1831: három koleratörténet

A legismertebb járványok között előkelő helyet foglal el az 1831-es kolerajárvány, melyről számos irodalmi mű is megemlékezik. Mielőtt ezek közül kiemelnénk hármat, érdemes néhány összefüggést előrebocsátanunk. A 19. század elején, a ’10-es évek második felében a kolera az indiai szubkontinensen tört ki, majd az Orosz Birodalmon keresztül jutott át Európába, később Észak-Amerikába. A betegséget okozó baktérium a bélflórában telepszik meg (erős „rizslészerű” hasmenést vált ki), ezért a rossz egészségügyi körülmények és a szennyvízelvezetés hiányosságai szintén hozzájárultak a gyors terjedéshez. (A testi funkciók tabuként való kezelésének időszakában az elsődleges tünet – mivel a beteg bárhol produkálhatta – soha nem tapasztalt szégyenérzettel és undorral társult, azonnali stigmatizációt vonva maga után.) Ugyanakkor döntő fontosságú volt az időjárási tényező, amit máris ki kell emelnünk egy fontos könyvre hivatkozva.

A járvány korabeli ábrázolása (forrás: Múlt-kor)

Az éghajlat és a járványok összefüggésére nagyon jó példa – Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című könyvéből idézve – az úgynevezett Tambora-fagy jelensége. A Tambora kitörése 1815-ben az egész Földre kiterjedő 3-4 fokos lehűlést okozott. Ez vezetett a „nyár nélküli év”-hez Európában és Észak-Amerikában, a nagy mennyiségű hamu a napsugárzás megszűnésével járt Izlandon, az emberek különös égi jelenségekre lettek figyelmesek. A következmények igen szerteágazóak, és lényegében egyik sem magyarázható meg a klímatörténeti nézőpont nélkül, ahogy az első világméretű kolerajárványt is a Tambora-lehűlés kísérte. A vulkanikus lehűlés globális katasztrófa volt, mindenhol éreztette a hatását, befolyásolta – természetesen – még a politikai viszonyokat is. A Tambora-fagy pedig egy specifikus járvány, a kolera pandémiává válásához vezetett.

Behringer a halálozási adatok kapcsán hangsúlyozza, hogy a brit főváros egyes negyedeiben azért lehetett csekély a halálozási arány, mert London – a kontinentális Európa városaitól eltérően – saját ivóvízhálózattal rendelkezett. Később a kolera terjedése, majd visszaszorítása, mindennek az ivóvízzel kapcsolatos felismerése (John Snow 1854-es klasszikus kísérlete legendássá, az orvostudomány és a közegészségügy, illetve az adatvizualizáció mérföldkövévé vált) a vízvezeték- és csatornahálózatra terelte a figyelmet, ami igen gyorsan a nagyvárosok szerkezetének átgondolásához és átalakításához vezetett. Géra Eleonóra is ezt emeli ki többek között Járványok és következmények című írásában: „A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás.” Jó példa ez a pusztító betegség indukálta pozitív hatásra (ami egyébként minden járvány esetében a negatívumok mellett kimutatható; ahogy már korábban a pestis tárgyalásakor utaltunk rá).

Másrészt erre az időszakra tehető a különböző európai államok egészségügyi intézményrendszerének létrehozása, illetve a kooperáció felismerése, vagyis a nemzetközi járványügyi együttműködés. Az ezekkel kapcsolatos konkrétumok megtalálhatók Fónagy Zoltán A kolera: A 19. század világjárványa című tanulmányában, mely a Rubicon Járványtörténelem című tematikus számában jelent meg. A szerző mindehhez még hozzáteszi: „A tudományos felismerések gyors gyarapodásával együtt járt a természettudományos világkép rohamos térhódítása, az ipari és technikai forradalom kiteljesedése, valamint a modern állami – benne közegészségügyi – intézményrendszer kiépülése.” (53.) Izgalmas kérdés – ahogy erre a történész is utal –, hogy a kolerajárványok időszaka egybeesik a modernitásba való átmenettel. Egy olyan nagy horderejű változássorozattal, amely új emberképet körvonalaz, méghozzá olyat, melynek fontos része a környezet uralhatóságába vetett hit, és amelynek talán éppen most, a COVID-19 idején éljük a végnapjait.

Szintén érdekfeszítő összegzést ad a 19. századi kolerajárványokról Ronald D. Gerste Történelmet író betegségek című, patobiográfiai érdekeltségű könyvének A globális járvány című fejezete. A sok szempontú megközelítés érinti a médiatörténetet is:

A járvány terjedésével az emberek hamar tudatára ébredtek, hogy teljesen új fenyegetéssel van dolguk. A kórral kapcsolatos publikációk száma ugrásszerűen megnőtt; az 1830-as lipcsei könyvvásár katalógusában nem kevesebb, mint 160 koleráról szóló kiadványt találni. Külön koleraújság is megjelent, amelyben a megfertőződött családtagokkal vagy szomszédokkal követendő bánásmódra adnak tanácsokat.” (123.)

