Szórakoztató és csiszolatlan

Gáspár András Gáspár: Héjnélküli

Hogyan lehet pont annyira jó egy regény, mint amennyire rossz? Ritkán adódik az életben, hogy ennyire nehéz valamelyik kategóriába besorolni egy kötetet. Ajánljak-e valamit, ami valójában nem éri el a saját célját? Riasszak el mindenkit egy olyan történettől, amely kimagaslóan jól teljesít a szórakoztatás terén?

Gáspár András Gáspár Héjnélküli kötete ambivalens érzéseket keltett bennem. Példát mutat sok szerzőnek, hogyan is kell megszólítani a fiatalokat úgy, hogy az egyáltalán ne hagyjon kínos élményt maga után. Ám a pörgős tempója, az izgalom folyamatos fokozása végül kevesebb teret engedett a kötet mondanivalójának kibontására. A szerző többek között az elnyomásról, ideológiai fanatizmusról, diktatúráról kísérelt meg elgondolkodtató regényt írni, de a karakterei fejlődését, a lélekábrázolást, a cselekedetek háttérmotivációit nem sikerült kellő részletességgel kidolgozni, így az utolsó lap után az olvasóban az olvasmányos és fordulatos történet keltette izgalom mellett az összecsapottság érzése is megmarad.

Gáspár András Gáspár Héjnélküli című regénye 2021 júniusában jelent meg. Az ifjúsági irodalomhoz sorolt mű a fantasy és az utópia határán egyensúlyoz. Engem sok esetben emlékeztetett a nemrég még oly divatos, „a tinédzser lány megmenti a világot” sablonra, ami többek között jellemző Az Éhezők Viadala és a Beavatott történetére is. A young adult irodalom nagyon szereti ezt a műfajt, rengeteg népszerű kötet és film született belőle. Jó táptalaja a társadalomkritikának, de mégsem veszít a szórakoztató jellegéből. A Héjnélkülit ebben a csoportban vizsgálva azt kell, hogy mondjuk, Gáspár András Gáspár ismerte a receptet egy jó történet megírásához.

A fiatalokhoz szóló történeteknek a lehető legmagasabb színvonalat kell képviselniük, hiszen nagyon fontos feladatot lát el az ifjúsági irodalom. A befogadó közönség azonban sokszor teljesen eltérő gondolkodással rendelkezik, más értékrendszert képvisel és más tempót diktál, mint az idősebb korosztály. Ezt a tényezőt szem előtt kell tartania minden olyan szerzőnek, aki meg szeretné szólítani a tinédzsereket. Gáspár András Gáspár stílusa és dramaturgiája tökéletesen megüti ezt a szintet. Izgalmi faktorát tekintve csak ajánlani tudom. Büszkeséggel töltött el, hogy végre a magyar ifjúsági irodalom színpadán is megjelent egy ennyire pörgős, izgalmas és filmszerű fantasy kötet, amelyet anélkül tudnék bárkinek is ajánlani, hogy azt gondolnám, a szegény olvasó unatkozni fog. A szerző emellett jól érzékeli a határt a túl véres és a még pont jó között, valamint a túl erotikus és a még belefér között. Gáspár András Gáspár megértette, hogy egy mai fiatal tűréshatára teljesen máshol van, mint húsz évvel ezelőtt. A maiak szinte igénylik ezeket a jeleneteket.

Sok young adult kötettel a hátam mögött él bennem a kép, amint egy-egy történetet olvasva csalódottan érzékelem, mennyire egyszerű, szinte lebutított cselekményt szántak a korosztályomnak. Ezeket a könyveket legtöbb esetben már a célközönségnél idősebb szerző írja. A felnőttek pedig hajlamosak abba a hibába esni, hogy azt gondolják, a tinik vagy a gyerekek egyszerűen nem fogják megérteni a mondanivalóját a műnek, ha az egy kicsit is összetettebb. Néha ez a mentalitás kitűnik egy-egy ifjúsági irodalmi alkotás soraiból. Gáspár András Gáspár ellenben nem fél kockázatot vállalni, és olyan témához nyúlt, ami egyáltalán nem egy átlagos tiniirodalmi kiindulópont. A könyv egy fiktív világban játszódik, ahol a héj ideológiája uralkodik. A csecsemők szemére egy bőrdarabot varrnak fel, hogy ez a „héj” megóvja őket a látás okozta problémáktól. A vakság egyenlőséget és békét teremt. Sok, a mai világunkban gondot okozó helyzetet így elkerülnek; a külső nem játszik szerepet a párválasztásban, és a pénz is kikerül a motivációk közül. Másrészt viszont egyfajta rabságba sodorja a sziget lakosait, kiszolgáltatottakká és naivakká válnak a vezetőikkel szemben. A törzsfő ugyan maga is a rendszer áldozata, de a sámán marionettbábuként mozgatja a népét.

