Vásári Melinda: Hangzó tér. Az érzékiség dimenziói Mészöly, Nádas és Ottlik műveiben
Vásári Melinda Hangzó tér című kötetében egy speciálisan térpoétikai vonatkozású kérdéskör bemutatására vállalkozik, hogy utána egyszersmind alaposan elemzett példákat nyújtson a górcső alá vett jelenség gyakorlati megvalósulásának különböző módozataira is. A térpoétika az irodalomtudomány egyéb részdiszciplínáihoz hasonlóan olyan terület, amely egymással párbeszédben, kapcsolatban, átfedésben lévő gondolkodásmódok és diskurzusok metszés- vagy még inkább csomópontjában áll. Mivel a térről és az irodalmi szövegekben létrejövő terek reprezentációjáról való gondolkodás sokkalta régebbre nyúlik vissza, mint a térpoétika elvont fogalmának megszületése, a terület kontúrjai így nem szilárdak, tematikája meglehetősen változatos. Egyáltalán nem egyszerű eligazodni abban a szerteágazó, jellemzően nem alá-fölé, hanem mellérendelő elven szerveződő, fluid diskurzusban, amelyben a térhez kapcsolódó megfigyelési eredmények, (pre)koncepciók összegződnek. E tulajdonságok egyszerre könnyítik és nehezítik meg a róla szóló beszédet és az applikációt.
A könyv bevezető részében a tágas ismeretanyag sikeres elrendezése mellett – hogy csak a legfontosabbakat említsük, Kanttól indulva Heideggeren át egészen a kultúratudományok még élő nagyjaiig, Gumbrechtig és Böhméig húzódik a filozófiai áttekintés szellemi íve –, Vásári pozicionálja a saját téri gondolkodásmódját is ebben az ugyancsak térszerű diszkurzív közegben. Sőt, rögtön az első mondatában igen lényegre törő pontossággal fogalmazza meg célkitűzéseit: „A szövegek érzéki dimenziója és annak működésében, az olvasásban és az értelmezésben betöltött szerepe áll e könyv középpontjában.” (9.) A nyitómondat tehát rögtön értelmezi a címet is, hiszen a „hangzó tér” mint szinesztéziaszerű fogalmi összetétel tulajdonképpen egy térből érkező, érzéklethez hasonlatos esztétikai minőség befogadását jeleníti meg performatív módon.
A Nádastól kölcsönzött nyelvi szerkezet jó választásnak bizonyul, mert érzékenyen reflektál a monográfia tárgyának összetettségére. Elsősorban arra hívja föl a figyelmet, hogy egy tér nem csupán a látás ingere révén tapasztalható meg, azaz nem csupán szemlélhető, belátható, hanem sokféle egyéb, érzékletszerű tartalommal is telítődhet az irodalmi szövegben. A címben szereplő jelző alaposabb megvizsgálása segíthet továbbá abban, hogy olvasóként, amennyire csak az értekező nyelv keretei közt lehetséges, a lehető legpontosabban megértsük az elemző törekvéseit, ezért
a bevezető a fogalomtörténeti áttekintés mellett tartalmaz etimológiai fejtegetéseket is. Vásári Melinda innovatív olvasásmódja segítségével a tereknek azt a – fogalmi nyelven nagyon nehezen megragadható – tulajdonságát vizsgálja, amelyet a hangulat, az atmoszféra vagy a jelenlét-hatás fogalmaival lehet leginkább „beháromszögelni”. Nem véletlen talán, hogy a szerző a tereknek a fenti fogalomhármasság kijelölte tulajdonságát külön „dimenziónak” tekinti. Egy tér hangulata olyan komplex tapasztalatnak tekinthető, amely a térből érkező érzékletek összességéből táplálkozik, s ilyenként maga az atmoszféra is térszerű, de ugyanakkor meg is haladja azt, hiszen nem csupán a térnek a megtapasztalás jelenében rögzített állapota befolyásolhatja, hanem egyrészt az idő dimenziója (a tér jelenben leképeződő múltja), valamint a befogadó aktuális állapota is. Ilyenként pedig egyaránt hordoz tehát a szubjektivitáshoz és az objektivitáshoz konvergáló tulajdonságokat.
Az összetett tárgy csak összetett vizsgálati módszerrel ismerhető meg sikerrel. Ahogy a vizsgált primer és szekunder irodalmi szövegek, úgy az elemzések is határterületeken mozognak, a téma megközelítése nyitottabb formában történik, túllépve bizonyos tekintetben az irodalomtudomány szűkebben értett keretein. A szerző által körvonalazott tárgy maga is kevert mediális minőségeket hordoz, így az elemzett szövegekben lecsapódó idő- és tértapasztalatokat például recepcióesztétikai vagy fenomenológiai megfigyelésekkel állítja összefüggésbe. A bevezető elméleti részben fölvázolt fogalmi apparátus gyakorlati használatára a könyv további része aztán bőséges példát szolgáltat, de a nyitófejezet szintetizáló meglátásai az elemzésektől függetlenül is nagyon értékesek, más irodalmi művek elemzése során önmagukban is hasznosíthatók.
