Az Utolsó Remény nevű gyár

Tallér Edina: Lány a város felett

A félelem a jövőtől talán még sosem volt olyan erős, mint manapság: bár világvégejóslatok, apokaliptikus víziók mindig is léteztek, most először van valódi, racionális alapunk arra, hogy attól tartsunk, az emberiség már nem élhet sokáig a Földön, ráadásul tudjuk azt is, hogy ezért a helyzetért mi magunk vagyunk a felelősek. Eköré a szorongás köré szerveződik Tallér Edina új regénye, a Lány a város felett, amely egy torz mese, különös hangulatú disztópia a megzavarodott és összeomlás szélére került világról és a benne élő reményvesztett 21. századi emberről.

A Lány a város felett egyszerre siker- és kudarctörténet, ahogy tulajdonképpen az emberiség története is tekinthető mindkettőnek, hiszen a fejlődésünk az, ami akár a vesztünket is okozhatja. Így van ezzel a regény főhőse, Anna is, az ő sorsát, felnövésének és felemelkedésének történetét kísérjük végig, majd azt, hogy mi történik vele, amikor már nincs feljebb. (Az alakja egyébként már Tallér Edina Lehetnék én is című könyvében (Kalligram, 2013) is feltűnt, ott még kiskamaszként láthattuk.) Anna nagy utat jár be, egy kis falu utolsó előtti házából a város legmagasabb pontjáig jut, szimbolikusan és valóságosan is sikerül a világ fölé kerekednie: a falu bolondja szerepből kitörve híres, gazdag és nagyhatalmú nővé válik. Mindez azonban úgy tűnik, nem elég a boldogsághoz.  

Tallér Edina regénye egészen különleges atmoszférájú és rendkívül sok rétegű könyv, amely nagyon érzékenyen reflektál az életünk aktuális problémáira, például arra, hogy a jövőnk egyre inkább elúszni látszik. Könyvének főhőséül az író egy olyan nőt választott, aki a jóslásból gazdagszik meg, aki a reményt értékesíti. Anna, vagy másik nevén Eileithüia ugyanis ezt teszi: jövőt árul a depressziós emberiségnek, amikor az már a világvége szélére sodródott. A Lány a város felett így egyszerre szól a mai ember remény utáni éhségéről, a magányról, a kifordult értékekről, a sorsnak való kiszolgáltatottságról és a kontroll utáni vágyról.

Tallér Edina

A könyv baljós, kísérteties képekkel indít, és ez a hangulata mindvégig meg is marad. „Az én falum a legszebb a világon, jó volt ott élni. A folyónk vize ragyogóan tiszta, ha abba teliholdkor belenézel, a legutolsó öngyilkos arcát is látod benne.” (9.) A kezdőmondatokban már benne sűrűsödik sok olyan motívum, amely végigkíséri az egész regényt: a falu, a víz, az éjszaka, a halál, a tisztánlátás témája már itt megjelenik. Az elbeszélőnk, Anna E/1. személyben meséli el a történetét, visszaemlékezve sorsának fontos pillanataira. A hangja mindvégig meghatározó marad, az életét az ő szemszögéből, a jelenből visszatekintve ismerjük meg, ő pedig sűrít, kihagy, tanúságokat von le, értelmez, olykor pedig nem akarja a múlt bizonyos fejezeteit újraélni, nem akar emlékezni.

A Lány a város felett egyik központi témája egyébként éppen a gondolatok kontrollja körül forog, és ez kihat magára az elbeszélésre is. Annát abban a hitben nevelte az édesanyja, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért nagyon kell figyelni arra, mit gondolunk, mire vágyunk, hogyan állunk hozzá ahhoz, amit kaptunk: aki panaszkodik, az könnyen leckét kaphat az élettől, a pozitív gondolatokkal viszont pozitív eseményeket lehet bevonzani. A könyvnek tehát már az elbeszélői pozíciója is nagyon izgalmas, olyan narrátorunk van, aki még gondolatban is elfojtja a haragját, a félelmeit, a csalódásait, aki nem mer panaszkodni, mert attól tart, akkor elveszíti mindazt, ami megadatott neki. „Anyám szerint el kell venni attól, aki panaszkodik, hadd tudja meg, mit veszített. Nem akarok elveszteni semmit már. Régebben mindig panaszkodtam, lehet, hogy azért tűnt el minden, anyám, a falum, és most még a házvezetőnőm, Erzsi is. Ő volt a legjobb barátnőm, alkotó- és üzlettársam. És a világ is azért zavarodott így meg. Hálátlan voltam? Most is az lennék?” (9.)