Ebben az utópisztikus világban, a boldogság és a harmónia látszólagos mindennapjaiban ébred rá Dyami, a könyv főhőse, hogy a héj talán megvéd, de el is zár a világtól. A fiatal lány az esküvője küszöbén a tengerparton játszik az egyik barátnőjével, amikor egy héjnékülit sodor ki a víz a szigetre. A lány, ellentétben velük, rendelkezik a látás képességével, hiszen nincsen a szeme elé bőrdarabka varrva. Dyami még sosem találkozott héjnélkülivel. Ez az esemény megváltoztatja az életét. Dyami héja is megsérül ekkor, a lány pedig, születése óta először, szembesül a látás élményével. Ráébred arra, hogy a dolgok, amelyekben addig hitt, miért hazugságok. Bátorsága és vakmerősége pedig erőt ad neki arra, hogy megpróbáljon változásokat elérni a szigetén.

A szerző megfelelően adagolja a részleteket, így a kötet elején hamar bele tudunk rázódni az olvasásba. Egyszerű, könnyen érthető magyarázatot ad arra, hogyan jelenik meg az ideológia a hétköznapjaikban. Nem okoz problémát magunk elé képzelni a Héjnélküli szigetét, kultúráját, habár a világábrázolása nem sikerül hibátlanul. Az évekig hanyagolt látást nem lehet egy pillanat alatt újra használni, valamint a befogadó tudata sem tudja ilyen gyorsan feldolgozni és megérteni a látottakat. Ezt az élményt egyáltalán nem sikerült hitelesen megfogalmazni. A vakok világa egyébként is teljesen máshogy, más bútorokkal, más elrendezéssel lenne megoldva, mint a miénk. Nem találtam indokoltnak a szobrok, a trón és hasonló motívumok szerepét. Belátom, hogy a történet kevésbé logikus, de viszonylag ismerős környezetbe helyezése segítheti az olvasót az elmélyülésben, azonban a magas minőségű fantasy vagy utópia esetében elengedhetetlen fontossággal bír a világ hiteles kialakítása.

A mű fő témái a zsarnokság, az elnyomás alóli felszabadulás és a szabadság. A XXI. századi Európában ugyanolyan fontos téma ez, mint kétszáz évvel ezelőtt. A világ feladata arra nevelni a fiatalokat, hogy felismerjék a diktatúra jeleit, kérdéseket merjenek feltenni a hatalommal szemben, valamint képesek legyenek változást hozó lépéseket megtenni. Ma Magyarország egyik legégetőbb feladata a kritikus gondolkodás oktatása volna. Gáspár András Gáspár bele mer állni ebbe a témába, és karaktereit életüket kockáztatva is olyan szituációkba állítja, amelyekben bizony válaszokat kapnak azokra a kérdésekre, amelyeket nem lenne szabad feltenniük. A sziget ideológiája sok esetben a vallási fanatizmusra emlékeztethet bennünket. A vakhitről – mutatkozzon az meg bármilyen politikai irányzatban, eszmében – már megtanulhattuk a történelem folyamán, hogy milyen veszélyes tud lenni. A kötet arra buzdít bennünket, hogy ne féljünk a megszokott iránnyal szembefordulni, és megkérdőjelezni az irányelveket.

A Héjnélküli természetesen mese. Gáspár András Gáspár viszont olyan fontos témákról ír benne, amelyekhez mindenki tud saját tapasztalataival kapcsolódni. Egy jó lélekábrázolással alátámasztott cselekedet arra neveli az olvasót, hogy a saját élethelyzetében is ismerje fel ezeket a szituációkat. De a könyvben a meglepő fordulatok olyan magas számban fordulnak elő – vegyük csak példaként Dyami haláltól való megmenekülését vagy Iola találkozását a bátyjával –, ami szerintem egy ennyire mély tartalommal rendelkező, néhol nagyon fájdalmas jelenetekkel rendelkező történetnél nem csak indokolatlan, de még gyengítő tényező is.

A szereplők megformálása, és – főként egy ifjúsági irodalmi regény esetében – szerethetősége meg fogja határozni a könyvhöz való viszonyunkat. A szerző legfőbb célja a hitelesség, az egységesség, hogy a kidolgozott karakterei megteremtsék a történet számára a valódiság élményét. Gáspár András Gáspár ért a szereplők megteremtéséhez. Dyami mellett megismerkedünk például Enapával, a jövendőbelijével, a családjával, a hozzá közel álló fiatalokkal. A legfontosabb karakterek tinédzserek a kötetben. A fiatalságukból fakadó vakmerőség, hevesség megjelenik a történetben, és, mint egy középiskolás esetében, náluk is nagy szerepet játszik a szerelem, a barátság.

