A Ctr+Z generáció és a visszafordíthatatlan

extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz, szerk. Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna

Nem véletlen, hogy ma Magyarországon nem a hivatalos, akadémiai keretek kö­zött zajlik a bölcsészettudomány legújabb fordulata. A különböző poszthumán meg­­közelítések ugyanis éppen a tudomány hagyományos és csak lassan változni képes működését (az antropocentrikus előfeltevésektől a hétköznapi praxisig) kez­­di ki. Így az elmúlt időszak poszthumán/posztantropocentrikus elméleteit be­mutató vállalkozásokkal elsősorban nem tanszékeken vagy reprezentatív konferenciákon, hanem kis, autonóm műhelyek kiadványaiban találkozunk. Ilyen a He­li­kon folyóirat 2018/4-es lapszáma (Poszthumanizmus), a Horváth Márk – Ne­mes Z. Márió – Lovász Ádám szerkesztette és írta A poszthumanizmus változatai című kötet, valamint az xtro realm csoport extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című munkája is.

Persze valódi fordulatról bajos lenne beszélni, hiszen egy ilyen korszakolás a bölcsészet hagyományos logikáján belül maradna: a poszthumanizmus ernyőfogalmának potencialitása viszont éppen pluralitásában áll. Azaz a különböző megközelítések egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva alakulnak, amely alakulásban egyik sem törhet a poszthumanizmus megjelölés kizárólagos birtoklására – így az általuk mozgatott vagy meghaladni kívánt hagyomány se tekinthető azonosnak. Ami mégis közös ezekben az elméletekben, az az a felismerés, hogy a természeti-tárgyi környezetétől független, azt csupán (ki)használó, a cselekvőképességet egyedül birtokló és az ontológiától az erkölcsig mindennek viszonyítási pontjaként tételezett ember képzete tovább nem tartható fenn. Az alább bemutatott elméleteken túl ez a számítógépek és okoseszközök elterjedésével, valamint a klímaváltozás tényével mindennapjaink során is egyre érzékelhetőbbé válik.

Ennek az emberképnek a kritikája két nagyobb irányból történik, amelyek ma­guk is további alesetekre bomlanak szét. Az első nagyobb irány a humanizmus kirekesztő jellegére hívja fel a figyelmet, nevezetesen, hogy az abban jelölt humánum csakis a fehér, európai férfit jelenti, nemi vagy etnikai alapon kizárva belőle más embercsoportokat (majd ezt a felismerést követve: más élőlényeket). Ez a meg­közelítés így őriz egy társadalomkritikai attitűdöt és egy hagyományos értelemben vett emancipatorikus törekvést – és ennyiben nem szakít teljesen az emberi társadalmiság alapkategóriájával. A másik irány ezzel szemben minden emberi közösséget zárójelbe tesz annak érdekében, hogy a nem-emberek (a legegy­sze­rűbb tárgyaktól az állatokon át a gépekig) közösségének működésére vagy tagjainak autonómiájára rálátást biztosítson. Ebben az esetben az ember fogalma valóban kikerül a vizsgálódás középpontjából, és a létezők rendszere vagy a cselekedetek helyessége már nem az ember felől magyarázható; ugyanakkor ez az elméleti ereje egyben a gyengesége is, mivel gyakran homogén, történetileg-társadalmilag nem differenciált fogalomnak tekinti a zárójelbe tett ember kategóriáját. A poszthumanizmus egyik legfontosabb jellemzőjének gondolom, hogy a két irány együttesen, akár egy gondolatrendszerben is megjelenhet.

