Kemenes Henriette: Odú; Ozsváth Zsuzsa: Előző részek
Kemenes Henriette és Ozsváth Zsuzsa egyazon költőnemzedékhez tartoznak, és hasonló irodalmi körökben mozognak: mindketten az Élő Várad Mozgalom tagjai, és kötetüket is ugyanazon szerkesztő, Antal Balázs gondozta. Ahogy Codău Annamária és Demény Péter is rámutatott a Látó 2020. októberi számában, ennek a közös indulásnak megvannak a nyomai a debütáló könyveikben is. Azonban tévedés lenne azt mondanunk, hogy az Odú és az Előző részek teljesen hasonlóak. Bizonyos értelemben épp az ellenkezőjéről van szó: a két kötet homlokegyenest más koncepciót és versvilágot mutat fel: míg az Előző részek kifelé áradó, az Odú inkább befelé forduló; Ozsváth kötete folyamatosan változó formával és versnyelvvel kísérletezik, ezzel szemben Kemenes költeményei, ahogy Antal Balázs fogalmaz, „először is egy nagyon otthonos nyelvi világot teremtenek meg, és aztán ezt a világot lakják be, egyre szélesebb teret nyitva maguknak” (Erdély Online, 2020. augusztus 27.). A mindkét szerzőnél feltűnő közös motívumok, melyekről a későbbiekben bővebben is szót ejtek, össze is kapcsolják a könyveket, de a különbségeikre is rámutatnak azáltal, hogy másként viselkednek a két szövegtérben.
Kemenes Henriette kötetének saját bevallása szerint a „primordiális szakralitás” az alapja. Egy „helyrehozhatatlan jelenből való visszavágyódás abba a képzeletbeli kiindulópontba, ahol az emberiségnek még megadatott az esély egy szebb jövő megteremtésére” – írja Kulcsár Edmond a kötetbemutatóról írott cikkében (Helikon, 2020. július 21.). A primordiális világnak meghatározó részei a szent helyek, melyek Kemenes kötetében szinte mindig a természethez kötődnek. Az Odúban azonban ember, állat és az őket körülvevő környezet egymásba olvadnak − ez is a primordiális világ sajátossága −, így a test maga is képes egyfajta szakrális térként funkcionálni. Ennek az összetartozásnak és összemosódásnak a képe több ízben is megjelenik, mindjárt a kötet első versében a következőt olvashatjuk: „hanyagul lerúgott bal cipőd dombjáról / nézek most lefelé a sűrű edényrengetegre. / Vékony falak salétromsóhaján túl, fogai / közt hozza a tavaszt egy hárfahátú agár.” (Agár, 5., kiemelés tőlem: M. T.). Hasonló folyamat megy végbe a Tenyered tájai című versben, ahol a kezek ismerőssége a már emlegetett világállapotot is megidézi, melyben egyfajta ősi kollektív összetartozás-érzet élhető meg: „Első találkozásunkra elhoztad a kezeid. / Sosem látott testvéreim voltak […] A dombra mentünk, az égre néztél, / s fölöttünk szinte úsznak a madarak, / ujjaidon szűrted át a napfényt s a képeket. […] A jövőnkre emlékezve róttuk tenyered tájait.” (Tenyered tájai, 6.). De a lírai én számára meghatározó alakok is természeti képek által kapnak arcot és testet: „Nagyanyám arca földcsuszamlás.” (Mikor az öregekről beszélek, nem anyámról beszélek, 39.), vagy „Reggel van, anyám cigizik, köhög, / háta rázkódó dombjáról / súlyos göröngyök pattognak lefele.” (40.). Ennek az ellentéte is megismétlődik, mikor a táj lesz hasonló az emberhez: „Mint szemgolyóban / elpattant hajszálér / vörösen fut szét / a délután a tér / kőkockái között.” (A hely, 12.) Ez a fajta látásmód nemcsak a világ egységét, minden létező együvé tartozását mutatja meg, hanem azzal, hogy az ember leépülését a környezet eróziójával kapcsolja össze, reflektál annak természetes folyamatára, de egyben fenyegető voltára is. A Mese hat megadott szóval az ember teljes természetbe átivódását mutatja meg: a szerelmes pár fává lesz, majd heggyé, melyen különböző teremtmények keresnek helyet. A primordiális világban tehát az ember, az állat és a természet még nem választódott el egymástól, a kötet végére azonban mintha elérnénk az elválás folyamatáig, erről a szakadásról szólhat Az éhségről című vers, melyben az ember leöli az állatot: „a kerítésen száradó állatbőröknek / neveket adott, és ujjaival beletúrt a puha szőrbe, / titokban azt remélve, hogy újra felbőgnek majd. / Ez a savanyú szag mégsem távozott soha többé már” (54.).
