Tarr Ferenc: Harmónia, a zenék birodalma, illusztrálta: Baranyai (b) András
Hadilábon áll a gyerek a zenetanulással? Eleinte lelkes volt, de a szolfézst túl száraznak találja? Esetleg pont, hogy nagyon is szereti a zeneiskolát? Mindhárom esetben ajánlom Tarr Ferenc könyvét! Elvileg 7–12 éveseknek való, de azért javaslom: ha ajándékba szánnánk egy jelzett korú gyereknek, ne az utolsó pillanatban vegyük le a polcról, legyen idő elolvasni csak úgy magunknak is, mielőtt szépen becsomagoljuk. Senki nem fogja megbánni!
Ó, Tonika (vagyis Ó, Egek!), sóhajt fel a kissé szomorkás Minor királyné, amikor konstatálja, hogy kislányuk, Melódia elszökött. A vidámabb természetű Major király nem látja olyan vészesnek a helyzetet, én pedig máris sejteni kezdem, hogy ebben a könyvben a szerző nem bízza a véletlenre a neveket, hiszen a tonika minden hangnem alapja, tehát érthető, hogy Harmónia birodalom lakói hozzá kiáltanak, Minor a moll megfelelője, Major pedig a dúré, nem véletlen hát, hogy eltérő természetük ellenére csak akkor van béke Harmóniában, ha köztük egyensúly van. Azt viszont még nem gondoltam ekkor, hogy annyi zenei szakszó, annyi információ és érdekesség fér el 120 oldalon, hogy egy zenében jártas felnőtt is egész biztosan nem fog unatkozni, ha elkíséri Melódiát a nagy úton.
A Harmónia, a zenék birodalma egy mese, annak minden lényeges elemével, bonyadalmakkal, segítőkkel, és persze céllal: Melódia nem kisebb szándékkal szökik el otthonról, minthogy megtalálja a saját dallamát, mert Harmóniában csak az lehet harmóniában önmagával, aki megtalálja, mi szól benne legbelül.
Emellett pedig ismeretterjesztő könyv is, hiszen műfajokat, hangszereket, előadásmódokat, egy-egy műfaj híres képviselőit is felsorakoztatja, ráadásul cseppet sem butítja le a tudásanyagot: komoly szakszókincs bújik meg a könyv lapjain. Nem kell azonban aggódni, az oldalsó hasábon mindent el is magyaráz a szerző, illetve az okarina hangjától kezdve Little Richardon és Mahler VIII. szimfóniáján át a BTS nevű divatos k-pop zenekar Dynamite című számáig rengeteg művet meghallgathatunk a 159 tracken, amelyek egy QR kóddal kapcsolódnak a könyvhöz.
De térjünk vissza Harmóniába, ahol a hercegkisasszony épp válaszút előtt áll. El kell döntenie, hogy merre induljon el megkeresni a saját hangját, a szívéből szóló dallamot. Végül visszaemlékszik rá, hogy a négy tartomány közül Folkia a legősibb, ezért elindul, hogy megismerkedjen a folkok zenéjével. Tarr Ferenc úgy ír ebben a fejezetben, mint egy vérbeli folk. Igaz, itt a vén banya egy okarina, a bölcs öreg, aki a tiszta forrás felé küldi Melódiát, pedig egy öreg úd (nem hagytam ki az L betűt, a lant ebből a 4–6 húros hangszerből fejlődött ki, ha esetleg akad még olyan rajtam kívül, aki ezt nem tudta eddig). Népmesei feladatot kap a hercegkisasszony, ami által úgy érkezünk meg vele a következő tartományba, hogy már egészen biztosan mindenki tudni fogja, hogy a legősibb zenék egy öt hangból álló hangsor hangjaiból épültek fel, de ahhoz, hogy igazán sokféle zene születhessen, szükség van még néhány hangra. Az elméleti anyagok nem akasztják meg a történetet, a szerző egyszerűen mesét sző a zeneelméletből is. Jelesül Melódia azt a feladatot kapja, hogy rendszerezze a mindenfelé szétszóródott hangokat, rakja őket sorrendben az egymás felett álló polcokra.
