Eső 2021/1.
Az ESŐ irodalmi lap számait rendszeresen képzőművészéti alkotások tarkítják. Ez interdiszciplináris hagyomány. Az áprilisi szám 152 oldalán 12 Baksai József-grafikát, -festményt csodálhatunk meg (Munkácsy-díj, 2001). Filozofikus, erősen biblikus víziókat találhatunk közöttük, amelyeket a borítón és utolsó oldalon megjelenő képek (valójában egy kép két részlete) foglalnak keretbe, amelyeknek címe: Kinyilatkoztatás.
A lap az elmúlt években tematikus (vagy részben tematikus) számokkal jelentkezett, a mostaniban egy Körmendi Lajos-blokk olvasható. Körmendi halálának évében a szerkesztőtársak már szenteltek neki egy emlékszámot (2005/2.), s ezúttal az egykori szerkesztőbizottsági tag Barbaricum című verse és első kötete inspirálta az emlékezők írásait. A tematikus blokk mellett interjúk, Tar Sándor-megemlékezés és hét kortárs könyv recenziója olvasható a lapban.
A szépirodalmi rovatban tematikusan Mások múltja kerül előtérbe. A történetek egy közös szálra húzhatók: visszatekinteni a saját múltba, azt eltávolítani magunktól, kitörölni, feldolgozni, átkódolni. Grecsó Krisztián versében a belső változások a külső környezet (vidékből nagyváros) és az előre haladó életkor (siker, család) hatására törvényszerűen indulnak meg. Győrffy Ákos statikus, nominális, impresszív szabadverseiben az eső mossa tisztára a pókhálós emlékezetet. Kijózanító tanulsága, hogy nem csak vidék–főváros-, hanem hegyi– alföldi szembenállás is létezik, ez hungaricum.
Míg az első két szerzőnél a felnőtt én kerül korábbi felnőtt énjével ellentétbe, addig a továbbiakban a gyermeki én a felnőtt énnel, illetve egykori szüleikkel, akiknek jó vagy rossz génjei ott munkálkodnak mindannyiukban. Halász Rita szövegében egy anya–lánya-kapcsolat bontakozik ki, a felnőtté válás kegyetlen folyamata egy elnyomó anya mellett. A gyermekkori kényszercselekvések, erőszakos „kulturálódás” a témája Ferdinandy György novellájának. Ebben a történetben megjelenik a nagyszülők elévülhetetlen szerepe az új generáció nevelésében, s mindez a második világháború körüli embertelen időkben vált nyilvánvalóvá.
Babarczy Eszter írása az apahiányt ragadja meg. Az emlékiratszerű történet tragikusan mutatja meg, hogyan kerül valaki önhibáján kívül a társadalom legaljára. Telléry Márton is elhagyott pesti suhancokat jelenít meg, akiket az apa családelhagyása miatt érzett lelki zűrzavar a világ bármely táján kegyetlen rablásra predesztinál.
Milbacher Róbert rovatcímadó novellája egy árva, zsidó fiúcskáról szól, aki groteszk ártatlanságban szenved mások ideológiai bűneiért. Darvasi László regényrészletében ugyancsak a világháború holokauszt-sorstragédiáját taglalja. Arany Ármin, egy zsidó kisgyerek mondvacsinált kollektív bűnért szenvedi kollektív büntetését. Ebben a paradoxonban emésztődik fel fél Európa: „én mindennap megnézem magamat. Csak egyszer, és a reggeli ébresztőkor. Tudja, mit nézek? Hogy mi maradt.” Ebben a töredezett, bábeli-világnyelvi hálóban, a káoszban rendet tud-e Isten teremteni? Mit gondolhattak a zsidók a gázkamraajtóban? Érthetetlen, embertelen, megismételhetetlen!
A világháborúban az oroszok sem voltak kíméletesebbek. Az előretörésükről ír Kötter Tamás. Sokszor fordult elő, hogy a magukra maradt nők biztosítékképp odaadták magukat a katonáknak. Nem lehet elítélni. Ebben a történetben azonban az áldozat hiábavaló: a gyermek meghal, a nő megőrül. A háború sohasem lehet opció. Majoros Sándor a jugoszláv polgárháború generációváltó, társadalomformáló szerepéről értekezik. Főhőse bácskai magyarként horvát oldalon harcolt, Magyarországon kellene újrakezdenie. De a békeidő ennek a generációnak ismeretlen. A talpába fúródott repeszdarab a testében jelképesen vándorlásba kezd.