Efelől érdekes lehet, hogy az xtro realm csoport az enciklopédiát, a világot leírni és rendszerezni tudó, nagybetűs Ember műfaját választja az elméletek bemutatásakor. A mintát azonban nem a felvilágosodás rációhoz kötött tudástermelése ad­ja, hanem Georges Bataille és társainak Encyclopaedia Acephalica (1929–1947) cí­mű munkája, amelyben a legkülönbözőbb fogalmak alapján vitte színre a rögzített formákat kikerülni igyekvő, anyagiságra koncentráló elképzeléseiket a művészek­ből, szociológusokból, etnológusokból és filozófusokból álló csoport. A magyar könyv ennek megfelelően tudományos szócikkeket, ezektől tipográfiailag nem el­különülő, szócikkszerű prózaverseket és képzőművészeti alkotásokat is tartalmaz. Határátlépések, egymásmellettiségek szervezik tehát a kötetet, ami a rációba vetett hitet a mellérendelő, kombinatorikus szerkesztésre és a különböző megszólalási mó­dok együttes érvényesítésére cseréli. Ezt az eljárást már az előszó (Losoncz Márk) is a poszthumán filozófiák által hirdetett lapos ontológiával kapcsolja össze, vagyis azzal, hogy a világot leíró rendszerünknek „nem alá-fölérendelőnek [kell lennie], ám úgy, hogy közben szem előtt tartsa a valóságrétegek rendkívüli diverzitását”. Azaz éppen az említett pluralitásra támaszkodik a kötet: az emberközpontú gondolkodást meghaladó elméletek és alkotások sokszínűségét és kölcsönösségét kívánja bemutatni, és „ha van forma, amely ezeknek a transzverzális mozgásoknak […] megfelel, az az enciklopédia, különösen, ha nem a kor áttekintését kívánja nyújtani, hanem újabb távlatok megnyitására törekszik”.

Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy míg A poszthumanizmus változatai könyv egészen odáig merészkedik, hogy már a kategóriák összezavarását és új egyesülések életre hívását is szorgalmazza, addig az extrodaesia definíciós igénnyel kívánja összegezni (így bizonyos értelemben szétválasztani) a poszthumán fi­lo­zófiák legfontosabb fogalmait. Ezáltal mégis visszatér az áttekintést szolgáló rend­­szerezés korábbi technikájához is, ami az ismeretterjesztés szempontjából ugyanakkor fontosnak tűnik. A probléma inkább az, hogy esetenként kevés hely marad az adott tétel kifejtésére, ezáltal nem mindegyik szócikk képes a pontos és részletes bemutatásra. Az aszimmetria kora például Timothy Morton esztétikáját hi­vatott bemutatni, ám erős kétségeim vannak, hogy a Morton-irodalomban kevésbé jártas olvasók közelebb tudnak-e kerülni ehhez a szócikk által. Itt merül fel a kérdés, hogy a kötet célja az ismeretterjesztés-e, vagy inkább a tájékozódás elősegítése, a források között megjelölt szakirodalomhoz kínált segédlet.

Ezúttal magam is távolodom a poszthumanitás által megkövetelt mozgékonyságtól és az elkülönült kategóriák lebontásától, és inkább az elméleti szócikkek főbb csoportjainak rendszerezésére vállalkozom – azzal a kockázattal, hogy ezzel tovább erősítem az elméletek leegyszerűsítését, egyben vállalva a további tájékozódás elősegítését.

