Háromszáz év láthatatlanság

V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete, ford. Ballai Mária

Az Addie LaRue láthatatlan életének középpontjában egy fausti alku áll, amelyet ezúttal egy fiatal nő köt a jóképű férfi alakját magára öltő ördöggel. A címszereplő, Adeline, egy kis francia faluban születik 1691-ben. Huszonhárom éves koráig sorsa a neme és társadalmi helyzete alapján kijelölt úton halad: kamaszkorában még bízik abban, hogy lehetősége lesz felfedezni a világot, és rajzok segítségével rögzíteni a tapasztalatait, ám ahogy nővé érik, apránként nyilvánvalóvá válik számára, hogy többé nem élheti saját elképzelései szerint az életét. Szülei a házasságot tartják lányuk számára az egyetlen vállalható életpályának, méghozzá egy nála idősebb, frissen megözvegyült férfi oldalán. A kétségbeesett Addie a különc asszony, Estele segítségét kéri, aki egyedül él, és a kereszténység előtti istenekhez imádkozik, ezért a faluközösség kiveti magából. Estele megtanítja a régi istenekhez fohászkodni, de figyelmezteti, hogy ne szólítsa meg közülük azokat, akik csak sötétedés után felelnek. Addie nem tesz eleget ennek, és miután elmenekül az esküvőjéről, sikeresen megidézi az ördögöt. „Senkihez sem akarok tartozni,” könyörög a szép arcú férfi képében megjelenő lénynek, aki teljesíti a kérését: Addie onnantól fogva nem öregszik és nem hal meg, de mindenki, akivel valaha találkozott és találkozni fog, elfeledkezik róla, és semmilyen nyomot nem hagyhat maga után – még a saját nevét sem lesz képes kimondani mások előtt.

Ebből az érdekes alaphelyzetből bomlik ki a hatszázoldalas kötet háromszáz évet felölelő cselekménye. Az átgondoltan és jól követhetően tagolt szöveg szerencsére zökkenőmentesen hidalja át ezt a hosszú időkeretet. Az Addie arcát pettyező hét szeplővel összhangban Schwab a regényt is hét nagy egységre osztja, amelyekben két különböző időben zajló cselekményszál fut párhuzamosan. Egyrészt nyomon követhetjük Addie sorsát az ördöggel kötött 1714-es alkujától a 21. századig, másrészt a 2014-es év eseményeit olvashatjuk részletesebben, az utóbbit két szemszögből, ugyanis Addie-é mellett Henry Strauss életét is figyelemmel kísérhetjük. Schwab pedig magabiztosan mozog ebben a tág, korszakokon átívelő regénytérben, ügyesen elkapja az egyes korszakok hangulatát, minden érzékszervünket megdolgoztatva villantja fel a különböző miliők részleteit. Bár az egyes szám harmadik személyű, a nézőpontul választott szereplő gondolatait is monitorozó narráció viszonylag egyszerű, az okosan elhelyezett előre utalások maguk után húzzák az olvasót.

Spekulatív szövegről lévén szó, Addie-nek a világból való kilépése sem pusztán metafora. Az olvasó már rögtön a kötet első oldalain szembesül azzal, milyen súlyos következményei (és olykor praktikus előnyei) lehetnek annak a 21. században, ha az ember lányát mindenki elfelejti, és nem hagyhat nyomot maga után. Schwab a láthatatlanság motívumát középpontba helyezve számos érdekes és rendkívül aktuális kérdést vet fel a társadalmi szerepek és a nők helyzete kapcsán. Teszi mindezt úgy, hogy él a fantasztikus irodalom adta lehetőséggel, és a természetfölötti elemek alkalmazásával kiemel olyan részleteket, amelyek a szürke valóságban elsikkadnának. Egy realisztikus történet például nem adna lehetőséget arra, hogy a szerző egy nőalakot ténylegesen kívül helyezzen a patriarchátuson; és arra sem, hogy egyetlen szereplőn keresztül bemutassa az elmúlt háromszáz év nőket érintő változásait.

