Nagy Márta Júlia: Elígért lány
Az Elígért lány ötvennégy verset közöl, a versvilág hosszabb kifutása tehát a burjánzó sorok, nyújtózkodó címek, terjedelmesebb versek mellett a kötetegészre is érvényes. A túlérés elkerüléséhez – a nature morte kihívásaihoz hasonlóan – elengedhetetlen a ragyogó arányérzék, így a halmozás, a kiterjeszthetőség határainak észlelése, hiszen a terjengősség könnyen önismétléshez és kiüresedéshez vezethet. A vibráló színpaletta, a gazdag botanikai állomány, az intra- és intertextusok (Pilinszky János, József Attila) összjátéka olyan, akár az erdő hangjainak kakofóniája. Nem zaj, nem túlzás, nem giccs.
Az Elígért lány több ponton is kontinuitást mutat az Ophélia a kádban című 2014-es verseskötettel, különösen annak utolsó darabjával, amelyben feltűnik a shakespeare-i drámahős. A versbeszélőt az Ophélia-karakterben rejlő lehetőségek érdeklik, a Víz I-V. alcímű versszakokban egyre mélyebbre merül a szereplő intencióinak és a környezeti effektusoknak a megértésében. Ezzel az attitűddel, vagyis a már felépített, kulturális kódokkal terhelt karakter kiismerésére, majd újraírására tett kísérlettel megadja a következő kötet kezdőhangját. Az első könyv záróakkordjának jelenése („Adjátok nekem egész Zuglót, ott akarok rekedni”) az Elígért lány-kötetben realizálódik, amelynek főszereplői mesékből és mitológiákból ismert, modern környezetbe helyezett nőalakok. Önreflexív emellett a Kronosz-ábrázolás egy Mexikói úti ház falán című vers sora: „burjánzani kell, a dolgok rendje ez”. Egy, a kompozícióban helyet kapó vers címe ugyanakkor bejelenti, hogy az élővilág átveszi a hatalmat, Zugló mesebeli kertté minősül a szférák fúziójának következményeképpen. Nemcsak a fiktív és reális tér- és időbeli koordináták átkalibrálása történik, hiszen az entitások és a közeg keveredése okán egyrészt a szubjektum rétegzettségére, az aktuális miliőben felszínre törő karaktertónusokra, másrészt a monumentumjellegre, a tapasztalatok változatlan aspektusaira irányul a figyelem. A kötetkoncepció egy hálózatszerű tér-időrendszert létesít, amelyben a pontos határvonalak és a skatulyaelvű csoportosítás nem működnek. A manipulált viszonyok között mégsem az identitások felülírása, sokkal inkább a karakterjegyek bővítése történik – a szereplőkben ismerősségük ellenére mégis van valami idegen, önmaguknak csupán remake-jei. Nyerges Gábor Ádám szintén kifejti, hogy a „Karakterisztikáik megelőzöttsége, kulturális-mitikus »előtörténeteik« nem válnak ugyan irrelevánssá, mégsem a legfőbb, meghatározó vonásaik.” (Nyerges Gábor Ádám: A keserű utóíz előnyei, Könyvterasz, 2021. 06. 23.) A kulturális háttértől nem mentesített karakterisztika applikálása a kötetborítón szereplő cosplay mechanizmusához hasonló: mögötte húzódik a régi, és felszínén fénylik az új. Semmi sem az, aminek látszik, akárcsak a „Meggyvér, sziromhab” (Portrék kertekben és út mentén), átlényegül, többlettel gazdagodik minden forrásanyag, termékeny kiindulási pont.
Váraljai Viktória borítóterve egy polaroidot idéző, fehér keretbe szerkesztett fotó, amelynek alanya Vermeer híres festményét imitálja. A belíven szereplő szerzőfotó is hasonló szegélyt kapott, mely szerkesztési eljárás – a kötetet ki-becsukó mozdulattal együttesen – ráerősít a versek által szintén felkínált identifikálhatóságra, az alteregó(k) felismeretőségére a lírai én–vers–könyvtárgy tengely mentén. A fotográfián megörökített gyöngy fülbevalós cosplay amellett, hogy egy művészi kifejezésmódot rögzít, Cindy Sherman munkáit is feleleveníti. (Hans Belting: Faces. Az arc története, ford. V. Horváth Károly, Atlantisz, 2018, 173–178.) A képre tekintve szembeötlő a referencialitás sérülése, hiszen az eredeti festményt és a póz mögött rejlő nőt sem látjuk. Sherman portréihoz hasonlóan a szerep elnyomja az arcot (amely a vásznon eredendően konstrukció eredményeként jelentkezik), a kellék pedig még inkább kimozdítja az alakot az eredeti kontextusból. Replikához képest erős a deformáció, amely az élővé tett, kortárs jelölővel ellátott, majd újból megmerevített képet a kötet verseivel harmonizáló jelentésrétegekkel gazdagítja. Az eredeti festményre emlékeztető attribútumok és a hozzáadott komponensek (mind a kézben tartott hamburger, mind az aranyozott képkeret helyébe lévő fehér sávok, mind a cosplay-jelleg) egybevágnak Nagy Márta Júlia rétegzett, egyidejű egyidejűtlenségekkel dolgozó, profanizáló adaptációival.
