgatni és beszéltetni. Hiszen hát, mindenféle tematikai vonzalmaink el­lenére, végeredményben minden regény a világ egészéről szól. De kell a beszédhez egy jó ürügy. (Bovaryné? Kit érdekel.) Az viszont lehetséges, hogy A harmadik híd elolvasása, mindettől függetlenül, jó hatással lenne a döntéshozókra. Ha va­laki, bárki ismer egy ilyet, adjon neki egy példányt. Adok helyette másikat.

Itt már csak két nézőpontot használtam. Az egyik hang tudja az igazat (bármi le­gyen is az). A másik nem. Az igazat nem tudók álláspontjára általában nem kérdezek rá. Valami miatt éppen azt mondja, teszi, gondolja, amit. Számára az az igazság. Nem érdemes feszegetni. Hiszen semmit sem akarhatunk megmagyarázni. Csak ábrázolni kell. Coki, újra és újra vissza kell menni oda. Hagyd meg az ábrázolt jelenségeket értelmezendő alakulatoknak. Erre tartanak, ezért fizetnek, írókám és olvasókám.

 

4.

Az ádvent ideje valamiért nagyon fontos nekem. Egy este azt láttam, hogy itt, a könyvtár helyén nem a régi tornapálya áll, hanem a még korábbi, városi csónakázó- és korcsolyázó tó partján surrog a nád, s egy fiatal férfi amellett borong. Aztán meg­rázza magát, és hazautazik karácsonyra a szülővárosába, Szekszárdra (ahol a szí­nésznőt szerette). Babits Mihály volt, nem lehetett kétséges. Lehúzott Szegeden két évet, aztán Fogarasra helyezték, ahol lefordította magyarra Dantét.

Megírtam a szegedi éveit. Arra jutottam, hogy túlságosan happy a vége. Igaz­talanul happy. Ezért elővettem Bessenyei Györgyöt, aki a kertje végébe, az almafa alá temettette el magát. Bécsből Bakonszegre. Hát, aligha lehetett teljesen boldog. De aztán kiderült, hogy aki egész életében végeláthatatlan filozófiai írásokon kotlott, az a végén eljutott a Tariménes című regényig. Még az is lehet, hogy ő is boldogan halt meg. Így jutottam el Jókai Mórig, aki a szabadságharc után Tardonán bujdosott. Végig rettegett. Álnéven jutott vissza Pestre. Nagyon lassan tért vissza az emberek közé. Csak hát közben, fejben, megírta a teljes életművét, Millenniumi Dísz­kiadásban. Ő sem volt szomorú. Lehet, hogy itt mindenki csak jammerolt? De közben elérte azt, amire vágyott? Mégis happy? Ennyi mondandó, gondoltam ak­kor, talán elég is lesz három összefüggő magyar kisregényre. (Himnusz, Szózat, Nemzeti dal: le kellene őket cserélni.)

Ez az anyag irodalomtörténeti jellegű. Engem azonban írás közben nem érdekelt ez a mozzanat. Az egész bonyolult ügy azért foglalkoztatott, mert mikrohistóriailag ezek a figurák vannak a legjobban megdolgozva. Mikrohistória: vannak te­rületek, amikről a kivételesen gazdag forráshelyzet miatt valószínűleg sohasem fogunk már többet tudni. Róna Judit három kötetes monográfiája például mindent tud Babitsról. A Jókai kritikai kiadás Jókaival van így. A kései, mélabús pozitivisták pe­dig valóban az adatok összességéből írták meg történeteiket Bessenyeiről. Az ef­féle esetekben kész irodalmi ötleteket találtam, nem is beszélve a helytörténeti munkákról. (Szeged története? Aranybánya!)

A nyelvek kiválasztása itt már egyszerűbb volt. Az elbeszélő ott áll szorosan a fő­szereplő mellett. Nem azonos vele, de nagyon közelről ismeri. Első rész: Babits el­be­szélője a Babits-regények nyelvén beszél. Második rész: Jókai elbeszélője Jó­kai erdélyi utazásleírásainak nyelvén beszél. Harmadik rész: Bessenyei elbeszélője egyáltalán nem beszéli Bessenyei műveinek nyelvét. Elmúlt az az idő. Ott az utol­só bekezdés. Az talán idézet. Szép, talán vicces is. De a közvetítésre, az újraértelmezésre immár képtelen. Merthogy nem, az idő, a régi idők nyelve sem hatol át mindenen. Lejárt neki.

 

5.

Nem kell félni. Ha szerencsénk van, úgy fogunk meghalni, hogy az immár nem lé­tező tudatunk észre sem veszi, hogy a tudatunk már nem létezik. Így aztán az agydaganatomból eredő rosszullétem első napjaira nem is emlékszem.

