Kustos Júlia: Hullámtörő
2022. április 15-én három, a Jelenkor Kiadónál frissen megjelent verseskötetet mutatott be Závada Péter a Nyitott Műhelyben (Deres Kornélia: Box, Kustos Júlia: Hullámtörő, Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek). Závada Péter szubjektív reflexióit, olvasatait egy háromrészes sorozatban tesszük közzé: másodikként Kustos Júlia könyvéről írt.
Kustos Júlia Hullámtörő című könyve a szerző első kötete. Ennek ellenére a verseket olvasva egy szűkszavú, ám annál határozottabb költői indulásnak lehetünk tanúi. A könyv impozáns borítóján a wiltoni diptichon részlete (hátlapjának egy szelete) látható, mely egy patáira lerogyó, hófehér szarvast ábrázol, nyakában arany koronával és a róla lecsüngő aranylánccal. A késő középkori, gótikus táblaképet, mely jelenleg a Londoni Nemzeti Galériában van kiállítva, II. Richárd angol király megrendelésére festette egy ismeretlen mester. A képen maga a király is szerepel Jézus Krisztus kíséretében, amint Szűz Máriához fohászkodik uralkodói áldásért. Mária angyalai körében látható, akik a király jelképeként ismert, arany szarvasos brosstűt viselnek. Kustos Júlia versbeszélője az Ismeretlen mester műve című ekfrázisz-szerepversben a művész hangján szólal meg, aki saját életéből kölcsönzi megfestett alakjait: „Richárdot öcsémről mintázom, Jézust halott fiamról, és a képen arannyal díszített szarvval ott leszek én is.” A vers, mely valójában egy képelemzés, fontos kontextusát adja az egész kötetnek, amennyiben valóság és reprezentáció viszonyát boncolgatja, valamint az alkotó megnevezésének fontosságát és a szerzői rejtőzködés kérdéseit feszegeti. A középkor névtelen művészei, majd azt követően a reneszánsz nevesített alkotói, illetve a jelenben kvázi kényszerként működő művészi énszínrevitel problémái fölkínálják egy összehasonlító olvasat lehetőségét. Míg a középkori művészek rejtőzködése abból a meggyőződésből fakadt, hogy személyük nem fontos, és csupán Isten dicsőségére alkotnak, addig Kustos kötetében mintha valamiféle világi alázatból táplálkozna mindez: ismeretlen mesternek maradni – legalábbis a személyes érzelmeket tekintve – a tiszta költészet dicsőségére.
Hadd tegyek itt egy rövid, személyes kitérőt: Kustos Júliával nemrég együtt szerepeltünk egy Nemes Nagy Ágnes-évforduló apropóján készült jelenkoros portréfilmben, ahol Julcsa mintha egyfajta túlzott fegyelmezettséget, ridegséget és zártságot kért volna számon a Nemes Nagy-életművön. Sőt, mondandója, ha jól értettem, azt is sugallta, hogy a Nemes Nagy-levelezést olvasva az derült ki, hogy a sokat emlegetett tárgyiasság nem is annyira a szerző személyes választása volt, mint inkább egy külső nyomás hatására hozott kényszerű döntés. Bevallom, ez a precizitás és tökéletességre való törekvés számomra rendkívül szimpatikus Nemes Nagynál, és mikor a Nyitott Műhelyben rákérdeztem, Julcsa is megerősített abban, hogy ő is fölnéz az életmű ezen kvalitásaira. Ez annál is kevésbé meglepő, mert ez az érzelmekkel ökonomikusan bánó fegyelmezettség Kustos költészetén is rajta hagyta a nyomát. Mi több, ami a költői képeket és retorikai alakzatokat illeti, az ő esetében (persze ezt csupán az első kötet ismeretében nehéz megmondani) talán még Nemes Nagynál is elővigyázatosabb költészettel van dolgunk.
Elmondható tehát, hogy a Hullámtörő tudatosan él a titokdramaturgia eszközével: a versek túlnyomó része ki nem fejtett allegóriaként működik, amelyben nem ismerjük a hasonlítottat. A szövegek olyanok, mint egy titkos szelence, melyet ha megrázunk, érezzük, hogy van benne valami, de nincsen hozzá kulcsunk. Az ehhez hasonló „kulcsversekben” használt, hiányos vagy félbevágott allegória annyiban különbözik a szimbólumtól, hogy míg a művészi szimbólum kikerüli a jelentéstársítás alkotói vagy értelmezői aktusát, és mint ilyen épp csak észlelhető, addig az allegória egy beazonosítható jelölő és jelölt konvencionális viszonya, melyet általában ismerünk, és mint ilyen bármikor fölcserélhető. A dolog persze ennél bonyolultabb: a szimbólum, noha kikerüli a jellé válást, mégis valamely idea jelensége, tehát nem más, mint érzékfölötti és érzéki egysége. Vagy ahogy Walter Benjamin Allegória és szomorújáték című tanulmányában olvashatjuk: egy túlvilági eszme evilági edénye. Ily módon pedig a szimbólum mégiscsak referenciális, vagyis túlmutat önmagán, még ha jelentése nem is ragadható meg konkrétan.
