A legismertebb járványok között előkelő helyet foglal el az 1831-es kolerajárvány, melyről számos irodalmi mű is megemlékezik. Mielőtt ezek közül kiemelnénk hármat, érdemes néhány összefüggést előrebocsátanunk. A 19. század elején, a ’10-es évek második felében a kolera az indiai szubkontinensen tört ki, majd az Orosz Birodalmon keresztül jutott át Európába, később Észak-Amerikába. A betegséget okozó baktérium a bélflórában telepszik meg (erős „rizslészerű” hasmenést vált ki), ezért a rossz egészségügyi körülmények és a szennyvízelvezetés hiányosságai szintén hozzájárultak a gyors terjedéshez. (A testi funkciók tabuként való kezelésének időszakában az elsődleges tünet – mivel a beteg bárhol produkálhatta – soha nem tapasztalt szégyenérzettel és undorral társult, azonnali stigmatizációt vonva maga után.) Ugyanakkor döntő fontosságú volt az időjárási tényező, amit máris ki kell emelnünk egy fontos könyvre hivatkozva.
Az éghajlat és a járványok összefüggésére nagyon jó példa – Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyvéből idézve – az úgynevezett Tambora-fagy jelensége. A Tambora kitörése 1815-ben az egész Földre kiterjedő 3-4 fokos lehűlést okozott. Ez vezetett a „nyár nélküli év”-hez Európában és Észak-Amerikában, a nagy mennyiségű hamu a napsugárzás megszűnésével járt Izlandon, az emberek különös égi jelenségekre lettek figyelmesek. A következmények igen szerteágazóak, és lényegében egyik sem magyarázható meg a klímatörténeti nézőpont nélkül, ahogy az első világméretű kolerajárványt is a Tambora-lehűlés kísérte. A vulkanikus lehűlés globális katasztrófa volt, mindenhol éreztette a hatását, befolyásolta – természetesen – még a politikai viszonyokat is. A Tambora-fagy pedig egy specifikus járvány, a kolera pandémiává válásához vezetett.
Behringer a halálozási adatok kapcsán hangsúlyozza, hogy a brit főváros egyes negyedeiben azért lehetett csekély a halálozási arány, mert London – a kontinentális Európa városaitól eltérően – saját ivóvízhálózattal rendelkezett. Később a kolera terjedése, majd visszaszorítása, mindennek az ivóvízzel kapcsolatos felismerése (John Snow 1854-es klasszikus kísérlete legendássá, az orvostudomány és a közegészségügy, illetve az adatvizualizáció mérföldkövévé vált) a vízvezeték- és csatornahálózatra terelte a figyelmet, ami igen gyorsan a nagyvárosok szerkezetének átgondolásához és átalakításához vezetett. Géra Eleonóra is ezt emeli ki többek között Járványok és következmények című írásában: „A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás.” Jó példa ez a pusztító betegség indukálta pozitív hatásra (ami egyébként minden járvány esetében a negatívumok mellett kimutatható; ahogy már korábban a pestis tárgyalásakor utaltunk rá).
Másrészt erre az időszakra tehető a különböző európai államok egészségügyi intézményrendszerének létrehozása, illetve a kooperáció felismerése, vagyis a nemzetközi járványügyi együttműködés. Az ezekkel kapcsolatos konkrétumok megtalálhatók Fónagy Zoltán A kolera: A 19. század világjárványa című tanulmányában, mely a Rubicon Járványtörténelem című tematikus számában jelent meg. A szerző mindehhez még hozzáteszi: „A tudományos felismerések gyors gyarapodásával együtt járt a természettudományos világkép rohamos térhódítása, az ipari és technikai forradalom kiteljesedése, valamint a modern állami – benne közegészségügyi – intézményrendszer kiépülése.” (53.) Izgalmas kérdés – ahogy erre a történész is utal –, hogy a kolerajárványok időszaka egybeesik a modernitásba való átmenettel. Egy olyan nagy horderejű változássorozattal, amely új emberképet körvonalaz, méghozzá olyat, melynek fontos része a környezet uralhatóságába vetett hit, és amelynek talán éppen most, a COVID-19 idején éljük a végnapjait.
Szintén érdekfeszítő összegzést ad a 19. századi kolerajárványokról Ronald D. Gerste Történelmet író betegségek című, patobiográfiai érdekeltségű könyvének A globális járvány című fejezete. A sok szempontú megközelítés érinti a médiatörténetet is:
A járvány terjedésével az emberek hamar tudatára ébredtek, hogy teljesen új fenyegetéssel van dolguk. A kórral kapcsolatos publikációk száma ugrásszerűen megnőtt; az 1830-as lipcsei könyvvásár katalógusában nem kevesebb, mint 160 koleráról szóló kiadványt találni. Külön koleraújság is megjelent, amelyben a megfertőződött családtagokkal vagy szomszédokkal követendő bánásmódra adnak tanácsokat.” (123.)
