Nagy Hajnal Csilla: Hét
Adott egy rövid cím, a Hét, ami azonnal két jelentést kínál fel az olvasónak: egy számnevet és a naptári időegységet. Egyik értelmezés sem túl izgalmas, így a cím kevéssé kelti fel az érdeklődést. Ha közelebbről megvizsgáljuk Nagy Hajnal Csilla könyvét, akkor az értelmezés kettőssége feloldódni látszik, hiszen a sötét háttéren hét darab különböző színű, csomópontokkal ellátott vonalat láthatunk. Ezek olykor csak áthaladnak egymáson, máskor a csomópontjaik is egybeesnek. Mintha egy térképet, hét különböző útvonalat látnánk. Az ábra valójában leképezi a kötet alapkoncepcióját, elvégre hét személy egy-egy hetét jelképezik a vonalak: elkanyarodnak, megtörnek, akár egy életút. Másrészt a tömegközlekedés térképének mintázata a kötet szereplőinek életét is megjeleníti, hiszen ahogyan a járművek, ők is ugyanazon a kötött útvonalon haladnak újra és újra. A kötet szereplői találkoznak egymással, miként a borítón látható ábrán is metszik egymást a vonalak, és közben ugyanazt az egy hetet ismétlik. Vagyis a cím és a borító együttesen mindkét jelentésre rájátszik, jelzik a szerkezeti felépítést és koncepciót.
Többfajta paratextuális elem található a kötetben, amelyből az egyik egy angol nyelvű mottó Nihan Draksha verséből. Az idézet sűríti a Hét témáját, hiszen az állandóságra irányítja a figyelmet a „the same” ismétlődésével. Illetve az, hogy angolul szerepel a mottó, távolságot teremt a befogadásban, amely hasonlóságot mutat azzal, ahogyan a szereplők heti rutinja ellentétet képez reflektív és analitikus elbeszélésükkel. Mintha nem is a saját életükről mesélnének, hanem egy idegenéről.
A másik paratextus az egyes szereplők hetei előtt megjelenő rajzok, amelyek valamilyen szempontból kötődnek az adott fejezethez. Anna esetében a zuhanás jelenik meg, elbeszélésében pedig éppen az üresség, a rutinon túli érzelmi szilárdság hiánya realizálódik. A Keléhez kötődő rajzon a szemek válnak hangsúlyossá, amely arra utal, hogy a fiú megfigyelője az eseményeknek a kamerája révén, és így többszörös mediáción, több „szemen” keresztül fogadja be a valóságot. Ebből fakad, hogy ezek a képek jelentéssűrítő szereppel bírnak, reflektálnak az adott szereplő élethelyzetére.
A struktúra tudatossága nemcsak a hét elbeszélő egy-egy hetének bemutatásában jelenik meg, hanem az egyes élettörténetek finom összekapcsolódásában is. Mégis nehéz meghatározni, hogy mit is tart a kezében az olvasó. Regényt? Novellákat? Novellaciklusokat? Az egy-egy személyhez kötődő napok röviden ragadják meg a hétről hétre ismétlődő tevékenységet, így a rutin szövegei bontakoznak ki a Hét lapjain. Mindegy, hogy ugyanarról a hétről vagy másikról beszélnek a szereplők, hiszen az idő összefolyik, ciklusba rendeződik, ami miatt kiüresednek a napok, akárcsak az elbeszélők. Érzelemmentesen beszélnek napjaikról, szinte megkövült állapotból. Mint a kötet kezdő és utolsó mondata is írja: „Talán mondanom kellene végre valamit az ürességről.” (9., 183.) A szerző éppen erről az ürességről beszél szereplői rutinján keresztül, és ők maguk is folyamatosan reflektálnak erre az érzésre és helyzetre. Valójában a borító is ezzel játszik, hiszen a csomópontokat jelölő körök részben üres karikák. Ha kinyitjuk a könyvet, a cím alatt azt láthatjuk, hogy „r_g_ny”, amely a kihagyott magánhangzókkal ugyancsak a hiányt tematizálja. A mássalhangzó-torlódás által kimondhatatlan rgny hangsor tükrözi azt, ahogyan a szöveg köröz az üresség körül, de nem képes konkrétan megfogalmazni, kimondhatóvá tenni, hogy mi az. A témára tett utaláson túl kijelöli a szöveg műfaját is. Ezek a szerzői gesztusok lényegében az ürességet teszik főszereplővé hét személy nézőpontján keresztül, viszont azzal, hogy a nyitó és záró mondat megegyezik, arra utal, hogy mégsem sikerül megragadni ezt a „semmit”, hogy egy önmagába záródó hurokról van szó.