Egy háborúban gyakrabban fordul elő, hogy mindent elveszítünk. Ádám Szilamér azonban egy hétköznapibb, békeidőben elkövetett kilakoltatás szomorú végjátékát írja meg. Ezzel szemben Szekrényes Miklós arra hívja fel a figyelmet, hogy nem minden a tárgyi emlékek sora. A szerelmi csalódások elgondolkodtatóak, főhőse hallucinál magának egy sikeresebb alteregót. Bánóczi Beáta verse is az egymás mellett élés buktatóiról szól. Meg kell tanulnunk egymást fel/megnevelni, kölcsönös tiszteletben, hétköznapiságban boldogságot találni. A legnehezebb azoknak, akik a társadalom perifériájára szorultak, csonka családokban tengődnek. Különféle életutak, társadalmi osztályok, kulturális hátterek fonódnak egymásba. A csiszolódás élethosszig tartó folyamat! Jánoki-Kis Viktória megérti ezt a tanítást, megmenti az eltévelyedett rocker és a sikeres tervező házasságát egy happy enddel. Érdekes, hogy valós helyszínt adott meg a szerző, ahogy Kiss Ottó novellájában is beazonosíthatók a helyszínek (talán éppen Gyula). Palajdi ismert fociedző, aki óvatosságból még 46 évesen sem házas, és családapának lenni sem tervez. Megállapodni vagy sem? – ez itt a kérdés. Mit kockáztatunk egy kapcsolattal? Nyirán Ferenc verseinek lírai énje tudja, hogy szakításra vagy halálra akár tíz éves feldolgozási idő kell – olykor szerekkel. Petőcz András szintén egy 42 éves agglegényről, vezető beosztású fejlesztőről mesél, akivel kikezd az osztályvezetőnője. A szexualitás traumatikus megélése fakadhat gyermekkori, freudi elfojtásokból. Molnár Lajos bebizonyítja, hogy van, aki terápiás célzattal írja le az első aktusát, miközben rádöbben, hogy anyja tisztességtelen volt apjával. Többet soha nem bízik a nőkben, csak kihasználja őket, nincs lelkizés. Novellájában egy párkapcsolaton keresztül azt tanulhatjuk meg, hogy a félreértések rengeteg időt pazarolnak el egy házasságban. Ági figyelmet akar, Zoli nyugalmat, mindketten a gyerekkori traumákból okulva. Jónás Tamás versei előbbi tapasztalásból fogalmazódnak: az egyedüllétnél csak a magány rosszabb, a test gyötrelmei a lelket is megnyomorítják. Az igazi szerelemben csak akkor van belső béke, ha befelé fordulva egymást is megértjük.
Jenei Gyula levélinterjúja Jónás Tamással egyértelműen igazolja, hogy a szerző magányos farkas. Az egyetlen, de élethosszig tartó feladat a visszavonulás, a szeretetéhínség elkerülése. Molnár H. Magor Terék Annával beszélgetve deríti ki: „a fájdalom nem múlik el, csak megszokjuk a jelenlétét…az íróember egy ilyen állatfajta. Leválasztja az érzelmeit.” Az iskolapszichológusként dolgozó költőnő saját apja alkoholizmusáról, majd haláláról írt. Egyre erősebb bennem is a gyanú, hogy a dolgokról beszélni kell, megnevezni, definiálni a problémát: ha kiderül az igazság, az okozhat szégyent, de talán nem halunk bele.
A for kalára rovat 2017 óta létezik, írójegyzeteket tartalmaz. Oravecz Imre és Podmaniczky Szilárd a COVID-19 mindent átformáló szerepéről írtak. Vagy mégsem? Az öregséget egy vírus sem tudja megállítani, viszont a depressziót erősítheti. A vírus nem az embert, hanem az élet kereteit változtatja meg. Úgy érzed a változást, hogy nem is vagy teljesen tudatában, csak érzed, hogy megváltozott az út. Csak azt tudod, hogy bírni kell, mindenesetre lassabban oxidálódni.