Mindezzel párhuzamosan végigfut a köteten a szorongás, az elfojtás és a félelem érzete, mely érzelmek azonban főként az emberi kapcsolatokhoz tartoznak, s a versek mögött kirajzolódó lírai énhez köthetők. Az elnyomott érzelmek, emlékek felszínre töréséhez ismét természeti képek kapcsolódnak: az oldódás, a csöpögés és az olvadás. Például: „Megalkuvásunk pinceszobáit el fogják / önteni az olvadó havak, s megkezdődik / ágyunk alá épített titkos városunk népének / hosszú vándorlása.” (Agár, 5.); „Hízik a jég, és ebben a tavakba / gyűrődött hallgatásban az olvadást / hiába várom. Pedig annyit, mint / más, talán érek én is” (Odú, 37.), vagy „Visszametszett szavak / rendezett sora takarja el hangod, / miközben a rajongás boldog vadállata / reszkető térdeid mögött ugrásra kész.” (Sterilbe tört fehér, 14.). Ebben a fenyegető világban az odú, az állatok világa tud menedéket adni melegségével és biztonságával. De a szavakba is be lehet vackolni, az odú nyújtotta otthonosságot ezek is meg tudják adni: „Mikor / varázspálcám neonfénnyé töröd / fölöttem, meglátod, apám, felsikolt / az összes erdő, és minden anyaállat / kölykévé fogad. Nyirkos göröngyök / közül bújnak majd elő odúmeleg / szavaim, és lenyúzott bőrüket / visszakapják az átfagyott állatok.” (Odú, 37., kiemelés tőlem: M. T.). A saját teret Kemenes bravúros szóalkotásaival is létre tudja hozni, csak hogy néhányat kiemeljek ezek közül: „koldusmeleg”, „kotlómeleg”, „plakátsuttogás”, „sarlósejtes légszomj”, „rükvercfény-pislogás”. Az állatok világához képest az emberhez kapcsolódó indusztriális tér azonban fenyegető: „Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz egy májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled.” (Hullámtörés tegnap ilyenkor, 10.) A kötet utolsó verse keretbe foglalja az eddig említett motívumokat, (al)címei: „1. A menekülésről/”, „2. A menedékről/” és „3. A megbocsátásról/” − azonban ez a költemény mintha az állatok szemszögéből szólalna meg, és az ember szörnyként detektálódik a végén, tehát ezen a ponton az idilli együttélés folyamata megszakad. Talán a fentebbi elemzésből is kitűnik, hogy az Odú versei gondosan kiérleltek, a kötetben megjelenő képek egymásra építkeznek, és szinte egyetlen ponton sem törik meg a kapcsolódásuk. Éppen ezért a könyv egészként is olvasható – ezt az olvasásmódot segítheti, hogy nem tagolódik ciklusokra. (Kemenes Henriette bevallása szerint a kötetszerkezet összeállítása a szerkesztőt, Antal Balázst dicséri.)
