Egy szép őszi nap
Hasonlatok jutnak eszembe a holdról,
egy saját, nem olyan rossz, de versbe azért nem írom.
Fenyők sziluettje a panelsor előtt, a szürkület
fogsora a telepbe mar, az ég alján vékony csíkban habzik a fény.
Fehér a semmi a nagyáruház polcain.
A leértékelés kész átverés.
Melleimben alszik a tej, kisbabám ínye alatt ébred a farkasösztön.
Nyakába fúrom az orrom, kinevetjük a mindenhol jelenlévő halált.
A csodán gondolkodom és a szelídség darvain,
akik az árnyas csontvelőben élnek.
A csoda miatt szökik könny a szemünkbe, amikor valami igazán gyönyörűt látunk.
A szülőágyra keresztet rajzolt a reluxán át
a kipréselt nap,
de a sürgölődésben és vérben
erről akkor senki nem gondolt semmit.
Sylvia Plath
Hogyan kerülhetnék közelebb saját költészetemhez?
Minden ragyogó ötletemet írjam le, csöpögő hajjal ugorjak ki
a zuhany alól, mintha áram ütne meg?
Hagyjam abba a felseprést (a házimunkát a férjem végzi),
kis kupacokat hagyva
magam után
a lakásban az évezredekig ülő porral?
Tépjem el a mellem a kisbaba szájából?
Sétáljak el egy csók elől? (Nem követ vele senki.)
Ne légy gyerekes!
A hangok a fejedben előző életed szólamai.
Kardok Királynője,
Kelyhek Apródja,
Hold Nővér rákos petesejtje, maga Lady Lazarus.
Nézd, lángol a homloklebenyem, és már látom gondolataim kék lombkoronáit,
suhognak a venyigék,
alattuk a felejtés és emlékezés deltatorkolata.
Visszafele ússz, magadba!
Ne marj fel minden régi sebet.
Halpikkelyeiddel fizess a révnél.
Létszükséglet-e az önmagunkról való beszéd?
(Megjelent az Alföld 2020/11-es számában.)
Hozzászólások