A regény ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár Addie átka a valóságban nem következhetne be, a lány láthatatlansága mégis könnyedén párhuzamba állítható azzal a patriarchátusban általános tapasztalattal, hogy a nők történeteit elhallgatják. Ebben a kérdésben pedig Schwab egyértelműen fogalmaz: ahhoz, hogy Addie létezését elismerjék a körülötte lévő emberek, képesnek kellene lennie arra, hogy kimondja a saját nevét, és szavakba öntse a történetét. A személyes narratíva megalkotása egzisztenciális kérdés, nem meglepő tehát, hogy Addie a regény egy pontján azon kesereg, hogy létezik-e egyáltalán az, akinek „néma marad a története”.

A láthatatlansággal szorosan összefonódó téma a kötetben a halhatatlanság. Addie számára lassan világossá válik, hogy rajta kívül még nagyon sokan kötöttek alkut az ördöggel, ám ők nem az emberektől való elszakadásra vágytak, hanem nyomot szerettek volna hagyni maguk után – akár a lelkük árán is. Költők, zeneszerzők, tudósok és vallási vezetők is akadnak az ördög áldozatai között, mindössze az a közös bennük, hogy sikerült létrehozniuk valami maradandót. Addie viszont, aki az ördöggel való találkozása előtt fafaragó apja nyomdokaiba lépve maga is művésznek, festőnek készült, az átok következményeként képtelen akár csak egyetlen vonalat is húzni a papírra. „Az alkuk ereje a megfogalmazásukban rejlik”, mondja Addie-nek az ördög, a lány pedig idővel rájön, hogyan tudja kijátszani a maga alkuját, hogy nyomot hagyhasson a világban. Ha már ő maga képtelen festeni, elhatározza, hogy a művészek titkos múzsája lesz, akinek valós személyére ugyan egyetlen alkotó sem fog emlékezni, ám az általa ihletett művekben mégis otthagy egy darabot magából. A regény már említett hét részének illusztrált címoldalai után hét ilyen, Addie által ihletett műalkotás leírását találjuk, olyan műtárgyakét, amelyek segítségével egy ugyancsak hosszú élettel megáldott nyomozó – vagy egy nagyon türelmes művészettörténész – nyomon tudná követni a lány útját a 18. századi Franciaországtól a 21. századi New Yorkig.

Bár Schwab témafelvetései kétségkívül aktuálisak, ráadásul a nagy idő- és szövegteret is gyakorlottan kezeli, a kötet közepe táján kifulladni látszik a kezdeti lendület. A történet elején még kellő súllyal ábrázolt női sorskérdések erejüket vesztik, és egy, a zsáneren belül sokkal sztereotipikusabb, a közönségigényeket jobban kiszolgáló téma tolakszik a középpontba: a párválasztás. Kétségtelen, hogy ez a kérdés már a kezdetektől fogva jelen van, elvégre Addie épp a házasság elől menekülve köt alkut az ördöggel, ám amíg a regény elején inkább a valakihez tartozás társadalmi kontextusa kerül előtérbe, később minden korábbi árnyalat háttérbe szorul, és a párválasztás lesz az a már-már elemi szükséglet, ami a szöveg rendezőelveként funkcionál. Schwab korábbi young adult regényeinek (például a magyarul is megjelent A mágia árnyalatai-trilógiának) a közönsége jó eséllyel értékeli ezt a döntést, azok viszont, akik úgy látták, hogy a történet felépítménye árnyaltabb szöveget ígért, szinte biztos, hogy csalódni fognak. A magam részéről legalábbis döbbenten észleltem a regény kétharmada táján, hogy egy young adult szerelmi háromszög forgatókönyvét követem, amelynek maga az ördög az egyik résztvevője. Mindeközben Addie-nek az ördög ellen folytatott harca is egyre tankönyvízűbbé válik: mintha egy előre megírt lista alapján venné sorra az antagonistával való küzdelem legtipikusabb állomásait. Ráadásul erre a pontra jutva a címszereplő pszichológiai hitelességével kapcsolatban is komoly kétségek merültek fel bennem. Addie nyilvánvalóan szerez ugyan tapasztalatokat az ördög átkának kijátszásával kapcsolatban – egész viselkedésén és gondolkodásán azonban alig hagy nyomot a háromszáz év, amit ezen a világon töltött.