A kötet egyes heteinek elbeszélője minden esetben megegyezik azzal a személlyel, akiről szól. Nagy Hajnal Csilla próbálja eltérő hangokon megszólaltatni szereplőit. Ez többségében sikerül is neki, jól felismerhető Anna, Kele vagy Lilla hangja. Például első elbeszélője, Anna rengeteg asszociáción keresztül mesél hétköznapjairól, sőt, ő maga is megvallja gondolatainak szórtságát: „Csapongok, ezzel vádol, hogy egy pillanatra sem bírok megállni, és ebbe bele fogok őrülni, mert valójában nem jutok vele semmire, csak a gondolataim csurognak ki a kezeim közül. Máskor éppen azt hozza fel, mennyire szép, hogy ilyen káoszban élem az életem, ráadásul nem is mindig valódi a káosz, néha csak úgy megteremtem.” (16.) Anna többször is tematizálja az ürességet, a nyelvi csapongása pedig mintha ezt számolná fel, mintha a hurokszerkezetből fakadó sematizmust törné meg a kaotikusságával.
Lilláé a legérdekesebb és legkísérletezőbb narráció, ami a többi egyes szám első személyű elbeszéléshez képest némileg eltér, hiszen szinte a hetedik napjáig „ő”-ként, egyesszám harmadikszemélyben hivatkozik önmagára: „A szombatok furcsák, gondolja Lilla, majd felsorolja magában a férje és a gyerekei nevét. Azután még kétszer. Ekkor már egészen furcsán hangzanak a fejében, de negyedszerre tárgyas ragozásban mondja végig, és azt is elé mondja, hogy szeretem. Így újra ismerősek lesznek a nevek, visszaidézi, mikor együtt kitalálták őket.” (95.) A kötetben középen kap helyet elbeszélése, így a szöveg legkimunkáltabb része is a regény felére tehető. Lilla hetében ragadható meg a legerőteljesebben az az eltávolítás, amely a többi elbeszélőt is jellemzi. A hétköznapokkal, rutinnal való meghasonlás, a rendszerességből fakadó állandósult szerep és egy másik én közti feszültség rajzolódik ki a narrációjában. Ezzel mintha azt kérdezné, hogy ki vagy mi az az „én”, mennyiben integráns a személyiség. A válasza is az elbeszélés szám és személy játékában rejlik: az én idegen, rejtett, távoli, elcsúszásban van Lillához képest.
Ha az egyes elbeszélőkkel kapcsolatban álló többi szereplőre tekintünk, kirajzolódik, hogy a közvetett kapcsolatokból fakadóan Anna mindegyikük történetében megjelenik legalább említés szintjén, vagyis Anna átjárhatóságot biztosít a privát történetek között. Ezzel szemben Reginának, a regény utolsó elbeszélőjének kifejezetten statikus a pozíciója, hiszen nem mozdul ki a lakásból, a szereplők hozzá járnak, vagyis nem belép a személyes szférákba, hanem beengedi a többi szereplőt. Éppen ezért egyfajta szűkülés jön létre az első és utolsó elbeszélő között, viszont Anna nyitósorának és Regina zárósorának egyezése révén körbeér a regény, bezárul a kör. Ezt a szabad mozgást, a kezdet és vég egybeérését jelképezi Anna palindrom neve is – ahogyan elölről és hátulról olvasva is ugyanazt a szót kapjuk, úgy a regényben is szinte ugyanazt a hét napot járjuk körbe.
