Egy Simon Balázs-vers meg nem értése
„…a mélybe, ahol a magma még nem világít.”
Uri Asaf: Az emberről mondják
1
Simon Balázs (1966–2001) kilencvenes években kifejlő költészete látványosan szakított a posztmodern nyelvjátékosság poétikai képleteivel. Amit ma – a fiatal irodalomról gondolkodva – új komolyságnak nevezhetünk, többek közt alkalmasint azért lehetséges, mert a versnyelvi magatartás efféle alakváltozataiból (a Simoné mellett például Borbély Szilárd vagy Schein Gábor egykorú műveiből) meríthet mintát és inspirációt. (Mindeközben a Simon-féle klasszicizáló emelkedettség a középnemzedék s az idősebb generációk munkásságát – Báthori Csaba, G. István László vagy Kalász Márton létköltészeti műveleteit – juttathatja eszünkbe, a hagyománytudat ethosza, sőt metafizikája iránti rokon elköteleződés példáiként.)
Simon költészete Celan és Hölderlin érintésével – a posztmodernből csak a történetiség iránti reflektált érzékenységet, a romantikából csak az egzaltált formátumot fogadva meg – antik erélyig és prófétás tónusokig talált vissza. Pályakezdésének kritikai recepciója a befogadást nehezítő kulturális allúziókat hol hibaként, hol erényként vette tudomásul; később a személyes gyász és a saját halál tematikája a versnyelvet is valamelyest familiárisabbá hangszerelte. (Mint Baka István letaglózóan míves vagy Petri György megvesztegethetetlenül fanyar utolsó versei, úgy a végső szavak nála is a teljes költői korpuszra új látószöget kínálnak.)
2
Föltűnő a fény motívumának hol derengő, hol vakító jelenléte az életműben. Mindahányszor világló érvénnyel, mintegy a „hajnalhóka ég” (Rámláh, utánad) antropológiai leképezéseként.
A tárgyi létezőket hovatovább a nap irgalma létesíti valósággá: „A Nap baljós kihunytát délután a metszett / Fríz a maradék pohár falán velünk csodálta még” (Rámláh, utánad); „…Olcsó, használt szövetű fénybe / Öltöznek a tárgyak, minden / Körvonal külön lebeg, mint lassú / Lövedék” (Amíg tart). A szövegek átvilágítása ritkás alkalmakkor idők előtti idillek közelébe sodorja a verstudatot: „Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép / Fenn az északi félgömbön valahol, / A Pegazus, a Hattyú és a Gyík, / Ahogy fölém hajolnak több száz éves / Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, / Ami már nem vet árnyékot, és / Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál” (Ősz ).
A képes beszéd a madár (s kivált a galamb) archaikus-archetípusos szemantikáját is reflexív eleganciával hozza játékba. A pusztulás és pusztítás képzetköréből alkalmasint csak szárnyas lény szabadulhat ki; de itt betegség marasztal élőt is, holtat is: „…galamb, neked van / Mitológiád, egyszerre kéne átlőni / A tojásod veled, minek maradjon itt / Az a fehérebb szürke nyom, talált / Tárgy, nem tudni, hová való” (Lülev); „…Alatta jár mentő, gyalog beteg, / Fölnézhet oszló testére, amit a légben / Nem a szárnya tart, hanem a mesterség” (A cégér).
Az önreflexív sorok hol ars poeticát formáznak, hol számvető-létösszegző igényt jelentenek be. A „Görgetett hiány” e szövegtérben ontológiai hiátus: „Mikor »igennel« nem tudok / Ellensúlyozni egyre / Görgetett hiányt” (Egy kemény bogár), s átmeneti örökléttel határos a lebegés: „Kimozdulni az erőcentrumból, / Ahol lebeghetek”
(A földút).
A létbizalomra bátorító infinitívuszok – „A részleteket végig kéne / Mondani, amíg lehet” (A tűzkép); „Gyorsan felejteni, hogy / Másnak hittek” (Tán lehetne még) – szomszédságában vesződséges öntudat néz szembe a múlékonyság napi rettenetével: „…Közel, már itt az éj, rövid a nappal, / Mégis nélkülem nem így dőlt volna el” (Ha így eszébe jutnék).
Az elesettség és kiszolgáltatottság létállapota (antropológiai állandója?) dereng át a seb trópusán: „…az asztalon fehér / Fiók, eldőlt benne a néhány kartoték, / És szétszórva a teleírt lapok, olyan / Sebesen írva be, hogy lüktetnek a / Sorok végig, mint a vágott seb” (A kórház) – de a „bicegve” állapothatározója is tökélyektől elzárt létezőre vall rá: „Íriszt, a harmatos szüzet / Követtem görög és latin / Verslábakon bicegve, tisztes / Távolból” (Egy ív).
Bölcseleti, sőt létbölcseleti konzekvenciára vezet, ha a vers figyelme az elszántság szinonimája. Didaxistól sem fázik ilyenkor a szentenciózus retorika, s nemes tónus hitelesíti: „…Portáján a gazda is csak akkor úr, / Ha asztalánál, míg a fény kihuny, / Az idegen otthont talál” („…Egyedül, testvér, a puszta világban…”).