Ez a paranoia, a gondolatok teremtőerejétől való félelem végigkíséri az egész regényt, Anna ezért úgy mondja el az életét, mint egy varázslatos mesét, amelyben minden kívánság teljesül, és amely nem is lehetne csodálatosabb. Csak éppen érződik, hogy ez egy torz, kifacsarodott mese, amelynél mindvégig sejteni lehet, hogy valami nem stimmel, a mesélő valamit elhallgat, a varázslatosnak beállított története pedig tele van magánnyal és élethazugsággal. „Én szeretek élni, és akkoriban elkezdtem bízni a jövőben, és bizalomnak varázsereje van. Szerintem a jövő is elkezdett akkor bízni bennem, ezért lett az én életem ilyen mesés. Olyan vagyok, mint egy mesehős, csodálatos dolgok történnek velem, és ezt az elmúlt éveimnek köszönhetem. Köszönöm. Kevesek mondhatják el magukról, amit én majd elmondhatok a legvégén, hogy soha egyetlen pillanatra sem hagyott el a jósorsom, a szerencsém és a pénz.” (29.) Ugyanakkor a képlet még ennél is bonyolultabb, hiszen az kétségtelen, hogy a főhős vágyai egymás után sorra beteljesülnek, tehát az elmélet mégis működni látszik. Csak az nem biztos, hogy azok a bizonyos vágyak, amelyek megvalósulnak, valóban előrébb viszik őt és a világot.

A regény egyébként sokat játszik a kettősségekkel, ellentétekkel, duplikációkkal. „Minden csak ismétlés és másolat.” (11.) A valóság és mese ellentéte mellett megjelenik például a város és a falu, a normalitás és az őrület, a szegénység és a gazdagság, a betegség és az egészség, a hit és a naivitás ellentétpárja is, amelyek át meg átszövik az egész történetet. Ez a kettősség, a párhuzamos valóságok jelenléte visszatükröződik az elbeszélő és főszereplő neveiben is: míg Anna a bolond, szegény tisztánérző árvalány, akinek semmilye sincsen, addig Eileithüia a gazdag, híres és hatalmas jósnő, aki az egész világ felett befolyást szerez. Ők ketten ugyanazok, és mégis, mintha ég és föld választaná el őket egymástól. Az Eileithüia név egyébként egy mitológiai alakra, Zeusz és Héra lányára utal, aki a születés és szülés eseményeinek védnöke, a gyermekek oltalmazója. Anna azért választja magának, hogy különlegesebbnek, megfoghatatlanabbnak tűnjön az emberek szemében.

A Lány a város felett mesei jellegéhez sokat hozzátesz a nyelvezet, valamint azok a szimbólumok, allegóriák, amelyek a szövegben rejtőznek. Sok dolog a könyvben nem kap konkrét nevet – például a falu és a város sem –, ami azt sugallja, hogy ez egy univerzális, parabolisztikus történet. A szöveget közben olykor cigány mesék és egyéb mesei elemek, vajákolóversek, mondókák is színezik. De ehhez hasonlóan időnként mitológiai utalások is belekeverednek. Az Eileithüia név mellett megjelenik például Métisz is egy kisbirka formájában (a görög mondavilág szerint Zeusz tőle kapta azt a füvekből készített mérget, amelynek hatására sorra kihányta korábban elnyelt gyermekeit), valamint Amaltheia, az isteni kecske, akinek szarvából a bőségszaru készült. De ha a nyelvezetről és a motívumhálóról beszélünk, akkor meg kell említeni ezek mellett az ezoterikus-spirituális nyelvi réteget is, amely nagyon hangsúlyos a könyvben. A narrációt nagyban meghatározza a pozitív gondolkodáshoz társuló nyelvi sémák használata. Ilyen és ehhez hasonló, mantraszerűen ismétlődő mondatokból rengeteget találunk a könyvben: „Minden rendbe jön majd. Ezt a mondatot ismételgeti mindig, ha elfogja a bizonytalanság.” (60.), „Ami jön, fogadom, ami megy, engedem.” (22.) vagy „Azt kapjuk az élettől, ami jár, ami a legjobb, amit még elbírunk, amiből tanulhatunk, ami kivezet bennünket a sötétségből a fényre.” (33.).