Mire felocsúdtam, hogy milyen hiteles népmesét kaptunk Folkiában, már ért is a következő meglepetés: az imprók tartományában egyszer csak „hangnemet váltott” a mese, de olyan fondorlatosan, hogy mire elkezdtem gyanakodni, már egy füstös kocsmában ittam a capricciót a főhőssel (mondtam, hogy Tarr minden lehetőséget megragad, hogy zenei fogalmakkal ismertesse meg a nagyérdeműt!), és azért aggódtam, hogy Melódia el tudjon menekülni az őt üldöző módosítóhang-rendőröktől az esős, piszkos, 1900-as évek Amerikáját idéző éjszakai blues-városban. No persze Impróban sem csak a bluesok élnek, a különböző városrészekben többek között swingekkel, funkokkal, soulokkal is találkozhatunk. Hol egy-egy ikonikus művészt ír bele a történetbe a szerző, hol pedig csak elejt egy-két szót, ami fel sem tűnne, ha a lábjegyzet nem figyelmeztetne: nem véletlenül mondja azt a titkos segítőtárs, a magánnyomozó whiskyivó Herfli (szájharmónika), hogy Menjen (a villamossal) ötöt, vagyis öt megállót. Hiszen máris kapunk egy remek lehetőséget, hogy a Take five című jazz-standarddel megismerkedjünk! Amikor a könyvet olvastam, egy-egy cetlit raktam azok mellé a kiemelések mellé, amelyeket bele akartam írni a cikkbe. Aztán valahol itt, a menj ötöt, Szacsmó, a Király, a csak egy órára és Django környékén már csak zsebkendők, aztán csak hajtűk maradtak a kezem ügyében, amivel a szellemesnél szellemesebb kiemeléseket bejelölhettem, de végül is arra jutottam, hogy az sehogy sem jó, hogy még a könyv felénél sem járok, és már nem tudom becsukni a sok cédulától, másrészt nem akarom elvenni a szerző kenyerét sem. Aki tudni akarja, ki volt a Blues királya, vagy milyen számokat rejtenek a magyar fordítások, kövesse csak végig az úton Melódia hercegkisasszonyt, és térjen is vissza bármikor Folkiába vagy Impróba bátran, mert előfordulhat, hogy az olvasó ezekben a tartományokban találja meg a saját dallamát.
Melódia viszont továbbindul, és ahogy Folkia és Impró között is volt némi határterület, úgy az imprók földje és Poppia között is egy bizonytalan helyzetű tájon, a gördülő sziklántalálja magát. Talán az eddigiek alapján már sejtik is, hogy melyik műfajra utal az elnevezés.
Főhősünk tehát Poppiába indul, ahol már meg sem lepődtem, hogy a szóhasználat és a történetvezetés is alkalmazkodik ahhoz a műfajhoz, amit a fejezet bemutatni hivatott. Na jó, ez nem igaz, valójában ismét meglepődtem, hiszen bár nem tudhatom, Tarr Ferenc milyen zenéket hallgat és szeret, volt némi előítéletem, hogy a popzene világát bemutató részek erőltetettek lesznek, hiszen a celebekről és a sztárokról főként a bulvárlapok szerzői tudnak mesterien beszélni, az eddigi két fejezet után pedig úgy képzeltem, szerzőnk talán – mondjuk úgy – túlképzett lesz ahhoz, hogy a menedzsert és a showműsort olyan természetesen ismertesse, mint aki Celeb Cityben töltötte eddigi életét. Jó, mintha egy icipicit távolságtartóbb lett volna Melódia az itteni kalandok során. De talán csak én kezeltem nagyobb fenntartásokkal ezt a fejezetet. Az biztos, hogy Tarr nem rejti véka alá, hogy nagyon is sokat lehet tanulni a közönség rajongásának elérésére és az érdeklődés fenntartására szolgáló zenéről is. Mindenesetre azért a nagy sztárság után a Princess-nek átkeresztelt királylány is vágyik valami másra, el is jut az utolsó tartományba, Klasszikába. Az utazásra hangolódhatunk vele együtt úgy is, hogy meghallgatjuk a számot, amit Johnny Esti Show-jában adott elő. Igen, Melódia melódiája valóban elkészült, méghozzá a Lóci játszik és Szabó Anna Rozsi jóvoltából! Végül Klasszikában az első három részhez hasonlóan ismét egy olyan történetet kapunk, ami illik a szereplőihez. Én magam talán ezt a „vidéket” látom át leginkább, ezért itt nem értek olyan meglepetések, mint a többi tartományban, ahol olyan hangszerekkel, és számokkal is találkoztam, amiket eddig nem ismertem. De persze én nem is hétéves vagyok, hanem a négyszerese, ezért azt kell mondanom, hogy a klasszikáknál is nagyon jól eltalálta az arányokat a szerző a mese–információ és a komolyság–könnyedség skálákon.
