Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek
2022. április 15-én három, a Jelenkor Kiadónál frissen megjelent verseskötetet mutatott be Závada Péter a Nyitott Műhelyben (Deres Kornélia: Box, Kustos Júlia: Hullámtörő, Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek). Závada Péter szubjektív reflexióit, olvasatait egy háromrészes sorozatban tesszük közzé: elsőként Horváth Benji könyvéről írt.
Az Emlékmű a jövőnek Horváth Benji ötödik kötete. Tekintve, hogy a marosvásárhelyi szerző csupán harmincnégy éves, rendkívül termékenynek mondható. A friss kötet címe kétféleképpen is értelmezhető. Egyfelől magától értetődő, hiszen minden emlékművet a jövőnek címeznek, miközben a múltnak emel szobrot. De ha ezt a verseskötetet is egyfajta emlékműnek tekintjük, akkor épp fordítva működik: mintha a múltnak címezték volna, és a jövőnek állítana emléket. Ez a kijelentés, mint látni fogjuk, leginkább az önpusztító-szerhasználó múlt és a gyógyulásba vetett hit mint jövőbeli kilátás ellentételezésében nyeri el jelentőségét.
A punk mint szubkultúra és mint zenei stílus, mely a hétköznapi konformizmus és a rendszer elleni lázadásként határozza meg magát, nem szimplán politikai statement: az idők során Horváth Benji konzisztens, köteteken átívelő lírai énjének életformájává, múltjának szerves részévé vált. Erről vall A Roots Radicals című kötetnyitó szöveg is, mely nagy Erdély-versként is definiálható, és talán a könyv egyik legmarkánsabb állásfoglalása. Az egyes szám első személyű megszólalás egyszer csak többes szám elsőre vált: így a vers nem csak az egyéni, hanem az egyetemes, nemzedéki tapasztalat elbeszélésére is kísérletet tesz, mikor a punk múltról és az életvitelszerű önpusztításról vall. Rendkívül izgalmas a szöveg testpoétikai ajánlata, amennyiben az elpusztítható egyéni test a közös (nemzet)test részeként tételeződik, és ezáltal az önrombolás a rendszer elleni lázadás eszközévé is válik, épp úgy, mint a neoavantgárd performanszművészek esetében, például Hajas Tibornál.
„Ezerarcú, Istenektől és hagyományoktól hullámzó medence” – írja Horváth Benji még mindig a Roots Radicalban. De vajon mit jelent ebben a medencében a felszínen maradni? „Rómaiak, tatárok, törökök, szlávok, szászok, örmények, zsidók, románok, magyarok” élnek itt együtt, Erdély tehát ma is egy multikulturális, soknyelvű közeg. Talán ennek köszönhető az is, hogy kötet is több nyelven szólal meg: magyar, angol és román sorokat is olvashatunk benne.
Míg Bodor Ádám nemrég londoni könyvbemutatóján elmondta, hogy gyerekkorában a különböző, Erdélyben élő nemzetiségek: a német, a román és a magyar ajkú kisebbségek nemigen érintkeztek egymással, mintha Benji generációja már nyitottabb lenne a párbeszédre. Mégis fűteni látszik őket az „újtranszilvanista kisebbségi komplexus” (Front).
A kötetben ugyanakkor nemcsak a punkkorszakra való nosztalgikus visszatekintés jelenik meg, hanem a tudatos önreflexió is egy gyógyulóban lévő függő perspektívájából. „Mélyen haragudtunk az elnyomókra, az ítélkezőkre és a megkülönböztetőkre. A privilegizáltakra. Saját konformitásunkban minden konformizmusra.” (Roots radical) Egyszóval dolgozik a szövegekben egyfajta erős önkritika, miközben a felvilágosult, reflektált, fehér, középosztálybeli, hetero férfi bűntudat mintha állandó harcot vívna a zsigeri, zabolátlan, lázadó punk attitűddel. Ahogy a 30 to infinity című versben olvassuk: „ne akarjon botrányos lenni de nem baj ha az / elkel egy kis botrány amilyen érzékenyek vagyunk”. A szóban forgó vers egyébként érzékletes leírását adja egy szubjektív, ám tagadhatatlanul kortárs Erdély-tapasztalatnak is. A lamentáló, fiatal férfihang hamar átadja a helyét a „first world problem”-ekre történő öniróniának: „milyen érzés 30 éve szabad/ kisebbségben élni kérdi a riporter én megengedhetem / magamnak hogy ne egyek húst vagy tejterméket / és megigyam a zöldséglevet minden reggel megengedhetem / magamnak hogy örökké akarjak élni csak tudnám / melyik nadrágot vegyem ma fel csak tudnám / melyik munka a fontosabb melyik határidő / mi derül ki ma és hova és mivel tartozom a hagyománynak” (30 to Infinity) „Ez a forrongó táj nem állatkert, hanem/ örökmély kútja kezdetnek és végnek.” – vonja le Horváth Benji a végkövetkeztetést Babits „Mélységes mély a múltnak kútja” sorát parafrazeálva. A fentiek tudatában érdemes volna újra föltenni magunknak a kérdést, hogy létezik-e speciálisan kortárs erdélyi líra, vagy ugyanúgy, ahogyan az anyaországi megszólalásmódokat, a jelenkor erdélyi költészetét is a versnyelvek heterogenitása jellemzi?