Hasonló volt a helyzet a korabeli Magyarországon is, számos jelentős alkotó dokumentálta a kolerával kapcsolatos eseményeket. Közülük – gondolatmenetünk fényében – Kazinczy Ferencre kell utalnunk, akinek a levelezésében számos passzus foglalkozik azzal a kórral, amelynek az író is áldozatául esett.
Ennek részleteire nem térünk ki, Kazinczy kapcsán egy kortárs művet elevenítünk fel néhány mondat erejéig. Péterfy Gergely korszakos jelentőségű, 2014-ben napvilágot látott Kitömött barbár című regényében a cselekményvezetésben és az emlékezet gyújtópontjainak kijelölésében egyaránt lényeges szerepet játszik az 1831-es kolerajárvány sporadikus reflexiója. Mielőtt néhány példát hoznánk erre a technikára, vessünk egy pillantást a történet egyik alapdilemmájára, illetve megkerülhetetlen kérdésirányára.
A Média- és kultúratudomány kézikönyv Ember szócikkének felütése a Kitömött barbárból indul ki, és lényegében azt villantja fel, hogy Péterfy regényében az ember fogalma és annak értelmezhetősége kitüntetett problémává válik. Ez mindenekelőtt azt jelenti az adott kontextusban, hogy a mű arra kérdez rá Kazinczy embereszményén és Angelo Soliman alakján keresztül, hogy a különböző rasszok egyetlen (és egységes) emberi fajba tartoznak-e. A szócikk írói (Laczházi Gyula és Timár Andrea) helyesen utalnak rá, hogy a felvilágosodás kori nyugati emberkép nem tekinthető univerzálisnak, mert – bár az „általánosan kifejleszthető emberi” eszményére, a testtől és a társadalmi meghatározottságoktól függetleníthető „szellemi” identitásra épül – „[…] a szegények, a nők és a betegek például kiszorulnak belőle, csakúgy, mint a nem európai kultúrák – így Angelo Soliman saját hangja, saját nyelve, saját gyökerei is.” (42.) Mindezt alátámasztja a mű címébe foglalt jelenség is, a taxidermia, hiszen Angelo múzeumi darabbá válása éppen a tárgyiasításon keresztül mutat vissza a karakter ember mivoltának végleges eltörlésére.
A Kitömött barbár cizellált világán belül a kolerajárvány epizodikus megjelenése tehát azért is lényeges, mert kapcsolatban van a „mi az ember” kérdéskörével (a betegek státuszán keresztül), másrészt a járvány természetének faggatása a történetben analógiát kínál különböző jelenségek működésmódjának (pl. eszmék terjedésének) kifejtéséhez is. A ragály belép a hálózatokba. „Talán nem is lehetett másképp: két dologra egyszerre kellett magyarázatot találni: miközben a múlt a nyakunkba szakadt, a kolerát is meg kellett érteni.” (74.) Ez a megértési kísérlet tehát elválaszthatatlan azoktól a tényezőktől, melyek a ragály terjedésével az emberi kapcsolatokra (és azok kritikai megközelítésére) irányítják a figyelmet. Visszamenőlegesen is, amire nagyon jó példa a regényből az a részlet, amelyben az elbeszélő a családtörténeti fordulatot a kolera látens megjelenésével köti össze.
Ezután kezdődött, az örökség kiosztásakor a per Pepivel, elszegényedésünk és megkeseredésünk folyamata. S valahol a távol-keleten, Bengália bűzlő ciszternáiban már készülődött a kolera, hogy elinduljon Széphalom felé, hogy szétzilálja a világot, amiben éltünk: furcsa volt ott az egykori szalonunk üres falai közt felidézni, hogy az eltelt időben mennyi minden már akkor benne volt, amikor még nem tudtuk, hogyan kell kiolvasni a jeleit. (285.)
Török Sophie retrospektív kommentárjai egyben sajátos lüktetést adnak a múltbeli eseményeknek, a kolerán keresztül modális hullámzásba kezdenek, hol tragikusként, hol pedig pozitívumként említve a járvány következményeit. Eklatáns példája ennek az a rész, amikor az elbeszélő a házasságtól való megszabadulás reményeként, az önfeláldozás megtöréseként értelmezi a kolera megjelenését. „A kolera volt a titkos csábító, az ellenállhatatlan Don Giovanni, az ígéret, hogy megszabadulok a régi életemből.” (85.) A járvány medializálása a női karakter emlékezetén keresztül alighanem olyan megoldása Péterfy Gergely regényének, amely azon túl, hogy esztétikai megformáltságot eredményez, kimozdítja a ragályhoz való viszonyt a statikusságból, s éppen ezzel mutatja meg az irodalmi beszédmód (és a képzelet) hatékonyságát.