1. Bruno Latour, cselekvőhálózat-elmélet: a modernitás mozgatórugója a világ felosztása egymástól elhatárolt emberi és nem-emberi közösségekre, ám egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a két csoport nem különíthető el egymástól. Nehéz megmondani, hogy az ózonlyuk természeti vagy társadalmi jelenség-e; ahogyan azt is, hogy jelen kritika létrehozásában milyen szerepe van a laptopomnak vagy a Google-nek (vagy a terjedelemnek…). Éppen ezért szakítanunk kell a szigorú kü­lönválasztással és azzal, amit az magában foglal; azaz, hogy az ember rendelkezne kizárólag cselekvőképességgel, és a körülötte lévő világ csupán passzívan engedelmeskedik a természeti törvényeknek és az emberi akaratnak. Ha nem egy elő­zetes lényeget tulajdonítunk az egyes szereplőknek, hanem azt vizsgáljuk, melyik mit csinál (azaz milyen hatást fejt ki más szereplőkre), akkor egy valóságosabb képet kaphatunk a világ működéséről. Ebben az elképzelésben az egymásra ható cselekvők olyan egyenértékű ágensek, amelyek nem csupán emberek lehetnek. A kutatás célja innentől kezdve ezeknek a hálózatoknak a mikroszintű végigkövetése lesz, amely ellenáll a már kikristályosodott kategóriák (pl. társadalom) magyará­zat­értékű használatának – inkább azt vizsgálja, hogy ezek a kategóriák milyen cselekvők kölcsönhatása révén, hogyan épülnek fel. (Hamarosan olvasható lesz ma­gyar nyelven egy Latour-szövegeket tartalmazó kötet Keresztes Balázs, a vonatkozó szócikkek szerzőjének fordításában.)

2. Spekulatív realizmus, objektumorientált ontológia: a spekulatív fordulathoz tartozó szerzőkben közös, hogy elvetik a világ megismerhetőségének emberhez kötöttségét – a dolgok tőlünk függetlenül is hordozzák lényegüket. Graham Har­man objektumorientált ontológiája szerint ez a lényeg nem meríthető ki egyetlen vi­szonyban sem: Latourral szemben úgy gondolja, nem a dolgok közti interakció során megnyilvánult képességek és tulajdonságok a döntőek, hiszen minden létező (legyen az egy kalapács vagy egy ember) rendelkezik egy eleve megismerhetetlen többlettel. A dolgokat így a maguk egységében kell tételeznünk, és se nem részeiknek összegeként, se nem egy nagyobb egészben betöltött szerepük vagy hatásaik felől kell vizsgálni. Levi Bryant szerint is a tárgyak mint egységek virtuális többlettel bírnak a helyi megvalósulásukhoz képest – a helyi alak mindig környezetének viszonyában alakul, de ezek összessége nem meríti ki a tárgyban lévő virtuális potencialitást, sőt az ennek során bekövetkezett változások sem érintik a tárgyak lényegét. Timothy Morton a romantika természetfogalmát kibontva szorgalmazza a háttérként és a gyönyör tárgyaként funkcionáló, érintetlen természet képzetének meghaladását. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy egy olyan összeköttetésben létezünk, ahol már nem működik az előtér/háttér megkülönböztetés. Eb­ben az összeköttetésben fel kell ismernünk: nincs külső nézőpont, ahonnan belátható lenne a világ, éppen ezért nem azonnali megoldásokon és az „új, fejlesztett” verziók létrehozásának kapitalista eljárásán kell ügyködnünk – sokkal inkább erre az összeköttetésre, egy mindent átható, zavaró és sötét melankóliára ráhangolódnunk. A külső pozíció hiánya a tárgyak megismerhetetlenségét is jelenti; ennek szélsőséges esetei az életünket mind jobban szervező hipertárgyak (pl. klímakatasztrófa, radioaktív hulladék), amelyeket se térben, se időben nem tudunk befogni, és amelyek mindenhez hozzátapadnak, amivel érintkezésbe kerülnek. (Magyar nyelven további tájékozódáshoz lásd az Ex Symposion 2018/99. Újrealizmusok szá­mát, illetve Horváth Márk és Lovász Ádám megjelenés előtt álló A valóság visszatérése. Spekulatív és új realizmusok a filozófiában című könyvét.)