„…míg a fény kihuny”? Amíg beszél a fény, mondja egy másik vers önmagában is kompakt címe – egy nem sokkal korábbi pedig „egy másik, színesebb sötét” (Függőkeret. A társak) hívását érzékeli…
3
Művelt, kiművelt motivikus megformáltság – mely a drámai pátosz, a mítoszi hermetizmus, végső soron pedig egy enigmatikus konfesszió esztétikáját szolgálja. Mert ahogy – például – Paul Celan vagy Marno János versei, úgy a Simon Balázséi is azzal a paradox tapasztalással ajándékoznak meg, hogy a meg nem értés: katartikus is lehet. (Mintegy inverz módon erősítve meg a hermeneutikai közhelyet, mely szerint minden megértés: félreértés.)
Az alábbi vers (ld. A terep, Jelenkor, 1998), minthogy minden részletében aligha értelmezhető szabatosan és világosan, ugyancsak a „félig értett dolgok egyetlen szépségű igézeté”-ben (Szerb Antal) részesít.
Vágy és kényszer
Behajózást nem késleltet,
Csak ilyen szárazföldi csip-
Csup dolgokat a kényszer,
Nátha, láz, étvágyhiány, hogy
Hirtelen tört meg a nyár, és
Jön az ősz, az éj, amit madár se
Szárnyal, mit kívánsz?
Hogy megindítsa valaki az ön-
Súlyukban megakadt bőröndöket, a
Cókmókod úgy hajtsa át, mint
Nyájat egy titán?, csak akkor
Nagyon kéne tudni, hogy hová,
És az már behajózás volna, vágy.
A fölirat az embert mint drámai lényt azonosítja: „Vágy és kényszer” közt navigál eszerint a humán eszmélet, világát kívánalmak és korlátok alkotják – s feszítik.
A bizonytalanság sugalmait már a fölütés („Behajózást…”) kétértelműsége, kétirányúsága elővezeti. Behajózni csatornába, öbölbe, kikötőbe is lehet – de azt is behajózzák, akit vízi járműre tesznek, hogy nyílt vízre fussanak ki vele.
A „szárazföldi” jelző a második olvasatot ösztönzi: a vers a vízre szállás lehetőségeit mérlegeli. Mégpedig a „…nem késleltet” nyitánnyal a mondattanilag közbeékelt akadályokat („a kényszer, / Nátha, láz, étvágyhiány, hogy / Hirtelen tört meg a nyár, és / Jön az ősz, az éj”) jelentéktelenül közbeesőkként tüntetve föl. A mondat e része hangsúlyos líraisággal („amit madár se / Szárnyal”) s megszólító nyitottsággal („mit kívánsz?”) zárul.
A beszédmodor kezdeti, esendő köznapiságát, melyet enjambement bontott tovább („Csak ilyen szárazföldi csip- / Csup dolgokat”), a szóhasználat („Cókmókod”, „kéne”) már csak elszórtan folytatja – döntő vonatkozásaiban decens tónus, s ha úgy olvassuk: önmegszólító versbeszéd fejlik ki.
Az „ön- / Súlyukban megakadt bőröndök” képét fokozza, hogy a szöveg e ponton maga is akadályoztatva van (sorvég metszi ketté az összetételt), s a mitologizáló hasonlat („mint / Nyájat egy titán”) erejét is visszavonja a kérdőmód szkepszise és a „csak akkor…” feltételrendszere.
Feltételes kondíció a megszólítotté (a beszélőé?); az útirány biztos tudása-szándéka („Nagyon kéne tudni, hogy hová”) híján kikötőben is, hajón is, tengeren is vesztegel csak az utazó.
Pedig ha e tudásban az ember teljes lénye osztozik, az odaadástól a megvalósulás szinte már megkülönböztethetetlen: „És az már behajózás volna, vágy”. (A szöveg utolsó szava a cím első szavát ismétli el! – akárha nem is kényszerek korlátai, de a vágy végpontjai közé zárt lény volna az ember…)
Merre hát a kiút a „kényszer, / Nátha, láz, étvágyhiány…” horizontális látképéből? Egy másik vers a remény alakzatába foglalja sejtelmét: „Így csak a vágy emészt, tán fönt jobban / A kedves mind határtalan” (Fönt jobban tán).
4
A magyar költészet fiatal halottjai (a klasszikumból Csokonai, Petőfi vagy Radnóti, a közelebbi múltból Sziveri János vagy Prágai Tamás) nemcsak írói hagyatékot bíztak ránk, de azt a különleges feladatot is, hogy az olvasás ne – vagy ne pusztán – a kultikus megrendülés alkalma legyen. Simon Balázs személyes emléke előtt is leghathatósabban azzal tiszteleghetünk, ha nem életére tekintünk szenvedéstörténetként, hanem életművére poétikai értékgazdagságként.
Életében hat verseskönyve jelent meg. Posztumusz művei (két próza- és egy verseskötet) a lehetséges földi teljesség képzetét borítják munkásságára. Mely azonban egésznek lenni mindig csak azokban a pillanatokban tud, amikor olvasat érintkezik a szövegek szándékaival.
Bárha a költővel elmondhatjuk mi is: „…nem / Fogom érteni soha, csak elfogadom, amit / Felkínál a nyelv” (A tűzkép).
(Megjelent az Alföld 2021/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Nagy Hajnal Csilla munkája.)
Hozzászólások