Kihallgattam négy tanút, jegyzeteltem a vallomásaikat. Különös módon vagy tel­­jesen egybevágtak, vagy kiegészítették egymást. Megismertem három orvost: egy idegsebészt, egy neurológust és egy onkológust. Cselekedtek, beszéltek, írásos for­rások nyomán igyekeztem minden tettüket rekonstruálni. Maradéktalan őszinteségre és tiszta időrendre törekedtem. Nagyjából így állt össze a Luther ku­tyái című regényem. Két probléma azonban némileg megbonyolította a dolgomat. Az egyik probléma a nyelvi egységesség, a másik az emlékek tárolódása.

A rendszerváltás utáni daliás időkben egy ideig nem léteztek irodalmi műfajok. A történő irodalom középpontjában a kitűnő Garaczi László állt, aki óriási lendülettel termelte elsősorban harcos kajovákról szóló szövegeit. Szöveg: jó tíz évig (a rendszerváltás teljes kifulladásáig) ez volt az egyetlen műfaj. Dinamikus textus, nem is mindig rövid, egységesen regiszterváltó nyelven. Nézd, bazmeg, őzikék! – ol­vashatjuk Parti Nagy Lajos Bordacsont a kuvaszoknak című szövegében. Köz­nyelv, csúnya beszéd, gyermeknyelv: ez volt a mintamondat. Aztán telt és múlt az idő, s immár több száz oldalon jelennek meg a dinamikus és mindvégig egységes nyelvű textusok. Ez a stratégia azonban, a szláv strukturalisták szakkifejezését hasz­nálva, megunódott. Elolvasom az elejét, elolvasom a végét, a közepét már nem fogom. Lehetne az a megoldás, hogy a szöveg legyen ugyan regiszterváltó, de tömbökben. Legyen olyan, mint az ember: sorozatosan monogám. A Luther kutyái erre tesz kísérletet – hátha, ha már az embernél bejött.

Nádas Péter a Világló részletek című művében úgy találta, hogy emlékeink kapcsolata asszociatív jellegű. Rendjük nem időbeli, hanem olyan természetű, amit egy re­gény szerkezetével lehet megközelíteni és kifejezni. Ezt a kijelentést én igaznak te­kintem, de úgy gondolom, hogy az asszociatív kötésű kapcsolatokon belül van­nak nagyon hasonló területek. Az összetett rendszer (akár a sorozatos monogámia) egy­nemű mezőkből áll. És az sem biztos, hogy minden emlékünk nyelvileg tárolódik. Tes­ti eredetű emlékeink, azt hiszem, egyéb testi eredetű emlékeket hív­nak elő. Az írás közben felmerült saját emlékeimet igyekeztem nem eltitkolni. Ez a történés a regény önéletrajzi és családtörténeti jellegét erősítette fel. Szá­mí­tanom kellett volna rá. Ha a szádat fel nem tátod, még a végén az oldaladon fakad ki. De nekem, magamnak, nem volt efféle szándékom. Nekem csak a kötéseket kellett megoldanom.

6.

Ha úgy gondoljuk, hogy a regényekben voltaképpen a nyelv beszél, azt beszéltetjük mi, és már megoldódtak az alakokkal meg a nyelvhasználattal kapcsolatos alapproblémáink (alakok születése és nyelvek kiválasztása, hozzáférhető regényrend és mélyre hatoló nyelvhasználat, anyag és téma, szabályok közötti szabadság és az értelmezendő alakulatok rendje, közeli képek készítése és a nyelvi közvetítés határai, nyelvi egység és az emlékek tárolódása), akkor zárásul esetleg eltöprenghetünk néhány praktikus és metafizikus ügyön.

Próbálj meg mindennap írni. A valóság a gyengéknek való. Nem kell a didaxis. A didaxis öl, butít és nyomorba dönt. Az irodalom meg a szavak művészete. Ha van valami mondandód, bízd a szóképekre. Metafora, metonímia, szinekdoché, irónia. Bízd a maradványaikra. A többi: hígvelejű fecsegés. Ha meg nem megy, utazz el Visegrádra. Csend van ott, hideg a levegő, önálló lakrésszel rendelkezel, kosz­tot és kvártélyt adnak neked a barátaid, a városka szélén pedig van egy Kősas ne­vű büfé, ahol a hátsó ajtó mögött egy beteg gyerek játszogat. Négy óra munka reg­gel, négy óra pihenés (ebéd, séta, olvasás, alvás), négy óra munka este, nyolckor abbahagyod. Vagy valami más rend, de üldözd mindig a bioritmusodat. És aludj sokat, mert álmodban minden megoldódik.