A kötet átgondolt szerkesztését jelzi az is, hogy szinte mindegyik elbeszélő megfogalmaz olyan gondolatokat, amelyek a befogadó pozícióját tematizálják vagy a metaforájaként, illetve egyfajta metaolvasatként értelmezhetők. Például a börtönben dolgozó Lilla vallja: „Nem szereti a munkáját. Nem is a börtön légköre vagy a rabok miatt, leginkább a látogatók zavarják. Annyira idegenek, amikor belépnek: akárhányszor jártak már itt korábban, mindig nagyon igyekeznek idegennek érezni magukat, rettegnek, hogy majd azonosulni próbálnak azzal, akihez látogatóba jönnek.” (85.) A Hét szereplői valójában a rutin börtönének rabjai, akiket az olvasó meglátogat egy-egy hétre. A szereplők vissza-visszatérése újabb belépőt biztosít az életükbe, új nézőpontból láthatók, és így a megismerésük, a velük való azonosulás, a megértés kerül előtérbe, hiszen az elbeszélők idegensége fokozatosan feloldódik, régi ismerősök akkor, amikor a saját fejezeteiken túl is megjelennek – mégis mindig jelen van valamiféle távolság, a teljes megismerés sosem sikerülhet. A nézőpontváltások is akadályozzák, hogy a teljes azonosulás megtörténhessen. Például Lilla életét fokozottan meghatározzák a rendszerek és a strukturálás, a saját gondolkodási sémái, illetve a heti rítusai is tudatosabban, szándékoltabban követik az ismétlődést. Őt ezért lehet a saját elbeszélése alapján a rendszerezett jelzővel illetni. Ezzel szemben a többi elbeszélőnél valamiféle amorf tapasztalat kötődik Lillához, amikor érintkeznek vele, vagyis az az erős kategorizáció, rendszerbe helyezés, ami jellemzi a nő gondolkodását, más narrátoroknál nem jelenik meg vele kapcsolatban. Ettől alakul ki egy játék az olvasó és a regény figuráihoz való hozzáférés között, amely lényegében a megismerés és az idegenség közötti skálán létrejövő mozgásban ragadható meg.
A metaolvasat másik példájaként Kele néhány mondata emelhető ki, aki különböző forgatásokon a kamerát kezeli. Minden héten többször dolgozik pornóforgatáson, ahol azt a nőt filmezi, akit a szerelmének tart: „Komolyan veszem a munkámat, úgy érzem, ilyenkor együtt dolgozunk. Candy művész, a vele szereplő férfiak csak a díszlet elemei. Ő maga az ecset, teste a vászon, én vagyok a keret. Valahol mélyen úgy érzem, tudja, hogy nem kell egyedül csinálnia. Hogy én is megdolgozom érte, hogy ezek a jelenetek igazi alkotások legyenek. Hogy minél változatosabb oldalról közelítsem meg, őt tegyem a főszereplővé, a legapróbb részletekre is figyelmet fordítva.” (46.) Candy a hét eltérő napjain más névvel jelenik meg a forgatáson, és más külsőt vesz fel, ezért olyan üres pozíciót társíthatunk a nőhöz, amiből bármi vagy bárki lehet. Ugyanez a gesztus működik a regényben is, hiszen az üresség mint tematika, mint főszereplő újabb horizontból tematizálódik az elbeszélők által (akik így díszletekké válnak), így az alapvetően üres helyzetből egy-egy narrátori hang hatására részben kimozdul, hogy aztán újabb formában, életútba öntve találkozzon vele az olvasó. Candy egyszerre a könyv és a szöveg, a hordozó és az értelmezni való, és ahogyan Kele együtt dolgozik a nővel a film létrejöttén, úgy az olvasó is együttműködik a szöveggel, hogy értelmezze azt, valamilyen viszonyt alakítson ki hozzá. Másrészt Kele szavaiban mintha szerzői vallomást is felfedezhetnénk, hiszen ahogyan a fiú esetében az a cél, hogy a jelenetekből alkotás legyen, úgy Nagy Hajnal Csilla is rövid epizódokon keresztül építi fel az elbeszélőinek hetét, alkotást fűz a hétszerhét napból, amelyekből ugyancsak töredékeket láthatunk, nem teljes napokat. Ahogyan Kele új, változatos oldalt keres a felvételhez, úgy a szerző is különböző típusú személyek által mutatja meg az ürességet.
Kele Candyhez való viszonya nemcsak azért válik érdekessé, mert a regény eszenciáját, működését fogalmazza meg, hanem azért, mert esetében az egyik legszembetűnőbb, hogy a szövegben a szakrális, misztikus, babonás hit keveredik a profánnal, a materialitással. Ez több napjában is látható különböző aspektusokból. Egyrészt Candy alakjához kötődik, hiszen Kele nem néz rá szabad szemmel a nő testére a forgatáson, csak a kamera mediációján keresztül látja. Bevallása szerint arra a pillanatra vár, hogy a nő önként mutassa meg a testét, és ebben az esetben a tekintet számára szabadon felfedezhető terület legyen. A tekintet általi kisajátítás és az uralkodás nyomait fedezhetjük fel ebben a gesztusban, ami babonás viszonyt feltételez a materialitáshoz. Valójában a férfi számára bizonyos testrészek birtokbavétele csak beleegyezésen, engedélyen alapulhat, és éppen a tekintet általi kisajátítást igyekszik elkerülni. A másik esetben a név hiánya mutatkozik meg. Kele szerdánként névtelen hajléktalanok közt tölti az idejét. Hitük szerint a név a halál bekövetkeztét jelzi: amikor hetedik társuk a nevével álmodott, nem sokkal később távozott. Ezzel azt sugallja a szöveg, hogy a név, elnevezés gesztusa az üresből, a semmiből emeli ki a dolgokat, ezzel pedig a valamibe, az időbe kerülnek át, amelyhez az elmúlás is hozzátartozik. Hiszen a hajléktalanok nem részei a normatív társadalomnak, a kívüliség jellemzi őket, és éppen a struktúráktól való távolságuk révén a nomád, a primitívnek, sámánisztikusnak tartott kultúrát képviselik, egyensúlyoznak a materialitás és metafizika határán.