Fontos megjegyezni, hogy Az emlékmű a jövőnek nem csak az erdélyiséget mint a határon túli kisebbségi lét specifikus tapasztalatát kísérli meg leírni, hanem tudatosan hozza játékba azokat a negatív sztereotípiákat is, melyek sajnálatos módon az elmúlt évtizedekben az úgynevezett erdélyi „kocsmalíra” kapcsán híresültek el az irodalmi köztudatban. Elsősorban a harsányság, a botrányosság és egyfajta „asztalra csapós macsóizmus” határozza meg ezeket az előítéleteket, melyekre Horváth Benji kötetében is találunk példákat, de mindig valamiféle fanyar öniróniával átitatva. Látjuk, amint „jönnek a deuszok, / az exek és a machinák” (Következetes), a következő versben pedig a megszólított „belendül, vágyik rád, meg akar fejteni, / játszik, imponál, kurjant, énekel, / kiüti a csillárt a litániája, betölti / ágaskodó szarvasokkal a galériát”, végül pedig „már vonyít mint a hegedű a Netti Sanyi / kezében, szebben mint a hajnal, üvölt” (Sonic Reducer). De a kötet nem ódzkodik az ennél nyersebb megfogalmazásoktól sem, Radnóti Tétova ódájának nyitó sorára például így felesel: „hogy mondjam el, hogy kinyalnálak, / és hazamennék utána, mintha mi sem történt / volna.” (Két hold)
A kíméletlen őszinteség érzetét azonban az Emlékmű… verseiben nem csak a Másikról megfogalmazott sorok keltik: a lírai szubjektum önmagával sem bánik kesztyűs kézzel. Jónéhány szöveget erős, már-már zavarba ejtően közvetlen vallomásosság jellemez: a szövegekben mintha a kibeszélés csillapíthatatlan vágya akár terápiás jelleggel is utat törne magának. „Örmény vagyok, papgyerek, beteljesületlen. / hiszek benne, akkor is, ha nincsen. kezem/ érzi a kéregben: bármikor létrejöhet, / ami nincsen, bármikor felülíródhat / a tervem.” – olvassuk a Szabadszerdában. De a 30 to Infinity még leplezetlenebbül szól identitásról, függésről és szorongásról: „a riporter meg ne mondjon / semmit csak tegye fel kérdéseit kisebbségben élő kelet-európai / szorongó pánikbeteg legalább 5 függőséggel küzdő fehér férfi / vagyok 31 és fél és nem tudok eligazodni az örökségemen / vissza kell mennem folyton a barlangba és mire / kiismerném a démonaimat szétesik a világ megengedhetem / magamnak hogy rettegésben éljek de azt is minek.”
A kilátástalansághoz pedig kifejezetten üdítően társul a hit egyedi, privát, kvázi ezoterikus–panteista–szinkretista felfogása. „Most már nem imádkozom úgy, hogy azt mondom: nem / érdemlek bocsánatot, de ha lehet, bocsáss meg. Nem / sajnáltatom magam Isten előtt. Megbocsát, ha jónak látja, / ha van, mert ha nincs vagy nem bocsát meg, akkor sem/ fogom megtagadni többé. A Földanyához is szoktam imádkozni. / Először mindig hálát adok, akkor is, ha éppen nem érzem. / És mindenkihez imádkozom, aki a gyógyulást képviseli, van vagy nincs. / Mert a Gyógyulás az én Istenem, erre is rájöttem most ősszel, / amikor rettentő erővel tört fel a 6 éve alvó pánikbetegségem, / és mindennap azt hittem, hogy bármelyik pillanatban elrobban / a szívem. Pedig mennyi világvégét elbírt az én hülye szívem.” (Először mindig hálát adok)
Mindez magával vonja a kötetben föllelhető motívumok gazdagságát és sokszínűségét, ezáltal pedig egy sajátos erdélyi magánmitológia kiépülésének lehetünk tanúi, mely ugyanúgy dúskál a hagyományos vallástörténet, mint a popkulturális narratívák műveltségelemeiben. A versekben egyaránt megtalálható a daimón, Manitu, a vérfarkasok, a szirének, a szellemlovasok, a vámpírok, a zombik, de a Földanya és a keresztény egy Isten is. Olyan érzésünk van, mintha Shakespeare drámáit olvasnánk, melyekben nemcsak az angol reneszánsz során zajló protestáns–katolikus ellentétek jellenek meg, hanem felbukkannak a római istenek, valamint olyan, a pogány hitvilághoz társítható makrokozmoszi létezők is, mint a szellemek, a boszorkányok, a manók vagy a lidércek. Mintha Horváth Benji a vérfarkas-, a hold-, a kutya- és a macskamotívumok aláhúzásával egy a popkulturális klisék kiforgatásával tudatosan játszó, új Transzilvánia-mítosz megalkotásán fáradozna. Ahogy az Alakváltók és idomárokban olvashatjuk: „jó ürügy hogy fenevaddá változz végre / aminek mindig is lenned kellett volna”. Vagy „vérfarkasokat tanítok viselkedni / és ha nincs ott senki/ kiengedem őket a holdas / kétségbeesésbe” (Árnyék).Vagy ahogy a Két hold című vers konkrétan ki is tér rá: „de azt kérdezte öcsém a parton, / hogy nekem, ugye, különleges viszonyom/ van a holddal. na igen. tarthatnék előadást / bármiről, de hol is kezdjem?”