Vásári Melinda nem véletlenül választotta vizsgálata tárgyául Mészöly Miklós, Ottlik Géza és Nádas Péter műveit, hiszen gondolkodásmódjaik és poétikáik egyrészt jól kapcsolhatók egymáséihoz, másrészt szövegeik igazi kihívást jelentenek a hangulat vagy az atmoszféra megragadása szempontjából, amennyiben maguk is eltérő módokon tematizálják azokat. Mint kifejti a szerző, „[…] műveikben az atmoszféra megteremtése és a jelenlét, valamint a közvetíthetőség reflektált probléma”. (11.) E reflektált problémák ugyan más-más módokon kerülnek kibontásra, de a fogalmi keret rugalmas kezelése lehetővé teszi a különböző, a szerzőkre illeszkedő értelmezési koncepciók kidolgozását: Vásári a hangulat fogalmát deklarált módon gyűjtőfogalomként, nem pedig a sokak által használt szorosabb, gumbrechti értelmében veszi használatba. Ebből következően a központi, diskurzusszervező fogalom az olvasatok fölállítása során mindig saját árnyalatot, önálló jelentést nyer mindhárom szerző szövegei esetében. A szövegeket földolgozó fejezetek tehát amellett, hogy támaszkodnak a nyitó fejezetben fölvázolt, széles apparátusra, számos olyan szempontot is beemelnek, amelyek az éppen vizsgált irodalmi műhöz kapcsolódnak specifikusan.
A kötet elemző részének első nagyobb egysége Mészöly Miklóssal foglalkozik, ami annak is köszönhető, hogy, amint Vásári fogalmaz, „[…] ennek a könyvnek a kérdésfeltevései elsősorban Mészöly nyomán fogalmazódtak meg: az ő atmoszféra-fogalma volt a kiindulópont”. (39.) A szerző a Mészöllyel foglalkozó részekben a hangulat és az atmoszféra kérdéseit értekező és szépirodalmi szöveg tükrében egyaránt vizsgálat tárgyává teszi. Eljárásának indokát az a meglátása adja, hogy az esszék és a szépirodalmi szövegek között Mészöly életművében átjárhatóság tapasztalható, amennyiben ezek egymást értelmezik.
Mészöly esszémunkássága híven reprezentálja érdeklődési körének és ismereteinek rendkívüli spektrumát. Értekező szövegei ennek köszönhetően meglehetősen változatos tematikai térben mozognak; a szerteágazó érdeklődési terület és tudásanyag között is kitüntetett szerepben vannak az esztétikai vagy alkotáslélektani kérdések. Vásári Melinda ezekre fókuszál: többek között a tonalitás és az atonalitás minőségeit, az objektivitás és szubjektivitás viszonyát, az egyenrangúsítás eljárását, valamint a közérzet és az atmoszféra rokon fogalmait emeli ki és vizsgálja meg. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a szerző értelmezésében az előbb fölsorolt fogalmak mind Mészöly egy központi fogalma, a közérzet köré összpontosulnak. A közérzet ugyancsak olyan kifejezésnek bizonyul, amely tulajdonképpen egy spektrumot fed le, jelentéshatára az individuumnak a környezethez való viszonyától a nemzedéki közérzet jelöléséig képes tágulni. A Mészöly által kiérlelt értekezői kifejezéskészlet minden, a szerző által kiválasztott eleme olyan fogalom, amely a primer szövegekre irányuló értelmezések szempontjából is rendkívül fontos: új aspektusból történő elemzésük segít az írások olvasásmódjának árnyalásában.
Mészöly Film című regénye esetében is figyelemre méltóak az elemzés segédfogalmai; az e művel való szoros összefüggésében nehezen megkerülhető álló- és mozgóképi médiumok (film, fénykép, árnykép) mellett megjelenik a szöveg archivális működése is mint az előzőleg fölsorolt képi médiumok tulajdonságaiból eredő jellemző, ami újszerű szempont a regény recepciójában. Mint Vásári megállapítja, a Film egyszerre archívumok (a szövegbe beleíródott képi és szöveges dokumentumok) hordozója, miközben maga is a történelem és a várostér (képi) archívumává válik. Mészöly-elemzésének zárlatában Vásári ismét a vizsgált esszék kifejezéskészletéhez nyúl vissza: a tárgyalt fogalom mészölyi koncepciójának magyarázatát az olvasás dinamikája felől világítja meg, amennyiben „Mészöly egyenesen az ismeret »atmoszfératöbbletének« nevezi a megértést”. (141.) Az atmoszféra tehát Mészölynél a megértés függvényeként jelentkezik, amely a szöveg immanens része, ám mivel nyelvileg nem kifejezhető, nincsen közvetlen nyelvi referenciája.
