Pál Sándor Attila: Rokonok
Pál Sándor Attila Rokonok című prózakötetében elsétál a novella, a szépirodalom határáig, hogy ott egyensúlyozva heccelje az olvasót, ha nem találta volna elég provokatívnak a – Móricz Zsigmond által is felhasznált – címet. Néhány évtizeddel ezelőtt a könyvben szereplő írásokra talán azt mondták volna egyes szerkesztők és kritikusok, hogy nem elég szövegszerűek, nem elég irodalmiak, túl direktek, és inkább valók egy közéleti folyóiratba, mint a szépirodalom címszóval díszített könyvesbolti polcra. Az írások többsége a valóság és a fikció határán egyensúlyoz, és erősen kapcsolódik valóságunkhoz az ábrázolásmóddal, a nyelvvel, a felvetett problémákkal. A Rokonok olyan erősen kortárs, hogy némelyik darabja a közösségi oldalon is szép megosztásokat érhetne el, mert a szerző soha nem hagy minket feszültség és csattanó nélkül. A novellák éppen annyira direktek, mint ahogy a ma élő ember is keresi ezeket az impulzusokat, a bizonytalanság és lezáratlanság helyett a fogódzókat, a konkrétumokat, a kerek, konklúzióval bélelt, átlátható történeteket, amelyeket lájkolhat, megoszthat, kommentálhat, magabiztosan félreértve magáénak érezhet.
Amíg Pál Sándor Attila korábbi versesköteteinek (Pontozó, Düvő, Balladáskönyv) egyes darabjaiban erőteljes volt a lírai és a prózai elemek vegyítése (főleg a Pontozóban), novellái máshogy feszegetik az epika határait, és nem próbálnak meg avantgárdkodni, posztmodernkedni. A klasszikus történetmesélés nosztalgiáján túl a Rokonok rövid, pontos leírásai feszessé teszik a novellákat, és az irodalmitól gyakran elszakadó, különböző regiszterek közt cikázó nyelv is választékos, megnyerő marad: „Nem, mondta a Sanyi a faterjának, miközben letépett egy kövér szemet Oppenheim úr fülcimpájáról. Ent lett, vagy nem tudom. Arca van a fának, mint a Trónok harcában. Fa lett a Dezső bácsi, beszarok.”
Néha úgy érezhetjük, hogy egy jól megírt esszét olvasunk a néptánc helyzetéről, máskor egy falusi életképet kapunk, majd egy felületességében is kellemes szociográfiát, egy kutatási beszámolót, egy interjúrészletet (a kérdések elhagyásával), egy útleírást, egy Black Mirror részhez hasonló szatírát vagy egy disztópiát. Találhatunk a vékonyka (101 oldalas) kiadványban mágikus realista novellát, két Esti Kornél-parafrázist. A legtöbb darabban olyan erősen jelen van a valóságunk, hogy azt mondhatjuk: ilyen bácsit én is ismerek, ezt az esetet én is láttam a HÉV-en, ilyen kocsma a közelünkben is van, tényleg ilyen előítéletek élnek a pitbullosokról. A műfajok, regiszterek vegyítése, az ismerős és ismeretlen világok váltogatása izgalmassá teszi a kötetet, amely egyáltalán nem válik eklektikussá, ha azzal az elvárással olvassuk, mint egy színes napilapot, ahol megfér egymás mellett a gyászhír és az új kisállat születése.
A vékony könyv rövid novellái nem hagynak minket unatkozni, és a mindennapok tapasztalatai mellett beavatnak olyan szubkultúrákba, mint a vízitúrázás, a néptánc és a tudományos kutatás világa. Nem véletlenül idézik sok helyen A sapkás című novellát, hiszen ebben konfrontálódik a legerőteljesebben a két szubkultúra: a létezés alacsonyabb (a börtönviseltek büszkén vállalt gengsztervilága) és a valóság egy magasabb (az idejét értelmesen töltő, a többi emberrel harmonikusan együtt élő kulturálódó ember) minősége. A Rokonok ebben a feszültségteremtésben és ennek megoldásában, levezetésében kiemelkedő. Mindig van csattanó, lezárás, poén, egy-egy mellbevágó mondat, amely felszabadít minket, és azt érezhetjük, hogy a helyzet megoldódott. Az előttünk kibontakozó minidrámák magukban rejtik a katarzis lehetőségét, és ez ilyen rövid novellákban különösen nagy erény, hiszen a forma talán töredékességre, lezáratlanságra csábíthatná az alkotót, de Pál Sándor Attila nem bízza az olvasóra az utolsó mondat megírását – és ezért hálásak lehetünk.