3. Antropocén: a „planetáris ökológiai és geológiai léptékeket befolyásoló” em­beri tevékenységre vonatkozó földtörténeti kor. A klímaváltozás felgyorsult üteme szükségessé teszi, hogy a Földet olyan heterogén elemekből álló, önszerveződő egységként tételezzük, amelynek mi magunk is a részesei vagyunk. Ennek során kettős csapdát kell elkerülnünk: ne valamilyen rendszerhez igazodó passzív résztvevők passzív egységét képzeljük el (pl. a világűrben biliárdgolyóként a pályáján haladó Föl­det), ugyanakkor ne tegyünk magunkévá egy vitalista álláspontot se, ami lélekkel ruházná fel a misztikus Földanyát. Az antropocén korszaka újfajta időbeliségekre is rávilágít. Egyfelől játékba hozza az emberiséget megelőző geotörténelmet is, azzal a felismeréssel párhuzamosan, hogy az eddig csak az emberek történeteként elképzelt történelemnek része kellene lennie a természetnek is. Másfelől a klímakatasztrófa formájában felveti egy jövőbeni kihalás lehetőségét is, de az apokalipszis képzetétől függetlenül is bejelenti az általunk ismert világ végét – ami szintén egy emberen túli nézőpont felvételét igényli. (Magyarul a témában lásd a Prae folyóirat 2017/1-es Antropocén számát.)

Ezek az enciklopédia főbb elméleti csomópontjai, amelyeket több apró, egymásra mutató szócikk épít fel. Természetesen ezek a csoportok sem különíthetőek el teljesen egymástól; fontos például látni, ahogyan Latour korábbi gondolatrendszeréből egyenesen következik az elmúlt évtizedekben vázolt, az antropocén korszakára reflektáló filozófiája. Fontos az is, hogy az enciklopédia nem csak a most kiemelt szerzőket tárgyalja; kisebb súllyal ugyan, de többen is megjelennek az egyes szócikkekben. Ilyen Donna Harraway kritikai poszthumanizmusa, amely a feminizmusból kiindulva kívánja lebontani a nyugati gondolkodás nagy ellentétpárjait, és felismerni a létezők közös, rokonságon alapuló összefonódását. Az el­nyomott embercsoportokkal vállalt közösségiségen túl a fajok közti határvonal el­mosódását (gondoljunk például a bennünk elő mikroorganizmusok millióira), va­lamint a technológia és a biológia egyesülését is regisztrálja; így lesz egyik központi metaforája a kiborg. (A feminizmus és poszthumanitás kapcsolatához magyarul lásd: Kiss Kata A gondolkodás képének átformálása című írását a Helikon 2018/4-es számából.) És persze látni kell azt is, hogy egy ilyen összefoglaló, ahogy az enciklopédia sem tud a maga mélységében végigkövetni egy-egy gondolatrendszert – Morton esetében például az általa működtetett erős dekonstrukciós logika nagyban árnyalja az imperatívuszokban megfogalmazott leírásokat.

Az enciklopédia-forma mindenesetre remek kereshetőséget biztosít (hasonlóan A poszthumanizmus változataihoz, ahol a nehezen használható végjegyzetek mellett a főszövegben is kiemelődnek az adott rész kulcsfogalmai), ami korunk poszthumán információszerző gyakorlataira is rájátszhat. A Ctr+F és Ctr+Z generációjaként mindenképpen hasznosnak tűnik a gyors navigálást elősegítő elrendezés.