Mi a hasonlóság a hályogos szempár tekintete, a dérbevonatú gránit és az üres templomok kongása között? (Algebra-szakramentum) A versek metaforái több érzékszervet aktiválnak (a látás, a tapintás és a hallás vonatkozásai oda-vissza tükröződnek, egymás terébe hajlanak), és olyan összefüggések észlelésére invitálnak, amelyek különféle szubsztanciák hálózatszerű elrendezésére irányítják a figyelmet. A rezonanciatapasztalat ellenére a hozzáférhetőség törtségét-töredékességét is feltárják a jelenetek, ahogyan egy betört tükör darabkái, bár ugyanazon látvány mediális közvetítői, más-más perspektívából láttatják ugyanazt az objektumot egyetlen tekintetbe fogva.
Az Ophélia a kádbanhoz hasonlóan az Elígért lány is öt ciklusból épül fel. A paratextusok nem verscímek felnagyításai, a korábbi kötetre is érvényes tendencia érvényesül, azaz (ott az első cikluscím kivételével) verssorok emelkednek az egységek fölé, vagy fordítva, ciklusok rendeződnek a fragmentumokhoz. A 2021-es kötetelgondolásban a cikluscímek nem az adott szakaszban szereplő művek sorai közül kerültek kiválasztásra, bármelyik költeményből kiemelkedhettek. Szinte kényszerű kíváncsiság lép fel a cikluscímek versbeli pozícióját illetően. A felismerés feltétele a maradéktalan végigböngészés, hiszen három cikluscím is az utolsó, ötödik egységben szerepel. A késleltetés eredménye a cikluscímek verskontextustól mentesített interpretációja, ezek önmagukban is tartalmi komplexitást sejtetnek: Akit nem szabad, Nincs is ellenszél, Évek alatt kivájt üreg, Mennyi báj fagypont alatt, Minden más van. Szilánkdarabokra emlékeztethet a struktúra, az olvasó nehezen állja meg a törésvonalak menti párosítást, a lineáris haladást felülíró, olykor nehézkes szövegmiriád-illesztést. A vershálózat csomópontjai bizonyos címtípusok: a természet megragadására tett törekvések nyolc verse (pl. A hegesedés természete, A békebeli mesekönyv-illusztrációk természete, A melankólia természete), a nélkülözhetőség tematikájára épülő hat darab (pl. Soha nem ti kelletek, Soha nem te kellesz, Sohasem ez kell) vagy a címadó vers és párja, Az eladott lány összehasonlító szempontok irányába terelik az értelmezést, és a versek szisztematikus elgondolására ösztönöznek. A párhuzamos történetek, makro- és mikroszinten is harmonizáló textusok szétszórt elrendezése abban az esetben zavaró lehet, ha az ugráló olvasás nem befogadói preferencia, vagy ha a címkódolás alapján összetartozó versek egy síkra hozását erőlteti, ezzel kiiktatva további lehetséges kölcsönviszonyokat.
A kötet megidézi, vegyíti és torzítja a hagyományt, illetve a kortárs zuglói közegbe implantálja azt. A Lázár feltámadása is keveri a kulturális kódokat: a keresztény utalásrendszer mellé kerül az aranyszemű tigris, komplementert képezve a jégmadár acélszínével – az „angyali hangon koppanó szárnyakkal” –, mindezt
a Vízöntő csillagjegyének intervallumába datálva. Az általános tapasztalattá terjesztett feltámadás szélesíti az érintettek spektrumát, az új opciók ugyanakkor ironizálják, sekélyessé teszik a szent aktust, miközben szituatív jelentőségük felértékelődik és esztétizálódik: „Feltámadunk. Néha márciusban, néha áprilisban, / Néha biciklizünk kint a kertvárosban, / Szúnyograjokat őrzünk lankadatlan, / Szakadt papucsot cserélünk újra”. Képzőművészeti alkotások, festmény, szobor, street art is ihletet jelentenek. A Kronosz-ábrázolás egy Mexikói úti ház falán című vershez fűzött lábjegyzet nemcsak a mediális váltásra hívja fel a figyelmet, hanem az alkotói szabadság határtalanságára, a torzítás eshetőségére is. (A hivatkozás szerint nem Kronosz-ábrázolás, hanem Ámor-szobor látható a versötlet alapjául szolgáló falfelületen.) Ennyiben az ihlet is konstrukció, generált metamorfózis eredménye.