Van ihlet. Van olyan helyzet, amely képes előidézni. Élj úgy, hogy előidézd. Ol­­vass, meditálj, gondolkodj, és tűzd ki magad elé, hogy mindenkit, mindenféle iro­dalmat meghaladsz. (Gyenge a hipotézis, de hátha bejön.) Ha pedig nincs össze­függő időd az írásra, jegyezz le mindent, ami aktuálisan az eszedbe jut. Ke­resd lassan a flow állapotát. Ott minden megtörténhet. A flow a te új furorod. Hal­lod majd, ahogy valaki diktál. Az a valaki pedig a te olvasásban és írásban élő, teljes mértékben megváltozott tudatállapotod.

A szépírás egyébként olyan tevékenység, amely nem érzi igazán jól magát a jelenlegi mediális helyzetben. Nekem például nincs okostelefonom. Akik szeretnek, mondjuk: közepes mértékben, attól tartanak, hogy lemaradok valamiről. Mi­ről is, szoktam gondolni, de mondani nem mondom, csak most. Úgy tapasztaltam, lassúnak, elmélkedőnek, töprengőnek lenni jobb. Szegény Vadai István kollégám (ő nem volt szépíró, őt csakis az igazság érdekelte) egyszer az ágyán feküdt és a panelplafont bámulta. Az anyósa megkérdezte tőle, mit csinál. Vadai azt felelte: dolgozom. És ahogyan a szekszárdi borászok mondják: a legfontosabb a zöldmunka. Be kell gyűjtened és gondoznod kell a nedves anyagot. Szépen, lassan, minden eszköz megengedett. Csinálj belőle témát. De írás közben aztán offline legyél. Akkor már nem kellenek a külső behatások. A szüret pedig kemény dolog. A hajnali hidegben nyugodtan ráfagyhat az ujjaidra a cukros lé.

Amikor készen vagy, rohaszd egy kicsit. Azt mondják, Nádas Péter először kézzel ír, aztán írógéppel, majd számítógéppel, s végül felolvassa hangosan az egészet. A munkája négy médiumot is megjár. Nehogy már a szövege (pl. a Párhu­za­mos történetek, három kötetben, 1800 oldalon) csak egy közvetítő közegben le­gyen rendezett. A rohasztás végeztével mutasd meg regényedet a legjobb barátaidnak. Egyre növekedjen a hozzáértésük foka. Az író a legjobb lektor. Ütközzenek a nyelveitek. És aztán küldd el a Magvetőnek. Az nehéz lesz. Úgy állsz majd a számítógéped mellett, mintha angol WC lenne. Elvitte a víz. Nem fogod visszakapni. Elmúlik a trauma, de aztán újra és újra visszatér. Mindent olvass el, amit a munkád­ról írnak, de ne félj a kritikusoktól: elsősorban egymásnak írnak, nem az alkotóknak, nem az olvasóknak. Az egyik füleden be (próbáld megérteni, hátha okosat mond), de aztán a másikon azonnal ki. A folyamatban lévő könyvemről pedig nem beszélek, mert akkor le kellene, hogy lőjelek téged, benneteket, önöket.

A nagy kreativitást igénylő tevékenységek közös jegye az, hogy minden darab el­készítése új szabályrendszert igényel, vagy, netalántán, annak teljes hiányát. Ne­ki­láttál, megcsináltad, elengedted. És most ott állsz, és kezdheted elölről az egészet. Vagy sikerül, vagy nem. Magányos dolog ez. Vagy legalábbis: teljesen egyedül vagy közben. El kell fogadnod. Ez egy ilyen munka.

Ha pedig bárki tudna ennél valamivel bővebbet, nagyon kérem, közölje velem.

 

Olvasmányok

Ottlik Géza: Próza

Ottlik Géza: Iskola a határon

Gabriely György – Poletti Lénárd: Kész regény

Szilasi László: Szentek hárfája

Szilasi László: A harmadik híd

Szilasi László: Amíg köztetek jártam

Szilasi László: Luther kutyái

Rainer Maria Rilke

Jo Nesbø

Umberto Eco: A Foucault-inga

Borbély Szilárd: Halotti pompa

Esterházy Péter

Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes-történetek

Gustave Flaubert: Bovaryné

Szigeti Csaba: Életünk, 2012. 2-3.

Nádas Péter: Világló részletek

Babits Mihály: Halálfiai, Hatholdas rózsakert

Dante Alighieri: Isteni színjáték

Bessenyei György: Tariménes utazásai

Jókai Mór: Utazások Erdélyben

Róna Judit: Nap nap után

Gálos Rezső: Bessenyei György életrajza

Kölcsey Ferenc: Himnusz

Vörösmarty Mihály: Szózat

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, 1294-1324

Garaczi László: Tranzit Mundi

Parti Nagy Lajos: Bordacsont a kuvaszoknak

Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat

Nádas Péter: Párhuzamos történetek

(Borítókép forrása: Litera.hu, fotó: MÜPA)

(Megjelent az Alföld 2019/3-as számában.)