Az „egy tini megmenti a világot” koncepciójú regényeknek viszont nagy feladatuk megugrani azt a kihívást, ami egy ilyen zsenge korú, a felnőttkor határán lebegő személyiségből fakad. Dyami olykor meggondolatlan, máskor pedig rettentően bátor. Az élethelyzete azt kívánta, hogy nehéz döntéseket hozzon. Egy ifjúsági regény esetében a felnövés élménye nagyon is releváns téma. Egy fiatal felnőtt tapasztalataihoz jól kapcsolódna az első csalódás élménye, a naivitás elhagyása, de Gáspár András Gáspár ezt a tanulási folyamatot, a tapasztalás és a megértés közti időt kihagyta a könyvéből. A Héjnélküliben erős, kidolgozott szereplők jelennek meg a történet elején, ám a karakterfejlődés felszínessé változtatja őket a kötet végére, a fiatalokban nem születnek meg azok az érzelmek, gondolatok, amelyek a cselekedeteiket igazolnák. A könyv elején éreztem az egységességet, az egyensúlyt a főhősök személyisége és döntései között, ám ahogyan bekövetkeztek a fordulatok, mintha nem hagyott volna elég időt a szerző arra sem, hogy a karakterei feldolgozzák a változásokat, nemhogy az olvasó. Fontosnak találom, hogy a befogadó egy ilyen komoly téma esetében megértse a motivációkat. A fiatalok dühösek a rendszerre, az eléjük táruló borzalmak lerántják a leplet a sámán hazugságairól. A tapasztalat feldolgozása azonban túl gyorsan történik meg, és magyarázat nélkül nem tudunk azonosulni a fájdalmukkal. Véleményem szerint Dyami túl gyorsan rázza le magáról az addigi neveltetése béklyóit ahhoz képest, hogy egész életében nem látott példát a lázadásra.

A Héjnélküli egyik legnagyobb erőssége a fordulatos, izgalmas cselekmény. Fiatalok megszólításakor ez a tényező meghatározó, hiszen egy olyan világban, ahol minden információt pillanatok alatt megkaphatunk, a sorozatokat egy nap alatt végignézhetjük, egy lassan folydogáló történet nem kötné le a gyors tempóhoz szokott agyat. Gáspár András Gáspárnak teljes mértékben sikerült az érdeklődést mindvégig fenntartania. A drámatanárként is ismert szerző párbeszédei kellően gördülékenyek és élethűek. A mű dramaturgiai felépítése precíz. Nagy volumenű, akciódús jeleneteit szinte filmben is el tudnánk képzelni.

A pörgőssége viszont néhol a könyv rovására ment. A történet olvasása közben egyre többször kerített hatalmába az az érzés, hogy a végét már kapkodva írta meg a szerző. Gondolkozzunk kritikusan, erre szólít fel Gáspár András Gáspár, de erősen fennáll a veszélye, hogy az olvasó elsőként magán a köteten gyakorolhatná ezt a képességét. Indokolatlannak és károsnak találhatjuk például a gyilkosságok ilyen magas számú megjelenítését, amikor az utána születő emberi reakció ábrázolása szinte teljesen elmaradt. Azt gondolom, ha behozunk egy ilyen jelentős motívumot, annak szerepet kell adni a történetben, a karakterfejlődésben, főleg, ha tanítani is szeretnénk vele. Az áldozat kérdése – legyen bármi is a cél, akár a szabadság is – nagyon gyötrő kérdés. A szerző megteremtette magának a lehetőséget, hogy beszélhessen arról, hogy igen, például egy rendszerváltás milyen következményeket von maga után, miről kell lemondani, és egy-egy önjelölt hős maga is komoly erkölcsi dilemmákba keveredik ilyen helyzetekben – ám ez elmaradt. Ha nevelni szeretnénk a fiatalokat, tegyük azt őszintén, és bemutatva az árnyoldalait is a felszabadulásnak! Az effajta dráma pedig képes emelni akár a cselekmény színvonalán is.

