Krusovszky Dénes: Azóta őzike, Baranyai (b) András rajzaival
Krusovszky Dénes költőként indult, első kötete, a 2006-ban megjelent Az összes nevem után a harmadik, már a Magvető Kiadónál megjelent A felesleges part című verseskötet után jelentkezett először gyerekversekkel (Mindenhol ott vagyok). 2014-ben novelláskötetet (A fiúk országa), 2018-ban pedig széles körben sikert aratott regényt írt (Akik már nem leszünk sosem). Műfaji értelemben szinte az egész skálát lefedi, hiszen újságíróként is termékeny, emellett esszéit, kritikáit két alkalommal is kötetbe rendezte (Kíméletlen szentimentalizmus, 2014; Hemingway szalvétája 2019). Azzal sem vádolhatjuk, hogy a nem szokatlan, lírától a prózáig vezető út egyirányú lenne nála, hiszen továbbra is, prózai munkái közben és után is jelentkezett verseskötetekkel.
Ezt a gazdag pályát alakítja tovább az Azóta őzike című, gyerekverseket tartalmazó kötet, amely rögtön arra hívja fel az olvasót, hogy a 8 évvel korábban megjelent gyerekverskötettel összeolvassa, illetve hogy az életmű sokfelé tartó szálai között elhelyezze azt. Úgy tűnik, a költői alapállásban, a versek stiláris megformálásában nincs nagy különbség, a korábban megkezdett úton halad tovább a szerző: a svéd típusú gyerekversek hagyományát viszi tovább, elmélyítve annak a kortárs gyerekirodalomban megmutatkozó, amúgy sem jelentéktelen hatását. Az elsősorban rövid sorokból álló, a zeneiség, hangzósság központi szerepét mellőző, a rímeket jobbára elhagyó, halmozásra, ismétlésekre és főként a vers végére tartogatott csattanóra épülő verslogika Krusovszky első és újabb gyerekverskötetében hasonlóan működik. Amiben elmozdulást találunk, az a paratextusok által is megjelenített különbség: míg a Mindenhol ott vagyok a fülszöveg szerint 10 éves kortól ajánlott, és egy 8 éves kisfiú érzékeny világtapasztalásának lenyomatai adja, „a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt foglalkoztató kérdéseket, az élet nagy titkait finoman, összetetten, egyszerre filozofikusan és humorosan tálalja”.
Jóllehet, mindez az új könyvről is elmondható egészében, az arányok mégis eltolódtak: a korábbi kötet címadása, a hátlapra választott idézet („Sokkal jobban látszom, / mint tavaly, és mi lesz még, / ha ez így megy tovább?”), de még Boros Mátyás kiváló illusztrációi is inkább a filozofikusság képzetét erősítik, míg az új kötet versei a filozofikusság mellett játékosabbak, gyengédebbek, bohókásabbak. Ennek egyik kézenfekvő oka lehet, hogy itt fiatalabb hangokat, gyerekeket gondolhatunk az egyes szám első személyű versbeszéd egyébként cserélődő beszélőinek, hiszen itt három gyermekről van szó. Baranyai (b) András rajzai is sokkal „gyerekesebb” irányba tolják a könyv percepcióját, de még a könyv alakja is ebbe az irányba viszi az olvasót. Ennek az egyes versekben is van nyoma: általánosságban kevesebb szó esik az „élet nagy dolgairól”, és több a gyerekek világának apró-cseprő – persze számukra mindennél fontosabb és ontológiai jelentőségű – ügyeiről. Nem árt az új kötetnek az sem, hogy a közéleti-politikai témák kevésbé, áttételesebben hallatszódnak be a felnőttek világából (vö. Két apa / két anya című vers). A koronavírus-járvány is dicséretesen szűkre szabott keretek között jelenik meg, a negyvenből négy versben esik szó a karanténról, a bezártság tapasztalatáról vagy más, coviddal összefüggő újszerű tapasztalatról (pl. Maszk). Egy másik szegmensben talán csábító ötlet lenne akár kizárólag ezen tapasztalatok feldolgozásának szentelni egy gyerekverskötetet, de Krusovszky nem tematikus költészetben utazik, hanem a gyerekek nézőpontjainak különlegességére irányítja rá a figyelmünket a már bejáratott költői eszköztárával.
A két gyerekverskötet különbségei talán nem teljesen függetlenek attól a nehezen megkerülhető életrajzi ténytől, hogy az eltelt időben a szerző háromgyerekes apává vált, így vélhetően jelentős tapasztalatokat szerzett családi dinamikakezelés terén. Ennek lehet folyománya, hogy az Azóta őzike hátlapjára a következő, a filozofikusságot sem teljesen nélkülöző, ám sokkal „életesebb” belső monológ került: „A nővérem sír, pedig nekem van igazam, / az öcsém ordít / és az etetőszéken dobol, / apa a homlokát dörzsöli, / anya mindjárt leszid, / pedig nekem van igazam, / nekem van igazam, / csak nem akar eszembe jutni, / hogy miben.” A kötetben is három gyerek, két nagylány és egy kisfiú a főszereplők: az ő hangjuk szólal meg a versekben.