Az egész kötetet jellemző kontraszt a könyv végére tompul, hiszen kapunk több tízoldalnyi gyorstalpalót a táncházak, a néptánc világából, és olyan élményszerűen kerül hozzánk A dohányos sűrített életútja vagy Bálint József bányamérnök esete, hogy néhány oldal után beavatottaknak érezhetjük magunkat, és rájövünk, a táncházkultúra és a sivár szocialista kocsmák világa összeér, ahogy Karinthy Frigyes olvasása és a börtönszleng a HÉV-en. Pál Sándor Attila ismét leszámol a szépirodalom sterilitásával, mint ahogy többek között Szilasi László is ezt tette A harmadik hídban (máig egyetlen jó regényében), és megtölti a fikció terét a valósággal, ezzel tagadja is, hogy határ lenne a kettő között. Itt már nem a hagyományos értelemben vett realizmusról van szó, hanem arról, hogy a két világ közötti határ mennyire művi, hiszen a szépirodalom sem létezik a maga kontextusa nélkül, az irodalomnak nem tárgya a valóság, hanem része. A fikció és annak kontextusa összemosódik. A Rokonok a kettő közti falat dönti le, és bár kulturális kőművesmunkája nem egyedülálló, mindenképpen hatásosabb lehetne, ha éppen nem egy könyvet olvasnánk. Ahogy A sapkás is mutatja („Te, testvérem, szeretsz olvasni? Jól van akkor, a kurva anyádat.”), éppen a könyv az a közeg, ami elválasztja ezeket a világokat, a popurális kultúra és az annak közvetítésére szolgáló médiumok viszont digitálisan rokonná, ismerőssé tesznek minket.
Ahogy a fikció és a valóság, irodalmi nyelv és szleng határának elmosásával játszik a kötet, úgy a populáris kultúra és a szépirodalom is vegyül a Rokonokban. A vasember című szatírában látszik legtisztábban, miként befolyásolja világszemléletünket egy meghatározó kultfilm, hogyan változtatja meg világlátásunkat. Ez a kritikusi megfigyelés vagy más oldalról közelítve ez az alkotói, szerzői nyitottság, maga a hozzáállás a kortárs irodalmat tekintve közhelynek számít, mégis figyelemreméltó az a természetesség, közvetlenség, ahogy egy kötetben egymáshoz simul a néphagyomány, a szépirodalom és a populáris kultúra, valamint ezek lehetséges kritikája. A vasembert kiválóan ellenpontozza Spitzer úr története, akit életben tart magánkönyvtára olvasása, így több mint kétszáz évesen booktuberré válhat. Az olvasónak mindkét esetben választania kell, hogy milyen pozíciót vesz föl. Mert megláthatja ebben a történetben annak a tudományos kutatásnak az eredményét, amely szerint az olvasó emberek tovább élnek. Ugyanakkor fölfedezheti a könyvkultúra torzulásait is a novellában, így annak kritikájaként is olvasható. Mind nagyon erős fogódzók az értelmezéshez, mind direkt, könnyen érthető utalások, és többek között ez az ügyesen lebegtetett elbeszélői attitűd az, ami sejtelmessé, ezzel együtt irodalmivá teszi az írásokat.
A novellák egy részének technikája közelebb áll Örkény István groteszk fogalmához, mint a kötet elején idézett Karinthy Frigyes vagy Ottlik Géza prózapoétikájához. A Rokonok novellái gyakran kimozdítanak, fejre állítanak egy elemet, és ennek a kibillentett állapotnak a szemszögéből mutatják be a világot. Ennek egy kiválóan sikerült darabja, amikor a pitbull (valójában staffordshire terrier) tulajdonságait átveszi annak gazdája, akit ezután a kutyákra is jellemző ösztönök vezérelnek. A szatirikus fordulat egyrészt rávilágíthat az ilyen fajtájú kutyát tartókkal szembeni sztereotípiákra, másrészt a fikció terében ennek eltorzításával meglebegteti annak lehetőségét, hogy mi történik, ha ezek esetleg valóra válnak. De hasonló történik azzal a fiatal kutatóval Az adatközlő című novellában, aki egy öreg kommunistával interjúzva azonosul a megszólaltatottal, és a román bácsi szó szerint belekerül a fejébe. Az ehhez hasonló, a valóság torzítására épülő groteszk humor, annak tárgyias, realisztikus ábrázolása a Pál-novellák egyik szexepilje. Ez az a stíluselem, amely az örkényi világgal kacérkodáson túl a szépirodalom, a klasszikus novellák műfaja felé lendíti a kötet darabjait.
Ehhez kapcsolódik két Esti Kornél-novellának az átirata, amelyek szintén a kimozdítással, a helyzet fejre állításával, felerősítésével és eltorzításával válnak kosztolányis helyett örkényessé. A Banyatank az Esti Kornél negyedik fejezetének az átirata, amely arra épül, hogy a becsületes városban mindenki igazat mond. Ez történik a Rokonok említett darabjában is, csak itt az elbeszélő a szegedi gyorsvonaton mondja utastársai szemébe az igazat: „Most, hogy közelről nézegettelek, már nem jössz be annyira, elég lapos a segged, és pattanásos az arcod, mondtam a lánynak. Neked meg sörhasad van, amúgy a bajusz meglepő módon jól áll, viszont a beszédstílusodtól kiráz a hideg, kopaszodsz, csak szólok, meg ilyen simulékony, gerinctelen, puha embernek tűnsz nekem, válaszolta.” A túlzott igazmondás mint téma új értelmet nyer a történetben, és a nyelv segít megmutatni, mennyire könnyen elmosódhatnak a normalitás határai az emberek között. Minderre úgy ébredünk rá, hogy kiválóan szórakozunk az olyan helyzeteken, amelyek ma már a durvaságukkal, a határátlépéseikkel a mindennapjaink részei.