Gáspár András Gáspár a történet második felében meglepi az olvasót. A zsarnokság alól megmenekülő nép egy másik elnyomóval találja szemben magát. Habár ezt a sémát az Útvesztőből már ismerhetjük, alapvetően nem egy szokványos csavar. Aki sokat olvas a zsáner kötetei közül, azt sajnos már ritkán éri valami váratlan. A behozott új szálak és bonyodalmak fenntartják az érdeklődést, valamint jó táptalajt biztosítanak a mondanivaló még több perspektívából való megközelítéséhez. A szerző ezzel a fordulattal újabb rétegekkel gazdagíthatta volna az olvasót a témával kapcsolatban, de sajnos nem sikerült élnie vele. Gáspár András Gáspár nem mutatta be a rendszerváltások lélektanát, bár ennek a fordulatnak az árnyalása, kidolgozása erősen emelte volna a könyv színvonalát. A kötet érzelmi szempontból tudna hova fejlődni, a megoldás és a zárójelenet kissé elcsépeltté vált. Nagy gondolatokat nagy szavakkal nem lehet úgy átadni, hogy az maradandó legyen, sokkal meghatározóbb élményt tud nyújtani egy jelenet, amelyből az olvasó magának vonhatja le a kellő következtetést.

A szöveg tördelése meglepő és új élmény. A párbeszédeket csupa nagybetűvel, a gondolatokat pedig kisbetűvel írta a szerző és határozottan elkülönítette az elbeszélésektől. A szigeten kívül élők megszólalásait a szokásos gondolatjellel jelenítette meg.  Ez a tipográfiai megoldás néhol erősít a történeten, néhol viszont nehezíti a szöveg megértését. Kicsit segített abban, hogy teljesen új, minden eddig olvasott hasonló történettől el tudjak vonatkoztatni. A sziget lakóit a különböző párbeszéd-megjelenítés még határozottabban elválasztotta a szigeten kívüliektől. Az olvasóban pedig egy kicsit olyan élményt keltett, mintha az információt egy teljesen más nyelven, akár egy teljesen más csatornán keresztül juttatná a befogadó tudtára. (Én néha a telepátián is elgondolkoztam az olvasás közben.)

A Héjnélküli tökéletesen passzol Az Éhezők Viadala, a Beavatott és az Útvesztő csoportjába. Az első kettőben ugyan sokkal nagyobb szerepet játszik a romantika – Dyami és Enapa története nem a szerelmi viszonyuk miatt drámai, a kapcsolatuk teljesen kiegyensúlyozott és támogató. Mindhárom fentebb említett mű trilógia, hosszabb terjedelmük sokkal kidolgozottabb világábrázolásnak ad teret. Ezekben az utópiákban a tinédzserek küzdenek a jobb világért, a Héjnélküli sem kivétel ez alól. Gáspár András Gáspárnak nem sok olyan egyéni megoldása volt, ami nagyon eltért volna ezektől a kötetektől. Nála nagyobb szerepet játszottak az idősebb karakterek a történetben, cselekedeteik meghatározóbbak voltak, mint egy ilyen fiatalcentrikus történetben általában szokott lenni. Emellett nagyobb hangsúlyt kapott nála az egyén egyedül a világ ellen. A Beavatotthoz hasonló történetekben általában kialakult egy csoport, aki harcol az elnyomó hatalommal, itt ez nem történt meg.

Az utópiák mostanában nagy népszerűségnek örvendenek a fiatalok körében, ez alól nem gondolom, hogy a Héjnélküli kivétel lenne. Hibái ellenére is élményt nyújt az olvasónak. Filmszerű jelenetei kikapcsolódást nyújtanak, és a mondanivalójával, világépítésével az ifjúsági irodalmi zsáner nagy része fölé emelkedik. Szeretnék úgy tekinteni a regényére, mint egy evolúciós folyamat egyik részletére. Látom honnan jött; Gáspár András Gáspár írástechnikáján felismerhető a tapasztalat, jó érzéke van a fiatalok megszólításához, érti a tempójukat és a képi világukat is megfelelően jeleníti meg. A Héjnélkülivel ma is releváns és fontos dologról szeretett volna beszélni, mindezt pedig olyan csomagolásba bújtatta, ami bárkit könnyedén leköt. A szerző karrierjére gondolva fényes jövőt tudok magam elé képzelni, és még magasabb színvonalú írásokat. Ehhez azonban több energiát kell majd fordítania a mondanivalója kidolgozására, amennyiben tanító szándékát célba akarja juttatni. Van még lehetősége fejlődni, de ez mit sem von le abból a tényből, hogy pozitívan gondolok vissza a könyvére.

Gáspár András Gáspár: Héjnélküli, Móra Kiadó, 2021.

(Az írás középiskolás programunk részeként készült el, melynek keretében korosztályi olvasókat kérünk föl arra, hogy írjanak egy-egy kortárs ifjúsági műről.)