A kötet második nagyobb egységét Vásári az Ottlik-szöveguniverzum kiemelt darabjainak szenteli. Örömteli, hogy Ottlik újabb recepciója bátran nyúl korábban hanyagolt művekhez, Vásári Melinda kötete is ezt az irányvonalat követi és gyarapítja eredményeivel. A kötetben szereplő Ottlik-szövegelemzések esetében az elbeszélés sokat emlegetett nehézségei elsősorban a hangulati töltöttség költői megragadásának vizsgálata esetében merülnek föl. A probléma három műben, a Hajnali háztetőkön, a Budán, valamint A Valencia-rejtélyen keresztül artikulálódik. Mészölyhöz hasonlóan Ottliknál is egy sor olyan fiktív vagy valós médium segítsége kínálkozik a vizsgáló számára, amelyek érzékletessé teszik a szöveg mediális működésének ottliki sajátszerűségeit, de csakis közelítésként, körülírásként, nem pedig a mészölyi szikár pontosság esztétikai elvei szerint. Vásári él is a lehetőséggel, és olyan, a művekbe beleíródó, változatos médiumok tükrében vizsgálja a szöveg mediális tulajdonságait, mint a festészet, a mozi vagy a formális matematikai nyelv eszköztára. Ez utóbbi elemzése a legérdekesebb, hiszen az ironikusan torzított, „nem rendeltetésszerűen használt”, formális nyelv rengeteg többlettartalmat képes magába sűríteni matematikai eljárásokkal egyébként nem leírható tárgyáról.
A hangulat fogalma a választott Ottlik-írásokban elsősorban Buda mint mitikus tér kapcsán érdemes vizsgálatra. Buda, a „levegős labirintus” Ottliknál intenzív hangulati töltöttséggel bír, egyfajta érzéki benyomásokból és emlékekből épülő, sokdimenziós világmetaforaként képződik meg, amelynek forrása a szubjektum maga, így Buda szinekdochikusan a világot jelenti számára. A szerző szavaival: „A hangulat esztétikai fogalmával is azonosítható érzés e megragadás tárgya: tekinthető az egyén hangoltságának, a környezet egyénre való hatásának, atmoszférának, légkörnek, de kollektív közérzetnek is, mivel sok esetben közös élményeket beszél el […]”. (212.) Vásári Melinda a föntebb említett médiumokban, közvetítő közegekben bennefoglalt poétikai tartalmak kibontásával és elemzésével beszél a Buda képében koncentrálódó hangulat vagy atmoszféra megvalósulásáról. A szerző elemzéséből kiérthető, hogy Buda sajátszerűsége végső soron a szöveg mint médium vizsgálatával korrelál. Az ottliki szövegfelfogás vizsgálatának egy alapvető konklúziója, hogy az egyedülálló módon képes híven tükrözni a különböző képszerű médiumok tartalmait és a hangulatokat. Ez pedig egyike azoknak az alapjellemzőknek, amelyek képessé teszik a szöveget mint médiumot annak az ottliki „alternatív univerzummodellnek” a hordozására, amelyben lehetséges a történések holisztikus egyidejűsége is.
Nádas Péter munkássága talán abban különbözik leginkább az előző két szerzőétől, hogy poétikájának gyökérzete a nagyepikában található. A Párhuzamos történetek grandiózus epikai keretei között a hangulatnak és az atmoszférának rendkívül fontos szerep jut. Vásári Nádas-elemzését egy fontos poétikai tulajdonság alapos kitárgyalásával nyitja, amely nem más, mint az elbeszélői funkció zavarba ejtő rejtélyessége: olyan tulajdonságok keverednek benne, amelyek révén az omnipotencia, a teljes szenvtelenség, az elhallgatások és a hirtelen nézőpontváltások szélsőségei egyszerre képesek jellemezni a rejtőzködő elbeszélőt. Mint a szerző kifejti, e tulajdonságaiban tükrözi a regény szerkezeti felépítettségét is, hiszen a nyitottság és a határok szétmosódása alapvető jellemzője.
Revelatív erejű a Nádas-elemzés azon része, amelyben a kötet címében szereplő szókapcsolat konkrét kibontása történik meg, ám ezúttal a regény szoros kontextusában. A vizsgált Nádas-szöveghely a hangzó tér realizálódott metaforájára nyújt érzékletes példát, amely a múltnak, a történelemnek az atmoszféra megképződésében játszott szerepére és jelentőségére is például szolgál. A külső tér története hangokként, méghozzá „múltból visszhangzó” hangokként jelenik meg. E hangok „rezonőrje” egy szereplő énjének belső tere, amely ilyen szerepében egyszerre hordozza a deperszonalizáltság jegyeit is. A személyességnek és a személytelenségnek ebben a furcsa kettősségében ugyancsak ráismerhetünk az egymásnak ellentmondó minőségek együttállására, ahogyan azt a szerző a narráció és a regényszerkezet működése esetében is kifejtette.
Vásári Melinda könyve mind az elmélet összegző igényű ismertetésére, mind annak gyakorlati alkalmazására kiváló példákat nyújt, ezért egyaránt haszonnal forgathatják azok is, akiknek célja csupán a témakör általánosabb megismerése, áttekintése, de azok is, akik saját elemzésük elkészítése érdekében szeretnének szakmailag inspirálódni.
Vásári Melinda: Hangzó tér. Az érzékiség dimenziói Mészöly, Nádas és Ottlik műveiben, Kijárat, Budapest, 2019.
(Megjelent az Alföld 2021/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gergye Krisztián munkája.)
Hozzászólások