A Köpönyeg rovatban az egyes szerzők Körmendi Lajos: Barbaricum (1981) versének egy-egy szövegrészére reflektálva írnak ars poeticákat. Számomra a legerősebb talán a zárlat: „Végtelenek / a határok / az emberekben.” Lapis József irodalomtörténész felvezető tanulmányában megállapítja, hogy a Körmendi-textus a centrum és a periféria viszonyában konstruálódik. Szűkebben a nagykunsági, tágabban a magyar és kelet-közép-európai rétegek rakódnak egymásra a szimbólumrendszerben (lásd Ady kunfajtája, József Attila Dunája). Kelet-Közép-Európa népeinek sorsa összefonódik, történelmi távlataik, érdekeik közösek. A nyugatnak barbár – sajátos, csak másoknak érthetetlen – kulturális hálónk ezeréves örökség. Fecske Csaba verse erősíti a kunfajta, székely, szittya magyar múltat. Bennünk közös vér folyik, gyökereinkben lüktet a megalkuvás tűrhetetlenségé. Dunának, Oltnak egy a hangja (már Adynál), de ennek a barbár világnak két éle van: elnyomók és testvérek, s mégis egy kard égisze alatt. Háy János versében ugyanez az évezredes tapasztalás. Bánki Éva költeményében ki is mondatik, hogy mindannyian barbárok vagyunk, de aki kimondja, azt vagy nem értik, vagy értik és sértik. Pedig régi álom egy egységes Duna-mente, hovatovább Európa. Tomaji Attila egy Duna-menti Bábel szimfóniáját és harmóniáját zengi. Vass Tibor ezzel szemben egy soha meg nem születni akaró vers tragédiáját zöngi. Sorai kortárs slamnek is felfoghatók, tökéletes és pozitív oximoron-sorok, mert „tiszta zagyvaságok” kellően barbár nyelven. Vele szemben letisztult, formailag is klasszikusokat idéző versben osztja meg gondolatait Markó Béla. A haza nem test, hanem lélek. Petőfi, Vajda, Ady örökén szól a székely szó, amely a leghitelesebben választja le a Kárpátok sértett lélektestéről Erdélyt. Nagy-Magyarország egy vízió, akarhatjuk, de a sok próbálkozásba az ember beleöregszik. Turczi István talál erre egy lehengerlően szemléletes képet: ember-ember között a távolság Laokoón-kígyók útja. Ezt fokozza Petőcz András Barbaricum-üzenete: az új nemzedék aprópénzre váltotta az örökséget, csak számolgatja filléres boldogságperceit. Egzisztenciális válságba került a trianoni örökséget 100 éve keresztként cipelő, rendszerváltó magyar értelmiség. Vörös István jól látja, hogy az ego képtelen megbirkózni saját határaival. Elmosódnak az én–haza–világ–túlvilág határai önmagunkban. Fekete Vince is úgy érzi, hogy a folytonosan „buborékba zárva lenni”-érzet miatt az emlékezet kezd kiesni a transzilvanizmus összetartó hálójából. Zalán Tibor haikuszerűen tömött, Körmendi-sorokkal tagolt versében már univerzálissá tágítja a hálószakadás félelmét, amely abból fakad, hogy Európát lassan ideje eltemetni egy meszesgödör múzeumában.
Tar Sándor idén lenne 80 éves. Épp egyazon hónapban haltak meg Körmendivel. Bánki Éva tanulmányában precízen rajzolt ténymegállapításokkal elemzi a Tar-életmű helyét az ezredfordulót közvetlen megelőlegező, magyar irodalmi kánonban. Tar történetei az új rezsim hátterén zajló lepusztulásnovellák. A Tar-humor érezhetően kikopott a rendszerváltást követő években, a demokratikusság térnyerése és az ügynökbotrány felemésztette a szociografikusnak tartott író egzisztenciáját. Magányában döbbent rá, hogy Istennek lennie kell. Lassan azonban még a deizmus is halott, a Gutenberg-galaxis összeomlott, a többség a média ezotériájában fullad meg – leginkább a vidéki lakótelepeken. Az én határai nem merevek, mágikus szerepcserék, átváltozások, okkultizmus fűszerezi a tárgyalt prózákat (A mi utcánk; Szürke galamb). A Kádár-kori kispolgárok szürke és megrendítő hétköznapjai melankóliába taszítanak. Innen kiemelkedni nem lehet. Nincs bűntudat, így megváltás sincs, ezáltal részvét sem. Bodori mágikus realizmus, csáthi pszichoanalitika. Mintha Tarr Béla rendezte volna.
