Marloes Morshuis: Radovár árnyai, ford. Varga Orsolya
A 2015 óta aktív holland írónő, Marloes Morshuis első könyvét még magánkiadásban jelentette meg, majd felfigyelt rá Hollandia egyik legismertebb, 1963-ban alapított és máig független gyermekkönyvkiadója, a Lemniscaat. Morshuis ifjúsági regényei olyan aktualitásokkal foglalkoznak, mint a klímaváltozás, a túlnépesedés és a szociális pontrendszer. Utóbbi témát feldolgozó, Radovár árnyai című disztópikus könyvét három évvel eredeti megjelenése után, 2021-ben adták ki magyar nyelven a Pagony Kiadó gondozásában, Varga Orsolya fordításában. Jó hír ez, általában a holland piacon sikeres és elismerő hazai kritikákat kiváltó gyermek- és ifjúságregények feltűnően nagy csúszással érkeztek meg Magyarországra, elég Guus Kuijer ötrészes Polli-sorozatára gondolni, melynek első két kötete közel húsz évet késett, a többit pedig az óta is várjuk. Morshuis új és merész szerző, aki első három könyvével meghódította a holland gyerekkönyvek világát. A legtöbb recenzió éljenezte a Radovár árnyait; izgalmas, hihető, magával ragadó történet hús-vér szereplőkkel – ráadásul disztópikus karakterével szól is valamiről, s már csak ezért is jelentékeny, írja Mirjam Noorduijn 2018-ban. Bas Maliepaard recenziójában úgy fogalmaz, remélhetőleg a Radovár árnyai hamar megjelenik Kínában is, mivel meggyőzően mutatja be, mi történhet, ha a hatóság a szociális pontrendszer bevezetése mellett dönt, amit Kína 2020-tól akar csinálni – és azóta csinál is. A három évvel későbbi megjelenéssel a könyv impresszív jellegéből sokat veszíthetett volna, viszont Morshuis jövőképe – azzal, hogy témája realizálódott – még izgalmasabbá vált, a magyar olvasó éppen időben veheti kezébe a Radovár árnyait.
Radovárban sok minden megváltozott az elmúlt tíz évben. Családok ezrei élnek a lakótömbökre felosztott városban, a különböző emeletek a státuszukat jelölik, az ajtajuk melletti kijelző mutatja pontjaikat. Ha a vezetés által kijelölt úton jól teljesít egy család, pontokat szerez, és feljebb költözhet az épületben – ám ha egy tagja is aszociális vagy deviáns viselkedést tanúsít a szigorú rendszerkövetelményekkel szemben, pontlevonásban részesül az egész család. A lakók nem mehetnek ki, csak nyomós okra hivatkozva és engedéllyel. A boltok, iskolák, kórházak, még a parkok is mind az épületben találhatóak. A növény- és állattartás tilos, mivel veszélyeztetheti a lakók, vagyis a városnak kizárólagos jogon munkát biztosító óriás techcég, a ComView gyáraiban dolgozók egészségét. A feljebb költözéssel privilégiumokra és magasabb életszínvonalra, a lecsúszással előbbiek elvesztésére, utóbbi romlására számíthatnak az emberek. A Radovár árnyai főként arról szól, hogyan bontja meg a hatalom a család egységét, mi a felelőssége az egyénnek úgy a saját életében, mint társadalmának vérkeringésében, amikor a hatalom a gazdasági érdeket társadalminak hazudja, a kontroll és a kiszolgáltatottság totális, illetve hogyan válik a rendszerrel szembeni kétség meggyőződéssé, cselekvéssé és egy idegenekkel köttetett szövetség alapjává, bizalommá.