A keresztény és antik mitológiai allúziók, mesei elemek művészi felhasználását, kiforgatását és destabilizálását követően azok új, ám kiforrott, érett árnyalatban mutatkoznak. A történetek perspektívát váltanak, az eredeti ívek a Nagy Márta Júlia által létesített koordinátákhoz idomulnak. Nem arról van szó, hogy a szereplehetőségek bővülnének, inkább láthatóvá és közölhetővé válnak mellőzött szegmensek, többek között a kapcsolati dinamikák, karakterjegyek és indíttatások, figyelmen kívül hagyott kérdések („jó vagyok így, hercegek eledelének?”). A(z ön)reflexiók kollektív tapasztalatokat hordoznak: „Nem ismeri az örömöt, amit a rendetlenség okoz nekem, / mert akkor tudom, hogy szükség van rám.” (Hamupipőke a Fogarasi úton) A versekbe erőfeszítés nélkül szerveződnek a nemi megkülönböztetésből eredő hátrányok örökölt mintázatai, a test kihasználásának, a kihasználás engedésének, az egymás melletti elbeszélésnek, az össze nem érés élményeinek leírásai. Bár nőalakokra helyeződik a fókusz, ez nem feltétlenül érinti a versbeszélő kilétét: „És aztán, ha már a sarokba löktünk, felhúzzuk / A nadrágunkat, elmenőben megcirógatunk: Miért, miért teszed ezt magaddal folyamatosan? / Aztán kitesszük az öledet száradni a szélbe / A lepedőre azt mondjuk, ezek csiganyomok”. (Soha nem te kellesz) A toxikus birtokviszonyt ábrázoló vers a másik kisebbítését, jelentéktelenné minősítését példázza, az ambivalens gesztusok felmutatása és az elszenvedőt hibáztató narratíva teszi meggyőzővé. Az abúzus konzekvenciája az interiorizált megítélés: „magyaráznod sem kell, hogy nélküled elkopnék, / és összetaposnának” (A játékbaba monológja). A hiábavalóság és jelentéktelenség érzése az áttetszőség és láthatatlanság képeiben mutatkozik: „Tükörsima felületekre csapódtam, / Elpárologtam róluk, maradtam testetlen” (Búcsú a bálványoktól), továbbá „áttetszünk, / mint a lepke kitépett szárnya” (A fenyők védasszonya). Ehhez a diskurzushoz kapcsolódik az Oblomova beszélget a halottakkal, melynek címe az orosz író, Goncsarov regényalakját, a felesleges ember típusát idézi. Női jellel ellátott névváltozata illeszkedik a kötet hangsúlyaihoz, és általánossá teszi a cselekvésképtelenség dilemmáit.
A mell a női fókusz vízjele. A flóra reprezentációjában is markáns kép: „Bágyadtan kapaszkodik a kerítésbe / A szőlőinda májfoltos kezével, / Fonnyadt, kék csöcsei unottan ringanak.” (Az őrült lányok menhelye) A csörgőfatermés anyává lényegül, a benne rejlő, szabadulni vágyó, érett magvak kiszakítják „[r]áncos emlőit” (Csörgőfaének). A mellek lelepleződnek, szabadon ringanak, ezzel igazodva az elrejtésre ítélt tartalmakat felmutató kompozíciókhoz. Az életet adó test idealizált reprezentációi megtörnek, megindul a hegesedés. Az imént említett példákon túl a terméketlenség, a „hibás” női test is megjelenik: „törpesellők tenyésznek, / kapálóznak az emlőforma üvegben, / bárhogy szeretnék, nem törik át” (Az elígért lány). A vers befejező szakasza („Ami sosem volt, jobb is eladni előre”) Az eladott lányra utalva a testtapasztalat reprezentációjának folytatását ígéri (a méh állapotának kifejezését urbánus épületleírásokkal; pl. „fala beszakadt”), de a rákövetkező darabban, A kékharisnyaság természetében is azonos dilemma tárul fel: „a méhem gyümölcsét akarja, […] nem mű-ű-űködik, hangsúlyozom”. A test érzékisége a növényszimbólumok révén mutatkozik, amelyekben szinte lüktet az élet. Szépséges erőszak lappang a versekben, a növények húsa véres, lédús nyomot hagy a világban. Nagy Hilda az Elígért lányról írt kiváló kritikájában rávilágít az antropomorf aspektus fordított irányú működésére, eszerint az emberi szervrendszer adaptálja a botanika jegyeit, „az emberi test sokkal szorosabb viszonyban azonosítható a növényekével, mint a hagyományosan megszokott humán ábrázolásokkal”. (Nagy Hilda: Lány hamburgerrel, Litera, 2021. június 19.) Mindazonáltal a két létállapot összeérése az emberszerű vonások bizonyos mértékű növényekre terjedését eredményezi: „Magát kellető, szélben riszáló orchideaágyás / Véraláfutás szivárványcsonkja, kárminba / Hajló bíbor.” (Aszály)