Maga a könyv ezen kívül is felhívja anyagi megjelenésére a figyelmet, összhangban a poszthumán filozófiák anyagiságra koncentráló vonulatával, különösen az újabb áramlatok ösztönzőjeként is tekinthető újmaterializmussal. „Az újmateri­a­listák szerint nem csupán az anyagról alkotott kulturális-történeti diskurzusaink elemzésére van esély, hanem maga az anyag konceptualizálása is lehetséges”, olvasható az enciklopédiában. Ennek megfelelően a kiadvány hangsúlyosan könyv­tárgy is: sajátos szedéstükörben jelennek meg az egyes szócikkek, amelyek mindegyike, ha a könyvet megfordítva tartjuk a kezünkben, olvasható angolul is (aminek funkciójára, habár híve vagyok a magyar tudomány nemzetközivé tételének, nem találok magyarázatot), az oldalak helyenként zöld háttér előtt olvashatóak, és a képi elemek gyakori használata is többnek tekinthető a puszta illusztrációnál. Ez utóbbiak – Süveges Rita munkái – a digitális táj, azaz a technikai és természeti egyesülésének látványos színrevitelei. Ez esetben invenciózus és szellemes mó­don az öko-diskurzusban a természetességgel összekapcsolt „zöld” is mesterséges, számítógép által generált alapszínként jelenik meg. Az egész oldalas képek kö­zött több eredeti megoldás található – sokszor térképek és számítógépes játékokra emlékeztető ikonok mutatják az emberi beavatkozás nyomait (bányászat, temető). Vi­szont gyakoriak az elmúlt évtizedekből na­gyon is ismerős, az adatvizualizációra épü­lő, hanghullámokhoz hasonló hegyvonulatok ábrázolása – ennek használata a könyvészeti megoldások eredetiségét csorbítja. (Persze felvethető, hogy az eredetiség ka­te­góriája is egy túlzottan modernista megközelítés, amivel bátran dacolnak a képek, de magam idáig nem merészkednék.)

Hasonló fenntartások felmerülhetnek a versek kapcsán is: vajon az képes leginkább a poszthumán tapasztalatok közvetítésére, ha tematikusan a klímaváltozásról szóló és a tudományos-technikai világ terminológiáját a szövegbe emelő alkotásokkal találkozunk? Egyáltalán: egy előre meghatározott gondolatrendszer köz­ve­títését kell-e elvárnunk a versektől? Az a veszély fenyeget, hogy az egyes mű­vek el­méletek illusztrációivá degradálódnak – holott érvényes poszthumanista olvasatok adhatóak nem konkrétan az említett jelenségekről szóló alkotásokról is. Az enciklopédiában, amennyiben jól működnek a versek, nem erről van szó, és valóban tudnak a tudományos nyelvhez képest más típusú élményt és ismeretet felmutatni, sőt átélhetővé tenni. Innen nézve Nemes Z. Márió egyes szócikkei (a heterogén kreativitás ethoszának megfelelően) egy harmadik utat is felkínálnak: a két regiszter keverését, amely felől eldönthetetlen, hogy egyáltalán verssel, vagy szócikkel van-e dolgunk.

A másik nehéz kérdés, amellyel a költeményeknek szembe kell nézniük, a nyelv médiumára vonatkozik. Mit tud kezdeni azzal a költészet, ha alapanyagának, a nyelvnek a központi szerepe kérdőjeleződik meg – ha már nem csak a nyelvben érthető meg a világ; ha az univerzális írógép, azaz a számítógép, már csak nullákat és egyeseket ír és olvas; és ha a fent említett nem-diszkurzív anyagiság és az azon/azzal végzett technikák válnak hangsúlyossá. A kötetben olvasható versek több­sége erre egy mozgékony, hálózatos, hibrid nyelv megalkotásával válaszol, amelyben a legkülönbözőbb dolgok kerülnek egymás mellé a mondat vagy a verssor szemantikai egységében. Ezzel a nyelv alapvető tulajdonságára játszanak rá, az­az arra, hogy gond nélkül képes egy jelentésbe rendezni időben, térben és kategóriában távoli elemeket.