Nem lehetett könnyű eldönteni, hogy milyen sorrendben következzenek az egyes tartományok. Személy szerint Folkia–Klasszika–Impró–Poppiára számítottam, de az a múltba süllyesztette volna a klasszika lakóit, már csak amiatt is, mert sokan hajlamosak úgy tekinteni a klasszikus zenére, mint ami kizárólag halott emberekkel köthető össze. Ráadásul elválasztotta volna Folkiát és Imprót, amik pedig jócskán összetartoznak. Tulajdonképpen szerencsés, hogy földrajzi tájként, nem pedig időrendben képzelhetjük el a könyvben szereplő műfajokat, hiszen tény: így vagy úgy mindegyik él és virul, alakul és fejlődik a mai napig, sőt, egymásra is hatással tudnak lenni. Ezt a könyv is sugalmazza azáltal, hogy említi a tartományok határterületeit, illetve azt is, hogy vannak olyan lakói Harmóniának, akik egyik tartományból a másikba vándoroltak. Azáltal, hogy a klasszikus zenére vonatkozó fejezet az utolsó, talán azt érezhetjük, hogy a szerző a többi fölé emeli azt. Természetesen az elhangzik, hogy ezt a fajta muzsikát milyen sokat kell gyakorolni, és mennyi tudás szükséges ahhoz, hogy profivá váljon, aki itt találja meg a saját dallamát, ennek ellenére a könyv nem sugallja, hogy az egyik műfaj jobb, mint a másik, nem rangsorol. Úgy fest, az egyes tartományok zenéi olyan viszonyban állnak egymással, mint Major király és Minor királyné: szükségük van egymásra, hogy teljes legyen a kép. Ehhez tartozik még egy kis adalék: a szerző nem tette le a pennát, a történet végével. Egy nagyszerű ábrán ad további hangsúlyt annak az elképzelésnek, hogy a tartományok népei nincsenek okvetlenül ellentétben egymással.
Mielőtt elkezdjük végighallgatni a zenéket, lapozzunk még egyet, mert egy „ősi folk balladát” is mellékelt a szerző, amelyből megismerjük Pentatónia vén banyájának élettörténetét (ha nagyon szigorú akarok lenni, azért az látszódik, hogy a versikét nem évszázadok csiszolták tökéletesre, ahogy az folkéknál lenni szokott, de majd a dédunokám megcsillagozza ezt a részt, és mellékelni fogja, hogy 2122-ben épp milyen a szöveg!)
Kritika írására készültem, és kerestem is nagyon, hogy mit tudnék kifogásolni. Árgus szemekkel figyeltem, van-e logikai buktató, erőltetettség, rossz cselekményvezetés, bármi, de úgy alakult, hogy az összes megjelölésre szolgáló cetli, zsebkendő, hajtű, majd végül egy szemöldökcsipesz is csupa pozitív észrevétel megjelölésére szolgált. Ráadásul még a könyv kiadóját és a nyomdai munkát is dicséret illeti eszerint, mert ennyi megjelölőalkalmatosságtól jónéhány könyv szétesett volna…
Emellett pedig nem feledkezhetünk meg még egy alkotóról, aki nélkül ez a könyv nem ugyanaz a könyv lenne: Baranyai (b) András illusztrációja együtt lélegzik a történetmeséléssel. Aki nem hiszi, nézzen csak rá a borítón a hangjegyfrizurás kislányra!
Talán az eddigiek alapján egyértelmű, hogy bátran ajánlom a könyvet, akár esti közös felolvasásról, akár ajándékozásról lenne szó. Viszont van még egy célcsoport, akiknek jót tenne, ha elolvasnák. Ők pedig nem mások, mint a zenetanárok, főleg az iskolai ének-zene tanárok. Ugyanis úgy látom, sokszor olyanok választják ezt a pályát, akik számára mindig is egyértelmű volt, hogy Klasszika tartományában találták meg a saját dallamukat, ezért bizonytalanul, és sajnos olykor ellenségesen bolyongnak a többi nép, főleg Poppia lakói között. Csakhogy a gyerekek, akiket tanítanak, elképzelhető, hogy a poppokat preferálják. Én például azoknak a táborát erősítem, akikben Poppia lakói felé volt némi ellenérzés, de azért hívják a birodalmat Harmóniának, hogy megértsük: mindegyik műfajnak megvannak az értékei, és ha nem is válik a kedvencünkké a Hip-hop, jó érzés lesz kicsit többet tudni róla, mintha csak távolról méregetnénk ellenségesen. Az én hozzáállásom némiképp változott a könyv hatására. És azt gondolom, hogy ha egy klasszikaszimpatizáns elkezdi keresni az értéket az EDM-ben (vagy legalább utánanéz, hogy mi is az!), vagy rájön, hogy nem is olyan egyszerű pop-slágert írni, esetleg az új ismereteit énekórán is kamatoztatja, akkor elképzelhető, hogy Poppia ifjú elkötelezettjei is nagyobb bátorsággal fogják elhinni, hogy amit a tanár mesél a szimfonikus költeményekről, az akár érdekes is lehet.
Persze ez a folyamat valószínűleg láthatatlan, a mese viszont szerencsére mese, méghozzá olyan, ami kerekké teszi a világot – Folkia tisztaságával, Impro lazaságával, Poppia profizmusával és Klasszika mívességével.
Tarr Ferenc: Harmónia, a zenék birodalma, illusztrálta: Baranyai B. András, Pagony, 2021.
Hozzászólások