Ozsváth Zsuzsa kötete ehhez képest szándékosan egy kevésbé lineáris koncepciót követ. A struktúra a kötetbemutatón elhangzottak alapján a víz mozgását idézi: „olyan, mint egy vízfolyam: olykor a felszínen folyik, alábukik, vannak víznyelők, ráadásul a víz alapvető közege az életnek, hiszen testünk hetven százalékát teszi ki” (Fried Noémi Lujza beszámolója a kötetbemutatóról, Maszol, 2020. július 24.). A víz nemcsak a forma, hanem a motivika terén is visszatérő eleme a kötetnek, talán az Apály című vers sűríti magába leginkább ezt a kettősséget, írástechnikai sajátosságot: a víz itt nemcsak megidézett kép, hanem szövegszervező elem is, hiszen a költemény az apály dinamikáját követi, címével is utalva erre. Ezt mintha a közeli és távoli plán váltogatásával oldaná meg a szerző: „Sírni kezdek. / Én vagyok a párás tekintetű folyó. / Vizsgálom magam szélcsendben: / szemed nyílt víz […] // […] Aztán aláhullok, […] magával ragad / egy felvágott ér, folyó leszek, és intek, […] szemed, / az a rettenetes nyílt víz, amin én / Jézusként bóklászok, / hogy aztán elmerüljek” (Apály, 7.). Branczeiz Anna kritikájában kiemeli a versek asszociatív jellegét (ÉS, 2020. szeptember 18.). Ozsváth Zsuzsa olyan képeket helyez egymás mellé, melyek között van valamilyen kapcsolat, de a költő megváltoztatja ennek a kapcsolatnak a jellegét (például megfordítja az alá-fölérendeltségüket), ez az Edisonnak szeretettel című versben is tetten érhető: „Köszönöm az utcai lámpának, / hogy fényétől a duzzadó tócsa felületén / meg-meg csillan a fürge esőcsepp-csókcsatának / pár izgalmas részlete. […] Más: hogyan közelíts egy archoz, / melynek minden oldalát víz környékezi? / Azt mondom sziget. / És az arc felpattintja a palack dugóját, / szájához emeli, és mohón kortyolni kezdi az üzenetet. / Azt mondom, hajótörött. / Ha ezt egy utcai lámpa látná, sírna a meghatottságtól, / mekkora lomha csobbanások sújtják az óceánt.” (19.). A nézőpontváltások és a vizualitás nagyon fontosak a kötetben, a cím, az Előző részek is a filmes világhoz kapcsolja a könyvet. Ozsváth Zsuzsa egyébként képzőművészként is dolgozik, így a képekben való látásmód nem áll távol tőle.
Az Előző részekben a (vers)teremtés folyamatát követhetjük végig. Ozsváth játszik a szavakkal és jelentésükkel, és láthatóan élvezi ezt a játékot. A kötetborító hátsó fülén található „titkos” vers, az Easter egg visszamenőleg értelmezi a kötet egészét, ahogy arra Branczeiz Anna is rámutat. „Nem szóltatok, hogy a teremtés / Csak utólag érhető tetten” − olvashatjuk, s ez az önértelmező gesztus is erősítheti az említett teremtésnarratívát. Ennek hatására utólag nyer értelmet, hogy a 40+ nap című verssel kezdődik a kötet, mely Jézus böjtjére utal (lásd Sokacz Anita: A stagediving kockázata, KULTer.hu, 2020. július 28.), tehát már a felütés is bibliai, de a szent szöveg metatextusként is számos alkalommal megjelenik (például a Himnusz című versben: „ma még csak tükörben, akkor majd színről színre, / és bár szólhatnak emberek / és bár szólhatnak angyalok, / ami töredékes véget ér, / ami közös, megmarad.” [29.].; az Újtestamentum című írásban: „A hívek most jönnek ki a templomból, / én pedig úgy gondolok rád, / ahogy az istenre senki.” [42.], majd Az angyal kétszer csönget című költeményben: „vigyáz rád az isten, így az angyali üzenet / legyen isten bárki bárki legyen isten” [43.]).
