Kollár-Klemencz László: Öreg Banda. Egy sváb családregény közepe
Kollár-Klemencz László Öreg Banda című regényében a leginkább az foglalkoztatott, hogy mit tud mondani az általam elsősorban – két korábbi könyve ellenére – még mindig dalszerző-előadóként számontartott szerző egy olyan Budapest környéki sváb közösség életéről és hagyományairól, amely leginkább sajátos zenei örökségével hívja fel magára a figyelmet. Az Újhartyán-központú, nagyrészt vállaltan megtörtént családtörténeti eseményeken alapuló Öreg Banda már csak azért is kecsegtetett komolyabb kultúrtörténeti tétekkel, mert a szerző már a kétezres évek eleji zenei-dalszerzői munkásságában meglepő üdeséggel mutatta fel azt a hagyományt, amelyet a rendszerváltás idején az ugyancsak vállaltan sváb zenészfelmenőkkel rendelkező – Soroksáron nevelkedett – Galambos Lajos tevékenysége taszított az extrovertált mulatozás bugyraiba. Kollár alkotói világa a Kistehén nevű formáció tánczenei időszakában – nagyjából 2002 és 2007 között – valószínűleg inkább ösztönösen, mint tudatosan, de úgy építkezett a sváb sramlizene alapjaira, hogy a végeredmény a maga abszurd, szórakoztató, és olykor talán látszólag banális jellegén belül is magánmitológiai kérdéseket vetett fel. Mert miközben az ország akkori legnagyobb slágereként berobbanó Szájbergyerek című opuszban felbukkan a megbántódás, az előre és hátra nézés, na meg az élet gyors lepergése – vagyis számtalan költői-dalszerzői toposz –, addig a dal megszólított címszereplőjének személyében kapunk egy olyan popkulturális létezőt, akiről valószínűleg senki sem tudja egyértelműen megmondani, hogy kicsoda, ahogyan azt sem, hogy miért ő kérjen bocsánatot a dal lírai énjétől, amiért az nem mutatta meg neki a kacsáját a kék tóban a fák alatt. A Szájbergyerek ennélfogva a kollári magánmitológiának egy olyan alapköve, amely már a maga zavaros rejtelmességével megbolygatja a ki vagyok és honnan jöttem kérdéskörét.
Az Öreg Banda története a legfontosabb pillanataiban ugyanebben a magánmitológiai kérdéskörben mozog. Azért csak a legfontosabbakban, mert olykor – immár inkább tudatosan, mint ösztönösen – megengedi magának, hogy leeresszen, és ne a közvetlen családtagokról, hanem azok közvetettebb környezetéről meséljen: arról az újhartyáni milliőről, amely ugyan vélhetőleg sok esetben szintén a Kollár-felmenő Kaldenecker család különböző oldalágait jelöli, ezeknek a figuráknak és eseményeknek a leírása mégis inkább egyfajta bizarr-szórakoztató szociográfiai kisszínesként jelenik meg, kevésbé magánmitológiai mélyfúrásként. A község egyik tanácselnöke például azon ostobaságával válik hírhedtté, hogy amikor Pápáról kap interurbán telefonhívást, dicsértessékkel köszön a kagylóba. De hasonló módon áraszt megdöbbentő könnyedséget és humort annak a kudarcba fulladt kitelepítési kísérletnek a leírása is, amelynek során két idegen a falu öregjeit vinné el vélhetőleg kulákként, ám a dabasi fordulónál egy csapat újhartyáni gyerek megzavarja őket, és egyikük kővel dobja meg az embereket szállító kocsit, így az az árokba borul, a megmenekülő öregek pedig arra lesznek figyelmesek, hogy a fordulónál kiállított kereszten mosolyog a Krisztus-figura. Ezek az egyébként jól megrajzolt portrék és emlékek önmagukban kevésbé a regényjelleget erősítik, inkább keltik önállóan is olvasható novellák sokaságát. (Ezt az olvasatot egyébként az is segíti, hogy a regény többnyire kifejezetten rövid fejezetekből áll össze.) Legfőbb érdekességük mégis az, hogy nemhogy nem válnak zavaróvá a regényfolyam részeként, inkább épp ellenkezőleg: finom és élő kötőanyagként működnek a családi mélyfúrások között. Filmes analógiával szólva mintha egy többgenerációs történetben az egyes korszakokat összekötő történeti montázsok lennének. Ilyen fejezetek formájában kapunk például leírást az újhartyáni húsvétolási szokásokról is, amelyek a lányos házakba trágyát hordó fiúkkal és a lakásba bezárkózott, kártyázó idősebbekkel olyan finoman fekete humorú érzést keltenek, mintha a község nem is a húsvétot, hanem inkább az amerikai Halloweent ünnepelné. (És persze itt kerül elő szegény Birizgyó Gyura esete, aki bármikor és bármilyen formában képes tojást enni, e szokása következtében pedig egyik alkalommal nyers tojással hányja le a helyi paplak oldalsó falát.)