De miért gond az, ha egy, a magyar kiadó által is fantasyként besorolt regény igyekszik kiszolgálni a vélt közönségigényeket, ha populáris irodalom próbál lenni? Probléma, úgy gondolom, egyedül azzal a disszonanciával van, hogy a kötet elején felvetett árnyalt és súlyos kérdésekre Schwab a kötet végén rózsaszínbe csomagolt, sorozatgyártott válaszokat ad – ezzel pedig olyan sztereotípiákat erősít meg, amelyekkel a történet elején még szembeszáll. Amikor Addie alkut köt az ördöggel, arra tesz kísérletet, hogy a társadalomból és ezzel együtt a patriarchátusból is kilépve a nők elől korábban elzárt tereket járjon be, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ezt a regény első felében teljesíti is: a társadalom peremén maradva időnként férfiruhába bújik, nyelveket és filozófiát tanul, politizál. Későbbi tettei azonban egyre inkább sztereotipikus nőalakká teszik. Érdemes ebből a szempontból is sorra venni a regény hét része elején bemutatott, Addie által ihletett műtárgyakat. A hétből négyet Addie külseje, illetve teste ihletett, a maradék háromból egy pedig az a faragott madár, amelyet valójában az apja készített. Egyedül egy dallam tekinthető Addie saját szellemi termékének, amelyet úgy sikerült hátrahagynia, hogy megtanította egy zeneszerzőnek, aki azt, mivel Addie-re nem emlékszik, a saját alkotásának tekinti. Noha ezek a példák egyértelműen mutatják, hogy Addie képtelen kilépni a nők számára kiosztott háttérszerepből, ennek ellenére rendkívül büszke a teljesítményére. Ugyancsak szembeötlő, mennyire nem képes Addie a sztereotípiák meghaladására a párkapcsolataiban sem. Az ördöggel, aki ellenfeléből lesz szeretőjévé, vegytiszta „női játszmát” folytat, míg Henry Strauss-szal való 21. századi kapcsolatában egészen megszelídül. Az utóbbi attitűd már-már a fantasztikus irodalom tömegtermékké válásának időszakát idézi, amikor a harcos és erős akaratú nők kizárólag addig maradnak harcosak és erős akaratúak, amíg meg nem érkezik az ideális (bicepszű) férfi, akinek akarata előtt önként és különösebb gondolkodás nélkül meghajolnak. Talán nem alaptalan, ha mindezek után az olvasó gyanakodni kezd, hogy a kezdeti súlyos témafelvetések ellenére nem éppen azt sugallja-e a regény, hogy bármennyit is változott a világ, egy nő továbbra is csak egy férfi árnyékában érvényesülhet.

A fantasyt számos teoretikusa a szubverzió irodalmának tartja, olyan irodalomnak, amely azáltal, hogy kiforgatja a valóságot a négy sarkából, képes lehet felvillantani a hétköznapok egyformaságában rejtve maradó alternatívákat. Ahogy a fentiekben láthattuk, az Addie LaRue láthatatlan életében megvan ez a potenciál, de sajnos nem teljesíti be maradéktalanul az önmaga által generált elvárásokat. Összességében ugyan egy részletesen kidolgozott, a művészetről, a művészekről és az életről érdekes gondolatokat felvető regényt kapunk, a női sorsokat és szerepeket azonban legfeljebb megpiszkálni meri a szöveg, felforgatni nem, hiába adnának erre lehetőséget a történet fantasztikus elemei. Amikor kezembe vettem az Addie LaRue láthatatlan életét, reméltem, hogy egy valódi női történetet fogok olvasni, olyan szöveget, amely a nők nézőpontjából mutat meg valami újat a világból – ám amit kaptam, az csupán „nőknek szóló” irodalom, amely vélt vagy valós közönségigények miatt nem képes elengedni azokat a sztereotípiákat, amelyeket időszerű lenne megkérdőjeleznie.

V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete, ford. Ballai Mária, Agave Könyvek Kiadó, 2021.

Hozzászólások