A név különös szerepe a többi elbeszélővel kapcsolatban is teret kap. Az egyik elbeszélő csak N.-ként ismert, a ruháira is ez a betű van ráhímezve Anna által, így nevét magán hordja. Ezzel szemben Lilla ellöki a nevét és ezzel személyiségét, eltávolítja magát önmagától. A név leválasztása eszköz, hogy külön entitásként kezelhesse önmagát. Az sem elhanyagolható a regényben, hogy a tárgyak el- vagy megnevezése, a névadás gesztusa, a semmiből valamivé alakítás is jelentős, ami a regény címével is párhuzamba hozható, amennyiben a hetet (mint időbeli egységet) a bibliai teremtés kontextusában közelítjük meg. Az elbeszélők a megnevezéssel kimozdítják a semmiből a dolgokat, és a realitás, az idő és elmúlás világába helyezik át őket. Lényegében létrehoznak, akár a Biblia szerint Isten, amikor az Ige által teremtett. Az ürességről való beszéd, amelynek igénye megfogalmazódik az első és utolsó mondat formájában, azért válik lehetetlenné, mert az üresség önmagát számolná fel, amennyiben valóban meghatározható, megnevezhető lenne, hiszen a semmiből valami lenne. Így csak az a lehetőség marad, hogy távolról beszélnek róla a szereplők, köröznek körülötte, de nem ragadják meg, mi is az pontosan. Az üresség definiálása helyett önmagukat teremtik meg úgy, hogy a saját szív és lélek nélküli üres napjaikról mély reflexióval beszélnek.
A Kele elbeszélésében teret kapó pornó is tükrözi a regényt. Az elbeszélői önszínrevitelek színesebbnek mutatják a szereplőket, mint amilyenek valójában, ezáltal felkínáljuk magukat az olvasónak, hogy nézze őket, merüljön el bennük, de csak abban a keretben, amit engedélyeznek, amit láthatóvá tesznek. Ezek a lekövethető aspektusok pedig, amelyek a pornóban a vágy előidézésére irányulnak, kampókká válnak a szövegben, amik napról napra és lapról lapra húzzák a befogadót a regény vége felé. A Hét a kiüresedés pornója: a hétköznapokat színre viszi, bemutatja olyan körítéssel, amely érdekesebbé teszi, mint amilyen valójában. Mert Nagy Hajnal Csilla regényének erőssége, hogy különböző nyelvi regisztereken keresztül reprezentál, és koncepcióját erős kézzel vezeti végig. Ebből fakad, hogy kifejezetten termékeny a kötet az értelmezési lehetőségeket tekintve, viszont annak ellenére, hogy következetes a történetvezetés, mégis elfárad a végére, nem tud újat mutatni a nyelv kiterjedtségének és a semmi történésének játékában, mert a nyelvi kísérletek is fokozatosan megfakulnak, az utolsó elbeszélőnek már nincs markáns hangja.
A Hét összességében egy jól átgondolt és ehhez mérten megvalósított szöveg, amelynek tematikája, szerkezete és nyelvi megvalósításai is összetartanak, egymást erősítik. Az elbeszélői különbségek révén felkínált nyelv, és ezáltal a gondolkodási minták változása más nézőpontból válik láthatóvá. A regény ellehetetleníti, hogy az olvasóban bármiféle abszolútum – akár az igazság, akár az üresség – megképződjön, vagy a szereplőkről homogén kép alakulhasson ki. Ez annak köszönhető, hogy Nagy Hajnal Csilla remek érzékkel épít az olvasói elvárások átírására, így a hétszerhét napot elmesélő regény ígéretes első prózakötetté válik.
Nagy Hajnal Csilla: Hét, Scolar, Budapest, 2021.
Hozzászólások