Nagy különbség a két kötet között, hogy az Előző részekben a humor és derű is megjelenik. Ozsváth kötetében a játékosság nemcsak a már említett szokatlan képhasználatban jelentkezik, hanem a szavak eredeti jelentésének kifordításával is ezt a hatást érik el a szövegek: „tovább hallgatok, mint aki sír” (Boly, 6.), vagy „[m]int akit anya szült, meztelen” (Doppelgänger, 25.). Máshol a szerző metaszinten is érvényeset tud mondani ezzel a megoldással: az Időnk rövid története című vers egyszerre tematizálja az idő megfoghatatlanságát és a szó nyelvileg kiüresedett jelentését (a „szép időnk van” kifejezés kliséje által). Ugyanakkor a jelentések kifordítása ismét a(z újra)teremtés folyamatát idézi, így egyfajta isteni pozíció megkísértéséhez kapcsolódik (lásd a már említett Easter egg című vers vonatkozó sorát: „Több dolgok működtek, / Csak véltem sejteni, / Csak titkon bízva bíztam, / Hisz mi másban bízhat a teremtő, / Ha mégiscsak egy az isten.”). A(z irodalmi) hagyomány megbontása abban is megmutatkozik, hogy a versek számos különböző műfajt idéznek meg: így a mesét (például: „És indultunk szép csipkékben a bálba; / Biciklin gurultunk csatakba, sárba.” [Minden álom, 10.]), a népdalt („Hegynek mentem, nagy hegynek. […] Én igen nagy vétkem vittem a hegynek” [Takarás, 12.]) és a mondókát („Nincs ide és nincs oda / Nem válunk mi szét soha / Nincs se ide nincs se oda / Mi már nem válunk szét soha” [2017, 11.]). Ahogyan erre Sokacz Anita is rámutat már idézett kritikájában, a stílusregiszterek is kevertek: archaikus („kezdetben vala”) és popkulturális utalásokkal tűzdelt költeményeket olvashatunk (a „segget csinálok a kezemből” sor például Zalatnay Sarolta Tölcsért csinálok a kezemből című dalának elferdítése a Bohóctechnika című versben [22.]).
A kritika elején jeleztem, hogy néhány közös motívum található a kötetekben, azonban a legtöbb esetben ezek merőben más funkcióval bírnak: a köröm/körömágy szokatlan képe például Kemenesnél az idegességgel kapcsolódik össze: „beszakadt körömágyad / rágcsálod” (Beltéri panoráma, 7.), míg Ozsváth kötetében a hatalomhoz és dicsőséghez tartozik: a bűnbakra mutató ujjon „ring a körömágyban szendergő / Hatalom és dicsőség” (Ítélni eleveneket, 8.). Az Odúban a nyúl a haláltól való menekülés jelképe (lásd a Háromszáz nyúl című verset), míg Ozsváthnál a Sakk című költeményben a közös életé: „három nyulak tudják, / hogyan érjék be a kort. / […] Én egy nyúl vagyok, te még egy. / És ketten futunk, és velünk lohol a harmadik, / A közös távunk.” (18.) A környezet és annak tárgyi világa azonban hasonló mindkét kötetben: a rafiaszatyor és a különböző állatok az Odú és az Előző részek hasábjain is megjelennek. A táj pedig mindkét szövegben szent térként aposztrofálódik: Kemenesnél erről már ejtettem szót, Ozsváthnál pedig ez ekként mutatkozik meg: „Át a vonatsíneken, a falu földútján tovább az erdőszélig. / Onnantól befelé szent föld, ez már mindig így marad”. (Hosszú távú memória, 36.)
Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy két tehetséges költő indulásának lehetünk tanúi, bár a közös pontok ellenére az út, amelyet választottak, izgalmasan eltérő irányokba vezetnek. Az pedig az olvasón múlik, melyik irány tűnik vonzóbbnak számára. Jelen kritika írójához az Odú menedékének biztonsága közelebb áll, mint az Előző részek folyójának kiszámíthatatlan, ugyanakkor lehengerlő áradása.
Kemenes Henriette: Odú; Ozsváth Zsuzsa: Előző részek, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019.
(Megjelent az Alföld 2020/12-es számában.)
(Borítókép forrása: helikon.ro)
Hozzászólások