Fontos volna azt is tisztázni, bár ehhez elsősorban a fogalom pontos meghatározására volna szükség, hogy mennyiben érhető tetten Benji verseiben a fiatal erdélyi líra egyes szerzőinek öndefiníciós kísérleteként is érthető metamodern – úgy tematikusan, mint a poétikai eszközök terén, úgy stílusirányzatként, mint irodalom- és kultúrtörténeti korszakhatárként. A Figyelők lehetetlen éneke című szövegben, melyet a szerző a nemrégiben elhunyt Farkas Árpádnak ajánl, a fenti kérdés szó szerint is elhangzik: „Mondta Ágnes, / hogy a címtelen föld volt az utolsó könyv, / amit elolvastál. Hogy milyen lelkes lettél tőle, / de, persze, a dedikációdban megdorgáltál: / ne adjunk annyi nevet poétikai törekvéseinknek, /mert nem lesz, ki válaszoljon rá. Hallom a hangod, / ahogy kibetűzöm: »a rátok figyelők közül legtöbben…«”.
A Nyitott Műhelyben tartott kötetbemutatón Horváth Benji elmondta, hogy szerinte a metamodern leginkább az irónia sajátos használatában érhető tetten verseiben, mely többé nem csak egy-egy sorban, a kijelentést önmaga tagadásaként fölmutató utalásként jelenik meg,
hanem olykor az egész szöveguniverzumot, konkrét köteteket, netán a komplett életművet átszövő szarkazmusként, távolságtartásként vagy cinizmusként ölt testet. Mintha minden, amit mondunk, idézőjelbe volna téve, hátha így könnyebb elviselni azt az általános traumatapasztalatot, amely nemcsak a későkapitalizmus globális kizsákmányolásához, vagy a szomszédban zajló véres háború borzalmaihoz, de a covid pusztításához és a klímaválsághoz is szervesen kapcsolódik.
Ha elfogadjuk, hogy a metamodern (a posztmoderntől eltérő módon – hogy mennyiben, az kérdéses) állandóan stílusok és regiszterek között oszcillál, akkor meghatározó lehet a popkultúra, a punk és a rap hangsúlyos szerepeltetése is az Emlékmű… verseiben: több mottót is találunk olyan rapelőadóktól, mint Mick Jenkins vagy Kendrick Lamar, és ez Horváth Benji erdélyi slam poetry szcénában való aktivitását is beemelheti a kötetről szóló diskurzusba. De nem csak az imént említett stílus- és regiszterkeveredések fejezik ki plasztikusan a 21. századi fiatalság posztinternet, posztcovid, posztszerfüggő léttapasztalatát, hanem a drogok leplezetlen felemlegetése is: „És eljött akkor, amikor 26 éves / koromban szívrohamot kaptam a Zene nevű cucctól, / és felébredtem egy másik világban.” (Először mindig hálát adok). Vagy:„egy reggel az amfetamin / kiemeli az ablakpárkány körüli repedéseket” (Alakváltók és idomárok). Netán: „pszilocibin és rántotta” (Nárcisznak pánikrohama van). A kötetben nem ritka tehát az ezredforduló utáni kiüresedettség explicit, olykor vállaltan szentimentális nyelvi kifejeződése sem:„Még mindig jól áll a spleen/ Szagolom a Romlás Virágait/ A Szfinx arcába fújom a füstöt / – Van kérdés?” Vagy néhány sorral később: „Borostyán /világít át az ablakon a nihilszürke ég alatt” (Ambivalens Blues).
Látjuk tehát, hogy az Emlékmű… szövegeiben elemi erővel tör felszínre az apokaliptikus szorongás és a közösségi média monotonitása okozta érzelmi sivárság: „Jogom van unatkozni Megragadtam / minden ok nélkül a napot/ Itt fekszik a hasztalan préda / Avokádó tószt & ambivalencia / Nehéz munka nehéz másnap / Rezignált Instanárcizmus” (Ambivalens blues)
A letargikus hangulatot a kötet lírai szubjektuma végül ismét humorban kísérli meg föloldani: „Azon nevettünk Miriámmal két napja, / hogy bezzeg máskor, ha nincs baj, / halunk meg a pániktól, lenyom a depresszió, / kiver a paranoia, de most, hogy itt a világvége, / tapicskol a sötét lelkünk, egészen otthonosan mozgunk.” (Először mindig hálát adok) De vajon mit mondana a könyv egyik verscímében szereplő Netflix Nosztradamus: tényleg itt van a világvége?
Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek, Jelenkor, 2022
Hozzászólások