Hasonló volt a helyzet a korabeli Magyarországon is, számos jelentős alkotó dokumentálta a kolerával kapcsolatos eseményeket. Közülük – gondolatmenetünk fényében – Kazinczy Ferencre kell utalnunk, akinek a levelezésében számos passzus foglalkozik azzal a kórral, amelynek az író is áldozatául esett.

Kolerajárvány, 1831 (forrás: Erdélyi Krónika)

Ennek részleteire nem térünk ki, Kazinczy kapcsán egy kortárs művet elevenítünk fel néhány mondat erejéig. Péterfy Gergely korszakos jelentőségű, 2014-ben napvilágot látott Kitömött barbár című regényében a cselekményvezetésben és az emlékezet gyújtópontjainak kijelölésében egyaránt lényeges szerepet játszik az 1831-es kolerajárvány sporadikus reflexiója. Mielőtt néhány példát hoznánk erre a technikára, vessünk egy pillantást a történet egyik alapdilemmájára, illetve megkerülhetetlen kérdésirányára.

A Média- és kultúratudomány kézikönyv Ember szócikkének felütése a Kitömött barbárból indul ki, és lényegében azt villantja fel, hogy Péterfy regényében az ember fogalma és annak értelmezhetősége kitüntetett problémává válik. Ez mindenekelőtt azt jelenti az adott kontextusban, hogy a mű arra kérdez rá Kazinczy embereszményén és Angelo Soliman alakján keresztül, hogy a különböző rasszok egyetlen (és egységes) emberi fajba tartoznak-e. A szócikk írói (Laczházi Gyula és Timár Andrea) helyesen utalnak rá, hogy a felvilágosodás kori nyugati emberkép nem tekinthető univerzálisnak, mert – bár az „általánosan kifejleszthető emberi” eszményére, a testtől és a társadalmi meghatározottságoktól függetleníthető „szellemi” identitásra épül – „[…] a szegények, a nők és a betegek például kiszorulnak belőle, csakúgy, mint a nem európai kultúrák – így Angelo Soliman saját hangja, saját nyelve, saját gyökerei is.” (42.) Mindezt alátámasztja a mű címébe foglalt jelenség is, a taxidermia, hiszen Angelo múzeumi darabbá válása éppen a tárgyiasításon keresztül mutat vissza a karakter ember mivoltának végleges eltörlésére.

A Kitömött barbár cizellált világán belül a kolerajárvány epizodikus megjelenése tehát azért is lényeges, mert kapcsolatban van a „mi az ember” kérdéskörével (a betegek státuszán keresztül), másrészt a járvány természetének faggatása a történetben analógiát kínál különböző jelenségek működésmódjának (pl. eszmék terjedésének) kifejtéséhez is. A ragály belép a hálózatokba. „Talán nem is lehetett másképp: két dologra egyszerre kellett magyarázatot találni: miközben a múlt a nyakunkba szakadt, a kolerát is meg kellett érteni.” (74.) Ez a megértési kísérlet tehát elválaszthatatlan azoktól a tényezőktől, melyek a ragály terjedésével az emberi kapcsolatokra (és azok kritikai megközelítésére) irányítják a figyelmet. Visszamenőlegesen is, amire nagyon jó példa a regényből az a részlet, amelyben az elbeszélő a családtörténeti fordulatot a kolera látens megjelenésével köti össze.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Ezután kezdődött, az örökség kiosztásakor a per Pepivel, elszegényedésünk és megkeseredésünk folyamata. S valahol a távol-keleten, Bengália bűzlő ciszternáiban már készülődött a kolera, hogy elinduljon Széphalom felé, hogy szétzilálja a világot, amiben éltünk: furcsa volt ott az egykori szalonunk üres falai közt felidézni, hogy az eltelt időben mennyi minden már akkor benne volt, amikor még nem tudtuk, hogyan kell kiolvasni a jeleit. (285.)

Török Sophie retrospektív kommentárjai egyben sajátos lüktetést adnak a múltbeli eseményeknek, a kolerán keresztül modális hullámzásba kezdenek, hol tragikusként, hol pedig pozitívumként említve a járvány következményeit. Eklatáns példája ennek az a rész, amikor az elbeszélő a házasságtól való megszabadulás reményeként, az önfeláldozás megtöréseként értelmezi a kolera megjelenését. „A kolera volt a titkos csábító, az ellenállhatatlan Don Giovanni, az ígéret, hogy megszabadulok a régi életemből.” (85.) A járvány medializálása a női karakter emlékezetén keresztül alighanem olyan megoldása Péterfy Gergely regényének, amely azon túl, hogy esztétikai megformáltságot eredményez, kimozdítja a ragályhoz való viszonyt a statikusságból, s éppen ezzel mutatja meg az irodalmi beszédmód (és a képzelet) hatékonyságát.