A tizennégy éves Jona Berger szüleivel, öccsével, Jimmyvel és a hetvenöt éves nagymamájával Radovia fővárosában, Radovárban, a Csillagfény névre keresztelt toronyépületben lakik. Családja egyike a leggyorsabban fejlődőeknek, a szülők szorgalmasan dolgoznak a futószalag mellett a mikrochipgyárban, a gyerekek eredményesen tanulnak, ám Jonában nő a frusztráltság, ahogy szabályozott hétköznapjai egyre kényelmesebbé, biztonságosabbá válnak. A pontrendszer kikényszeríti a családokból a nehéz döntéseket: a rossz tanulók mínusz pontjai nehezítik a feljebb költözést, az otthonmaradt, nyugdíjazott idősek után pedig pontokkal kell fizetni. A rendszer érdeke a családok érdeke, a pontgyűjtés az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltó körülmények közt éljenek, legyen az bármennyire illuzórikus. A legtöbb lakó mit sem sejt városuk és országuk árnyoldalairól, a tájékozódás, az emberek közti kommunikáció szintén szabályozott és korlátozott, a legtöbben a vezetés propagandáját abszolút valóságként észlelik. Nem úgy, mint Jona barátja, Zalman, az egyszemű gondnok, aki egy fiatalokból álló lázadó csoport, a Szabad Radovár alapítójával, Kiliánnal áll ismeretségben. A fiúval Jona egy kihágása során találkozik, mikor kiszökik az épületből, hogy nagymamája hetvenötödik születésnapjára egy marék földet szerezzen az illegálisan birtokolt növényi magvakhoz. A fiatalok érezhetően az első pillanattól fogva kötődnek egymáshoz, ám Jonának súlyos dilemmákat kell rendeznie magában ahhoz, hogy a szívére hallgasson. A világról alkotott képe darabokra hullik, szülei bizalmát elveszti, sőt legtöbbször saját döntéseiben és ítélőképességében sem biztos. Jonának, aki „[é]veket aludt át a családi pontszám ritmusának révületében”, fel kell ébrednie, hogy kiszabadulhasson börtönéből, akárcsak Csipkerózsikának, azzal a különbséggel, hogy a lánynak saját és a társadalom érdekében kell önnön cselekvőképességére ráébrednie, majd elhagynia tornyát, mivel Kilián – bár felnyitja Jona szemét – nem megmentőként, hanem társként jelenik meg. Denise Michelle Pol recenziójában különösen ügyes húzásnak tartja, hogy bár a romantika alacsony hőfokon ég, ártatlan és kezdetleges, mégis érezhetően és világosan jelenik meg, anélkül, hogy bármikor is explicite megfogalmazódna. A fiatalok szerelmi kapcsolata nem nyomja rá a bélyegét Jona felébredésére, inkább a lelkében dúló harcoknak, folyamatoknak vagyunk szemtanúi. Eszmélésének nehézségeit és fájdalmait szimbolizálják a testén keletkező horzsolások, véraláfutások, amelyeket akkor szerez, mikor elhagyja komfortzónáját: a város alagútrendszerében mászik, tövises bokrok alatt kúszik, hogy Kiliánnal találkozhasson titokban. A rendszer egyre többször bünteti pontlevonással Jona családját, végül a lány egyetlen reménye az marad, hogy csapatával sikerül felébreszteniük a többi lakost is, s így megdönteniük a hatalmat, tehát nem hiába okozott szenvedést magának, társainak és szüleinek. „Zalmannak igaza van: tényleg ő Csipkerózsika, aki mostanáig a tüskebokrokkal teli Csillagfény kastélyában szendergett. De ennek örökre vége. Felébredt, és többé nem lesz olyan hülye, hogy egy orsóval megszúrja az ujját.”
Morshuis érzékletesen ábrázolja, ahogy a családi és társadalmi életben a pontrendszer a hétköznapok alkotóelemeivé válik, és észrevétlenül felülírja a rendszerben élők racionalitását, önrendelkezését. Rob, Jona apja a szorgalmas, a hatalomnak mindenért hálás kispolgár karikatúrája, aki a bagatell ügyeket krízisként, a polgármester tekintélyt erősítő üres gesztusait égi dicséretként, szolgaságát saját rátermettségeként éli meg. Radovár újonnan kiépített mesterséges, logikai alapon szervezett és programozott működése és a Berger család korábbi falusi élete közti szakadék a fő konfliktusforrás apa és lánya közt. Ahogy a család feljebb költözik a fény felé, úgy hízik Rob illúziója a szabadságról. Jonának viszont hiányzik a természet, a falusi élet kultúrája, illetve a szegénység tapasztalása. „Jona is lehunyta a szemét. Látta a kertben a virágtengert, hallotta a feketerigó füttyét, aki álomba csicseregte, amikor az éhségtől nem bírt elaludni. Rémülten nyitotta ki a szemét. Hét év Csillagfény után megfakult a kongó, fájdalmas gyomor érzésének emléke.” A szülők feladták felnőtt tudatukat, szabadságukat és felelősségüket, a hatalom gyermekeiként élvezik az előnyöket, amelyekben előrehaladásukkal részesülnek – céljuk, hogy Jonának és Jimmynek az övéknél jobb életük legyen.