Ez a produktív felfogás egyrészt azzal társul a regényben a médiagépezet ironikus leírásán keresztül, hogy a járványt kísérő infodémia folyamatos paradoxonokhoz vezet az emberi elmében és társadalomban.
A lapok kézről kézre jártak, megjártak kávéházat, kuplerájt, polgárlakást és kofahajót, mígnem felröppent a hír, hogy a ragályt a ragályról szóló írás is terjeszti, ezért a Wiener Zeitung összes, Pest-Budán fellelhető aznapi példányát elégették, a Cocking mutatványos által tükörrel közvetített üzenetekkel együtt. Ó, mennyit nevettünk ezen Ferenccel! (77.)
Másrészt a kolerával kapcsolatos apokaliptikus részek mellett (pl. égetésjelenet a mű elején, a vesztegzár leírása később) hangsúlyossá válik az a proleptikus elem is Kazinczy tevékenységén keresztül, amely az álhírek ellenében a történtek korrekt közvetítését teszi meg értékmozzanatként. Ilyen részlet például a koleralázadással kapcsolatos levelek felidézése: „Nem tehette meg, hogy nem számol be arról, amit tapasztalt. Mintha még egyszer, utoljára megkapta volna a lehetőséget, hogy az elsők közt legyen, akik megpillantanak egy fontos összefüggést, és irányt adhatnak a dolgok megértésének.” (416.) Ezt az adományként is felfogható szellemi állapotot keresztezik a regényben az író testére összpontosító naturális leírások, a testi jelek olvasása, amely szintén „a kolerában érte el a fináléját” (370.) A teljes kép és a fragmentumok is az 1831-es események reflektált elbeszélésének legkomplexebb magyar regényévé avatják a Kitömött barbárt.
Kazinczy és mások, például Kölcsey (is) sűrűn kommentálták az 1831-es eseményeket, de a járvány újabb hullámai sem engedték feledésbe merülni a közelmúlt történéseit, ami kedvezhetett a kolera (és politikai kontextusai) irodalmi témává válásának. Petőfi Sándor Szörnyű idő… kezdetű verse (később) arról tanúskodik, hogy a költő szerint a ragály rosszabb a háborúnál is. „És ott elől a háború / Csak a kisebb baj; szomorúbb, / Mi hátul áll, / A döghalál.” Fazekas Csaba a Rubicon említett tematikus számában megjelent Nagy év – nagy járvány című tanulmányában ekképpen kommentálja a sorokat: „Márpedig ha a nemzethalál víziójától gyötört költő is súlyosabbnak látta a kolera fenyegetését az ellenséges nagyhatalmak haderejénél, aligha hanyagolható el a betegség tömeglélektani hatása.” (61.) Az irodalom felől tekintve ez nem is kérdéses, a kolera hatása messze túlmutat a pillanatnyi sokkon.
Az 1831-es kolerafelkelés a háttere Jókai Mór Szomorú napok című, 1848-ban keletkezett (majd 1856-ban megjelent) regényének. Gángó Gábor a gyűjteményes díszkiadáshoz írt utószavában a következőket olvashatjuk.
Az a szer, mellyel a parasztokat az urak állítólag kiirtani készültek, az nem volt más, mint – ahogy Jókai emlegeti – a »Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundae. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Vismuthen.« Azaz bizmutpor, melyet az orvostudomány akkori színvonalán megelőzésre és fertőtlenítésre használtak. Ma már bizonyosnak tűnik, hogy helytelen alkalmazás, túladagolás stb. következtében valóban előfordultak mérgezések, a koleralázadás író-krónikásai azonban a bizmutport – regénypoétikailag kétségkívül indokoltan – a babonás tudatlanság gerjesztette tömegpszichózis szimbólumává tették. (218.)
Valóban, Gángó korántsem véletlenül ugyanazt a hatást emeli ki, mint Fazekas, csak más jelenségre utal a tömeglélektani mozzanattal kapcsolatban. Jókai sötét tónusú, gótikus elemeket tartalmazó szinkretista regénye egyébként mindenekelőtt a bűn feltárását tematizálja, így csak érintőlegesen foglalkozik magával a kolerával. Nem a betegségre, hanem a járványhelyzetből adódó társadalmi mozgásokra, defektekre és sorsvonalakra koncentrál, melyeknek viszont részben – mint a felkelés esetében – a ragály képezi a gyújtópontját. (Míg a horrorisztikus részletek, például mindjárt a halálmadár felidézése fenyegető hangulatot kölcsönöznek a mű egyes epizódjainak, és visszhangot vernek a történet különböző rétegeiben.) Jelzésértékű, hogy a könyv, melyről a továbbiakban röviden szó lesz, a Jókai-regényből kölcsönzi a mottóját: „Néha a természet, ez Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást.”