Ez a produktív felfogás egyrészt azzal társul a regényben a médiagépezet ironikus leírásán keresztül, hogy a járványt kísérő infodémia folyamatos paradoxonokhoz vezet az emberi elmében és társadalomban.

A lapok kézről kézre jártak, megjártak kávéházat, kuplerájt, polgárlakást és kofahajót, mígnem felröppent a hír, hogy a ragályt a ragályról szóló írás is terjeszti, ezért a Wiener Zeitung összes, Pest-Budán fellelhető aznapi példányát elégették, a Cocking mutatványos által tükörrel közvetített üzenetekkel együtt. Ó, mennyit nevettünk ezen Ferenccel! (77.)

Másrészt a kolerával kapcsolatos apokaliptikus részek mellett (pl. égetésjelenet a mű elején, a vesztegzár leírása később) hangsúlyossá válik az a proleptikus elem is Kazinczy tevékenységén keresztül, amely az álhírek ellenében a történtek korrekt közvetítését teszi meg értékmozzanatként. Ilyen részlet például a koleralázadással kapcsolatos levelek felidézése: „Nem tehette meg, hogy nem számol be arról, amit tapasztalt. Mintha még egyszer, utoljára megkapta volna a lehetőséget, hogy az elsők közt legyen, akik megpillantanak egy fontos összefüggést, és irányt adhatnak a dolgok megértésének.” (416.) Ezt az adományként is felfogható szellemi állapotot keresztezik a regényben az író testére összpontosító naturális leírások, a testi jelek olvasása, amely szintén „a kolerában érte el a fináléját” (370.) A teljes kép és a fragmentumok is az 1831-es események reflektált elbeszélésének legkomplexebb magyar regényévé avatják a Kitömött barbárt.

Kazinczy és mások, például Kölcsey (is) sűrűn kommentálták az 1831-es eseményeket, de a járvány újabb hullámai sem engedték feledésbe merülni a közelmúlt történéseit, ami kedvezhetett a kolera (és politikai kontextusai) irodalmi témává válásának. Petőfi Sándor Szörnyű idő… kezdetű verse (később) arról tanúskodik, hogy a költő szerint a ragály rosszabb a háborúnál is. „És ott elől a háború / Csak a kisebb baj; szomorúbb, / Mi hátul áll, / A döghalál.” Fazekas Csaba a Rubicon említett tematikus számában megjelent Nagy év – nagy járvány című tanulmányában ekképpen kommentálja a sorokat: „Márpedig ha a nemzethalál víziójától gyötört költő is súlyosabbnak látta a kolera fenyegetését az ellenséges nagyhatalmak haderejénél, aligha hanyagolható el a betegség tömeglélektani hatása.” (61.) Az irodalom felől tekintve ez nem is kérdéses, a kolera hatása messze túlmutat a pillanatnyi sokkon.

Az 1831-es kolerafelkelés a háttere Jókai Mór Szomorú napok című, 1848-ban keletkezett (majd 1856-ban megjelent) regényének. Gángó Gábor a gyűjteményes díszkiadáshoz írt utószavában a következőket olvashatjuk.

Az a szer, mellyel a parasztokat az urak állítólag kiirtani készültek, az nem volt más, mint – ahogy Jókai emlegeti – a »Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundae. Magyarul viszmuta, tótul vismuthim, németül Vismuthen.« Azaz bizmutpor, melyet az orvostudomány akkori színvonalán megelőzésre és fertőtlenítésre használtak. Ma már bizonyosnak tűnik, hogy helytelen alkalmazás, túladagolás stb. következtében valóban előfordultak mérgezések, a koleralázadás író-krónikásai azonban a bizmutport – regénypoétikailag kétségkívül indokoltan – a babonás tudatlanság gerjesztette tömegpszichózis szimbólumává tették. (218.)

Valóban, Gángó korántsem véletlenül ugyanazt a hatást emeli ki, mint Fazekas, csak más jelenségre utal a tömeglélektani mozzanattal kapcsolatban. Jókai sötét tónusú, gótikus elemeket tartalmazó szinkretista regénye egyébként mindenekelőtt a bűn feltárását tematizálja, így csak érintőlegesen foglalkozik magával a kolerával. Nem a betegségre, hanem a járványhelyzetből adódó társadalmi mozgásokra, defektekre és sorsvonalakra koncentrál, melyeknek viszont részben – mint a felkelés esetében – a ragály képezi a gyújtópontját. (Míg a horrorisztikus részletek, például mindjárt a halálmadár felidézése fenyegető hangulatot kölcsönöznek a mű egyes epizódjainak, és visszhangot vernek a történet különböző rétegeiben.) Jelzésértékű, hogy a könyv, melyről a továbbiakban röviden szó lesz, a Jókai-regényből kölcsönzi a mottóját: „Néha a természet, ez Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást.”