A család nem kizárólag a pontrendszernek kiszolgáltatott közösségként jelenik meg Bergeréken keresztül, a város állapotát Kilián szüleinek megromlott kapcsolata magyarázza, akinek anyja a város polgármestere, apja a Szürke Brigád feje. A Szürke Brigád az utcák tisztán tartására hivatkozva üldöz hajléktalanokat, szökevényeket és rendszeren kívülieket. A fiú, hogy védje a lányt, elhallgatja előle az információkat, többek között ezért is bizonytalanodik el vele kapcsolatban Jona sokszor. Maga Harriet Havers, a polgármester tisztázza végül a helyzetet Jona számára. A nő egyszerű kirakat-polgármester, tulajdonképpen ugyanolyan áldozatnak tekinti magát, mint bármely másik lakót, mivel Kiliánnal tartja sakkban őt az elnök és exférje, Ben Kalter, a Szürke Brigád vezetője. A két család drámája nyilvánvalóvá teszi, hogy a felnőttek elvesztették önnön lényegüket, gyávák, alkalmazkodók, cselekvésképtelenek. Jonának és Kiliánnak rendre csalódniuk kell szüleikben, akik a város jövőjét jelenük dogmái alapján képesek csak elgondolni. Az egyetlen felnőtt, akire számíthatnak, Zalman, aki – mint kiderül – Havers korábbi személyi asszisztenseként dolgozott. Zalman ismeri Radovár múltját és alagútrendszereit, ő az öreg egyszemű bölcs, aki akár egy-egy szóval, akár jelenlétével reményt és megnyugvást nyújt a szorult helyzetben lévő fiatalok számára, s aki utolsó mentsvárként mindig megjelenik a legváratlanabb pillanatokban.
„Jona a tető peremén állt. A föld felszínéig, két száz méterrel nem lehetett ellátni. […] Lenézett. Alatta a szürke vattatakaró néha oly puhának és hívogatónak tűnt. Gyere hozzám! Majd én elkaplak!
– Nem fogsz repülni, ugye?
Zalman. A férfi durván megragadta a pólóját, és beljebb rántotta. Jona megfordult, és a Csillagfény gondnokának egyetlen szemébe nézett.”
A líraian megfestett, állandósultnak tűnő nyomasztó és fojtogató légkör helyébe feszültség és izgalom lép a cselekmény előrehaladásával. Szintén a már említett Pol írja, hogy a lassú kezdés lehetővé teszi azt, hogy elmerüljünk Jona világában még mielőtt felpörögnek az események, amelyek aztán könyörtelenül magukkal ragadnak bennünket; nagyon nehéz letenni a könyvet, és nem éjszakába nyúlóan olvasni. Hasonló élményben volt részem magamnak is: a jól vagy balul elsült akciók és következményei, illetve Jona egyszerre bizonytalan és bátor magatartása az olvasó számára kifejezetten sokat ígér – a könyv szinte letehetetlen, miután az események dominószerűen követik egymást. Az apró rezdülések, melyek Jonában zajlanak, illetve a nagyszabású kalandok, melyeknek részese, olyan dinamikával hatnak kölcsönösen egymásra, hogy valóban türelmetlenségre késztetik az olvasót. A történet végére megkapunk mindent, amit egy disztópikus akciófilmtől várnánk: szökések, zsarolás, merénylet, túszdráma. Már-már a műfajt parodizálja Morshuis, az első fejezet előtti akciójelenetet leíró szövegtöredék bevágott snittként működik: „[cs]akhogy ez nem film”, jegyzi meg a szerző, ám ekkor még nem tudjuk eldönteni, hangsúlyozásába vegyül-e irónia. Morshuis ekkor is törekszik költői képekkel dúsítani az eseményeket, ám ez csak kevésszer sikerül eredeti módon úgy, mint a regény első harmadában/felében, amikor még sem Jona, sem az olvasó nem lát tovább a szürke vattatakaróknál. A város felett köröző fekete madárraj mint a lefojtott szabadság metaforája a sokadik ismétlés után elkopik – a depressziós nagymama őket bámulja az ablakban, Jona álmaiba és gondolataiba is befészkelik magukat –, a történet végén szálldosó fehér sirályoktól pedig didaktikussá válik. Ezzel együtt a könyv olvastatja magát, olykor talán túlírt és túl sok múlik a véletleneken, s ez Jona második szökésénél érzésem szerint kifejezetten ügyetlen lesz: egy a város alagútrendszerében bujkáló házaspár menekíti meg a lányt, akiket többet nem látunk.
