Terék Anna: Háttal a napnak
Nehezen tudtam elkezdeni írni ezt a szöveget Terék Anna új verseskötetéről, mert nehéz arról írni, ha egy versben pont azok a részek nem tetszenek, amelyek egy apa betegségéről és haláláról szólnak.
Miközben leírom az első a mondatot, beugrik, amit a költőkről és a kritikusokról írt Gottfried Benn: „Egy új vers a szerző számára minden egyes alkalommal azt jelenti, hogy meg kell szelídítenie egy oroszlánt, a kritikus számára pedig azt, hogy egy oroszlánnal kell szembenéznie, holott alkalmasint szívesebben találkozna egy szamárral.” Találó ábrázolás irodalom és köré íródó szövegek viszonyáról szerintem. Kortárs verseskötetekről írt kritikákat olvasva sokszor elevenednek meg Benn oroszlánjai szamárjelmezbe bújtatva. Sokszor mutat szamárfület a kritikus. Egy másik jelenség ugyancsak jellemzi a kritikai gyakorlatot, amely ennek éppen ellentéte. Maradva az oroszlánoknál, ha a szerző sikere abban mérhető, mennyire volt sikeres az oroszlánszelídítés, akkor a jóindulatú kritikus egyenesen macskákról fog beszélni. Terék Anna harmadik verseskötetével is hasonló történhetett.
Mire eljut hozzám a Háttal a napnak, mindenhol arról olvasok, hogy a könyv az alkoholizmusról szól, arról, hogy milyen elveszíteni egy alkoholista apát, és hogy milyen az élet egy ilyen sötét élethelyzetben – amiben, mint fénysugár, Terék Anna versei rávilágítanak a nehezen feltárható problémákra. Berzenkedem ettől a megközelítéstől. Már csak azért is, mert Németh Bálint első verseskötetének versei és apaversei (Kiküszöbölés, Liget, 2014), bár a kortárs irodalomban kevéssé ismertek, olyan magasra tették a mércét, hogy nem szívesen olvasnám a Háttal a napnak verseit e téma felől, mert szeretem Terék Anna költészetét, és ennek más okai vannak. Sok olyan vers szerepel ebben a kötetben is, amelyet rendszeresen újraolvastam az elmúlt években – ezek közül a kedvencem az Út Magadanba.
Miközben halogatom ennek a szövegnek a megírását, arra is gondolok, hogy egyszerűen velem is az történhetett, hogy nem akarom meglátni a szerzőt és az oroszlánt egymással szemben. Hogy nem látok semmilyen oroszlánt. Pedig ez az egész most nem aktuális, nem kritikát írok, hanem személyes reflexiót. Ha lehet, még nehezebb így!
A kritikusok és az olvasók is szeretik ezt a könyvet. De azért találni elmarasztalást is. Bár eddig egyetlen ilyen szöveget olvastam: Nyerges Gábor Ádám szerint a szerkesztői kéz farigcsálhatott volna még a fölösleges részekből, a Terék Annára jellemző bőbeszédűség nincs mindenhol kidolgozva. Azt is írja, hogy sok helyen hatásvadász, és esztétikai síkon nem értelmezhető a halál és a búcsú megjelenítése. Nem arról van szó, hogy Terék Anna verseiben túl személyesen vagy túlságosan nyíltan fogalmazna a gyászról, fájdalomról. Egyszerűen az a helyzet, hogy nem ezek a legjobban sikerült részei a kötetnek.
A kötet olvasása közben például azt éreztem, hogy azok, akiket főszereplőkként azonosíthatnánk a versekben, háttérbe húzódnak: az apa, a férfi, a „Jóisten” és az, akit „Uram”-ként szólít meg. Nem látjuk egyiküket sem magunk előtt pontosan, hiába találkozunk akár külső jellemzésükkel is. Fontosabb, hogy a lírai én beszél hozzájuk, és hogy rendszeresen megszólítja őket. „Macedóniában én / saját magamon kívül / alig figyelek bármire, / furcsa, hogy anyám / folyton csak nevet, / apámnak meg olyan széles / a válla, hogy kitakarja előlünk / a napot.” (Eső Szkopjéban)
Az első versből a háttérre fókuszálás programját is kiolvashatjuk: Terék Anna valamit mindig megfigyel, de úgy, mint aki előtte a napba nézett, és fekete foltokat lát, amelyek kitakarják-torzítják azt, amit maga előtt láthat. Családi képeket, nyaralást, apát, anyát, gyerekkori és felnövéstörténeteket mutat, akár egy fényképalbumban. És mint egy valódi fényképalbum lapozgatása közben, a képekből kiindulva, ám azoktól el is távolodva, Terék Anna történeteket idéz az olvasó elé. A történetek egymásba érnek, egymásba illeszkednek, de érezni lehet, hogy összekapcsolódásuk csak ebben a különös beszédben valósulhat meg. Például amikor a tengerről beszél, nemcsak a tengerről beszél, hanem arról is, hogy mit mondana a tenger. Amikor Terék Anna nézi a környezetét, a városokat, a természetet, akkor figyelmét a formák elrendeződései kötik le. Ezekhez a tájelemekhez képest a szereplők, a család, a hozzátartozók megjelennek ugyan, részt vesznek a jelenetekben, nincsenek – fekete foltokkal – kitakarva, de mégis inkább a hátteret biztosítják a költő egyéb megfigyelései számára: „Nem néztem anyámra, / én a tengert néztem, uram” (Gombostűk).
Terék Anna verseiben szeretem, ahogyan az allegóriák kibomlanak, és váltják egymást. Úgy összekuszálódik, hogy mi áll valami más helyett, hogy sokkal élesebben látni, mintha külön-külön leírta volna, hogy mit lát és mit képzel el. „Szúr ez a júniusi eső, / ahogy a bőrömre tapad. / Tűkkel szurkál mindenütt / ez az üres június, / […] csak téblábol az ember, / nem fér bele ebbe / a júniusba semmi. / Maga tudja, hol késik, / vagy hogy mibe akadt bele a nyár, / hogy nem tud ideérni?” (Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének) Hasonlataival bebizonyítja, hogy nem is lehet mindig elválasztani ezt a kettőt: „Egyre alacsonyabban / szálltak, szaggatottan / mozogtak a szárnyak, / mintha kettőbe törte volna / valami őket, és estek, bukórepülésben siettek / a tenger fekete széle felé.” (Gombostűk); „csillogott a város, mintha bekente volna / olajjal valami az ablakokat” (Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének).
Amikor az Állat című versében Terék Anna azt írja az alkoholról, hogy „újra és újra / átgondol mindent / helyettünk, / de megoldást / nem talál”, azt magára a versre is érthetjük. Aztán a vers végén megjelenik az önreflexió is: „továbbra sem mertem / semmit sem túl sokáig csinálni. / Épp ahogy most ettől / a beszélgetéstől is félek. / Már túl sokáig tart és / még mindig magázom magát. // Jobb lenne még nagyobb távolság”.
Jobb lenne még nagyobb távolság, írja Terék Anna. Ennek a távolságnak a figyelembevételét, valamint gyakorlását hiányolom azokból az értelmezésekből, amelyek a Háttal a napnak olvasását alkalomnak használják arra, hogy az alkoholista szülő elvesztésének feldolgozásáról beszéljenek.
Terék Anna: Háttal a napnak, Forum–Kalligram, 2020.
Hozzászólások