Ahogy haladunk a regényben, egyre inkább világossá válik, hogy mindennek ellenére nem egy tündérmesében járunk: a baljós képek, amellyel a történet indult, valami nagyobb bajnak az előjelei voltak. Ezt a technikát Tallér Edina ügyesen használja, és ez jól tükrözi a könyv tartalmi elemeit: az elbeszélő nemcsak saját történetét adagolja fokozatosan, hanem azt is, hogy mi történik a világgal, mi pedig olvasóként az intő jelekből tájékozódunk. Már a könyv elejétől kezdve vannak utalások arra, hogy valami kizökkent, az emberek megzavarodtak, őrült idők járnak, de az rejtve marad, hogy miért is tűnik ez a regénybeli város disztópikus helyszínnek, és miért érződik úgy, hogy valami nagyon elromlott, hogy az emberiség az apokalipszis szélére sodródott. Amit látunk, hogy a boldogtalanság, a depresszió és az öngyilkosság, mint egy különös járvány, egyre jobban, egyre nagyobb hullámokban terjed, és nincsen semmi, ami megálljt tudna parancsolni ennek a folyamatnak. „Ez még azelőtt történt, mielőtt kitört a most pusztító és mindent elsöprő élni nem akarás. Senki sem tudja megállítani, úgy látszik. Évekkel ezelőtt, még egy gyengébb mutánsával szemben azt hittem, majd mi megtaláljuk az ellenszerét. A szavak teremtőerejével. De nem. Ma már úgy tűnik, senki nem tudja megállítani ezt a százsoros erővel támadó, kétségbeejtő reménytelenséget, amelynek végkifejlete általában az öngyilkosság.” (61.)

Hogy egy ilyen különös járványnak milyen aktualitása van, azt talán nem kell ragozni, és ez történetszál elsősorban nem is a koronavírus miatt érződik húsbavágónak, hanem sokkal inkább a kilátástalanság ábrázolása miatt, amely egyéni és társadalmi szinten is értelmetlenné teszi a létezést. Hiszen az ember olyan lény, aki a boldog jövő ígérete szerint éli a mindennapjait, és ha ezt elvesszük tőle, nem marad más számára, csak az üres szavak, a pusztító szomorúság és a depresszió. A kiüresedett életeknek, a jelentésüket vesztett mondatoknak, az elvesztett reménynek pedig éppen Eileithüia válik a jelképévé a regény végére. „Olyan vagyok, mint egy mondat, amit sokszor és sokan ismételnek, a végén mégis könnyedén, üresen, nyomtalanul repül el.” – mondja magáról a főszereplő (83.).

A Lány a város felett olyan könyv, amely elsősorban a jövőről szól, és amely az idő természetéről, valamint az ember felelősségéről és döntési lehetőségeiről tesz fel kérdéseket. Vajon tényleg mi teremjük-e a valóságunkat, vajon tényleg rajtunk, a gondolatainkon, a vágyainkon, a tetteinken múlik-e minden? Vagy kiszolgáltatott lények vagyunk csupán, akik tehetetlenül szemlélik, hogy mikor mi adatik meg nekünk, és mit vesznek el tőlünk? „Megnyugtató lenne, ha azt gondolnám, hatással vannak a cselekedeteim, döntéseim a világ sorsára? Vagy jobb, ha azt gondolom, véletlenszerű a lét?” (134.) A regény szereplői egytől egyig a kapaszkodókat, a válaszokat keresik, próbálják feldolgozni, mi történt a múltjukban, és megtudni, mit tartogat számukra a jövő. Csakhogy a főhős arra ébred rá, hogy senki sem a valós megoldásokat keresi a problémáira, hanem csak egy egyszerű receptet a boldogságra, egy kiszínezett, meseszerű múltat és egy ígéretet, hogy minden rendben lesz. Ugyanis az emberek félnek a jövőtől, így felesleges bármi fontosat mondani róla, úgysem hiszik el. „Abban reménykednek, ha jó sokat fizetnek, akkor azt mondom, amit hallani szeretnének, és ezzel meg is van oldva a szebb jövő. Minden csak pénz kérdése. Ennyire hülyék.” (33.) Bár a probléma, amelyet a Lány a város felett feszeget, univerzális és az emberiség történetével egyidős – az irodalom történetében pedig sokan feldolgozták már, kezdve az ókori görögöktől egészen az egzisztencialistákig –, kiérződik belőle valami vészjóslóan aktuális is. Ez pedig a jövő eltűnésének gondolata, a perspektíva nélküli élet képe. A regényben ez nemcsak az öngyilkossági hullám motívumában csapódik le, hanem a jövendőmondó, Eileithüia életében is, aki egy ponton túl nem látja többé a jövőt. „Csak azt az egyet nem tudom, mi következik azután, ami most van.” (25.) De mi történik akkor, ha az Utolsó Remény nevű vállalkozás tulajdonosa, a mindenki számára megnyugtató válaszokat nyújtó imatévé ötletgazdája, a világ leghíresebb és leggazdagabb jósnője elveszíti a jövőképét? Tulajdonképpen egy mondatban így foglalható össze a regény központi kérdése, de a könyv emellett számos dilemmát hagy még maga után. Még az is megeshet, hogy Anna részéről a jövő kifürkészése, a jóskarrier, a remény áruba bocsájtása csak egy kifacsart narrációs játék volt csupán, amelynek egyetlen célja volt: hogy ne kelljen a jelen sürgető problémáival szembenézni.

Tallér Edina: Lány a város felett, Prae Kiadó, 2021.

(A borítókép a kötetborító felhasználásával készült.)

Hozzászólások