A szereplők realisztikusan jelennek meg, viszont nem mindegyikükről kapunk teljes képet, többük esetében várhatnánk nagyobb izgalmakat akár a történet, akár jellemfejlődésük tekintetében – ám légüres térben hagyja őket a szerző, legfeljebb Jona gondolataiban bukkannak fel talányosan. Jona karaktere komplex, míg a többié kissé esetlen. A főszereplő jól észrevehetően kidolgozottabb, mint Morshuis első regényének (Koken voor kiezer, 2015) hőse, írja Maliepaard recenziójában, ám ez a kidolgozottság egynémely szereplő kárára történt. Jonán keresztül látjuk, érezzük és értjük meg világának működését: sokszor a benne felmerülő kérdések egyszerűen egyes szám első személyben fogalmazódnak, könnyedén belehelyezi Morshuis a történet feszültségébe és Jona kétségeibe az olvasót, ugyanakkor hiányérzetünk támadhat más, fontosabb – vagy eleinte fontosabbnak tűnő – szereplők, mint például Jona nagymamája esetében.
Bár disztópiáról van szó, a hírfogyasztó olvasóban, különösen a regény első harmadában, kísértetiesen villanhatnak be a Kína digitális diktatúráját tárgyaló újságcikkek, mintha nem is a távoli jövő elsötétüléséről vagy elsötétültségéről, hanem egy a térben távoli, ám mára realitássá vált rendszerről olvasnánk. Bármennyire is fiktív ország Radovária, nem tudjuk, vagy csak nehezen tudjuk viszontagságos állapotát pusztán a fantáziának tulajdonítani, mivel Morshuis a digitalizált diktatúráról meglévő tudásunkat mozgósítja. A regény távoli világot jelenít meg, mégis közelinek érezzük, talán közelebbinek, mint azt szeretnénk gondolni. Vegyük például a vezetés által létrehozott ún. Mínuszos és Pluszos házakat: előbbiekben a haszontalan gyerekekkel végeztetnek napi tíz órában rabszolgamunkát, utóbbiakban a hetvenöt év felettiek tengetik hátralévő napjaikat, és moslékszerű ételért cserébe önkéntesként dolgoznak be a ComView számára. Homályosan és kifejtetlenül – amennyire egy diktatúrában a közbeszéd által a sejtés szintjén felmerülhetett – a Holokauszt traumáját is próbálja beleszőni Morshuis a regénybe, épp csak egy zárójeles felkiáltójellel akar figyelmeztetni bennünket, hogy ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra (bár érzésem szerint feleslegesen és éppen ezért kissé erőltetetten): „– Neee! Mama… el kell mondanom valamit a Pluszos házakról. Többen Pluszos Gáznak nevezik őket. Állítólag emberek tűnnek el, vagy nagyon hamar megbetegszenek, sőt meghalnak.” – így Jona, mikor próbálja meggyőzni anyját, hogy ne küldje el nagymamáját otthonról.
A Radovár árnyai Jona és városa felszabadulásának siker- és kudarcélményekben gazdag történetét meséli el, amely szándéka szerint nem okít, hanem megmutatja, hogy a kollektív tudat és cselekvés megváltozásához és megváltoztatásához először az egyes embereknek kell felismerniük a változásra és változtatásra való képességüket, és hinniük, hogy ezen képességük akaratukkal párosulva utat nyit egy szebb, emberibb jövő felé. A lezárás kifejezetten üdítő, Morshuis finoman jelzi, hogy a rendszer megtörése újjáépítés nélkül félsiker, a város felvirágoztatása türelem és kitartás nélkül elképzelhetetlen. Morshuis tartja magát a holland gyermek- és ifjúságirodalom irányelvéhez, disztópiája több jelentésréteggel bír, gondolkodásra késztet, miközben a konkrét történet végig fenntartja, sőt fokozza az izgalmat, így mind a gyerekolvasó, mind a felnőtt élvezheti a könyvet; a rendszerrel való együttműködés vagy a rendszernek való ellenszegülés dilemmája mindkettejüket kimozdítja komfortzónájukból.
Marloes Morshuis: Radovár árnyai, ford. Varga Orsolya, Tilos az Á, Bp., 2021.
(A borítókép a kötetborító felhasználásával készült.)
Hozzászólások