Az Olvasó rovatban hét kortárs könyv recenziója sorakozik. A szerzők a kortárs műveket felvonultató rovatban is szerepeltek – van, aki interjúalanyként. Dérczy Péter szerint Szekrényes Miklós (Élni olyan – Meghalni olyan) könyve két szövegtömb jin-jang olvasata, egybefonódása, szabad és izgalmas lehetőség, tipográfiai, analitikus pszicho-puzzle. Olyan töredéktörténetek, ahol nem mindig egyértelműek az átfedések, maximális odafigyelést igényel az olvasótól a narrációs hiányok kitöltése, de a hangulata legalább annyira átütő, mint a Budifocié volt. Balogh Réka Milbacher Róbert (Angyali üdvözletek) könyvét elemzi. A Kádár-kori magyar falu kocsmagőzös figurái, szexuális erőszak, rasszizmus, fogyatékosság mind átalakultak, de mára megmaradtak, visszatérő, vidéki elemek. Kétezer év alatt mit sem változott az emberi gyanakvás, pletykahalom tetején ülünk. Bennfentes falusinak születni kell – kivéve a papot meg az orvost. Vidéki Péter épp egy nagyvárosi történetet bemutató könyvre reflektál. (Háy János: A cégvezető), amely az elmúlt 30 év tény- és korfeltáró munkája egy mindenét elvesztett, majd penitenciát gyakorló, az igazi értékekre rádöbbenő, egykori ingatlanspekuláns cégvezetőről egy párkapcsolaton keresztül. Magyarország kicsiben és nagyban a csendes és hangos tolvajok hazája. Ebben a szívtelen világban az emberi sorsok nehézségeit Háy mégis önreflexív humorral képes tematizálni, szentenciózus narratívával, nem „csak” egy regény: életvezetési kézikönyv. A kortárs magyar valóság megragadása százszínű és -arcú. Darvasi László szerint a Magyar sellő ontológiai státusza kérdéses, polivalens és arctalan. Szigeti Csaba azt gondolja róla, hogy egy Kleist-pastiche is lehetne. A Covid előtti, kortárs Magyarországra vonatkozó hibrid- és tekintélyuralmi ténymegállapítások maradandóan karcolják fel a magyar értelmiségiek megfáradt, de a közönytől még mindig mentes pajzsát. Nemcsak Európát temettük, benne Magyarországot is! Van, akinek a temetés tényleges, fizikális. Terék Anna Háttal a napnak című kötete az édesapa valós halálához fűződő pszichés viszony, a kiírni vágyás klasszikus terápiája, irodalmi gyászoldás (lásd József Attila: Nagyon fáj). Boldog Zoltán felismeri ezt, látja, hogy a gyászfolyamba mennyire erősen szivárog be a csáthi fekete csönd, s teszi tönkre a lelket – mindezt a délszláv háború alatt. Arra ugyanakkor figyelni kell, hogy a fájdalom feldolgozása fokozatos legyen. Halász Rita művészettörténész Mély levegő című kötete éppen arra tanít, hogy az önsajnálat, rémület, reménytelenség nem lehet több, mint reakció, de semmiképpen sem végérvényes igazság. Noha az emberi lény traumák konglomerátuma, ugyanakkor fejlődőképes, erős és rugalmas. A gyógyulás akár évtizedes folyamat, és csak külső terapeuta segítségével lehetséges. Imre Eszter reflexiójában rámutat, hogy a hibát általában ott követjük el, hogy a vehemens érzékenyítés sokszor érzéketlenné teszi az embereket. Bántalmazó kapcsolatról írni klisémentesen nagy kihívás, de Halász ért a pszichológiájához. A gyermekkorban elkövetett bántalmazások következtében kialakult pszichés stressz észrevétlen vetül ki a felnőttkorban is. Meg kell tanulnunk az irányítást visszavenni, talán ez a valódi felnőtté válás folyamata. Akárcsak Babarczy Eszter A mérgezett nő című könyvében, amelyben 22 írásban kalandozunk a gyerekkortól a felnőtt létig (novelláktól a regényig). Szarka Klára szerint a kötet fragmentált, töredezett, női sorsregény, amelyben nem konvencionális választ adnak arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?”. Noha az anyasággal minden megváltozik, nehéz megtörni a női omertát, kitörni a kalitkából.
Talán mindez sikerül egy nyíltabb, erőszakmentesebb világban, amelynek igényéről szinte minden ESŐ-szöveg tanúskodott.
ESŐ irodalmi lap, 24. évfolyam 1. szám, 2021. tavasz
Hozzászólások