A történet gerincét ugyanakkor ezzel együtt is inkább a szerző anyai ági felmenőinek, a Kaldenecker családnak a mindennapjai teszik ki: születések, házasságok, halálok és újabb születések követik egymást összesen négy generáción keresztül, amelyek meghatározó hátterében – ahogyan arra a fülszöveg is felhívja a figyelmet – az Öreg Banda nagyon sokáig játszik tovább rendületlenül. Maga a név alapvetően a zenekar első felállásának a tagságára utal: az 1800-as évek végén frissen Újhartyánba kerülő ifjú zenész, Josef Kaldenecker a község idősebb, muzikalitással rendelkező férfi tagjait gyűjti össze, ennél fogva elsősorban a környék asszonyai hivatkoznak rá Öreg Bandaként. (A könyv – és valamiféle kimondatlan általános közfelfogás – szerint az elnevezés azt követően válik egyfajta korabeli márkanévvé, hogy a váci püspök a helyi templom megszentelésekor hallja a társaságot zenélni.) A későbbiekben a zenekarvezetői feladatok és maguk a hangszerek is családon belül öröklődnek, ezzel pedig el is érkeztünk az Öreg Banda egyik legnehezebb, egyúttal legszebb vállalásához: ahhoz, ahogyan megkísérli elbeszélni, hogyan viszonyulhat az egyén egy családilag megöröklendő feladathoz. Ebből a szempontból a fülszöveg által sugalmazott zenekari magabiztosság némiképp megtévesztő, az Öreg Banda zenéje ugyanis a Kaldenecker család számára nem valamiféle, pusztán a háttérben helyet foglaló úri huncutság, hanem létezésének legalább felében a mindennapi megélhetés, a pénzkeresés része, amely már Újhartyánba érkezésük pillanatában fontos feladatukká válik a váratlanul bekövetkező infláció okán. A zenekar fennmaradása a Joseftől annak vezetését átvevő öcs, Hans számára mindenképpen létkérdés – miközben persze egyértelmű muzikalitása okán megtisztelő és örömteli feladat is –, a feladat tovább örökítése azonban a későbbiekben komoly kihívást kezd jelenteni. A probléma nehézségét részben a korszellemnek való megfelelés okozza, amely szerint nők inkább ne vegyenek részt a zenélésben, tudniillik a család élete – egyúttal a regény cselekménye – nem egyszer mutat abba az irányba, hogy ennek a kényszernek az elengedése könnyen segíthetne az Öreg Bandán. Legalábbis erősen ezt sugallja az az elbeszélői hangnem, amely hosszasan taglalja Hans lányának, Rozinának a már kora gyerekkorában megmutatkozó zenei kvalitásait, majd ugyanezt – némiképp az előadóművészet felé történő eltolódással ugyan, de alapvetően – megismétli a két lányunoka, Boriska és Rozi (Kicsi) esetében is.