Nemes Z. Márió leginkább Donna Harraway rokonság-fogalmát mozgósítva hoz egymással „rokoni” kapcsolatba meglehetősen távoli dolgokat, amelynek so­rán a természetes nyelv és a számítógépes kódok kettősségére is reflektál: „Apám egy indoeurópai nyelv volt, anyám személyi számítógép…”, ami által a kettő tulajdonságai is felcserélhetővé válnak, azaz a nyelv mesterségessége és a számítógép mint anyanyelv természetessége is kidomborodik. Tóth Kinga versnyelve is többszörös összetételekből áll, amely különnemű anyagokat egyesít. Az oktopuszban a katasztrófát követő, mindent elborító vízben, ahol „növényi-állati-emberi maradékok építenek szerelemkapcsolatot”, furcsa vízi lényekké változnak az emberek; ez a „nagy víz összeszedi a sokéves tejeszacskókat, mi pedig nedveinkkel nagy függönnyé ragasztjuk őket”. A különböző nedvek keveredése (víz, tej, emberi/oktopusz-váladék) nem csak az apokalipszis utáni hibrid állapotokra és a kategóriákat lebontó szexualitásra vonatkozik, hanem magára a hömpölygő versnyelvre is, amely a fenti kérdéseket meglehetősen hatásosan viszi színre. A két említett példá­ban tehát a rokoni-szexuális egyesülés nem csak témája, hanem a vers műkö­dé­sé­nek metaforája is lehet.

Zilahi Anna kiáradás három égitesten című szövege is a mozgásról és az átalakulásról szól, ám az állandó jelen idejűség felfüggeszti a változás időbeliségét, a tes­tek közötti dinamika nem egy előttiségbe/utániságba rendeződik – ami például a Tóth Kinga versében is megjelenő katasztrófa hagyományos elképzelését is ár­nyalja, ti. az nem egy jövőbeni cezúrát jelöl, hanem mindig is történik. Zilahi versében nincs olyan rendezőelv, ami befoghatná a kölcsönhatások sorozatát, az ún. törvények is csak a „tisztánlátásnak álcázott soha meg nem ismerhetőség” lenyomatai. Mivel a vers szerzője egyben az enciklopédia egyik szerkesztője, ez a sor magára a vállalkozásra is vonatkoztatható – és ironikus módon hirdeti, hogy a megismerés hagyományos kategóriáit a jelen idejű mellérendelés logikájára kell cserélnünk, amire maga a kötet is irányul.

Kele Fodor Ákos anyagforgalom című verse is a különnemű anyagok keveredésére, azaz a minket körülvevő por összetételére (apró pollenek és hámsejtek) hívja fel a figyelmet. Mindezt úgy, hogy egyszerre hoz létre parodisztikusan hosszú összetételeket („A testeddel belakott teret a lápokban elkorhadt toportyán tetemén virágzó rekettyefűz hamujával táplált tátika bomlásából evő rovarok bagolyköpetbeli hulladékán nőtt zöldséges ebédek és más ükök, zsurlók és ősgyíkok százai birtokolják”) és nagyon is személyes megszólalásmódot. A verset ugyanis egy aposztrofé szervezi („A házi por lényegében halott emberi hám; anya, tele van veled a szoba”), ami a „tények” és a poszthumán állapot személyes töltetére világít rá. Habár ez a személyesség személyes viszonyokat is teremt, a felismerés, mi­szerint minden kizárólag anyagok állandóan változó összetételéből jön létre, a meg­szólítás által megalkotott „te” és „én” felszámolásához is elvezet. Mindkét szereplő „pusztán a csomóstér góca az anyag vonulásában”. Így a hang és a lét eredőjeként elgondolt anya kategóriája is kétségbe vonódik, ami által a belőle eredő versbeszélő is – miközben valaki mégiscsak beszél. A vers tehát hatásosan mutatja be a személyes, emberközpontú megközelítés és a valóság más rétegei között húzódó feszültséget: ami innen nézve a legfontosabb (anya), onnan nézve nem is létezik; ami innen nézve alanyi megszólalás, onnan nézve 26 mozgatható betű és szóközök jól-rosszul sikerült elrendezése. Ez a feszültség az anya–anyag (ma­ter–materia) szinte azonos alakú szópárban sűrűsödik. Az aposztrofé létrehoz szubjektumokat és egy köztük lévő viszonyrendszert, amelyeket viszont ugyanebben a megszólításban a nyelvi mozgás és más viszonyrendszerek felszámolnak. Ponto­sab­ban, ugyanúgy alakul a versben szereplők nyelvi megképződése, majd összeomlása, mint a vers állítása szerint az anyagi világban minden. A „halott emberi hám” és „a csontjaid közt nevelkedett férgek” sorok ugyanakkor egyértelművé te­szik, hogy mindez egy gyászversbe ágyazódik (ami által Závada Péter Mész című költeményével kerül közeli kapcsolatba, ahol a cím egyszerre vonatkozik igeként az elmúlásra és az emberi csontban, valamint a házakban lévő mész geotörténeti alakulására). Az elmúlás kérdése így a biológiai-fizikai mozgások, valamint az aposztrofé alakzatában létrejövők és felbomlók mellett az anya halálának személyes tapasztalatával egészül ki. Úgy gondolom, a vers ezeknek az összetett mozgásoknak köszönhetően valóban képes a szócikkeken túli tapasztalatok közvetítésére.