Kustos verseiben azonban nem magukat önreferenciálisnak álcázó szimbólumokkal találkozunk, hanem explicit műveltségelemekre alapuló hiányos allegóriákkal, melyek forrásának gyakran utána kell járjunk. Noha ez egyes olvasók számára elidegenítően hathat, véleményem szerint csak még izgalmasabbá teszi a kötetet. Fenti tulajdonságaik a Hullámtörő verseit – nem függetlenül az őket sűrűn átszövő mitológiai utaláshálótól – bibliai példázatokhoz teszik hasonlóvá. Vagy a vanitas-képek barokk allegóriáihoz, melyeknek mindenekelőtt magyarázó funkciója volt (a memento mori üzenetét voltak hivatottak közvetíteni), és ezért mindig fölfedezhető volt bennük valamiféle tanulság. Hasonló elhallgatásokkal és titokzatos példázatszerűséggel operál a kötet Látogatás az udvarban című verse is: szerepel benne egy úrnő, egy bálterem, egy portré a falon, valamint egy elbeszélő, de semelyikükről sem tudjuk, hogy valójában kicsoda. Legfeljebb a példázat tanulságára tudunk következtetni az úton-útfélen felbukkanó jelekből. De a Dús legelőiden című vers egyik emlékezetes sora is olyan érzést kelt bennünk, mintha egy imát hallanánk: „A nyáj közössége nem tud magáról.” De vajon ki beszél? Ki imádkozik és kihez? Ezeknek a kérdéseknek a megfejtése az ínyenceknek külön élvezetet nyújthat.
De a szövegek szemérmes önmegtartóztatásának köszönhetően a kötet a féktelen érzelmek és ilyen formán a szerelem elleni vádiratként is olvastatja magát. Mintha Abélard és Héloïse szerelmes leveleinek mai verzióját vennék kézbe, melyekben a nő, miután beleszeretett pap nevelőjébe, és büntetésből apácának vonult, most le akarná magát beszélni a szerelemről. Ez a szemérmesség jelenik meg a Pepita Ofélia című versben is: „Látod, hogy mélyül köztünk a tudodmi?” – olvassuk. Mintha a vonzalmat egyenesen tilos lenne nyelvileg artikulálni. De hasonlóan működik a Név nélkül / Bildung című szöveg is, ahol a lányok vágyakozva-viszolyogva irigykednek egymásra: „Valakinek van valakije. / Szörnyülködni kezdenek: / az a valaki, akinek már van / valakije valaki másra úgy gondol, / ahogy azt nem szabad. […] Hogyan harapja az a valaki az ő ajkát, / hogyan sugározza be csiklója az ő arcát” – szól a vers, és az „ő arcát” óhatatlanul megidézi az Ószövetség (4Mózes 6:24-27) ismert sorait: „Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad, és könyörüljön terajtad.” Az aktusban szereplő férfiarc így mintha nem is az ember, hanem Isten arca volna. A nő, sőt a csikló pedig, kölcsönös érzéki árucsereként, mintha visszasugározhatna rá a kegyelmet, ezáltal az emancipatorikus gesztus által isteni pozícióba helyezve magát a nőt is. De egyenrangú női pozícióban mutatódik föl Psyché alakja is, aki Ámort (és az összes többi „kantekintet” birtokosát) megelégelve szobája ajtajára „távoltartási végzést” függeszt (Alulírott Psyche).
A fent említett kérdéseken túl Kustos Júlia verseinek visszatérő témája a nyelvi krízis, azaz a beszédben vagy írásban történő kifejezés képtelensége vagy elégtelensége: „Semmit nem tudok magamról mondani” – olvassuk a Dús legelőiden című versben. Vagy: „Naponta tanulunk beletörődni / Hogy nem tudunk semmit se / Már nem tudjuk kimondani mit is mondhatnánk / Arról hogy bajban vagyunk / […] de elmondani mondd mekkora kár / Ha elkezdjük szinte rögtön el is rontjuk a dolgot” – szerepel a kötet első, cím nélküli szövegében. A legszebb példa talán mégis a következő: „Mosakodj ki közléseidből” (Látogatás az udvarban). A probléma ismert, nyelvfilozófiai vonatkozásain túl a Nyitott Műhely-es beszélgetésünkben elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy Julcsa a hétköznapokban, írás közben is tapasztalja-e a nyelvi kifejezés elégtelenségét? Szokta-e úgy érezni, hogy a szavak és a fogalmak, amelyeket a szavai jelölnek, nem elégségesek hozzá, hogy pontosan leírja azt, amit szeretne? Kérdésemre a megnyugtató – Nem szoktam ilyet érezni. – válasz érkezett.