Az öröklődés másik fontos nehezítő tényezője a háború, ezzel szoros összefüggésben pedig a könyv talán legerősebben megrajzolt, egyúttal legellentmondásosabb karakterének, Hergott Miskának a személye. Már az első Hergottok Újhartyánba történő megérkezése is különös, jelentőségteljes misztikumot kap a település történetében: a leírás szerint hatalmas, gyönyörű, tekintélyt parancsoló férfiakról senki sem tudja, pontosan honnan érkeztek, mégis mindenki azonnal róluk beszél, és az ő figyelmüket keresi. Ennek a családnak az egyik sarja Miska, aki szülei elől már gyerekként a munkába menekül, később pedig beházasodik a Kaldenecker famíliába. Traumatikus törést jelent az életében a második világháború, amelyet követően durva, szélsőséges hangulatingadozásai lesznek, és többször csak szerettei lélekjelenlétének köszönheti, hogy se magában, se bennük nem tesz végzetes kárt. Ehhez a hangulatingadozáshoz kapcsolódik a könyv egyik csúcspontja, amelyben Miska őrületének legfőbb tárgyává éppen a Kaldeneckerek zenei öröksége válik. A folyamat részletes, plasztikus leírása egyszerre abszurd és hátborzongató, az erre válaszul felmutatott – elsősorban művészetterápiás jellegű – megoldási javaslat pedig pszichológiatörténeti értelemben azzal együtt is megelőzi a korát, hogy a cselekményben inkább csak elméleti lehetőségként jelenik meg. Anélkül, hogy a konkrét elbeszélői részletekbe belemennék, férfiasan bevallom, hogy a kettőből ez volt az egyik olyan pillanat a könyv olvasása során, amikor megeredtek a könnyeim. Hergott Miska és Hans Kaldenecker kapcsolata úgy válik kulcsfontosságúvá az Öreg Banda pályájának második felében, hogy mindeközben a legnagyobb emberi tétekkel játszik: a ragaszkodás és az elengedés, az önzetlenség és a kiszolgáltatottság keveredik kettejük viszonyában, ezzel olyan példátlan szépségű regényszálat eredményezve, amely egyúttal a könyv során jelentősen bővülő kollári magánmitológiának talán a legizgalmasabb eleme.
Ezen a ponton érdemes egy kicsit visszatérni a Kistehén tánczenekarnak elsősorban a verbális örökségéhez, amelynek nyomai – többnyire, de nem kizárólag asszociatív módon – a regény szövegvilágában is megtalálhatóak. A történet egy korai szakaszában Josef kapálás közben egy spontán eszébe jutó dallamot kezd dúdolni. A spontán énekelt dallam motívuma már a Nyam-nyam című 2004-es dalszerzemény alaphelyzetében is előkerül, ott még egyértelműen gyermeki szemszögből. Ami viszont ennél sokkal konkrétabb és meglepőbb, az Hergott Miska életének egyik utolsó pillanata, amelynek során unokája, Lackó – vagyis referenciális olvasatban maga a szerző – borotválja meg. Az öreg Hergott búcsúszavai a következők: „[…] hazug az élet, hogy úgy tett, azt higgyem róla, nem jön el a vége sosem, hogy örökké tart”. Ez szinte szóról szóra egyezik meg a Ha én egyszer nagyon megöregszem című dal (2006) harmadik versszakával: „Gondolnám, hogy hazudott az élet, / mer’ úgy tett, azt higgyem róla, / hogy nem jön el a vége sose’, / s a boldogság örökké tart”. Kifejezetten örömteli azzal szembesülni, ahogyan ezek a gondolatfoszlányok ezúttal erőteljesebben akarnak hatni egy-egy dalszövegsornál, és vállaltan formálódnak egyetlen nagy formátumú, érzelemgazdag világ részévé.
Az Öreg Banda tehát bátor próbálkozás szociográfiai és magánmitológiai szempontból egyaránt. Vállalásait úgy teljesíti, hogy miközben szórakoztat, nem riad vissza saját generációs mintáinak vizsgálataitól és az azokkal való szembenézéstől sem.
Kollár-Klemencz László: Öreg Banda. Egy sváb családregény közepe, Magvető, 2021.
Hozzászólások