Ezzel az idézettel kezdődik tehát Fábián Janka Cholera-napló című – a COVID-19 idején megjelent – kisregénye, amely egy tizenhét éves hölgy, Gruber Georgina 1831-es naplóbejegyzéseit tartalmazza. A mottó és az évszám mellett egy másik mozzanat is felidézheti a Jókai-művet, méghozzá a Cholera-napló azon részlete, amelyet a járvány mediatizált előjeleivel szembesülő naplóíró jegyez fel:
Állítólag már a keletkezését is egy földindulás idézte elő, valahol Indiában, a Gangesz partján. A szerencsétlenséget felhőszakadások, villámlások kísérték, és ekkor a föld alól kiszabadult mérges gőzök, gázok elterjedtek az egész világon. A járvány kitörése előtt egyes feljegyzések szerint nálunk is furcsa színű és zavaros volt a Tisza vize, valamint Debrecen határában a juhászok félelmesen sötét, fenyegető fellegeket láttak, majd fojtó büdösséget éreztek. (96–97.)
Az előjelek lajstromozása (mely részekben különböző fiktív diskurzusok keverednek) rendkívül emlékezetes Jókai regényében, és erőteljesen hozzájárul a történethez való hozzáférés modális megalapozásához. A bibliai csapásoktól (véres eső, égő kard stb.) a természet radikális átalakulásáig (csillaghullás, az állatok viselkedésének megváltozása stb.) terjed a skála a Szomorú napokban. Az előjelek olvasása ebben a kontextusban azért is döntő tényezőnek bizonyul, mert kijátszható a lázadást kirobbantó effektus mellett (az tudja, hogy a halál közeleg, aki ölni akar – forgatják ki a prédikációk értelmét a lázadók, 53.).
A Cholera-napló persze érinti a koleralázadást is, Georgina szintén egy újságcikkből értesül a fejleményekről, a bejegyzést pedig egy lábjegyzet is kommentálja a könyvben (139.). Az ehhez hasonló részek azonban inkább az információhoz való hozzáférésről és az adatkezelésről szólnak, ugyanis a hírek csak szelektíven jutnak el a naplóíróhoz, az édesapja felolvasásában. A kisregény innen nézve témává teszi az infodémiát is, amely a technikai médiumok megjelenése előtt sajtóközpontú, de szinte ugyanazokat a komponenseket vonultatja fel, mint bármely más technológiai környezetben kirobbanó járvány (pánikkeltők és járványtagadók, áltudomány és bizonytalanság stb.). Ugyanakkor a Cholera-napló karanténtörténet is, amely a lányregények és a lektűr, a történelmi fikció és az autobiográfia, a biedermeier hangulat és a médiatörténeti kommentár ötvözésével beszél a túlélés lehetőségeiről (190 év távlatából). Nem feltétlenül komplex rendszer felépítésében gondolkodik, hanem inkább a naplóíró privát világát és érzelmeit közvetíti a logikai következtetések és a szükségszerű egyszerűsítések mellett.
Jelképesnek tartható, hogy bár Georgina naplója bővelkedik tragikus részletekben, a család a leglesújtóbb hírként a Bécsi Magyar Kurir 1831. szeptember 6-ai számában szereplő, Kazinczy Ferenc haláláról tudósító sorokat fogadja. Mintha Kazinczy halála lenne az a küszöb, amely minden másnál, a politikai zavargásoknál is jobban tudatosítja az akkori Magyarországon, hogy a kolerajárvány terjedésével egy teljesen új fenyegetéssel kell(ett) számolni. Méghozzá egy olyannal, amely további hullámait tekintve (az epidemiológusok a 19. és a 20. században – 1817-től kezdődően – hét nagy kolerajárványt tartanak számon) pusztítóbb és erőteljesebb kiterjedésű az ismertebb fertőzéseknél. A polgári idill szereplőit 1830 körül tehát egy olyan ragály támadta meg, amely új fejezetet nyitott a pandémiák történetében. Ahogy Jókai írta: „A pusztulás angyala szárnyra kelt…” (9.) Ennek a pusztításnak azonban többféle, nem csak egy irányba mutató vetületeit dolgozza ki az irodalom, így nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kolerajárvány értelmezés- és hatástörténetén keresztül, a fiktív diskurzusok közbejöttével is szembesülhessünk napjaink legfontosabb (kulturális) epidemiológiai dilemmáival.
(Borítókép: Erdélyi krónika)
Hozzászólások