Érdekes tanulság lehet még felidézni Sirokai Mátyás kaucsukját, és Skobrák Má­té­nak a kötetben nem szereplő, de azonos című versét. A két szöveg ugyanis, no­ha ugyanazt jelöli ki témájául, pontosan ellenkező dolgokat állít. Sirokai esetében a gumi egy rugalmas, lendületes, a hatalomról lemondó és a jövő felé forduló anyagként jelenik meg, miközben maga a vers saját terminológiája szerint inkább „ásványi”, azaz a dolgokat szabályzó/definiáló működést érvényesít. Skobrák költeményében a kaucsuk rideg ipari és gazdasági felhasználásáról és a kitermelés embertelen körülményeiről van szó, miközben a vers egy tagolatlan, hömpölygő szöveg magával ragadó formájában valósul meg. (Részlet a műből: „pár százaléknyi / kénpor hozzáadása és hevítés / következtében a szomszédos láncok / kettős kötései néhány helyen felszakadnak / és a szénatomok a kénatomokkal / kapcsolódnak össze / kezdetben / azért csonkították meg a bennszülötteket / hogy a végta­gokkal bizonyítani tudják / mennyi lőszert használtak el / később azonban a kézlevágás az egyik / legelterjedtebb büntetéssé vált a kénhidak / egy térhálós szerkezetet hoznak létre / amely biztosítja a gumi rugalmasságát”). A két vers összevetéséből látszik: egyetlen anyag (legyen az a gumi vagy a vers) jelentése sem rögzített, és a legkülönbözőbb megformálások a legkülönbözőbb eredményekhez vezetnek. Az anyagon való folyamatos munka mint kitüntetett poszthumán cselekvés az enciklopédiában is hangsúlyos szerepet kap. Egyrészt (negatív előjellel, Skobrákhoz hasonlóan) a környezetét pla­netáris szinten alakító ember formájában, másrészt (pozitív előjellel, Sirokaihoz hasonlóan) például a barkácsolás technikájáról szóló szócikkben: „a barkácsolás ennek a kombinációs praxisnak a kitüntetett példája, mely azonban nem csupán új eszközöket hoz létre a humándominancia számára, hanem folyamatosan új fajokat, szubjektumokat és ágenseket termel”.

Az extrodaesia (a geodaesia görög szóból képzett, a földmérés jelentést is kifelé irányulásra cserélő neologizmus) is egyszerre kétféleképpen dolgozik anyagán. Rendszerezi a felvonultatott ismeretanyagot, ugyanakkor a mellérendelő kombinatorikusság és a lapos ontológia jegyében össze is kapcsolja a szétválasztott elemeket. Minden­kép­pen öröm, hogy egyre több hasonló vállalkozás születik magyar nyelven – ugyanakkor ez nem helyettesítheti az eredeti szövegek és életművek elolvasását, hanem inkább ösztönöznie kell azt.

extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz, szerk. Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna, Typotex, Budapest, 2019.

(Megjelent az Alföld 2019/10-es számában.)