Ezzel az idézettel kezdődik tehát Fábián Janka Cholera-napló című – a COVID-19 idején megjelent – kisregénye, amely egy tizenhét éves hölgy, Gruber Georgina 1831-es naplóbejegyzéseit tartalmazza. A mottó és az évszám mellett egy másik mozzanat is felidézheti a Jókai-művet, méghozzá a Cholera-napló azon részlete, amelyet a járvány mediatizált előjeleivel szembesülő naplóíró jegyez fel:

Állítólag már a keletkezését is egy földindulás idézte elő, valahol Indiában, a Gangesz partján. A szerencsétlenséget felhőszakadások, villámlások kísérték, és ekkor a föld alól kiszabadult mérges gőzök, gázok elterjedtek az egész világon. A járvány kitörése előtt egyes feljegyzések szerint nálunk is furcsa színű és zavaros volt a Tisza vize, valamint Debrecen határában a juhászok félelmesen sötét, fenyegető fellegeket láttak, majd fojtó büdösséget éreztek. (96–97.)

Péterfy Gegely: Kitömött barbár (forrás: origo.hu)

Az előjelek lajstromozása (mely részekben különböző fiktív diskurzusok keverednek) rendkívül emlékezetes Jókai regényében, és erőteljesen hozzájárul a történethez való hozzáférés modális megalapozásához. A bibliai csapásoktól (véres eső, égő kard stb.) a természet radikális átalakulásáig (csillaghullás, az állatok viselkedésének megváltozása stb.) terjed a skála a Szomorú napokban. Az előjelek olvasása ebben a kontextusban azért is döntő tényezőnek bizonyul, mert kijátszható a lázadást kirobbantó effektus mellett (az tudja, hogy a halál közeleg, aki ölni akar – forgatják ki a prédikációk értelmét a lázadók, 53.).

A Cholera-napló persze érinti a koleralázadást is, Georgina szintén egy újságcikkből értesül a fejleményekről, a bejegyzést pedig egy lábjegyzet is kommentálja a könyvben (139.). Az ehhez hasonló részek azonban inkább az információhoz való hozzáférésről és az adatkezelésről szólnak, ugyanis a hírek csak szelektíven jutnak el a naplóíróhoz, az édesapja felolvasásában. A kisregény innen nézve témává teszi az infodémiát is, amely a technikai médiumok megjelenése előtt sajtóközpontú, de szinte ugyanazokat a komponenseket vonultatja fel, mint bármely más technológiai környezetben kirobbanó járvány (pánikkeltők és járványtagadók, áltudomány és bizonytalanság stb.). Ugyanakkor a Cholera-napló karanténtörténet is, amely a lányregények és a lektűr, a történelmi fikció és az autobiográfia, a biedermeier hangulat és a médiatörténeti kommentár ötvözésével beszél a túlélés lehetőségeiről (190 év távlatából). Nem feltétlenül komplex rendszer felépítésében gondolkodik, hanem inkább a naplóíró privát világát és érzelmeit közvetíti a logikai következtetések és a szükségszerű egyszerűsítések mellett.

Jelképesnek tartható, hogy bár Georgina naplója bővelkedik tragikus részletekben, a család a leglesújtóbb hírként a Bécsi Magyar Kurir 1831. szeptember 6-ai számában szereplő, Kazinczy Ferenc haláláról tudósító sorokat fogadja. Mintha Kazinczy halála lenne az a küszöb, amely minden másnál, a politikai zavargásoknál is jobban tudatosítja az akkori Magyarországon, hogy a kolerajárvány terjedésével egy teljesen új fenyegetéssel kell(ett) számolni. Méghozzá egy olyannal, amely további hullámait tekintve (az epidemiológusok a 19. és a 20. században – 1817-től kezdődően – hét nagy kolerajárványt tartanak számon) pusztítóbb és erőteljesebb kiterjedésű az ismertebb fertőzéseknél. A polgári idill szereplőit 1830 körül tehát egy olyan ragály támadta meg, amely új fejezetet nyitott a pandémiák történetében. Ahogy Jókai írta: „A pusztulás angyala szárnyra kelt…” (9.) Ennek a pusztításnak azonban többféle, nem csak egy irányba mutató vetületeit dolgozza ki az irodalom, így nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kolerajárvány értelmezés- és hatástörténetén keresztül, a fiktív diskurzusok közbejöttével is szembesülhessünk napjaink legfontosabb (kulturális) epidemiológiai dilemmáival.

(Borítókép: Erdélyi krónika)

Hozzászólások