A vissza-visszatérő önértelmezési kísérletek, a még bizonytalan identitás kialakítására való törekvés érzékeny és bájos mozzanatainak kihangosítása az egyik izgalmas eleme a verseknek. Rögtön a kötet elején két mű is ezt viszi színre: a Gyerek vagyok és a Ki tudja, hogy a gyerekekben felmerülő lét-kérdéseket artikulálják. Másik réteget képviselnek azok a versek, amelyek a gyerekek fantáziavilágát, a folyamatosan zajló képzeletbeli át- és visszaalakulásokat, én-váltásokat mutatják be és ütköztetik az általuk is érzékelt valósággal. Ezért olyan megejtő rácsodálkozni a gyerekek szerepjátékaira: éppen a különböző valóságszintek eltérő megtapasztalásának egybelátása, a képzeletvilágok határainak felfeslésére és visszahajlására adott folyamatos gyermeki reakciók bűvölik el az erre fogékony felnőttet, pláne szülőt. Ezekben a versekben is a folyamatos metamorfózis és átmenet az alapállapot a maga természetes módján: ahogy a kötet címadó versének beszélője, a legidősebb testvér számára sem jelent problémát annak megállapítása, hogy a húga folyamatosan átváltozik, szerepeket talál ki magának, természetesen az aktuális élményei függvényében, őzikévé, királylánnyá, kisbabává, autóvá vagy madárrá válik, de az már valamiért aggodalommal tölti el, hogy: „mindig kitalál valamit, / holnap kirándulni megyünk, / csak nehogy fává váljon” (11.). Ezek a szerepjátékok, szempont- és szerepváltások tulajdonképpen az egész gyerekirodalom alapját képezik, erre reflektálva és ezt nyelvi-esztétikai értelemben megvalósítva mutatja fel Krusovszky költészete, ahogyan a gyerekek tanulják és keresik saját énjük határait, folyamatosan feszegetik-tágítják azokat mind fizikai, mint nyelvi szinten. Az erre való rácsodálkozás pedig, azt hiszem, nemcsak szülőként fontos tapasztalat.
Számomra különösen azok a versek érdekesek, amelyekben a testvérek „maguk vannak”, és a köztük zajló dialógusokat, játszmákat jeleníti meg a vers – a rezignált, fanyar humorba ágyazott poén sosem marad el. A Vér címűben például egy elvágott, vérző ujjat tanulmányoz a két nagylány elmélyülten. „Itt a vérem, nézd, mutatja / a húgom, elvágta az ujját, / és most nagyon büszke rá.” Felitatják, kicsit játszanak is vele, majd a zárlatban: „Hozok neki egy ragtapaszt, / de mielőtt feltennénk a sebre, / a húgom sír egy kicsit, / hogy az se maradjon el.” (23.) A nagy testvér számára már ciki a sírás, ezért az csak a kötelező rutin miatt szükséges, hiszen a szokásos sorrendhez ragaszkodni kell.
Az egyébként frappáns, hosszabb gondolatfutamba bonyolódó okoskodásoknál (pl. Idegen, Mindenki inkább otthon maradna) még vonzóbbak a rövid, aforizmaszerű versek, amelyekben a 2-3 éves gyerekekkel való, sokszor kilátástalan, máskor meglepő eredményeket hozó, saját felnőtt életünket is újragondolásra késztető vitatkozások, érvelések, alkudozások vannak esszenciakánt összesűrítve. Tetoválásnak sem lenne utolsó a Játék című: Ha ideadja / nem kell, ha nem adja, / elveszem.” (22.) Vagy a Titok című, a titok fogalmát felfedező gyerekek őrjítő belső dilemmáit tűpontosan megfogalmazó vers: „Olyan büszke vagyok rá, / hogy van egy saját / titkom, kár, hogy nem / mondhatom el senkinek.” (41.)
A záróvers (Amikor alszotok [Apa verse]) élesen elkülönül a többitől: ez az apa hangján szólal meg. Mintegy az olvasót is betakargatja, és szépen leoltja neki a villanyt. A kád szélén didergő kacsák képe kétségtelenül drámai hatást kelt, és az egész vers – majdhogynem idegenül, de mindenképpen váratlanul az egész kötet hangoltságához képest – viszonylagos eszköztelenségével is megrendítően és egyszersmind patetikusan festi le a gyerekek által „elhagyott”, alvó ház képét. Bizonyára virálissá válhat ez a vers, ha még nem vált azzá, hiszen a gyerekei szeretete fölött joggal elérzékenyülő apa képe jelenik meg benne: „néha azt sem tudom, / mihez is kezdhetek, / amikor alszotok, / alig várom, / hogy felébredjetek” (45.). Előfordulhat, hogy a „végre elaludtak a gyerekek” élethelyzetet átérző és jelentőségét is ismerő olvasókban e sorok láttán felötlik azért egy-két, a gyerekek ébredésére való várakozásnál jobb alternatíva is, mindenesetre szép lezárása ez a komoly apavers ennek az érdekes és szerethető kötetnek.
Krusovszky Dénes: Azóta őzike, Baranyai (b) András rajzaival, Magvető, Budapest, 2021.
Hozzászólások