Bár a szerző köszönetnyilvánításában Grimmre és Andersenre hivatkozik, mellettük a Walt Disney-mesék hatása is kimutathatónak bizonyul. A Lángoló június esetében az Aladdin szereplőire asszociálhatunk („Dzsinnforma füstté foszlik a törzsed is, / felcsavarja magát, és vinnyog. / Brokátfényű viperák sziszegnek rám / baráti együttérzéssel”), de a kötet korábbi pontjain is rejtőznek easter eggek, így a ciklusnyitó Lázár feltámadása című versben a tetőn lopódzó tigris a Dzsungel könyve, míg a tigrisliliom elnevezés a Pán Péter történetét idézi, ugyanakkor a rajzfilmek forrásai, tehát J. M. Barrie, Kipling és az Ezeregyéjszaka meséi is megnevezhetőek, noha a kötetanyag számos aspektusból éppen a remake-jelleggel operál. A versek a mesei megnevezések mellett felmutatják a gyermekkor naivitását és a komolyan vett játékot, egyben az illuzórikus jelleget és annak lerombolását: „nézzétek, leesett az első hó, / ha közelről nézem, ki tudom venni az alakját, / nyolcágú csillag oldalszarvacskákkal, / de túl közelről nézem, és elolvad a tenyeremen” (A békebeli mesekönyv-illusztrációk természete). Máshol a műfajra jellemző szófordulatok kerülnek felkavaró díszletek közé: „Túl a hét határon, nagy kockaházban, / Szürke falak közt őrült lányok élnek. / Aztán egy napon a királyfi betéved, / Elkábul a mosdatlan ágyékok szagától.” (Az őrült lányok menhelye)
Foszlányos a térérzékelés a versek többségében, hiszen villanásokat és részleteket kapunk kész konstrukciók helyett, s inkább a színeket és létezőket követi a tekintet. A paletta mintegy rendezőelvet biztosítva terjeszkedik a környezetre. Árnyalatok térhatásai az Ékkőhamisítás sorai: a smaragd, az opál, a rubin leírásai kész helyszíneket mutatnak be, amint a terek az ásványok színeit hangsúlyozzák, vagy egyenesen azokból állnak. A vers fiktív tartományára is reflektálnak a látszólagosságra tett jelzések, de a kövek és térbeli nagyításuk a tagadás ellenére mégis kikristályosodnak: „Ez nem az az opál. Abban gyöngyház lámpabúrákat / felejtettek égve, bronzablakokat nyitva, / és ködpaplanba takarták a kertet.” Az észlelhetőséget kevéssé roncsolja a negáció – ahogyan a remake-ekben is felismerhető az eredeti elem. A címadó mű mintha a pároldalon található vers három színéből gazdálkodna. A kölcsönzés, a reiteráció bizonyos értelemben megfakítja még a különösebb felbukkanásokat is: „fülcimpáján a kő, mint / tűzszemű rovar röpte a hó felett […] térdig ködben álló birkák és borjak / viskócsontok előtt zúzmarával hímzett / smaragdföldben”. Ugyanazon tónus jelentkezésekor, mint többedszerre átélt élmény benyomásainál, enyhülnek az időhurokba került ingerek.
A kötetkompozíció organikus ritmikát működtet, a dejà vu-szerűen visszatérő elemek, anaforák és rímelésbe kifutó sorvégek mellett például a Lángoló június című verset egy kérdés újból és újból felbukkanó variációi tagolják, s akárcsak a szívritmus, úgy épül a struktúra: „És mi más egy szív, / mint szúrásokból / évek alatt kivájt üreg / a lüktető húsban?” A versek behálózzák az olvasót, egy olyan egyedi mitológiába vezetik, amelyet nagyon is közelinek érzékelhet, amely egyszerre ismerős és idegen.
Nagy Márta Júlia: Elígért lány, Jelenkor, Bp., 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Olexa József munkája.)
Hozzászólások