Ugyanakkor a nyelv birtoklásának és elvesztésének kérdése kapcsán fölmerül a nyelvi hatalom problémája is. Ki beszél(het) és ki helyett? Ki az, aki meghallgattatik, és ki az, aki hallgathat, tehát birtokába juthat a tudásnak? Miféle hatalmi pozíciókat jelöl ki az elhallgatás aktusa, az „én tudom, de te nem” politikája, és mindez miként jelenik meg a konkrét költői eszközök, a poétika zártsága, hermetikussága, a privilegizált műveltségelemek fölvonultatása kapcsán? „Én így tanultam a nyelvet: szavaidban mindig legyen szorongás, / Így tudsz majd szorongatni. Másokat.” – szól A rügy egyik, ars poeticának is beillő sora. Vagy: „Aki sokat félt mint én, / nem érti a tiszta beszédet aztán, de mindennél jobban vágyja.” (Az oroszlánszáj szerelmes verse). Ahhoz képest, hogy Kustos visszatérően tematizálja a megszólalás problematikusságát, látszólag elég tudatosan bánik a nyelvvel: olykor az emelkedettebb, már-már himnikus szórendet és a hátravetett igekötőket jelentőségteljes kiasztikus szerkezetek ölelik körbe, melyek, mint templomi oltárok vagy velencei tükrök behajtott szárnyai, sokszorozódnak meg egymásban.„Nem volt szép, hogy repülni teremtett repülni még épp tud, de már/ Sosem lehet biztos, hol van […]” – olvassuk. (Alulírott Psyché). Vagy ezt: „Ha tavak tükrén nem látom arcom, / arcom nem látom, a szerelem elfesti” (Dús legelőiden). Sőt, az alábbi is érzékletes példa: „A merülésben a kétkedő megszűnik kétkedőnek lenni” (Közelkép: téli táj, részlet). És végül: „Hogy felérni szenvedését száz szenvedéssel ér fel” (Látogatás az udvarban).
Kustos Júlia verseinek még egy fontos aspektusát érdemes megemlíteni, ez pedig a feminista kritikai olvasat, melyre már érintőlegesen kitértünk, de ez a szempont a kötet további szerepverseiben is markánsan képviselteti magát. A szerepvers egyébként a Hullámtörő kedvelt műfaja, de mintha a fiatal poétikákban általában is kezdene újra divatba jönni, és mintha mindez nem volna teljesen független a Horváth Benji könyve kapcsán említett, egész kötetekre vagy életművekre is kiterjedő posztiróniától. Vajna Ádám Oda című kötetében, Borda Réka és Vida Kamilla némely verseiben, vagy legutóbb Korsós Gergő Az alabárdos monológjában istalálkozhattunk hasonló megszólalásokkal. Az idősebb generáció körében Térey Jánostól, Kemény Istvántól és Szálinger Balázstól sem idegen az ilyen, szerepfelvételen alapuló versbeszéd. Kustosnál a Róza dala, az Ismeretlen mestermű, A lámpalázas verse vagy a Dicső Odüsszeusz kalandjai is mind allegorikus szerepversek.
De a kötet Bildung-verseinek nevelődése egyúttal női nevelődéstörténet is: Pygmalion, Ofélia és Psyché történetén keresztül kerülünk közelebb a női felnövés-tapasztalathoz. És ott van a hindu templomi védőszörny, Kritimukha is, aki önmagát falja föl Shiva parancsára, míg végül csak az arca marad – a versek ezáltal rámutatnak a női alávetettség vagy a túlzott elvárások következtében az önmarcangolás káros gyakorlatára is. A kultúrtörténet nőalakjainak feminista kritikai perspektívából történő rehabilitációja a Hullámtörés verseit Carol Ann Duffy skót költőnő lírájával is rokonítja. „Bocsánat, de nem szeretnénk megköszönni a helyet az asztalnál, / Amit magunk is ácsoltunk. […] talán ha legközelebb nem veszi ki kezünkből a kalapácsot, / Nem kell visszaadnia […]” – szól a Virágot a virágnak szigorú látlelete. De a zárlat talán még konkrétabb: „A többihez sok szerencsét uraim. Tudják: nincs több elnéző tekintet.” A legmegrázóbb erővel mégis az Egyformán szeret című képvers képes hatni, mely a könyvlapon egy kelyhet formál, és a lengyelabortuszellenes törvény embertelen igazságtalanságai ellen szólal föl a megerőszakolt nők hangján: „a mellemen éreztem két túl erős kezet. / Tudja, milyen az, amikor a test valóban börtönné válik, / és valahogy leplezni kell a következő nyárig? […] Szüljön maga, atyám.”
Kustos Júlia: Hullámtörő, Jelenkor, 2022.
Hozzászólások