Két arc
Anyám alszik.
Holnap meghal.
Nézem az arcát.
Nem látom többet.
Mindenen túl ez az arc.
Nincs rajta szomorúság.
Csak akarat van rajta.
A távozás akarata.
Csak a vereség van.
Csak a kudarc.
Alszik az anyám.
Belealszik az elmúlásba.
Ide kell egyszer vissza.
Ehhez az archoz.
Ahogy álmodik éppen.
A kórházi ágyon.
Ahogy vissza – apámhoz is.
Az ő arca is mindig előttem.
Megfonnyadt test – letakarva.
Sárgult bőr feszül a koponyán.
Apám arca a koporsóban.
Lezáratlan szemek.
Rémület van azon az arcon.
Valami félelem.
Anyám és apám.
Két arc – távozóban.
Az egyik – az út elején.
A másik – a megérkezés pillanatában.
Az utolsó álom
„Mint az álom, úgy elrepül,
és nem találják őt…”
(Jób könyve, 20:8)
Anyám mellett állok,
alszik éppen
a kórházi ágyán.
Álmodik, és haldoklik is.
Az orvos azt mondta,
hajnalban már nem lesz közöttünk.
Megsimogatom a homlokát,
az arcát, beszélek hozzá.
Kapkodja a levegőt,
mozog a szemhéja alatt a szeme,
és a szája is, mintha beszélne
valakihez álmában.
Kérdezi az ápolónő,
hogy felébressze-e anyámat.
Megrázom a fejem:
nem akarom.
Álmodik az anyám,
és az utolsó álma
biztosan jobb,
mint itt a valóság.
Az ébredés
„Serkenj föl, ébredj ítéletemre…”
(Zsoltárok könyve, 35:23)
Az ébredésben a valóság a rossz,
hogy el kell kezdeni megint a napot.
Hogy ismét itt van veled, aki pofoz,
és hogy eltűnik, amiről álmodott
a vesztes, aki nem akar már semmit.
Az ébredés az semmi más, csak kudarc
az álom után, ami annyira szép!
Kinyitja a szemét, eltorzul az arc,
mert az ébredésnél változik a kép,
semmi sem ugyanaz, mint annak előtt.
Az ébredésnél ott van a valóság,
a pofozóember gúnyosan nevet,
és nem akarod, hogy mások is lássák,
mennyire ostobán elbántak veled,
s hogyan is pusztul el minden, ami van.
(Megjelent az Alföld 2021/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fodor Barbara munkája.)
Hozzászólások