A másik Esti Kornél-történet parafrázisa A csók, amelyben az alaptörténetben szereplő lányt fiúra cseréli a szerző, de a vonatbeli helyzet megmarad. A novella zárlata azonban egy dupla fordulattal igazán meglepőre sikerül, és ez a megoldás rávilágít arra, hogyan viszonyul a Rokonok a hagyományhoz. Kapcsolódik hozzá, tanul belőle, épít rá, de az iróniától sem riad vissza. Ezzel az utóbbi eszközzel pedig azt a kérdést veti föl egyszer direkt (A sapkás), máskor indirekt (A csók) módon, hogy mit kezdjünk a kultúrával. Bújjunk el vele csendben szégyellni való passzióként, vagy formáljuk saját igényünkre, és így talán megmarad belőle valami? A négy fal közé való az irodalom, vagy próbáljuk onnan kivinni?
Miközben Pál Sándor Attila saját magának is rokonokat, elődöket keres kötetében (Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt, Ottlik Gézát), és ezeket a kapcsolódási pontokat konkrét utalásokkal is kijelöli, jól látja, hogy az ő útjuk egy az egyben folytathatatlan, mint ahogy a 19. századi tárcairodalomé is, amelynek merítésébe minden belefért, ami a publicisztikához képest irodalmibb (fiktívebb, történetszerűbb, általánosabb) volt. A Rokonok egy útkereső kötet, amely akaratlanul is rákérdez a novella helyére, feladatára. Mennyi valóság és mennyi mágia fér bele? Mennyire lehet példázatos? Valóban elhagyhatók-e a dialógusok? (Feltűnő a kötetben a párbeszédek hiánya.) Mennyire férnek meg egymás mellett a nagy életigazságok és egyes részterületek (néptánc, vízitúrázás, kutatás) problémái? Mit kezdjünk a hagyománnyal? (Elég vakmerő gesztus Móricz címválasztását felülírni.) Elviseli-e az olvasó egymás mellett Karinthy Frigyest és a Vasembert?
A felmerülő kérdések is mutatják, hogy a Rokonok nem tud belesimulni a kortárs prózába. Tisztelettudó, hagyománytisztelő, mégis szemtelenül vad, akár egy részeg néptáncos. A népi falvédők igazságait mutatja fel, és megkínálja az olvasót az iróniával, de csak az ínyenceket. Ehhez a szervírozáshoz a borító is kiváló választás, a népnemzeti giccs tetemre hívása. Pál Sándor Attila mélységében is szórakoztató, könnyedségével is komoly írásai akkor is kiválóak, ha olykor nehezen hihető róluk, hogy novellák. Ez a megjegyzés dicséretként olvasandó, és minden, ami nyers a kötetben, csak erényére válik, mint a részeg néptáncosnak egy-egy kevésbé pontos lépés, aki hangulatával mégis lenyűgözi a nézőket.
Az olvasás különös szintjét nyitja meg, ha valaki személyesen ismeri a szerzőt, aki maga is szeret vízitúrázni, néptáncol, ismeri a táncleírásokat, kutatóként tevékenykedik, órát ad a szegedi bölcsészkaron, szereti a képregényeket és A vasembert, staffordshire terrierje van, kötődik Szentendréhez és Szegedhez, falusi származásából adódóan ismeri az ottani világot, és egy-egy figurájának néhány külső vonásában is felfedezhetjük őt. Pál Sándor Attila a saját személyiségét szórja szét a novellákban, és ez a személyiségpuzzle még izgalmasabbá teszi a Rokonokat. Nem egy alteregóról van szó, mint Kosztolányi Dezső/Esti Kornél esetében, hanem olyan töredékekről, amelyekben felfedezhető, de tökéletesen soha össze nem állítható a szerzői én (ebből a szempontból érdemes újraolvasni a kötet elején szereplő Ottlik-mottót: „Én vagyok én, te vagy te. Ki a szamár, én vagy te?”). Ezért is lenne izgalmas egyes novellák online élete, amely kiszabadítaná őket a rájuk kényszerített fikciós térből, és megteremtené a termékeny félreértés és ezáltal az intenzívebb értelmezhetőség lehetőségét. Egyelőre azonban meg kell elégednünk a kötettel, és élvezni azt a részeg táncot, amely próbál szabályos maradni, de akkor is bájos, ha felrúgja a kereteket. A Magvetőnek van akkora tekintélye, hogy legitimálja ezt az önfeledt dorbézolást, amelyhez az olvasónak is kell egy pohár bor.
Pál Sándor Attila: Rokonok, Magvető, 2021.
Hozzászólások